8. FEJEZET • Amitől a férfi arca fehér lesz
8. FEJEZET • Amitől a férfi arca fehér lesz
A Du el-Hodzsa hónap első napjaiban megérkeztek Mekkába a damaszkuszi és bagdadi karavánok. Az egyiptomi zarándokok már egy hónap óta itt voltak.
A tízezernyi zarándoksereg a városon kívül üt tábort: Mekka be nem bírná valamennyit fogadni; a gazdagok és hatalmasok azonban a városban fogadnak szállást, s ilyenkor pogány módra felverik a házbért.
A damaszkuszi karaván megérkezése után beállít egész kíséretestül a damaszkuszi basa (aki személyesen vezette a nagy karavánt) a hercegasszony és Edrisz bég által lakott palotába, késő este, amikor már ezek a lakománál ültek.
Az őrtállók jelentésére, hogy egy nagy úr érkezett a palotába, Edrisz fölkelt az asztal mellől, s kiment eléje. A hercegnő a félrehúzott nehéz selyemfüggöny alul leskelődött ki utána.
A basa már azáltal is feltűnő volt, hogy nem viselte a vallás parancsolta ihrámot, hanem a legpompásabb katonai egyenruháját; az aranyhímzett kabátot, a gyémántos Nisán-renddel a mellén, s a vörös fezt a borotválatlan fején. Kövér, elhízott férfiú volt.
A basa mondott valamit Edrisznek törökül, Edrisz meg a basának mondott valamit arabul.
S miután a török is azt tartja a maga nyelvéről, meg az arab is, hogy egyedül az övé az igazi emberi szólásmód, a többi mind ugatás: annálfogva őrizkedik mind a kettő a másiknak nyelvéből csak egy szót is megtanulni.
Miután tehát még egypár kérdést intézett a basa Edriszhez törökül, s az még egypárszor visszakérdezett arabul, végre azt mondá Edrisz frank nyelven:
– Ha te nem tudsz arabul, én meg nem tudok törökül: akkor beszéljünk a frankok nyelvén, azt mind a ketten értjük, mert kénytelenek vagyunk vele: – Allah keverje meg őket!
– Hát jól van, beszéljünk franciául – hagyó rá a basa.
– Kinek tiszteljelek? – kérdezé Edrisz bég.
– Én vagyok Mahmud bég: damaszkuszi basa.
– S mit kívánsz tőlem?
– Ide kívánok szállni; s azt akarom, hogy hurcolkodjál ki innen.
– Ha egyéb kívánságod nincsen: akkor csak lépkedj szaporán a sarkaddal előre, mert én ezt a palotát neked át nem engedem.
– De én vagyok Mahmud bég, a damaszkuszi basa.
– Ha te vagy a damaszkuszi basa, akkor a te helyed ott van a Chalaf-Ben-Chusa-palotában.
– Tudom; de az messze van énnekem a Kábához.
– Ha messze van: járj lóháton a Kábához.
– De én vagyok Mahmud bég, a damaszkuszi basa. Láthatod az egyenruhámon.
– Elég botrány, hogy te, basa létedre, azon a szent napon, amikor minden hatalmasok, akik itt a szent földet tapossák, az ihrámot veszik fel, nem átallod az ájtatos híveket megsérteni azzal, hogy fedett fővel, aranyos köntösben jársz: Allaht és az angyalok seregét kicsúfolod.
– S ki vagy te, hogy énvelem ilyen hangon mersz beszélni?
– Zarándok vagyok, miként te.
– Neved? Állásod?
– A nevemet nem mondom meg; mert férje vagyok a Nagy Serif által velem a szent napokra összekötött hercegnőnek, s se énnekem nem szabad tudnom az ő nevét, se őneki az enyémet.
– Hadd lássam én azt a te hercegnődet!
– Egy lépést se tégy, ha a beledet kiontva nem akarod látni. A mozlem nő szobája szentély.
– Nekem úgy látszik, hogy te goromba vagy.
– Ha nem tetszenek a szavaim: jegyezd fel a tárcádba. Majd, ha vége lesz a nagy ünnepnek, akkor én is felveszem a köntösömet: meglehet, hogy nekem is van olyan fényes, mint neked, s Nisán is fityeg rajta akkora, mint a te potrohodon; akkor aztán szolgálatodra állok, akár gyalog, akár lóháton, karddal, pisztollyal vagy lándzsával: ahogy jobban szereted. Most pedig Allah vezéreljen békével.
– Velem így még nem beszéltek soha.
– Jó szerencse, hogy kettőnkön kívül senki sem értette. Frankok nyelvén enyelegtünk. Mármost üdvözöljük egymást, ki arabul, ki törökül; s te menj békével Allah oltalma alatt, s ne várd el, hogy én segítsek a kimeneteledben. Szálem aleikum.
– Szálem.
A basa kénytelen volt megretirálni: talán nem is először életében.
Edrisz bég pedig visszatért a hercegasszonyához.
A hercegnő csodálkozva látta, hogy az emberének az arca egészen fehér lett.
Hát ezt mi okozhatja vajon?
