A „Stella”
A „Stella”
És az nem költői agyrém; az történelmi adat, hogy a tótok maguk verték szét a panszláv szabadcsapatot. Olyan arany betűkkel felírandó történelmi fénypont, mint aminő volt az, mikor Kapisztrán rongyos emberei megverték a fényes török szultán hadait Nándorfehérvár alatt. A szegény, magára hagyott tót, vezér nélkül, fegyver nélkül, bottal, kaszával, vasvillával verte ki az országból a minden szláv népeket egy „vasgyűrűbe” foglaló csábítót.
A szabadcsapatban volt egy összetartó csoport, mely a vezér táborkarát képezte; ez egy külön szövetség volt, amit majd később még jobban megismerünk. Ugyanaz a szövetség ez, amely minden európai nagy háború alatt nyíltan üti fel a fejét, máskor csak lopva működik; de akkor harcol. Hajdan Baklovagoknak hítták őket. A napóleoni hadjáratok alatt a Németalföld és a Rhénus-vidék volt a főtanyájuk; de beszáguldozták onnan egész Európát, mindenütt magukhoz szedve a főtábortól elmaradt marodeuröket, minden ország kalandorait, szökevényeit, s szabadcsapat címe alatt, kerülve a nyílt harcot, zsákmányoltak szabadon, sarcolva urat és parasztot. Ezek ragadták magukhoz a szvornoszt beküldött csapatjánál a vezérszerepet, s befészkelték magukat a gargóvári kastélyba, úgy, hogy csak az ő híveik voltak a várban, a szvornoszt fegyveres hada a helységben tanyázott.
Legfőbb ideje volt, hogy Pálma segélyt kiáltson: „Mentsen meg a barátainktól”.
Megtörtént: tervszerűen és szabályosan. Ezzel a tót néppel lehet összebeszélni: nem fecseg ki többet, mint amennyit egymásnak el kell mondani. A délelőtti népgyűlés csak arra való volt, hogy majd a „pap” lázító beszédére – (ami mindennapi imádság volt) s a szolgabíró megjelenésére (az embernyúzóéra) a nép felzendül, s egész csoporttal tódul a várkastély udvarára halálra keresve urat, magyart, szolgabírót. Ezek a kiabálók pedig éppen Illavay kiválasztott férfiai voltak, akik aztán az első jelszóra nekifordultak a dorong végével a meglepett kalandoroknak, s véresre vert fejekkel űzték ki őket a várkastélyból. Szerencséjük azoknak, hogy jól tudtak futni. A rablóbandánál az a szokás, hogy ki-ki magát védelmezi, nem egymást.
Egy gondolat alatt, egy riadás alatt, kirohant az egész horda a dobogóhídon, átkozódva, káromkodva – a megbajusztalanodott vezérrel az élén – nyomában a csépelő tótság. Hanem odakinn kezdődött azután az igazi harc. A lármakürt recsegésére előrohantak a fegyveresek százankint, s a piacot elállták egész tömegben: szuronyt szegezve és lövöldözve, s aztán akármilyen vitéz legyen is a paraszt: a puska csak puska, a dorong nem sül el.
– Hát csak gyűljenek össze, annál jobban megverjük őket – hangzott fel Illavay szava.
Pálma ott állt a rondella ablakában, és onnan nézte a szép színdarabot. A gróf kétségbeesetten járt fel s alá a teremben, mr. Cousinnak könyörgött, hogy hozza ki a pisztolyait a szobájából, s azután húzassa fel a csapóhidat.
Pálma pedig gyönyörködött e látványban! Mennyire széppé tesz egy embert az a villogó kard a kezében! Milyen más alak lett belőle egyszerre! A Pan-torzóból Achilles-szobor! Nincs már az arcon egy rút vonás sem; az mind lelket hirdet. – Mily ösztönszerű bátorság, mily férfias hév, nyugalom, tűz, együtt! – Parancsszavára a tömegek sorakoznak, az ellenfél puskaropogása közül kihallik kacagó megvetésének szava. A golyók ott fütyölnek a feje fölött. „Cserebogarak!” Oda se néz nekik. Most ő is jelt adat a hosszú pásztorkürttel, s arra a hegyek közül három-négy helyről visszhangzó jel felel: „No, most aztán hajrá!”. Az erdőkben elrejtett csapatok minden oldalról előtörnek, a kalandorcsapat, elöl-hátul megtámadva, eszét veszti, s fut, amerre még nyílást lát, eldobál fegyvert, kalapot, hogy rá ne ismerjenek, s menekül erdőnek, bozótnak, ahány, annyifelé. Félóra nem telik bele, s tiszta az egész tér, a szétvert gyülevészt hajrá ordítással üldözi a paraszthad, messze az erdők közé.
Az az egy ember, aki nem hadvezér, se nem hős, csak szolgabíró: polgári hivatalnok, maga vezeti a harcot, közé is vág a karddal, ahol ellenállásra csoportosul az ellen, s szétriasztja azt, mint héja a csirkét. Nincs varázspálca, mely olyan változást tegyen, mint az a kard a kézben.
Pálma elfeledte a félelmet, a veszedelmet; ő csak gyönyörködött. A donjon ablakából még a szavait is kellett hallania.
Az öregek nemsokára jöttek az elvett zászlókkal. Volt annak a hadnak minden ötven emberre egy zászlója. Biz azokat eldobták. Vége volt a hadjáratnak. Az egész hadjáratnak vége. A délceg daliás alak feltartá kardját az égre. Ilyen arccal festik Hofer Andrást! Az öregek, kik körüle csoportosulnak, leveszik kalapjaikat. Istenhez szólnak, ugye? Pálma sóhajtása is az ő hálaimájuk közé vegyül. – Akkor ez a délceg férfi, mintha a hattyúlovagok eszményképe helyett megint vissza akarná váltani mindennapi prózai alakját, eldobja kezéből azt a kardot, s ruhája oldalához feni a tenyerét, arcát olyan furcsa torzképpé fintorítva; mint mikor a gyermek valami ronda tárgyba markolt bele.
De ez a csúnya, nevetséges torzkép olyan szeretetreméltó volt, hogy Pálma… mit tett volna, ha közel van hozzá?
Nem volt szüksége a tündérnek a légen át sívni, jött fel maga a hős hozzá, nehézkes lépteivel, amikért azzal szokták gúnyolni, hogy bizony behorpad alattuk a föld.
Pálma kijött a donjonból, s azt mondá atyjának:
– A nyomorultak szét vannak verve. Ez az „ember” összetörte őket.
Ennek az „embernek” valamit kellene mondani.
Cousin úr előreszaladt. Őneki kellett a jó hírt legelébb meghozni. Futottak a fickók, mint a nyulak. Hiszen gyáva had ez! Cousin úr régen ki akarta őket innen veretni a vadászok segélyével, csak az uraság iránti tekintet tartóztatta.
Most aztán a gróf is rájött, hogy milyen ok nélküli volt az egész nagy félelme. Hisz ahogy a szolgabíró kifüstölte ezeket a sehonnaiakat innen, azt ő maga is megtehette volna: ha olyan nagyon „jó ember” nem volna.
A veszély semmivé törpült; most már csak az volna az aggodalma, hogy hová lett hát a Stella? Kinek a kezében maradt az a nagy dulakodás közben? Nem taposták-e össze? Szemei azt keresték a földön, midőn Illavay eléje toppant.
Ferenc a felhevüléstől jogosult szemrehányás hangján szólt a grófhoz:
– Gróf úr! Ön a legveszélyesebb rablóbandát fogadta be vendégül a házába; jobbágyaitól félt: amazoktól várt védelmet. Most a jobbágyai keltek az ön védelmére, azok szabadították meg önt és családját. Ezt a népet önnek becsülni kell. Nem! Szeretni kell! Mondja meg ezt nekik.
– Valóban, nagy hálával tartozom – mondá a gróf. – Meg fogom nekik köszönni. Cousin úr, a pincémet nyissa fel.
A gróf a rondellába akart lépni, hogy majd onnan tart dikciót. Egyúttal a Stellának is utánanézhet, nem esett-e ott el?
– Nem úgy, gróf úr! (Illavay most parancsol a háznál.) Ne a pincéjét, a szívét nyissa ön fel. Menjen le a néphez, s szorítson kezet minden emberrel egyenkint. Soha becsületesebb emberek kezét nem szorította ön meg.
– Megteszem, megteszem – mondá a gróf. – Derék, jó emberek. Hűséges jobbágyok. Lemegyek közéjük.
És ment. De Illavay látta, hogy minden lépésnél keres a gróf valamit a földön, s a lábával minden fénylő üvegcserepet megtapint; – olyan kicsinyes volt a nagy dolgokban, mint amilyen nagyszerű a kicsinyekben. Illavay kitalálta, hogy mit keres.
Mindenki eltávozott, csak ő maradt Pálmával egyedül. Illavay a bal kezét, amit ökölre szorítva tartott, mosolyogva nyújtá Pálma felé.
– Nézze, grófnő, az egész tusakodás alatt a kezemben feledve tartottam ezt a gyűrűt.
Tehát csak félkézzel harcolt, a másik öklét elő sem vette. Pálma arca visszaadta a mosolygást. Szép, tündérekhez illő mosoly volt az, akik azért mosolyognak, hogy virágbimbókat csaljanak megnyílásra vele.
– Én kérem önt, hogy tartsa meg ön ezt a gyűrűt.
Most aztán eltűnt a mosoly Ferenc arcáról.
– Anyjának talizmánját? – mondá szomorúan.
– Nem ajándékba adom. Azzal önt nem szabad senkinek megsérteni. Cserébe adom – azért a gyűrűért, amit ön az órazsinórján visel.
Az volt a visszautasító menyasszony jegygyűrűje. Illavay ott hordta azt a mellén, mint ahogy viseli az ember a két tenyerén a két M betűt, ami azt jelenti, hogy: „Memento Mori”. És jó azt mindennap látni. Ezt a kevélység-lerontó jelvényt.
– Ez pedig az én talizmánom – szólt mély, halk hangon.
– Tudom: azért kérem „cserébe”.
Az a kifejezés, ami e szónál Illavay arcán elborult, valóban olyan volt, amelytől az a vastag lárva a lélek előtt, ez a durva, idomtalan arc – megszépül: – fölségessé idomul át; oly valami az, ami még a néger fekete arcát is világossá teszi: az elfojtott férfikeserv léleklobbanása. Ebben bűbáj van, mely magához ragad és megigéz.
– Grófnő – mondá olyan hangon, mint a harangszó utóringása. – Ez a gyűrű nekem többe került, mint amennyit a Golkonda minden gyémántja ér.
– Tudom. Keservekbe, amiknek nincsen ára! – sietett a grófnő sebesen kiegészíteni a mondást.
– S ezt a gyűrűt nekem a lábamhoz dobták.
– Szerencsétlen volt, aki azt tette!
– Szeretett, amíg nem ismert, s jól tette, hogy kimondta, mikor megtudta, hogy nem igaz.
– Ön fél, hogy ezt a gyűrűt még egyszer ilyen áron fogja visszavásárolni?
– Tudom azt.
– Miért sért meg engem?
– A grófné most álmodik.
– Akkor álom az egész életem! Egész hajadon koromig arra neveltek, hogy soha ne lássak férfit; s mikor aztán egyszerre betaszítottak a világba, azt mondták: itt van egy sereg „beszélő majom”, akik közül egyet ki kell választanod, hogy szerencsétlenné tedd élte világáig! Én is mondtam magamban, hisz ez csak álom! – Hát az is álom volt, hogy egyszer elém hoz a sors, nem! Én hiszek Istent! imáim hozták elém. Egy férfit. Nem tudok mellé más nevet adni. Férfit. Hát ez is álom volt? Nem láttam-e őt itt – és ott – és amott – egyedül, egymagában, egy pokol ellenében védelmére kelni annak, aki tehetetlen, mert alszik, álmodik? – Nem láttam-e azt a gyönyörteljes tüneményt, ami most is betölti egész lelkemet, hogy reszketek miatta!
Ferenc szomorúan mosolygott. Hisz itt van a veszélyes tévedés! A leány oly pillanatban látja a férfit, amikor az egy hős szerepébe jutott; a bámulat bearanyozza annak alakját, s azt hiszi, hogy ez a káprázat: szerelem. Aztán mikor lemegy a nap, az aranyozás eltűnik: a szobor rozsdás és fekete.
Hallgatott.
– De nem! – szólt Pálma. – Ez nem volt álom. Hát „ő” nem árulta-e el magát? A férfi. Hisz mi baja van azzal a szolgabírónak, hogyha egy comtesse-t egy őrnagy megcsókol? Ki adott neki jogot arra, hogy e csók helyett egy ökölcsapást adjon – egy katonának! egy bíró! egy tisztviselő? Hogy kifacsarja annak a kezéből a kardot, s szétverjen maga körül mindenkit, aki e jelenetnek szemtanúja mert lenni! Hát „mi” jogosította őt fel erre?
Illavay homlokára ütött az öklével, hogy így rajtakapták valamin, amit nem lett volna szabad elárulni soha.
Pálma most kacagni kezdett, dévajon, pajkosan, mint egy gyermek.
– Haha! Ön „mindent” kérdezett: s most azt akarja, hogy ne válaszoljanak rá.
– Grófnő – szólt Ferenc komolyan. – Gondolja meg, hogy mi vagyok én! és mi ön?
– Ön egy férfi, és én egy leány. „Jobb” neveinket nem tudom.
– Gondolja meg, hogy minő távolság van közöttünk!
– Távolság? – szólt Pálma keserűen. – Az igaz. A leány egy lehanyatló család utolsó elátkozott sarjadéka; akinek azt mondják, mikor a gyémántjait a hajába tűzik: „Ez a te szegénységed! Ragyogó koldus vagy”. A férfi pedig egy nagy úr, aki maga keresi meg a kenyerét, s nem könyörög sem embertől, sem sorstól soha. De hát hisz azért vagyok én a kérő; önhöz, aki olyan magasan áll fölöttem, azért az én dolgom a kérés, hogy felejtse el emberen kívüli származásomat, hogy azok közül való vagyok, akik aranyat esznek és gyémántokat és keserű dicsőséget és megátkozott örökségét hazajáró kísérteteknek, s ha ez elfogyott, akkor éhen vesznek; hogy ossza meg velem azt az édes kenyeret, amiről dajkám mesélt valaha, ahogy van egy „kakastéjjel, varjúvajjal sült” kenyér, amit a szegény ember visz haza a gyermekeinek. Oh, én az ilyen kenyéren elélek.
Illavay meg volt rendítve. A leány szavaiból a keserűség igaz szenvedélye beszélt. A leánynak hitt; csak ő maga magának tudott volna hinni!
Félrefordítá arcát, s kezét nyújtá Pálmának; de e kézszorításban egyúttal a gyűrűt is visszaadta neki a Stellával.
– Ön tehát nem adja nekem azt a gyűrűt – még cserében sem? – szólt Pálma szomorúan. – Jól van! Hát tartsa meg addig, amíg érdemes leszek rá! Én meg fogom azt szolgálni.
Ferenc most egyszerre egész arcával odafordult Pálmához, egészen közel hozzá, szem szembe nézve.
– Látott-e ön valaha a világon nálamnál rútabb férfit?
– Az nem igaz! – kiálta Pálma indulatosan s egész szenvedéllyel, mely már a haraggal ittasult; átölelte egyszerre azt a bozontos fejet, s egy csókot égetett az ajakára, egy valódi, édes lángú, szívig lövő csókot – s azután elfutott onnan; a liliomarc piros volt, mint a rózsa.
Ferenc ott maradt egyedül: reszketve, mint a gyermek, aki kincset talált. Mi történt vele? Csakugyan szeretik őt itt? Hitvesi hűséggel, hajadoni vággyal, vad alakján belül rejtőző lelkéért? vagy talán tündércsók volt ez; arra való, hogy a szellemek órájában kóborló férfinak a lelkét kicsalja? a villi csókja, aki szép kísértetalakját hozzátapasztja a férfihoz, míg ölelésével halálra szédíti.
De ez igaz volt.
A szó hazugság, a beszéd álom, de a csók élő lény.
Vissza lehet kérni a jegygyűrűt, a fogadást, az esküt; de a csókot nem lehet visszakérni.
A csók a szfinx talánya, ami meghazudtolja az egyedüli tudományt, a mathesist. Mi az: „Egyet az egyből ha kiveszünk = lesz kettő?” – A csók.
Ferenc metamorfózison ment keresztül.
A torztükör nem gúnyolhatta őt többé saját arca előtt: – mint álom-csalkép, ott lebegett a csókadó tünemény arca, mely azt mondta: nem igaz! nem vagy rút! Én látlak! Szeretlek. Olyan vagy.
