Egy a „beszélő majmok” közül
Egy a „beszélő majmok” közül
Illavaynak legjobb volt most a gróf után sietni le az udvarra. Polycrates nem volt jobban megijedve a szerencséjétől, mikor a gyűrűjét visszakapta, mint ő. Eszébe jutott, hogy a grófot leküldte az udvarra a parasztoknak üdvözlő szónoklatot tartani. Ha az most abban a könnyű öltözetben ily felhevülten áthűti magát, még megbetegszik s meghal: akkor aztán bizonnyal őrá marad a leánya. S ez megint az ő lelkét terheli.
Cseléd nem volt sehol az egész palotában, az mind odalenn volt most bámulni; Illavaynak nem volt mit tenni mást, mint magának felkeresni a gróf nyusztbéléses kaftánját, s levinni utána az udvarra. A gróf nagyon meg volt hatva e gyöngéd figyelmesség által. Valóban a gondolatját találta ki ez a szolgabíró. Amíg ott az udvaron háromszáz parasztnak a kérges, izzadt tenyereit szorongatta, folyvást azon járt az esze, hogy most neki ettől a megerőltetéstől okvetlenül tüdőgyulladást kell kapnia.
– Nem mondtam valami kompromittáló dolgot ezeknek a tisztelt – embereknek? – kérdé Illavaytól. Azt hitte, hogy ez azóta mindig azt hallgatja, hogy ő micsoda válogatott szónoklatokat bocsát közre a parasztok előtt.
– Legyen nyugodt a gróf. Azokért, amik ma itt történtek, én felelek meg. Nem volt ennek a mai csetepaténak semmi politikai színe. Ezt a zagyva csőcseléket egy minden országban kipécézett kalandorbanda szedte össze; akiket ma itt szétvertünk, holnapután Németországban vagy Oroszországban kezdik újra a garázdálkodásaikat; nincsen ezeknek hazájuk.
Ez a felvilágosítás nagyon megnyugtatá a grófot.
– Tehát valósággal rablóbanda volt ez.
– Több tagját volt szerencsém már közelebbről tisztelhetni. A vezérük háromszor volt a kezem között; mindannyiszor el tudott menekülni. Veszedelmes egy kalandor. Franciaországban négyszer tört ki a börtönből. A grófnak régen meg akartam már mondani, hogy palotája műkincseinek a híre a külföldön is el van terjedve, mégpedig olyan körökben, amik nagy műbarátok, de nem szeretnek pénzen szerezni. Az a szerencséje, hogy olyan nép között lakik, amelynél meg nem élhetnek a rablók. Ezek közt nincs orgazda; hanem túl a Vágon már egész falvak vannak, amiknek minden lakosa vagy zsivány, vagy orgazda. De ide azok nem merik tenni a lábukat: magától a néptől. Nem kell ennek csendőr, elfogja a rablót maga is, s nem fél a lövöldözéstől. A gróf házát úgy őrzi ez a nép, mint egy tábor.
– Derék emberek. Meg is köszöntem nekik. Mindenkivel kezet szorítottam. Nem volna jó egy kis remunerációt osztani szét közöttük?
– Ne tegye azt a gróf. Ez a nép szegény, de nem alacsony. Nagylelkű ez! Hiszen emlékezhetik rá a gróf, hogy a múlt nyári és őszi munka alatt, mikor a robot megszűntével sok földesúr zavarba jött a rögtön nem pótolható cseléd- és vonómarhahiány miatt: a gróf jobbágyai összebeszéltek, s minden uradalmában elhatározták, hogy még az idei munkát elvégzik a volt földesuruk földein, s betakarítottak, fölszántottak mindent ingyen, fizetés nélkül, mikor már nem tartoztak vele. Emlékezzék rá vissza a gróf.
A gróf ugyan furcsán emlékezett erre az adatra. Neki a gazdatisztjei a tavalyi mezei munkák fejében ama nevezetes etnográfiai adat krónikája helyett roppant nagy rubrikáit szolgáltatták át a kifizetett gyalog- és szekeresnapszámoknak. – Már most melyiknek van igaza?
– De ha örömet akar a híveinek szerezni a gróf – mondá Illavay –, hívja be a házába az elöljárókat, s ültesse őket az asztalhoz.
– Én is erre gondoltam. Igaza van. Szemelje ki, kérem, akiket meg kell hívnom, s invitálja be a nevemben. Azt a veszpillót ki ne hagyja. Hatalmas öreg. Milyen eloquenter beszéli a deák nyelvet.
– Nemcsak beszéli, de írja is. A gróf a század egyik legnagyobb nevezetességét bírja az uradalma területén: az utolsó latin poétát. Ez a vén paraszt egész kötet verseket írt valaha, miket egy tudósunk fedezett fel nála. Majd előkeresem a gróf könyvtárából a Tudományos Gyűjteménynek azt a kötetét, amiben e rendkívüli tüneménye a népmíveltségnek ismertetve van.
– Tehát meghívja a tisztelt – parasztokat egy kis barátságos lakomára fel az étterembe, s magam praesideáljak ott, ugye?
– Nem, nem gróf úr; az a jámbor embereket nagyon feszélyezné. Ámbár az iménti vendégek után csupa rehabilitáció volna az ősi étteremre nézve, ha ilyen tisztességes vendégek ülnék körül az asztalt; hanem ezek jobban fogják magukat érezni, hogy ha a gróf idelenn a csatárteremben telepedteti le őket egy egyszerű parasztcseléd főzte lakomához, s csak akkor jön le maga közéjök, mikor már részt vettek a jóból, s meghallgatja a szép áldomásaikat, s aztán egyszer poharat koccint velük.
– Nagyon helyes. Ön jól ismeri az embereket. Tehát ön meghívja a tisztelt – jó embereket, s a nevemben rendelkezik a cselédjeimmel, hogy minden jóval ellássák. A veszpilló azalatt bizonyosan latin disztichonokat fog készíteni, azokat majd meghallgatjuk. Azalatt mi is hármacskán megebédelünk odafenn. Azt a bizonyos lakomát a tisztelt – haramia urakkal, mi mind a hárman csak végignéztük: ön sem evett egy falatot sem.
– Nem volt kedvem ilyen emberekkel egy tálba mártani. Azonban énnekem most még nincs időm az evésre gondolni.
– Hogyan? Ön nem éhes? Pedig már három óra.
– De előbbre való feladat vár rám. Ennek a mai csatának sebesültjei is vannak; azokat addig is, míg holnap a székvárosból kihozathatjuk a megyei főorvost (az sem bizonyos, hogy otthon van-e), valami ideiglenes ápolással el kell látnom.
– Önnek ez is a hivatásához tartozik?
– Miután a járásorvos elment a hadsereggel tábori orvosnak, rám hagyta a patikáját, azt most én hordom magammal, mint Dulcamara, s holmi goromba bajnál én is kötözök, kuruzsolok: volt gyakorlatom benne; falun nem lehet mindjárt orvost kapni. Kérnék legelébb is kötelékhez való vászonneműeket.
– Óh, azt majd ad a leányom. Ő tudja, honnan kell azt venni. Menjünk őhozzá.
Temetvényi maga segített Pálmát felkeresni, aki sokáig nem tudta megérteni, hogy miért titulázza az atyja a szolgabírót doktor úrnak? Mikor aztán megtudta, hogy sebesültekről van szó, a könny kicsordult szeméből.
– Istenem! Miattunk vérzenek mások! Tán el is vérzenek? S nekünk nincs orvosunk. Ugye, megengedi ön, hogy vele menjek és segítsek önnek?
– Mit gondolsz? Pálma! – szörnyedt fel Temetvényi – egy fiatal leánynak való feladat-e ez?
A leány nagyot sóhajtott.
– A kolostorban még fiatalabb voltam; s az apácák betegek és sebesültek ápolásával foglalkoztak; ott ez nekem mindennapi feladatom volt.
A gróf egy szót sem szólt többet. Ez a szemrehányás elevenjére talált. Kikotródott a szobából:
– Én addig ájtatoskodni fogok magányomban. (Azaz, hogy szükségét érezte a mosdó szekrényéhez menekülni háromszáz paraszt tenyerével való érintkezés után.)
Pálma azt tehette, amit akart. – Illavaytól nem kellett kérnie beleegyezését; annak már ő parancsolt. Az első csókkal megkoronázta magát a nő királynénak. Illavay sebköteléknek való vászonrongyokat kért tőle. Előkelő uraságnál viselt rongyok nem hevernek. Pálma elővette saját legfinomabb patyolat gúnyáit, s ártatlan naivsággal odaadva Ferenc kezébe az öltöny egyik, hímezett szegélyét, maga az ollóval hosszú pólyákat hasogatott belőlük.
Azután Illavay szánjára felültek: ők ketten elöl; Ferenc hajtotta a lovakat, hátul ült a kocsis meg a hajdú, akinél már fel volt jegyezve minden házszám, ahol sebesült fekszik. Nem volt nagy szám; nem is súlyos sebesültek, többnyire lövésseb, amit ideiglenes vérelállító kötéssel kell ellátni. Az egykori apácanövendék nem borzadott azoktól. Ügyes, gyakorlott kézzel segített Ferencnek a rögtönzött műtétben. És minden pólyával, amit körülcsavart, az ő lelkét kötözte meg jobban, s az ő szívének nagy sebén állította el a vérzést.
Késő este vetette őket vissza a kastélyba. Egészen derült kedvük volt; – aminek egyik oka az lehetett, hogy egyetlen aggasztó kimenetelű sebesülési eset sem került a kezeik alá. Talán egyéb oka is volt. A gróf bizony nem várhatta őket vissza. Odaült az ebédhez, ő az asztalfőn, a túlsó végén az asztalnak mr. Cousin. De mr. Cousin megtartotta annyira az etikettet, hogy amíg az uraságok meg nem érkeznek, az ételhez ne nyúljon. Végre megjöttek. Pálma derült kedélyben volt; megcsókolta az atyját:
– Nincs semmi nagyobb baj! – Ferenc is megvallotta, hogy de most már igazán és komolyan megéhezett. A gróf mentette magát, hogy „bal kézzel” várta őket.
– Ne félj semmit, mi utolérünk még: ma úgy fogunk enni, mint a farkasok. – Ezt Pálma mondta, aki úgy szokott enni rendesen, mint az esti lepke. S szavuknak álltak. Mintha versenyeznének, úgy bántak el a felhordott ételekkel. Pedig Pálma közben még beszédes is volt.
A szegény sebesültek nagyon jó kedvű emberek; azok száz meg százféle tréfás adomával mulattatták ápolóikat a sebészi kezelés közben: hogy bántak el a futó ellenséggel! Ezeket mind sietett Pálma elmondani az atyja előtt; dehogy engedte Ferencet szóhoz jutni. Ha az indult neki valami eset előadásának, a maga lassú, leptető modorában, kikapta szájából a szót, s hogy az ne beszélhessen, megkínálta az előtte levő tállal. – Hallatlan eset az, hogy a Temetvényiek éttermében a ház egyetlen leánya kínálja a vendéget az előtte levő tállal, amit az inasnak kellene körülhordani! Hanem hát rendkívüli időket élünk!
Azt is meg kell érnünk, hogy az alsó traktusból, ahol a tisztelt vendégek jókedve már vígsággá nőtt meg, egy soktagú küldöttség jöjjön fel, minden bejelentés nélkül, átadni az egész volt jobbágyság üdvözlő jókívánatát egy fényes áldomásban, amit a veszpilló készített most hevenyén, latin hexameterekben és pentameterekben.
Rendkívüli dolog; de egészen megérthető.
– Halljuk a szép szót.
A veszpilló leírta az egész hősi ütközetet, ami ma e helyen lefolyt. Virgilius „Arma, virumque cano” költeményével vetekedett az, különösen egy tekintetben, abban, hogy nem akart vége szakadni. A latin nyelven költőknek az a pregnáns jellemvonásuk, hogy nem tartják elégnek a nektárt szürcsöltetni a kegyes olvasóval, le is akarják vele itatni; de meg is akarják benne füröszteni; de úszni is kell neki benne, s jó szerencse, ha elengedik neki a belefullasztást.
Ezúttal a felolvasott poéma a legrendkívülibb módon lett bevégezve. A dactilusok pattogása közben nagy riadal támad odakinn a folyosón.
– Itt hozzák! Megfogták! Fel kell akasztani!
Egy nekipirult nagy szál legény keresztültöri magát az üdvözlő deputáción, s dehogy kíván „csés jó estét”, azon kezdi, hogy:
– Megfogtuk a szvornosztok vezérét!
De már ez olyan szó, amiért meg kell szakadni a pentaméternek a caesuránál, annyival is inkább, hogy a beköszöntő legény egy kötélnek a végét tartja a kezében; ráhurkolva a fogolynak a nyakára, akit ketten-hárman taszigálnak befelé erővel.
Pálma e szóra, hogy elfogták, s itt hozzák a rablóvezért, önfeledten ugrott fel a székétől, s odafutott Illavay mögé: ösztönszerűleg ott keresve a védelmet.
Illavay is talpra ugrott. Ez jó fogás, ha ezúttal el tudták fogni Zsiborákot; többféle tekintetből.
De milyen nagy volt azután mindhármuknak a bámulása, mikor a lámpafény elé hurcolt alakot megpillanták.
Dehogy volt az a Zsiborák! Ugyan ki lett volna más, mint a szerencsétlen Opatovszky ivadék.
Soma úrfi volt biz az a hadifogoly; de minő felvonulási pompában! Fejébe nyomva egész a szeméig a fehér báránybőr süveg. Azután volt rajta egy piros dolmány. De hol vette ezt a piros dolmányt? Hát úgy szerezte, hogy kifordította a honvédatillát, annak piros volt a bélése, úgy vette fel. Úgy nézett ki igazán, mint egy nagy majom.
Csak Illavay ismert rá.
Oda is rohant mindjárt hozzá: széttaszigálta az őt fogva tartó parasztokat.
– Megbolondultatok-e? Hisz ez az én öcsém! A földesuratok fia. A Kornél úrfi. Oldjátok el mindjárt a kezeit!
No, ez szép első bemutatás a Temetvényi család előtt.
– De hát minek kötöztétek meg, ti ostobák?
– Hát minek mondta, hogy ő a szvornoszt vezére? – mondá duzzogva a kísérő legény.
Akkor meg Soma úrfira förmedt Ferenc.
– Hát miért adta ön ki magát a szvornoszt vezérének?
Az csak nézett egy darabig, mint a sült hal; még mindig azt hitte, hogy megeszik. Egyszer aztán, mikor meggyőződött róla, hogy csakugyan az urabátyja az, aki ott áll, s a kezeiről lehullottak a kötelek, rákezdte nyomorúságos, siralmas hangon:
– Azt hittem, hogy ezek is szvornosztok! Kedves urambátyám, ne engedjen felakasztani!
Erre a szóra egy hangos kacagás csendült fel a szobában. Pálma nevette el magát. Nem lehetett azt megállani: ezt a beszélő majmot látva.
Arra aztán minden jelen levő ember kacagni kezdett; utoljára a fogoly maga is: ő is beszélt, az elfogói is beszéltek, s a sok összevissza tanúvallomásból utoljára kiderült az egész konfúzió.
Soma úrfi hazafelé térő szándékában, nehogy a honvédatilla elárulja kilétét, kifordítottá azt, s a bélésével kifelé öltötte fel. Útközben aztán szembetalálkozott a mellékutakat őrző parasztokkal. Azokról azt hitte, hogy a panszláv szabadcsapat csatárai, s már messziről kiáltozott nekik, hogy ő is a szvornoszt vezére; aztán nyakon csípték, megkötözték, idehozták; jó szerencse, hogy valami fán ott nem felejtették.
Illavay igazán haragba jött. Kikergetett a szobából minden parasztot.
– No, ez szép bemutatás! – dörmögé Soma fülébe. Nem is mert Pálma felé nézni. A grófnő a zsebkendője szegélyét harapta a fogai közé, hogy a nevetését visszafojtsa.
– Kérem, háznagy úr – szólt Illavay.
– Monsieur Cousin! – mondá a gróf.
Melyikre hallgasson a megszólított.
– Legyen olyan jó, adasson más öltözetet az öcsémre – szólt Illavay.
– Tétessen egy terítéket az asztalra Opatovszky úrnak – mondá a gróf. – Szegény. Ki van fáradva; előbb hadd regalírozza magát.
– De ilyen jelmezben csak nem ülhet az asztalhoz! – dörmögé a nagybátya.
Az igaz, hogy furcsa jelmez volt; a kifordított kabát, ez is meghasogatva a cihertől meg a goromba paraszttenyerektől; térde, könyöke csupa sár.
– Nem tesz semmit – mondá a gróf nagy kegyességgel. – Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad. Csak üljön ön az asztalhoz. Örülünk, hogy szerencsénk van.
Soma úrfinak választani kellett, hogy melyik tanácsot fogadja meg. A szép piros felszelt sonka ott mosolygott az asztalon; a palackból öntött bor olyan szépen mondja, hogy „glukk, glukk, glukk”; eh, mit, átöltözni, megmosdani, kikefélkedni azután is elég idő lesz: ő bizony megfogadta a jobbik tanácsot, s levágta magát a készen álló székre, s hozzálátott két kézzel a közel talált enni-innivalóhoz: nem törődve vele, hogy mosolyog-e nagyon az ő ágrólszakadt alakján az a fehér alabástromarc.
Mikor ily hamzsolva evett, akkor tökéletesen majomhoz hasonlított.
Ideálja volt azoknak a „beszélő majmoknak”, akik közül Pálmának egyet ki kellett választania, hogy azt szerencsétlenné tegye. Nem kellett messze mennie. Ez volt a legszebb példány belőlük. És Illavaynak megragadt az emlékében az a mondás:
„Egy Opatovszky bármilyen helyzetben és öltözetben is mindig Opatovszky marad”.
A majmok pedig szoktak maliciózusok is lenni.
Az előre látható volt, hogy Soma úrfinak ezen a vidéken nem lesz maradása a fentebbi kázus után. Akivel csak összejön, mind azt kérdezi tőle, hogy hol a piros uniformis. Nincs is más neve, mint a „szvornoszt-vitéz”. Illavaynak gondoskodni kellett róla, hogy valahová jó messzire elvigye, ahol még a viselt dolgainak hírét nem hallották. Az egész országban volt még egy város, ahol a múzsák csendesen meghúzhatták magukat. Mint tudva van, a főtanodák szüneteltek: a debreceni kollégiumban országgyűlést tartottak, s a nagyenyedi kollégiumban az oláhok praelegálták a jus naturae-t. De még Pozsonyban lehetett találni akadémiát, ahol olyan fiatalemberekkel, akik nem váltak be katonának, odahaza meg terhére voltak a háznak, el lehetett csavarogtatni egy-egy semestrist, sub titulo juridici cursus. – No, az is szép „jus” lehetett, amit ott tanítottak. Mikor az összes törvénykönyv darabokra volt már tépve. Hanem azért az öreg professzorok csak fölmentek a katedrába, s a diákok csak megitták a maguk sörét a commercen, s ezzel fönn volt tartva a normális állapot.
Ide hozta el Soma úrfit, asseclástul együtt a nagybátyja. Természetesen itt is a professzorhoz adta be szállásra.
Hanem a kópé diákok ott is kifogtak rajta. Valahonnan megtudták, ha más nem, Koczur barátunk beszélte ki, hogy micsoda hőstetteket vitt véghez a hadjárat alatt. Rajta száradt a szabadcsapat-vezér cím.
Pozsony pedig abban az időben a császári csapatok pivotja volt, és egyúttal központja a magyarországi dolgokkal elégedetlen mágnásoknak.
Soma úrfit addig csúfolták, amíg az lett belőle, aminek csúfolták. Egyszer csak kap Illavay egy levelet Koczurtól, hogy megint lettünk ám valamik! Az akadémia falát megkentük hájjal, hogy egyék meg a kutyák, magunk pedig felcsaptunk gróf ** szabadcsapatjába volontérnak, vissza is vettük a régi Opatovszky Kornél nevet. S most vigyázzon aztán már urambátyám a nyakára, hogy a markunkba ne kerüljön, mert ha a minap föl nem köttettük, mint hazaárulót, majd felköttetjük most, mint rebellist.
– Bolond lyukból bolond szél! – mondá rá Ferenc. – Majd onnan is elszaladtok ti, mihelyt megérzitek a kolbászbűzt. Nem gondolta meg, hogy bolondoknak áll a világ.
Már ide nem mehetett utána, hogy visszahozza. Engedte futni a futóbolondot.
Különben maga is félig-meddig bolond volt már. Egy pár szép méla szemnek a bolondja.
