A szép kísértet
A szép kísértet
Illavay késő délután készült el a rábízott feladatokkal. Kenyér, zab sokkal kevesebb került ki, mint amennyi parancsolva volt, ellenben újonc éppen kétszer annyi, mint ahogy ki volt vetve a járásra. Kell is, hogy más járásnak a hiányát pótolja, ahol lőcslábú generáció lakik.
Ekkor jutott hozzá, hogy átránduljon Gargóvárra a grófhoz. Gargóvár még az a birtok, amely a Rákóczi-korszak óta nem cserélt gazdát. A Temetvényi grófok mindig hűségesek voltak a trónhoz: Bécsben laktak, ide csak vadászni jártak le; a szarvasaik számára bekerített hely négyszög-mértföldeket számlált. A gargói várkastély maga arról volt híres, hogy annak száz szobája és terme rokokó- és reneszánsz-kori pompával van berendezve, amik azonban csak évenkint egyszer vagy kétszer nyílnak meg külföldről összehívott vendégsereg előtt, máskor mindig zárva vannak. Megesik, hogy átutazó uraságoknak megmutogatja azokat a várnagy, feltakargatva – jó borravalóért – a rejtett műkincseket. Illavay Ferenc bizony sohasem látta e híres dísztermeket. A vidékieknek az a szokásuk, hogy a helyükben levő rendkívüliségekre nem kíváncsiak. Egyéb oka is volt. Ferenc gyűlölt minden külpompát, maga mindenben a rideg egyszerűséget szerette; hiányzott nála a szép ízlés.
A kanyargó hegyi út, mindenütt a pisztránggazdag patak mentét követve, hatalmas bástyakapukon keresztül visz fel a várba. A sáncárokban már nincs víz, az be van nőve gyeppel, de a fölvonóhíd még minden éjszakára csörömpölve zárja el a kaput, s a későn érkező vendég közeledtét a toronyőr kürtszava jelenti, hogy a hidat újra leeresszék.
A kapubejáratnál még ott ülnek, mint hátulsó lábaikra kuporodott szelindekek, a talpaikról levett sugárágyúk, török háborúk diadaljelvényei; a nagy négyszögű udvar kövezete közül azonban mindenütt kinőtt a fű, a középen álló szökőkút tritonjának tülkéből nem ömlik most a víz. Látszik, hogy a grófi család hirtelen költözött ide; nem volt idő az udvarról a füvet feltépetni, s a vízvezeték hibáit kitataroztatni. Egyéb baj volt most itt.
Illavay hintaját inas és komornyik fogadta. Német volt mind a kettő. A komornyik még a hintóból leszállás alatt elmondá neki, hogy nagyon várják az uraságok, de mielőtt őexcellenciájához fölmenne, kegyeskedjék Pálma comtesse-hez bemenni, aki okvetlenül elébb akar beszélni a tekintetes úrral.
– De barátom, ilyen sárgyúró csizmában csak nem állhatok be a comtesse-hez tisztelkedni.
– Nem tesz az semmit. Hát mikor vadászatok vannak? Vegyük úgy, hogy most is azok vannak.
– Csakhogy ezúttal a vad kergeti a vadászt. – No, hát vezessen oda, ahol a comtesse-re várnom kell.
A komornyik egy földszinti szobába vezette a szolgabírót, aminek igen egyszerű bőrbútorzata volt, a falakon tollrajzok, aranyozatlan rámában. Műértő ember ugyan nagy kegyelettel ismerte volna fel e székeken a legbecsesebb ó-mór bőrműveket, s az egyszerű rajzokban világhírű mesterek kézvonásait; de hát mindezekhez Illavaynál hiányzott a fogékonyság.
Kíváncsi volt rá, hogy vajon mit akarhat vele a comtesse. Bizony nem is őrá magára. Jól volt ő lakva úgy az asszonyi képpel, hogy jöhetett volna eléje valaki Circe minden bűbájával ma.
Alig távozott el a komornyik a várt vendéget bejelenteni, nemsokára nyílt az oldalajtó, s belépett rajta a grófkisasszony. Egyedül jött, s az ajtót is betette maga után.
Mintha öntudatával bírna annak, hogy neki nincs szüksége őrizetre: maga a tekintete elég, hogy bűvkört vonjon körüle, ami tele van eltaszító delejjel.
Hosszúkás vont arca oly fehér, mint a porcelán, szép, tökéletes vonásokkal, amikről sugárzik a hidegség. Haja olyan színű, mint az érett búzakalász hullámzó tengere, s e sajátszerű halavány aranyhoz kirívó ellentétül a két sűrű szemöldöke csaknem szénfekete, s azok alól két nagy szem sötétlik, amikről nem lehet meghatározni, hogy barnák-e, vagy sötétkékek: az élet tüze mélyen elrejtve bennük. S mikor ez a piros ajk megnyílik, az ember szinte megdöbben: íme, a szobor beszél. Az is olyan csendes, szenv nélküli hang, mintha álomkép beszélne álmodóhoz. Magas, nyúlánk termetét fehér öltöny teszi még szoborszerűbbé.
Egy szép kísértet, mikor előlép a félhomályból.
Maga a kéz is, amit meghívott vendége üdvözlésére nyújt, oly hideg.
De lehetett volna az a kéz akármilyen meleg, azért Illavay elfelejtette azt megcsókolni. Még tegnap talán eszébe jutott volna, hogy az úgy szokás.
– Megbocsásson ön – szólt Pálma grófnő, helyet mutatva Illavaynak az asztal mellett, mely a bőrpamlag előtt állt (remek antik faragvány), maga a pamlagra ült le –, azért, hogy elfogtam önt útközben. Nekem okvetlenül elébb kellett önnel beszélnem, mielőtt az atyámat meglátogatta. Ismeri ön az atyámat?
– Találkoztam vele egyszer, mikor birtokára megérkezett, s a szeszgyárosával kellett valami ügyét eligazítanom.
– Akkor nem ismeri őt. Amint hogy nagyon kevesen ismerik. Ő nagyon zárkózott és túl óvakodó. Az a kör, amiben az egész életét leélte, az oka ennek. Ott mindenkinek vigyázni kell arra a szóra, amit más előtt kimond, és feljegyezni azt a szót, amit mástól kimondani hallott; s ha szólni kénytelen az ember, nem mondani el mindent, amit tud. Ez megszokás. Hanem a jelen helyzetünkben ez ránk nézve igen nagy baj lehet. Apám ugyebár írt önnek levelet?
– Kettőt is.
– Azt írta ugyebár, hogy ő nem képes a kormánybiztos fölszólítását teljesíteni. Nincs elkészülve arra, hogy négyezer vendéget ellásson; még kevésbé érzi magát alkalmasnak arra, hogy a gargóvári nemzetőrök zászlóalját vezesse, mert sohasem volt katona, mert beteges.
– Ilyenformát írt.
– No, lássa ön. Ez az ő régi szokása. Hogy a bajának csak egy részét adja elő: úgy, hogy aki a legjobb akarattal segíteni kívánt rajta, a bajának a nagyobb részén nem segített. Azt ő eltitkolta. Ha ön aszerint szíveskednék eljárni, ahogy ő kívánta, hát abból csak az lenne, hogy a kormánybiztos (föltéve, hogy az ön szíves közbenjárása teljes sikert aratna nála) azt mondaná, hogy no, hát jól van, ha nem láthat el a gróf négyezer embert, hát megyünk hozzá csak négyszázan. Ha egyszer aztán itt vannak: elmondanák az atyámnak, hogy hiszen nem szükséges neki a gargói nemzetőröket a táborba vezetni; elég, ha felfegyverzi őket, s aztán egyszer, lóra ülve, tart hozzájuk egy lelkesítő beszédet, átad nekik egy általam hímzendő zászlót. Ez is jó lesz. S ezt ki tagadhatná meg?
– Az igaz, hogy ezt nem lehetne megtagadni.
– Pedig ez az, amitől az atyám retteg. Nem beteg ő: el bírna viselni akárminő testi fáradalmakat. De nem akar! Nem lehet neki. És ezt ő nem fogja önnek megmondani soha. Hogy ő nem akar részt venni ebben az egész mostani mozgalomban. Sem az egyik fél, sem a másik fél mellett. Hiszen azért hagytuk el Bécset. Mikor a fellázadt nép magához ragadta az uralmat, mikor ablakaink alatt végigrohantak egy végeláthatatlan tömegben, előttünk addig soha nem hallott kiáltásokat hangoztatva: mi sietve hagytuk el a császárvárost, szökevényképpen, felkerestük ősi lakházunkat Magyarország egyik legcsendesebb zugában. Azt hittük, itt békén meg fogunk húzódni, míg a zivatar valamerre feltisztul. Képtelenségnek hittük, hogy a válság ide is utánunk jöjjön. Hogy itt is utolérjen bennünket a kérdés: hová tartoztok? – Ez az, ami atyámat kétségbe ejti, de amit kimondani nincs bizodalma senkihez. Nekem van: önnek megmondom. Ránk nézve egyenlő baj, ha négyezred magával jön ide vendégül a kormánybiztos, vagy ha negyvened magával jön, s atyámat nem ijeszti el az a gondolat jobban, hogy kezében a zászlóval rohanjon az ágyútűzbe, mint az, hogy a neve meg legyen említve a legegyszerűbb nemzetőri zászlószentelési ünnepélyen. Azért kérem önt, ne nyugodjék meg az ő levelében, tegyen többet érte, mint amennyit abban ő maga kért: vegye rá a kormánybiztos urat, hogy egyáltalában kerülje el megtisztelő látogatásával a mi szerény lakásunkat, s hagyjon nekünk minden tekintetben békét.
Illavay nehéz feje nagy csóválásnak indult erre a szóra.
Pálma grófnő nem vette azt észre.
– Ha ön ezt nem viheti keresztül: akkor előre is megmondhatom önnek őszintén, ami következni fog. Atyám nem várja be itt a kormánybiztost. Hanem, ha erőszakolni fogják, hogy álljon párthoz, itt hagyja az országot, s elmegy Badenbe. Én pedig nem akarom azt, hogy ő ahhoz a táborhoz álljon, mely Magyarországgal ellenségül áll szemközt.
Illavay érdekelten kezdett nézni e hölgy arcára. Nem volt azon semmi verőfénye az indulatnak. Maga is vette észre, hogy félreértetett. Egyik ajkszeglete hideg mosolyra vonult el.
– Nagyon kérem önt, valami idétlen honleánykodást ne keressen ön szavaimban. Én nem rajongok magasabb eszmékért. Belőlem csak az önérdek beszél. Én nem akarom, hogy az atyám bármely oldalra nézve is kompromittálva legyen. Ki tudja, hogy melyik fél marad győztes a végkimenetelnél? Az ellenpárton levőknek a birtokát az bizonyosan el fogja kobozni. Nekem pedig nincsen kedvem, mint a francia forradalom alatti emigránsnőknek, pénzért dolgozni a számkivetésben. Belőlem a józan önzés beszél.
Jobban le nem hűthették volna Illavayt.
Ezt is észrevette a szép kísértet.
Jónak látta aztán egy kedélyes mosollyal bebizonyítani e földi eredetét. Az a mosoly jól illett halvány arcához.
– Ugyebár, sajátszerű ez? Énbelőlem nem szól más, mint az önzés, s öntől mégis azt kívánom, hogy tegyen meg értünk mindent, amire képes, akikhez önnek semmi oka sincs jóindulattal viseltetni. Ennek ön maga az oka. Önről azt mondja mindenki, hogy nagyon jó ember. S aki nagyon jó ember, az mindenkinek az adósa.
Illavay maga is elmosolyodott erre. Úgy látszik, hogy a comtesse-nek igaza van.
– Jól van – szólt fölkelve a helyéről. – Majd úgy járok el, hogy semmi baj ne legyen.
– Kérem, legyen ön még szíves leülni. Önhöz még egy másik levelet is írt az atyám.
– Igen, valami gyapjúszállítmányról, amit útközben lefoglaltak.
– Azt írta benne, hogy majd a többit elmondja élőszóval. De ő itt megint nem fog önnek mindent elmondani, túlságos óvakodásból. Annyit fog önnel közölni, hogy azokban a gyapjús zsákokban nem csupán gyapjú van, hanem a legalsó zsákban van egy acélláda. Ezt mi nem hozhattuk magunkkal, mikor Bécsből menekültünk, mert a sorompóknál a felkelők mindenkit megmotoztak. Úgy jöttünk ki, mintha sétakocsizást tennénk. Ezt a ládát pedig egy bizományosunk társzekerével indítottuk útnak gyapjúszállítmány közé csomagolva, a háznagyunk felügyelete alatt, aki azt az egész úton kíséri. Ez jelenti most, hogy a gyapjúszállítmány az állam részére lefoglaltatott útközben. Már most azt tudatni fogja önnel az atyám, hogy abban a gyapjúszállítmányban van egy láda is, amit nekünk megkapnunk okvetlenül szükséges. De már azt, hogy mi van abban a ládában, ismét nem fogja önnek egészen elmondani. Családi okiratok, nagybecsű szerződések. És ebből megint nagy baj lesz. Mert ha ön azzal a szóval reklamálja az elrejtett ládát, hogy abban írások vannak: a mai veszedelmes világban okvetlenül azt fogja rá mondani a kormánybiztos, hogy azok lehetnek valami államellenes iratok, amiket még inkább szükséges megvizsgálni, s annyival bizonyosabban elviszi magával. Azért én megmondom önnek s kérem, hogy mondja meg az atyámnak, hogy tőlem hallotta ezt. Abban a ládában, a családi iratokon kívül, vannak még a családi gyémántjaink is, több mint félmillió becsértékben. Azért arra kérem önt, hogy beszéljen ön igen határozottan az atyámmal. Mondja meg neki, hogy mindent tud már. Követeljen tőle teljhatalmú megbízást a maga számára és kívánja átadatni annak a ládának a kulcsát, hogy a kormánybiztos előtt felnyithassa azt, és megmutathassa annak a tartalmát. – Megbocsát ön, hogy ilyen őszintén fordultam önhöz. De hát azok, akiknek bajuk van, nem tehetnek egyebet, mint hogy azoknak a terhére váljanak, akiknek életfeladatuk a mások baján segíteni.
Ezzel ismét kezét nyújtó Illavaynak, s az a kis kéz most már nem volt olyan hideg: a szép kísértetet valami emberi melegség lehelte át.
Illavay utána nézett az eltávozónak, s úgy tetszett neki, mintha könnyebben érezné magát, mikor már nem áll vele szemközt, mikor nem hallja azt az álomországból jövő hangját.
