Az utolsó Temetvényi gróf
Az utolsó Temetvényi gróf
Mégis szép az az őszinteség, mondá magában Illavay, amíg a komornyik, kezében a kétágú gyertyatartóval, végigvezette a folyosókon a főúr alvószobájáig. – Nagyon szép és ritka adomány az az őszinteség. Más leány azt mondta volna: „Tegye meg ön ezt, meg amazt, fordítsa jóra, amit a vak sors elrontott, tegye lehetővé a lehetetlent – az én szép szemeimért!”. Ez fölöslegesnek talál minden cirógatást, csábítást; megmondja egyszerűen: „Önnek kötelessége minket a kellemetlen helyzetekből kiszabadítani, s ezért önnek nem jár semmi: nem, még csak egy álomlátás káprázata sem; ön tartozik ezzel, mivelhogy ön azon szerencsétlen teremtések egyike, akik, „jó emberek”, s akik ennélfogva azzal a teherrel születtek a világra, hogy minden embernek adósai, akivel csak összetalálkoznak a föld kerekén, ezeknek meg kell tenni mindent, amit akárki kér tőlük”; hogy hogyan teszik meg, az az ő gondjuk. Ha megteszik, az nem is érdem; ha nem teszik meg, az már gorombaság. Más leány legalább mórikázott volna előtte egy kicsit, s az most nagyon rosszul esett volna neki; ez egész hidegen megmondta a szemébe, hogy önzésből volt hozzá ily kiváltságos bizalommal, kér mindent, nem ígér semmit. Becsületes leány. Ennek a megbízásában el lehet járni.
A folyosók, előtornácok maguk is főúri fényűzést hirdetnek; azok a szarvasagancsok, amikre az elejtő vadász neve van felakasztva, nagyobb kincsbe kerülnek, mintha aranyból volnának öntve. Nem vadaskert, hanem vadas ország termi azokat, s az őrző vadászcselédség száma egy kis zászlóaljat tesz ki. A márványlépcsők anyagáért drága utat kellett építeni a hegyek közé, s a freskó-tájképek a falakon nem ideális tájak másolatai, hanem megannyi uradalomnak a hosszú panorámája.
Minden tárgy arra van itt, hogy dicsekedjék.
Egy pipázóterembe érkezve, melynek összes groteszk bútorzata a furcsa pipaállvány összhangzó környezetét látszott képezni, a komornyik azt mondá a vendégnek, hogy tessék addig leülni, míg őexcellenciájánál bejelenti.
Kis idő múlva a komornyik kijött, s nagyon kérte az engedelmet, hogy őexcellenciája rögtön kijön, csak tessék nehány percig türelemmel lenni, míg átöltözik.
Azután egy kis idő múlva megint előjött, s azt mondá, hogy de bizony mégis jobb szeretné őexcellenciája, ha az olvasószobájába kegyeskednék befáradni.
Illavay hát bement hozzá. Észrevehető volt, hogy őexcellenciája valóban át akart öltözni, ott volt még a levetett fekete frakk, a hímzett csillaggal a mellén, hanem aztán fele úton megint mást gondolt, s ismét felvette a kurta otthonkáját.
Hát, mert mikor már fölvette a fekete frakkot, akkor látta meg a tükörből, hogy az sehogy sem illik össze a mostani ábrázatjával. Maga sem ismer magára a főúr. – Hova lett az a büszke alak, ki a bécsi császári várlakban lekötelező mosolyával jobban bevilágította a termeket, mint valamennyi csillár? Fél fejjel magasabb volt a közönséges embereknél, s ezt tudta felhasználni arra, hogy akit nem akar meglátni, annak elnézzen a feje fölött. Most pedig úgy össze van esve. Három hete már, hogy nem borotválkozott. Amióta egy rettenetes októberi napon a saját kedvenc borbélyát látta az utcán a „Pöbel” élén deklamálni, kezében egy szerencsétlen főúr (a népharag áldozata) összetépett díszköntösének foszlányával, azóta nem ereszt borbélyt a torkához közel: maga pedig borotválkozni nem tud; annálfogva nem hasonlótlan egy gályarabhoz, aki a bagnóból szökött meg: az a flanellotthonka is segít kiegészíteni a mintát. Ki keresné benne a tegnapelőtti Temetvényi Ferdinánd grófot, felséges névtársának aranykulcsos, aranysarkantyús és aranygyapjús lovagját, a nagy Temetvényi család utolsó és legnagyobb férfiivadékát?
Szobája csupa könyvtár, félig felmetszett, de végig nem olvasott könyvek hevernek minden asztalán.
– Ezerr bocsánatot kérrek uram! – szól a főúr a belépőhöz, olyan keményen berregetve az „r” betűt, mintha annak a kiejtésére egy egész óramű mozgásba hozatala volna szükséges. Bocsánat, hogy ily derrangirrozottan fogadom. A szakállam egész errdő márr az ábrrázatomon. Nincs, aki kiirrtsa. Mindenféle borrbélynak nem adhatja az emberr oda az arrcáját, hogy lefarragja.
Ferenc kezdett szepegni. Ha ez most a felvett tárgy nyomán arra fog áttérni, hogy „hát az urat ki borotválja meg olyan szép simára?” – „Saját magam.” – „Nem borotválna meg engem is?” – S még majd azt is meg kell neki tenni.
De szerencsére más vadnyomot üldözött az eszmecserkészet.
– Az ember most igazán nem tudja, hogy kirre bizza rrá a torrkát? Megbomlott a világ rrendje. Éppen most olvasom a girrondisták történetét Lamarrtine-től. Szórul-szóra ugyanaz, ami nálunk történik. Olvasta ön márr?
– Nem olvastam még.
A nevezetes mű csak a múlt évben jelent meg (1847). Akkor aztán felvette a gróf, és elkezdte magyarázni Ferencnek, hogy ez az eset, meg az az alak mennyire hasonlít ehhez a most történthez, meg ehhez a mostani alakhoz, s ennélfogva mennyire következik mindaz egymás után itt és most, ami ott és akkor történt. – A szemei egész rémlátásra voltak felnyílva.
– De még à peu près, ugyanaz a név is. Tessék! Akkorr Marrat, most pedig Madarrász. Pedig hát mit vétettek a girrondisták? Jó hazafiak voltak, de rrossz rrevolúcionarriusok. Mind a guillotine alá kerültek. Még madame Rrroland is! Madame Rrroland! Urram. Ha ön is ismerrné őtet! Ha hallaná velem vitatkozni, a szíve megrrendülne tőle.
– Madame Roland, akit kilencvenkettőben lefejeztek?
– Nem, nem. Hanem a leányomat. Szakasztott madame Rrroland! Nem az alakjára; de az egész szellemére nézve. Ugyan kérem, vigye el magával a Histoire des Girondins-t, és olvassa el, aztán mondja meg, hogy nincsen-e igazam.
– Elviszem, gróf úr, de nem azért, hogy én olvassam, hanem hogy a gróf ne olvassa. Más idő, más ország volt az. Nálunk nem terem meg sem a sansculotte, sem a chouan. A comtesse-szel egyébiránt már volt szerencsém találkozni és általa felvilágosíttatni az okok felől, amikért a gróf idehívott.
– Úgy? – mondá a főúr, összecsukva a könyvet s aztán a két kezével a háta mögé téve azt, hogy az asztalpárkányon félig ráülhessen, mintha így bizonyosabb volna felőle, hogy az abban lakó rémszellemek nem jöhetnek elő. – Tehát beszélt önnel a leányom? Mit beszélt?
– Legyen megnyugodva a gróf; mind olyan dolgokat, amikért nem kerülne a „jólléti bizottság” törvényszéke elé. Én hivatalos állásommal összeegyeztethetőnek vélem, hogy mindazokat elintézzem, amik a grófot nyugtalanítják-a saját felelősségemre.
– A saját felelősségérre! Úgy, hogy engemet azérrt senki kérrdőrre ne vonhasson?
– Egészen úgy. Megértettem a helyzetet. A grófnak nem szabad kompromittálva lenni sem az egyik, sem a másik félre nézve. Minden intézkedés az én terhemre fog esni. Csupán egyet kérek a gróftól. Ez tulajdonképpen nagyon sok. Azt, hogy amit én öntől hivatalos hatáskörömnél fogva követelek, azt haladéktalanul teljesítse.
– Írásbeli meghagyás folytán? – kérdé a skrupulózus főúr.
– Természetesen.
– De kitől van önnek viszont megbízása? A „honvédelmi bizottságtól”?
– Nem. A rendes elöljáróságomtól, az alispántól és megyegyűléstől.
– De hát a kormánybiztos? Hisz az egy Henriot!
– Dehogy Henriot! Jó, magunkforma táblabíró.
– Olvassa ön csak, hogy mit ír nekem?
– Tudom. Szeret nagy szavakat használni. Én értek a nyelvén. Régi jó ismerősöm. Tengert kiált, s pohár vízzel is beéri. Csak nem kell vele disputálni. Majd elintézek én vele mindent.
Ebből a szavából is láthatni, hogy micsoda jámbor ember volt ez az Illavay: más azt mondta volna, hogy bizony ez fogas munka lesz: nagy fába vágjuk a fejszét; a fejemmel játszom! hogy annál becsesebbé tegye a szolgálatát; ez meg igyekszik megkicsinyíteni a veszélyt, aminek a más kedvéért nekimegy.
– No, csak vigyázzon ön! Az ilyen idők kiforrgatják az emberrt a szokott jelleméből. Én láttam a borrbélyomat mint népszónokot! A borrbélyomat; aki excellenciás urak parrókáit szokta fodorrítani, s minden miniszterrnek az álla alá nyúlt. A barrikádon állt, és onnan olvasta fel a prroklamációt.
– Bocsásson meg, gróf úr; de az idővel gazdálkodnunk kell. Engedje meg, hogy itt az íróasztalhoz leüljek, s nehány szükséges rendeletet megírjak.
– Tessék.
– Legelőször is a grófnak egyet.
– Nekem-m-m? – szól a gróf, s mindjárt behúzta mind a két kezét a flanelldókája hosszú ujjaiba.
– A grófnak van egy nagy fegyvertára.
– Egy kicsiny.
– Akár kicsiny, akár nagy, én azt lefoglalom.
A gróf felfortyant erre a szóra.
– De kérem! Azok nagyobbrészt ereklyék. Régi kovás puskák, a francia háborúból, amikor az atyám saját zászlóaljat állított ki.
– Azért megteszik azok a szolgálatot olyan helyen, ahol szuronnyal és puskaaggyal szokás dolgozni; – hanem ha a gróf a gargói nemzetőrök számára akarná azokat visszatartani…
– No, az kellene még! Mi jut eszébe a kormánybiztosnak? Hogy én vezessek egy paraszt nemzetőrökből álló zászlóaljat a császáriak ellen. Aki sohasem voltam katona. Aztán olyan köszvény van a lábamban, hogy a szobában sem tudok bot nélkül járni. Meg ez az asztma! Hiszen hallhatja a szolgabíró úr a hangomon.
– Azért gondoltam, hogy sokkal jobb helyen lesz a gróf fegyvertára, ha azoknak a honvédújoncoknak a kezébe adatik, akiket ma küldtem fel a székvárosba, s akiknek most még csak kaszákat tudott az intendatura kiosztani.
– Ah! capisco! capisco! Most kezdem az urat érteni! Ha nem lesz fegyver, nem lesz nemzetőrség. Jól van, csak tessék megírni a rendeletet hozzám! Csak peremptorie! Minél erősebb hangon.
Most aztán már nem sántított a főúr, a hangján sem érzett az asztma. Félfejjel magasabb lett egyszerre.
Ferenc elkészült a rendelettel. Meg is pecsételte.
– Ezt tehát még az éjjel tessék foganatosíttatni. Én azalatt eléje sietek a kormánybiztosnak.
– Jól van, jól. Csak mondja meg neki – terjessze eléje: – hogy ne jöjjön hozzám négyezer emberrel, annyinak kenyeret sem tudok adni. Jöjjön kevesedmagával.
– Azt fogom neki mondani, hogy menjen másfelé, s éppen sehogy se jöjjön Gargóra.
– Úgy, úgy. Az úr okos ember. Vagy a leányommal beszélt? Ahán. – No, az legjobb lesz, ha éppen nem jön ide – őexcellenciája: a tisztelt polgártárs.
– A gróf pedig oda fogja küldeni eléje a táborba azt a kenyér- és zabilletményt, amit a vendégei különben elfogyasztottak volna, háromnapi itt mulatás alatt.
– Miért ne? Szívesen. Hanem a szolgabíró úrnak határozott rendelete folytán.
– Már meg van írva. De most már a grófot kérem, hogy kegyeskedjék leülni az íróasztalánál és számomra megírni.
– Mit?
– Először is egy meghatalmazást – magyarul –, melyben fel vagyok szabadítva, hogy a gróf társzekerein levő lefoglalt gyapjús zsákokból egy elrejtett acélszekrényt kivehessek; azután egy meghagyást – németül – a szekeret kísérő udvarnoknak, hogy e szekrénykét nekem átadja.
– Szívesen. Szívesen. Egész ív papírra, ugyebár? Le is pecsételjem?
– Nem; hanem a pecsétet a neve után nyomja oda.
– Hisz ön mindig a neve elé nyomta a pecsétet.
– Mikor mint szolgabíró tettem; hivatalból.
– Ahán: értem. Sietek vele. Ennek még ma meg kell lenni.
S olyan elhatározottsággal ült neki a gróf az írásnak, mintha végrendeletét kellene megírnia.
– Ön tudja, hogy mi van abban a szekrényben? Nagybecsű családi…
– Gyémántok… – sietett eléje vágni Ferenc, hogy a meghazudtolás kellemetlen funkcióját elhárítsa magáról.
A gróf fölugrott a székről, s karikára nyílt szemekkel meredt a vendégére.
– Hm. Hm? Ezt a leányomtól hallotta ön?
– Igen.
Erre a gróf rögtön elkezdett nem tudni írni. Panaszkodott a szemére, hogy a lámpásnál nem lát jól.
– Csak írja meg a gróf akárhogyan – sürgeté őt Illavay –, mert nekem még az éjjel nyomába kell jönnöm a gróf társzekerének, mielőtt ez a sztrecnói erdőbe vándorol.
– De hát ön el akar bennünket hagyni. Azt nem engedhetem meg. Este érkezett vendéget nem szokás az én kapumon kiereszteni.
– Meg vagyok győződve a vendégszeretetéről, s háladatos leszek érte, de ma nem vehetem e szerencsét igénybe, mert holnap reggelre már Laknón kell találkoznom a kormánybiztossal, ha azt nem akarom, hogy holnapután ide jöjjön négyezred magával.
Ez az okoskodás győzött. A gróf csak elővette az írásbeli tudományát, s megírta a keserves levelet.
– De legalább vacsorára csak itt marad ön?
– Köszönöm. Arra sincs időm. Aztán nem is szoktam.
– De hiszen ki vannak fáradva lovai.
– Friss fogat vár rám, s az útbiztossal az útban kell összetalálkoznom, a hidakat kell rendbe hoznunk.
Tehát csak át kellett neki mégis adni a levelet.
– És most még egyet kérek.
– No?
– Annak a szekrénykének a kulcsát.
– A kulcsát? Mire lesz az jó?
– Arra, hogy ha a kormánybiztos követelni találja tőlem, mi van abban a szekrénykében, amit én az általa lefoglalt gyapjúzsákok közül kisajátítottam, felnyithassam azt és megmutathassam neki.
– Megmutatni? A kormánybiztosnak? – hebegé elszörnyedve a gróf, s még jobban összegörnyedt. – Ha az azt meglátja? A szekrény tartalmát.
– Biztosítom a grófot, hogy ha a kormánybiztos azt látja, hogy gyémántok vannak benne, azt fogja mondani: „Vidd innen, rá sem akarok nézni, add vissza annak, akié!”, de ha azt mondom neki, hogy iratok vannak benne, akkor azt mondja, hogy „De már azok velem jönnek, hátha államtitkok.” S akkor aztán nem tudom, hova kerül az ön szekrénye? Ha a kulcsot nem kapom meg, kénytelen leszek azt feltörni.
A grófnak izzadni kezdett a homloka. Ez ugyan kemény ember! De rá van szorulva, s kénytelen rábízni magát. Hát Isten neki.
Lekapcsolta óraláncáról a kis acélkulcsot, s aztán még meg is magyarázta Illavaynak, hogy a pántolózárt (Vexierschloss) micsoda mesterséggel kell vele felnyitni. Azzal Illavay nem időzött tovább, sietett le a kocsijához; a hajdújának megmondta, hová tartsanak, a felvonóhíd lecsörömpölt előttük, a kocsija a hegyi út kanyarulatában eltűnt.
A gróf nem várhatta, míg a teánál találkozik a leányával; maga sietett őt a szobájában fölkeresni.
– No, te szépen elárultál bennünket ennek az embernek szólt hozzá szemrehányólag.
– Te magad hívattad őt ide.
– De nem azért, hogy mindent megtudjon.
– Anélkül nem segíthet rajtunk. Valakiben kell bíznunk.
– De nem a legelső akárkiben, aki elénk jön. Hogy merted ez emberre rábízni magadat? Ha Lavatert tanulmányoztad volna! Olyan tekintete van, mint egy rablónak.
– Tíz lépésnyire sugárzik róla a becsületesség.
– Valóságos Danton-pofa. Nézd meg csak az új Plutarchban az arcképét, s hasonlítsd ezzel össze. Az a protuberáns szemöldökcsont, azok a kiülő dombok a homlokon; az a kegyetlen, vérszomjat eláruló száj. Csupa furfang, gyanakodás az egész ember. Itt sem akart maradni vacsorára. Tán nem találtam ki, hogy miért? Abban a tudatban, hogy kezében vannak a fejeink, félt, hogy megtaláljuk őt itt mérgezni. Kezébe adtad a fejeinket. Hisz az én szürke fejemért már nem kár. Érett gyümölcs. De ha ezt a te szép fejedet nézem. S aztán arra gondolok, hogy madame Roland feje hogy hullott alá a kosárba!
Az öreg nemes szemében valósággal könny ragyogott.
Pálma pedig elmosolyodott rá.
– De hát mi baja volna neki a mi fejeinkkel?
– Azt te nem érted. Ahhoz te nagyon ártatlan vagy. Csak a gyémántokról ne szóltál volna neki. Mit gondolsz? Mibe kerül ennek ránk mutatni, hogy arisztokraták vagyunk, s aztán ránk fogni, hogy hazaárulók vagyunk. Csak egy szóba kerül, s akkor az elítélt kincseiben a feladó osztozik. Ezt így tették a jakobinusok is.
– Ah, ne mondd tovább! Hála Istennek, hogy én nem olvastam se Lavateredet, se a Girondistáidat! Énnekem az első tekintet óta olyan bizalmam van ez emberhez, hogy nemcsak a gyémántjainkat, de még az álmomat is rá merném bízni.
A főnemes szomorúan ingatta a fejét, odahajolva leánya fölé, a könnycsepp odahullott annak búzakalászszín hajára; suttogva fogta két keze közé azt a fejet:
– Lamballe hercegnőnek is így omlott a haja a vállára – amíg volt neki válla…
