Atalanta
Atalanta
Temetvényi Ferdinánd azt hitte már, hogy befejezte a nagy sisyphusi munkát. Minden kövét felhengergette már a tetőre az egykori nagyságnak. Előtte állt, kiemelkedve a múlt romhalmazából, a hajdani fényes őscsarnok, a királyokéval vetélkedő uradalom! Hogy a hengerített kő hány szívet zúzott össze, az nem jön kérdésbe.
Hanem eközben egy kicsiny kis, figyelemre sem méltó kövecskét talált a lábával megrúgni, amiről azt hitte, hogy az nem érez.
Ez a felrúgott kő volt Koczur.
Mikor már Kornél a lovagi címmel egész emberré lett téve, s efölött mindenki sietett neki gratulálni, egy ilyen szót talált előtte kiejteni a gróf:
– Aztán majd ennek a jó Koczurnak is találjunk ki valami nyugodalmas állomáskát, ahol tőlünk távol eddigi fáradalmaitól kipihenhesse magát.
Természetesen: a gróf nem osztotta Kornélnak azt a hajlamát, hogy ha egyszer visszakapja az uraságát, hétféle udvari bolondot fog tartani a háznál. Ő kettőt is sokallt egy háznál, Koczur cinikus bolond volt; nem úri társaságba való. Ennek ki kell tenni a szűrét.
Ez pedig veszedelmes kísérlet volt.
Az egyik félbolond nem engedi olyan könnyen elválasztatni magától a másik felét. Az olyan rá nézve, mint a demoniacusnak a megszálló lélek: makacsul ragaszkodik hozzá; nem engedi magából kiexorcizálni könnyen. A sziámi ikreket könnyebb lett volna rábeszélni, hogy választassák el magukat egymástól. – Ők gyermekkoruktól fogva össze voltak szokva. Ez az egy ember volt, aki az ő bolondságainak megfelelt, aki fölött uralkodott testestül-lelkestül az övé. Nem szeretett senkit, csak azt a pajtást, a bohó cimborát. Félt az egész világtól, csak ebben az egyben bízott. Ennél tartotta az eszét.
Mihelyt egyedül maradhatott Koczurral, semmi sietősebb dolga nem volt, mint tudatni vele az ipamuram jó szándékát.
Koczur csak nevetett, és a fogait csikorgatta hozzá. E fogcsikorgatással párosult nevetésben ilyenformák voltak mondva:
– Ohó, nagy uraim! Hát ti ki akartok engem dobni az ajtón? Amíg nyomorogni kellett, nem bántátok, hadd legyek odanőve az úrfihoz; amíg csak ütlegeket kellett kapni tőle, jó voltam én, amíg a hátamra kellett venni, jó voltam lónak én: most aztán urakká lettünk, pusztulj bolond, félre csacsi: nincs rád semmi szükség többé! Hohó! Kegyelmes uraim! Nem úgy verik a cigányt! Én nem vagyok Illavay Ferenc tanítványa! El kell verni a bolondot? – No, hát lássuk, hogy melyikünk a nagyobb bolond? Melyikünk kergeti el a másikat?
A legelső következés az volt, hogy Kornél felment Koczurral Bécsbe, s ott (Illavay tanácsának dacára) beváltotta az úrbéri kötelezvényeit. Kapott értük – préda módon elárusítva – egy kerek milliót.
Koczur volt az, aki e pénzművelethez kikereste a számára Diadém bankárt.
Hogyan választhatta ezt ki Koczur, aki soha börzekörökben nem forgott; a simplex mendikáns diák? Óh, sok természetes furfang lakik az ilyen borzas fejben, amiben eltörik a fésű foga. Nem ment ő a börzére bankárt keresni; hanem elment a balettbe, s aztán arra vigyázott, hogy melyik bankár páholyának a lakosára kacsingatnak fel a ballerina assoluták, az a neki való ember. Nem is csalta meg a logikája. Arra, amit keresett, különb embert nem is találhatott Diadém úrnál.
Diadém úr is egyszerre keresztülismerte az első üzleti tárgyalásnál a maga emberét.
Igaza volt Illavaynak.
Diadém lenyomta a tehetségeivel Zsiborák egész bandájának az értékét. Ezek a nyomorult rablók elviszik, amit a helyéből kimozdíthatnak: talán meg is ölik az embert, ha dühbe jönnek; – de „ez” kihúzza a földet, a hegyet a kiszemelt áldozatnak a lába alól, s megöli a lelkét is, hidegvérrel, kiszámítva, nevetve.
Az első találkozás után el volt készülve Diadém úr az egész tervvel. Ő egészen szükséges embernek találta Koczurt Kornél mellett. Egész tüntetéssel becézte őt a társaság előtt, anélkül, hogy összebeszéltek volna, értették egymást tökéletesen.
Az eljegyzés után rögtön felmentek a császári székvárosba együtt.
A mennyegző jövő farsangutoljára lett kitűzve, ameddig az apátvári kastélyt ismét meg lehet népesíteni az egykori pompával, amin a gondnok túladott a „ház becsületéért”.
Még ma is emlegetik Bécs városában azt a fiatal magyar földesurat, aki egy-egy bútorkereskedésbe, egy díszműárusraktárba, egy porcelántárlatba ezzel a szóval lépett be: „Hogy ez a bolt, így, ahogy áll?” Nem mondta, hogy mi kell neki belőle. Az egész! Nem kérdezte, mire tartják. Majd ott lesz a számlán.
Melegítette az oldalát az az egy millió. Nagy szó is az. Készpénzben ezerszer ezer forint. Egy olyan embernél, aki ahhoz volt szoktatva, hogy minden hónapra kijárjon a havi pénze, s azt forintonkint zsarolja ki takarékos markok közül. Hányszor elnyerték a hátáról a kabátot hatosos hazárdjátékban! S most egyszerre egy millió jutott a kezébe. Azt sem tudja, mit vegyen meg rajta. Méghozzá Diadém úr fényes tervei, amik birtoka jövedelmét megtízszerezik!
S aztán ott van előtte a nagy császárváros: mindazokkal az érzékmámorító élvezetekkel, amik addig, mint egy pecsétes könyv voltak előtte lezárva. Vége a tilalomnak! Minden szabad, és minden megvehető már!
Az idő is hozzá való.
A császárváros egész élete nagyot változott a forradalom óta. A 48 előtti Bécset senki se keresse már.
A hírhedt „Gemütlichkeit” – a bécsi „kedélyesség” megégett a rémnapok vésztüzében, s a hamujából egész más valami támadt fel.
Hajdanában is kultiválták a Magyarországról felkerült földesurak a bécsi népmulatságokat, eljártak a fiákerbálba s a mosónék táncvigalmába, s nem sajnáltak egy piros kendővel bekötött fejű kackiás menyecskével egy dreischrittest eljárni; nevettek nagyokat a vak hárfás csintalan versein, s beledaloltak a „dullia”-ba; a forradalom után a népmulatság is mind megváltozott, a leeresztett copfot felváltotta a chignon, a „dudler”-eket a chansonnette-dalárnők, s a dreischrittet a kánkán. – Ez volt az általános örökös.
A népmulatságokból elmúlt az ősnémet magvas, durva, de őszintén tréfás kedély, s inficiálta azt a rosszul travesztált érzékinger, az eredetinek a zsenije nélkül.
Hanem hát azért divat maradt az elegáns világ urainak „polgárjogot” szerezni az olyan mulatságok népeinél, aminőket az újabbkori Sperl, Diana-terem, Walhalla nyújtanak.
Itt aztán minden szabad és minden megvehető. Kornél tapasztalhatta azt.
S ha csak az lett volna vele a cél, hogy rövid idő alatt testben, lélekben és vagyonban tönkre legyen téve: egy ilyen kollégiumi aszkéta életben tartott kedély, egyszerre beleszilajulva a fantázia megelevenült mámorvilágába, igen hamar eljutott volna a végére.
De nem erre volt ő kiszemelve.
Hiszen annál semmi sem együgyűbb mesterség, mint egy hóbortos ifjút tele zsebbel beleereszteni a gyönyörök katakombáiba, s a másik kijáratnál kihozni mint halottat.
Hanem ezzel csak egy harmadiknak tennének hasznot. Nem azt akarták, hogy valaha még Illavayra szálljon Kornél birtoka – és olyan állapotban, hogy az ismét rendbe hozható legyen. Szebb terv volt annál készen.
A gyönyör spelunkái csak iskola voltak számára. A magasabb akadémia következett.
Kezdett apródonkint bolondos kalandjairól s őrült pazarlásáról hírhedett lenni a székvárosban.
Ez kellett neki.
Hogy széltére beszéljen a világ arról a magyar mágnásról, aki a vendéglőben az első és második emeletet kibérli egyszerre szállásul, azért, hogy az orgiáinak a zaja fölött meg ne botránkozzanak a szálloda többi vendégei, aki százasokat oszt borravalónak, s aki a hozzáküldött rendőrrel, midőn az őt jobb magaviseletre inteni hozzá jön: alkudni kezd, hogy mennyiért engedi magát felpofoztatni. S a rossz világ hozzáteszi, hogy a rendőr elvállalja azt ezer forintért. S aztán annyiszor, amennyiszer eljön, fölvenni a pofont és az ezer forintot. Lehet, hogy nem igaz, de beszélik. Végre Koczur fölvilágosítja a bőkezű vigadót, hogy sokkal jutányosabb lesz, ha vesz magának egy nagy házat, amiben egyedül lakik, s ahová a rendőrségnek nincs semmi köze beütni az orrát. Megvetet aztán vele egy nagy kétemeletes palotát a Tábor utcában háromszázezer forintért; de csak százezeret fizetnek, a többit törlesztésre hagyják. Abból aztán minden lakót kiszállásolnak: ott marad nekik meg az ő cimboráiknak az egész palota.
De hát minek az ilyen dolgokért megítélni a fiatal embert? Egyszer ki kell neki tombolni magát. Azt tartják az okos emberek. Mások is végigjárták azt az iskolát csikóéveikben. Annál szolidabb lesz majd férfikorában. Aztán egy okos asszony minden hibát helyrehoz. Nem képzelni, milyen hatalma van egy okos asszonynak egy férjre, aki bolond. Azért nagyon okosan teszi a bolond, ha addig, amíg az okos asszonyt hazahozza, iparkodik minden kellemetes oldalát élvezni a bolondságának. Ez az életfilozófia.
Ez időben egy új phoenomenon hozta izgalomba a császári várost.
A nagy katasztrófa legjobban szétzilálta a művészvilágot. A költők azt hitték, hogy most már örökre el kell hallgatni, s a színigazgatók nem tudták, hogy mit játszassanak, amiért vagy a rendőrség, vagy a közönség meg ne haragudjék. A Prófétaepocha még nem nyílt meg. Ami a kánkán uralmával versenyzett, az volt egyedül a cirkusz.
Ennek is állandó lakója volt Kornél: páholyt tartott, s ismert minden lovat, clownt és lovarművésznőt benne; otthon volt abban egész az istállóig, s bírt az öltözőszobákba juthatás bűvészetével: ide mind kedves barátja, Diadém úr vezette be. Annyira szerette a műlovarokat, hogy kedve lett volna magának is föllépni egyszer. Talán a parforce steeple chasse-ben. Szerelmes is volt minden művésznőbe, egy nap az egyikbe, másnap a másikba. S voltak vívmányai, amikkel aztán mindenkinek eldicsekedett. Hanem azért nem volt hűtelen a menyasszonyához. Óh, nem. A legboldogítóbb pásztoróra élvezetei közepett is elmondta akár a Fiakker Millynek, akár a Warzen Kathlnak, hogy van neki egy csodaszép menyasszonya, s ennek milyen nagy szemei, milyen sűrű szemöldei, milyen hosszú haja, milyen fehér bőre van! „Amellett ti mind kis kutyák vagytok!” – Elég ám ennyi a hűségre.
Egyszer aztán jött a nagy tünemény, ami arra volt hivatva, hogy még a szép menyasszonyt is túlragyogja.
Már hetekkel elébb hirdették hírlapok és falragaszok, hogy „Ő” jön. A világ nyolcadik csodája: egy más csillagzat lakója: Atalanta! – Donna Atalanta, leánya don Manuel de Pelargoniónak: a valódi spanyol grandnak, akinek az ősei a szaracénokkal harcoltak.
De hát nem elég az hozzá, hogy don Pelargoniónak az ősei hány szaracént vertek agyon, hanem min dolgozik a leánya? Lovon dolgozik-e vagy kötélen, vízben-e vagy a levegőben? Egyikben sem. Ő a porond hősnője. Egy női viador, aki elé nem állhat férfi, hogy a földhöz ne vágja.
Első hallásra ez nagyon ízetlen biztatás. A nő hatalma a báj, nem az erő. Nő, akinek az izmai oly kifejlettek, mint egy férfié, megjárja természeti különösségnek, de hidegen hágy, mint a hottentotta Venus. Nem is lehet abban semmi poézis, semmi esztétikai élv, hogy egy női alak, nekigyürkőzött jelmezben egy férfialakkal küzdeni kezdjen, minden fordulatnál megsértve a plasztika és a decentia szabályait.
Hanem hát az volt a híre, hogy az egy csodaszépség amellett; Párizs, London el volt ragadtatva általa: a kirakatok tele voltak az arcképeivel, s nagy reklám járt előtte.
Az sem tréfa dolog, hogy a don, aki maga a leányának az impresszáriója, előre egész kis emeletes házat kibérelt a művésznő számára az Elendbasteion, amelyben egyedül maga akart lakni. Ez nagyon titokszerű kezdet volt. Azt mondták, hogy minden városban, ahol vendégszerepekre szerződik, ilyen lakást szokott kibérelni, s a fáma nyelve sokfelé tévedezett a magyarázataival. Egyik szerint a zárt magányos lak titkai maguk az eleusi mysteriumok; a másik szerint pedig a művésznő valódi zárdai életet él; s a hidalgó, aki ókasztíliai becsületére büszke, zár alatt tartja a leányát a csábítók ellenében.
Végre eljött a nagy nap, amelyre első föllépése volt hirdetve. Ezen a napon a cirkusz habituéit kizárták a próbáról. S este az öltözőszobák egyikének bejárata előtt minden berontó gavallér egy magas termetű, bronz arcszínű úrnak a pitykés dolmányába ütötte az orrát, aki ezzel a szóval förmedt rá: Quebuscas? (Mit keressz itt?), s ha a nevét mondta neki, azt kiáltá vissza: Qualesquiéra sei! (Akárki fia vagy!) S eltolta az ajtótól, hosszú karjában olyan erő volt, mintha egy gőzgép rúdja lökné meg az embert. S el nem mozdult arról a helyről mindaddig, amíg a sor rá nem következett. Az pedig legutoljára volt hagyva, mint pièce de résistance. Türelmetlenül várta az egész közönség.
Végre le volt játszva az egész program. A szolgák jöttek a gereblyékkel helyreigazgatni a lovaktól felkapált porondot. A zenekar elhallgatott: a közönség zaja várakozásteljes mormogásra csillapult le. Minden lornyon kézben volt, s a kijáratot leste.
Az első dobütésre a zenekarnak aztán előlépdelt legelőször is a „szép Achilles”, a társaság legügyesebb akrobatája, a közönség kedvence, gladiátori jelmezben; ez lesz az ellenfél. Az meghajtá magát a közönség előtt, a tenyereit megdörzsölte homokkal, s aztán a leggracieusebb positurába vágta magát, s kiszámított hátralépésekkel egész a korlátig vonult vissza.
A zene megint szünetelt. Most jön ő.
A hidalgó vezeti.
Ez nem olyan spanyol, mint amilyennek Kornél ismeri a spanyolokat; („Hernani” és „Sevillai borbély” után); nem hordja a keresztjelvényező bajuszt és hegyes szakállt, ellenben simára van borotválva, s a mai világbeli spanyolok pitykés dolmányát viseli. Inkább hasonlít egy torreádorhoz, mint egy grandhoz. Csak büszke magatartása bizonyítja, hogy Ibéria szülötte és kék vér.
A hősnő atyja karján lépdel előre. Termetét sarkig takarja a fekete selyemmantilla s fejét arcával együtt a csipkereboso.
Amint az aréna közepére érnek, a hidalgó lekapja a leány fejéről a rebosot s válláról a mantillát, s ott áll a lámpák fényében Atalanta.
Az egész közönségen, mint egy borzongás fut végig a bámulat „áh” sóhajtása. Az alak csodaszép.
Semmi eléktelenítő izomzat, semmi túltengő íntömeg nem rontja meg a szobor szépségű tökélyt, mely egy klasszikus márványideál, megelevenülve. S az arc maga valóban az, ami névtársáé lehetett, a férfilegyőző Atalantáé; fehér és piros, s nem a festéktől, vonásaiban inkább a görög, mint a spanyol típusra emlékeztető, amihez erősen keleti kifejezést kölcsönöz villogó nagy fekete szemei fölött az a két fekete félhold, a sűrű szemöldök; rózsaszín orrlyukai lüktetnek a belső hévtől, s felvetett ajkai közül kivillog a fehér fogsor; mosolyában gödröcskék támadnak az arcán. Szétnéz, mintha keresné az ellenfelét, s mikor meglátja azt, egy rózsa van dugva a feltűzött hajába, azt kihúzza onnan, s a fogai közé szorítja, s aztán egyszerre széttárja mind a két karját, keblét előre feszítve, mintha mondaná: „Itt van! Tied ez! Ha el tudod venni!”
A felharsanó zeneszóra és erre a kihívó attitűdre a szép Achilles előrohan a korlát mellől, s megkezdődik a küzdelem, s a párharcban a legmesteribb csoportozatok fejlődnek ki a nézők előtt, miknek minden változata egy művészremek. Látszik, hogy ez nem birokharc, hanem összetanult plasztika. Mind a két eszményien szép alak idomzata összhangzásba jön a mesteri fordulatoknál. A görög szobrászok vésője nem teremtett ennél szebb remeket, mind ez a két alak együtt. S a nőalak még a küzdelemben is nő marad, s midőn szép testét nem takarja más, mint a vékony selyemtrikó, egy mozdulatával sem lesz dísztelen soha; mintha csak a török nő feredzséje burkolná be tetőtől talpig. Egy mesteri fordulatnál aztán, midőn mindenki azt hiszi, hogy mindkét alaknak a földre kell esni, sikerül neki a karját kirántani ellenfele kezéből, s a másik kezével ezt előrerántani, miáltal a szép Achilles térde a poronddal érintkezésbe jön, s ezzel a küzdelem sorsa el van döntve; – akinek a térde vagy a háta a fövenyt megüti, az a vesztes.
A szép Achill megadja magát, halálnak adva fejét. (Atalanta, mint tudjuk, a legyőzött ifjakat le szokta nyakazni.) A győztes amazon pedig ragyogó arccal tekint végig a közönségen: a rózsa még most is ott van a fogai között. Két keze keresztbe téve a vállain.
A hidalgó odasiet hozzá, s zsebkendőjét nyújtja neki. Atalanta letörli vele arcáról az izzadságot; most láthatják, hogy nincs kifestve.
A közönség tapsol és lármáz. Különösen nagy zaj van a proszcéniumpáholyokban.
A hidalgó fel akarja adni a mantillát az amazonra. Ez azonban visszatartja azt. Valamit észrevett: nagyon éles érzékei vannak. A közönség egy része nem tapsol, ahelyett a kezeivel hadonáz, s ezt a nevet kiabálja: „Currer!”
Egy páholyból egy fehér körszakállú öreg úr deklamál, és hevesen gesztikulál hozzá.
– Mi bajuk van? – látszik a leány kérdeni.
Az igazgató ott értekezik a páholy előtt azzal a tekintélyes úrral, aki irányadó személyiség lehet a cirkuszban, s aztán szörnyű perplexus képpel korcsolyázik oda a spanyolokhoz, mutogatva két kézzel s magyarázva szemmel és szájjal, hogy mi veszedelem van.
„A közönség azt hiszi, hogy ez csak betanult produkció volt. Hozzák elő a Currert, tessék a kisasszonynak azt földhöz ütni, ha tudja.”
Az amazon int a kezével, hogy hozzák hát ide! Ki az a Currer?
Az apa, don Manuel di Pelargonio visszavonul a mantillával és a rebosóval: donna Atalanta pedig ott marad a középen, várva, hogy ki hát az a Currer?
Az pedig senki se más, mint az amerikai Herkules. – Nemsokára megjelenik a porondon: viadori jelmezében. Egy berzerkeri alak, kinek az izmai, mint az egymáson fekvő kígyók, úgy játszanak össze, széles vállain hatalmas állkapcsú fej dacol. Combjai megannyi oszlopok. E lábak, e karok, e vállak, e bölényi fő ahhoz vannak szokva, hogy emberpyramidokat hordjanak körül. Az a pofa is hozzá! Ezek az apró szemek! No, hiszen ezeket nem lehet elkápráztatni egy szájba dugott rózsával. Köztudomású adat, hogy a herkulesi alakok nem fogékonyak a női bájak iránt. Currer urat ugyan nem fogja Atalanta kisasszony a szemei villámfényével elkábítani, mint a szép Achillest.
A Herkules (a nép üdvriadalától fogadva) odaplántálja magát a porond közepébe s cserág alakú karjait szétnyújtva, várja ellenfelét, hogy mint akar hát belékötni.
A zene újra megharsan, a közönség figyelme feszül. Atalanta most óvatosan, mint a bengáli tigris, lopózva sikamlik ellenfele közelébe, s mint a bengáli tigris, egy szökéssel veti rá magát. A két sámsoni kar feléje kap, hogy magához ölelje, de már az akkor kisiklott alóla, s csak egy megtántorodó lépése a Herkulesnek tanúsítja, hogy megtámadójától egy ellenőrzetlen oldallökést kapott: mire ő is féloldalt torpan felé. Most a nőalak új rohamot próbál, de most már a Herkules jobban vigyáz, s a közelébe érőnek elkapja a karját fél kézzel, a másik kezét hirtelen a dereka alá veti, s egy pillanat alatt keresztülhajítja a fején. De Atalanta azzal a légbukfenccel nincs legyőzve. Talpra esik, s abban a pillanatban mindkét kézzel olyat taszít a Herkules vállán, hogy az előrebukik, s fél tenyerével a földre tapos.
A közönség egy része tapsol, más része tombol:
– Nincs legyőzve! Csak a tenyere érte a földet!
Atalanta int a kezével, hogy jól van, folytatni fogja.
A rózsa még most is a szájában van.
A Herkules most már komolyan fel van ingerülve. Az ő hazája Pennsylvania, a leányé pedig – talán Columbia. Versenytársak ők.
A férfi ismét a védő, a nő a támadó. Currer ezúttal mind a két karját elkapta Atalantának, s azzal az óriás erővel, mint egy macskát kapva fel a légbe, egyet csóvált rajta, s úgy vágta le a földre. A nézősereg borzadt. A leány minden csontjának össze kellett törni. De az most is csak talpra esett, mint a tigris, s a térde nem érte a földet, sőt, mint a kaucsuklabda, visszaugrott egész ruganyossággal hátrafelé.
Most aztán szikráztak a szemei, az arca csupa tűz volt. A légbe hajítástól hosszú szénfekete haja szétbomlott, s egész a térdhajlásáig omlott le. Vadállati szenvedély lángolt tekintetében. kikapta szájából a rózsát, széttépte azt, és elszórta maga körül két kézzel. S azzal, mint a vijjongó sas, tépésre görbített körmökkel rohant ellenfelére ismét, s ezúttal egy gondolat gyorsaságával megelőzve annak a mozdulatát, jobb lábával gáncsot vetett neki, s két kezével megragadva annak a karjait, a térdén keresztül dönté azt, úgy, hogy a nagy herkulesi alak egyszerre ott hevert a porban. Ezt „Rappo-fogás”-nak nevezik az atlétikában, s csak úgy lehető az, hogy a támadó a jobb lábával dupla lépést tesz, kívül és belül. Nincs kolossz, akit az meg ne döntsön.
Most aztán általános tapsvihar zendült fel a cirkuszban. A siker tökéletes volt. Bokréták özöne hullott a hősnő lábaihoz. Ő egyet sem vett föl. Éles szemei észrevettek egy alakot, aki a földszinti karszékek egyikére felugorva, onnan kiabál torkaszakadtából. Ő maga ment oda hozzá, s látszott a mozdulataiból, hogy meg akarja tudni, mi baj van még. A bécsi közönség kíváncsi. Az az egy ember, aki parapléjával hadonázva, separatum votumot adott, imponált neki. Elcsendesültek, hogy meghallják, mit akar a polgártárs?
– Ez mind semmi! – kiáltott hernalsi kiejtéssel a szónok. – Ez mind betanult komédia! Jól ismerjük ezt! Én az egy forint harminc krajcáromért magamat bolonddá tenni nem hagyom. A Herkules úr douceurt kapott a mamzelltől azért, hogy le hagyja magát teríttetni. Ilyen nincs. Tessék megbirkózni Krautsuppen Tónival; aztán akkor tessék visszamenni a spanyolviaszkországba azzal a szóval, hogy a császárvárosban nem akadt ember, aki egy leányt le tud kapni a tíz körméről.
Irtóztató hujjahó követte ez indítványt.
– Hohó! A Krautsuppen Tóni.
A nőalak vállat vont, azután megkereste a fejéből kihullott fésűjét, hosszú zászlóhajzatát összecsavarta, feltűzte a búbjára, s aztán a porond közepére haladva megállt, és szétnézett, hogy no, hát ki az, aki még meg akar vele mérkőzni.
Most lett aztán még csak az igazi nagy hecc. A közönség egy része szaladt a Krautsuppen Tóniért. Az egy széles körökben ismert fiákermester volt, első nyertes a kocogóversenyen, a legizmosabb férfi a Spittelbergen; a „Kőoroszlány” és a „Bodzafabokor” zsarnoka, aki egymaga képes volt egy egész kocsmát kitisztítani, ha kedve szottyant. Meg is tette akárhányszor, hogy holmi dicsekedő, nyegle, olasz akrobatákat, akik Herkulesnek merték magukat nevezni, fogadásból úgy földhöz teremtett, hogy azok még az unokáiknak is meghagyták, hogy soha Bécs városát útba ne ejtsék.
Most is itt volt a Krautsuppen Tóni szolgálatban, s nem nagy biztatás kellett neki, hogy megmutassa a közönség előtt a virtusait. Miután megmagyarázták neki, hogy a város becsülete forog kérdésben – hogy diadal esetére öt ezüst forint üti a markát, s főleg miután azt megértette, hogy ellenfele csak egy megvetésre méltó „Gschwuf”, elszánta magát a hősi feladatra.
Neki nem kellett trikóba öltöznie, csak éppen a jankliját vetette le, s feltűrte az ingszárait karjain, amik félelemgerjesztő izomerőt árultak el, s aztán a korláton keresztül beugrott a porondra.
A karzatok üdvriadala biztatta a vállalkozót. Ilyen harcnál mindig a nép viadoráé a karzat rokonszenve.
A páholyok pedig már kizárólag mind Atalantának voltak megnyerve.
Az istennői alak ott állt, karjait összefonva, a középen, s megvető mosolygással tekintett le a feléje közeledő kolosszra. Ez már csak játék volt rá nézve. Meg sem erőtette magát érte. Olyan gyors volt, mint a gazella. Ellenfele csak a levegőt fogta meg helyette, s ahány rohamot kísérlett meg ellene, annyiszor feküdte meg a homokot. Alig lehetett észrevenni a villámgyors mozdulatot, amivel az amazon karja és lába taszított és gáncsot vetett; még csak az arca sem hagyta félbe a mosolyt. Egyszer aztán a Krautsuppen Tóni dühbe jött: „No, ha te rúgsz, hát én is rúgok!” s azzal ő is hasznát akarta venni az egyik lábának; de azzal lelte meg a végveszedelmét, mert Atalanta, mint a gondolat, oly sebesen megkapta a kirúgó lábát bokában, s azzal odadobta őt mindenestül a fövényre, csak úgy döngött a hátától föld.
S amíg aztán a levert viador elkábultan tápászkodott fel a földről, törülgetve szeméből, szájából a homokot, azalatt a diadalmas hősnő, most már az összes nézősereg eget szaggató tapsaitól követve, szökellt a hidalgóhoz vissza, aki aztán hirtelen ráveté a fejére a rebosót s a vállára a mantillát, s aztán valahányszor kihítták (tizenháromszor egymás után), mindig mellette volt a hidalgó, s beburkolva az egész termete.
A páholyok gavallérjai mindenünnen siettek az útját elállani az öltözőkig, s egy tekintetét elorozhatni vagy legalább hozzáérhetni; de azt mind meghiusítá a hidalgó, aki kézzel dobálta félre a leánya útjából az „Ustedes”-eket, minden nyájaskodást csírájában elfojtva, s tisztává seperve az utat a bámulatra méltó donna Atalanta előtt.
Akinek legjobban elvette ez a produkció az eszét, az Kornél báró volt.
– Barátom! – mondá Diadém úrnak – ez nem leány, hanem valami tündér.
– Az a legnagyobb baj – szólt Diadém úr felsóhajtva.
– Mondjad csak, hogy lehetne ezt a nőt meghódítani?
– Birkózással bajosan.
– Ne tréfálj. Én nem tréfálok.
– Annál rosszabb rád nézve. Emiatt a leány miatt már sok ember elvesztette az édes eszét. Ne nézd meg többet. Nem neked való az.
– Micsoda? Hát koldus vagyok-e én?
– Nem azt mondtam. Nem az van itt. Más van itt. Itt nem kezdheted azzal, hogy „Hogy adják ezt az egész boltot?” Én nagyon jól ismerem donna Atalantát. Fájdalom, hogy tapasztalásból beszélek. Ennek a nőnek nagyobb jövedelme van, mint egy nábobnak. Vendégszereplését mesés díjakkal fizetik; s mindezt magának köszönheti. Éppen azért aztán erre a „magára” nagyon jól vigyáz. Hidd el nekem, hogy a mai kor legszigorúbb aszkétái az akrobaták. Ezek kénytelenek olyan életmódot folytatni, ami az izmokat edzi, a főt tisztán tartja, a vért csillapítja, nekik nem szabad a gyönyört, a mámort, ami lankaszt, megismerni. Te most hiába versz itt gyökeret a cirkusz öltözőszobái előtt; két óráig a te istennőd elő nem jön, mert azt most rögtön hidegvizes pokrócba burkolják, s abban kell neki maradnia, s mikor abból kikel, beleugrik egy kád négyfokú vízbe, azután férfiruhát vesz, s gyalog megy hazáig, a mozgás végett; de oly sebes léptekkel, hogy te futva sem éred utol; otthon aztán a szállásán készen várja a vacsorája. Egy nagy darab marhahús, ami még azon véres; rá egy palack hideg víz. Tíz perc alatt készen van vele. Akkor aztán nyitott ablaknál, aminek a redőnye között bever a hó, lefekszik egy szőr derekaljra, vánkos nélkül; a komornája ismét bepólálja vizes lepedőbe, pokrócba s úgy alszik. Reggel megint jön a vizes kád; onnan aztán a testgyakorlatok iskolája, a próba az esti előadáshoz; közben egy frugális reggeli tojással, egyebet ez napközben nem ehetik. Valóságos remeteélet ez. Ezt nem lehet vendégségre meghívni, mint a te kis balerináidat. Ez a művészetének az örök rabja.
– Eh, ezt én nem hiszem.
– Az a te dolgod.
– Ha te olyan jól ismered már a szokásait, akkor már ismeretségben kell vele lenned.
– De milyen éles eszű fiú vagy te, hogy kitalálod! Természetes, hogy régen ismerem. Londonból, Párizsból. Magam is sokat futottam utána, s elég vetélytársam volt, s aki megelőzte a másikat egy lófejjel – hát azé maradt a lófej; – de a pályadíjat senki se hozta még el.
– Én elhozom. No, ne nevess. Megteszem.
– Hiszen nagyon jó lesz. De hogy kezdesz hozzá? Az isteni Atalanta nem tud más nyelven beszélni, mint spanyolul és angolul; te pedig mindent tudsz a világon, csak ezt a kettőt nem. Hogy érteted meg vele magadat? Azt már mondtam, hogy az univerzál nyelven: a pénz nyelvén nem lehet vele beszélni.
– Megtanulok angolul. Koczur, hozz nekem rögtön egy angol mestert! Nyolc nap alatt megtanulok angolul.
És csakugyan megtörtént Kornéllal az a csoda, hogy nekifeküdt a tanulásnak, és magolta az Ollendorfot – anélkül, hogy valaki által fenyegetve lett volna, hogy nem kap ebédet, amíg a leckéjét fel nem mondja. Ez az egy jelzi legjobban szenvedélye veszedelmes nagyságát. Leckét tanulni egy nő miatt! – Ez még a szaltó mortálénál is nagyobb valami!
Harmadnapra azonban már beleszakadt a fejszéje ebbe a nagy fába. Ez az angol bolond egy nyelv. Könnyebb lesz a spanyol. Az hasonlít a diákhoz, s ebből ragadt meg valami. Az angol mestert eleresztették, szereztek spanyolt: aztán nekifeküdtek ketten Koczurral a kasztíliai nyelvtannak, úgy magolták fennhangon, óra hosszat. Két nap múlva azt is megunták mind a ketten.
– Valami jutott eszembe! – kiálta fel Kornél, földhöz csapva a grammatikát. – Nem kell nekem se angol, se spanyol.
– De nekem se – kontrázott Koczur.
– Eredj el, tudd meg, melyik kertésznél vásárolja Atalanta a rózsákat?
Koczur kitudta azt rögtön. Akkor Kornél leült levelet írni.
„Istennő!
Én egy hét óta kínzom magamat azzal, hogy nyelveket tanulok, amiket ön megért. Mentül tovább tanulom, annál kevesebbet tudok. Ahhoz a nyelvhez folyamodom hát, amit ön is megért: a virágnyelvhez. Ezek a virágok mondják meg önnek, hogy én önt imádom. Ha megsértettem ezzel a szóval, mutassa meg a levelemet az atyjának, hadd öljön meg érte. De ha azt akarja ön, hogy még többet is mondjak önnek: akkor tanuljon meg ön németül, ahogy én is tudok.
Báró Opatovszky.”
– Zseniál! – ordíta föl Koczur, mikor ezt a levelet elolvasta. – Így csak egy Opatovszky írhat!
Azt a levelet aztán lefordíttatták a nyelvmesterrel spanyolra. Akkor aztán elmentek ahhoz a bizonyos műkertészhez, aki a rózsákat szállítmányozta Atalantának.
„Hogy ez az egész bolt?”
Azt kifizették alku nélkül, s meghagyták neki, hogy minden virágját, amint van, szállítsa el Atalanta bérházába, s az ő szobáit díszítse fel velük, azalatt, míg az istennő a próbán van – ezt a levélkét pedig csempéssze bele egy kaméliabokorba.
Így jár az okos ember túl valamennyinek az eszén!
Aztán vártak az eredményre. A hidalgó csak nem jött el, két meztelen kardot hozva a köpenye alatt, Kornéllal megvívni, a vakmerő kísérletért, s ez biztató előjel volt. Ezalatt pedig minden nap eljártak a cirkuszba. Jó dolga volt embernek és lónak, mert Kornél az egész cukrászboltot megvásárolta a játszó személyzet számára, s traktálta, akit csak megkaphatott. A játék alatt pedig folyvást Atalanta öltözőszobája előtt ácsorgott, s igyekezett egy-egy pillantást vethetni a színi lepel alá, ha az ajtó megnyílt; ami mind hiábavaló volt, mert az ajtón túl még egy szőnyeg is következett. Megkísérte az őrt álló hidalgóba is belekötni: megkínálta az arany tubákosszelencéjével (hiszen abban is spanyol van), de a grand olyan szemeket szúrt rajta keresztül, mint két hegyes tőr, s nem fogadta el a burnótot; pedig a szelencét is neki akarták adni.
Donna Atalantának igen változatos repertoárja volt. Abban különbözött leginkább a közönséges akrobatáktól, hogy sohasem ismételt egy produkciót; minden estére volt valami új látványa, amivel a közönséget meglepte: ezáltal folytonosan fenntartotta azt a káprázatot, hogy ez mind nem betanult mesterfogás, hanem ötletszerű vadonat természet. Nem számítgathatta a néző, mint más művészeknél, akiket mindig ugyanazokban a fordulatokban látott, hogy no, most ez jön! Most kell odanézni! Ez lesz a szép! Ennél mindennap új volt, minden váratlan és minden szép.
Egyszer az indiánt mutatta be, aki a vad ménes közül egy szilaj csikót kifog pányvával. Ötven lovat tereltek be a fövényre, s azokat összezavarták. Don Manuel odainte egy zsemlyesárga csődörre, s abban a percben kirepült a szőrpányva Atalanta kezéből, s hurokra szorult a mén nyakában. Ez volt a gyönyörű látvány! Amint a vad mén, a szőrhurkot érezve a nyakában, elkezdett szökellni, ágaskodni, nyerített, rúgott, kapált, a nyakát csavargatta. De nem nézte senki a lovat, hanem azt a másik alakot, aki azt fogva tartá. Minő játéka az izmoknak! Mily eszményi tökély a legrögtönibb mozdulatokban! Milyen fölénye az emberi erőnek a vadállati düherőszak fölött! Némelykor olyan volt, mintha ércből volna öntve; máskor meg oly gyors, oly szilaj, mint egy démon. Lassankint odavonta a pányvánál fogva a mént magához. Az már ki volt fáradva, reszketett, akkor megcirógatta a ló fejét, a fülébe sugdosott, az orrába lehelt, a mén mozdulatlan lett. Leoldotta a ló nyakáról a pányvát, s aztán a derekát körítő selyem kötőfékkel felszerszámozta. A ló engedte a kötélhurkot a szájába szorítani. Akkor aztán egy vad kiáltással felszökött a ló hátára, s megragadta azt a kötőféknél és a sörényénél fogva. A mén erre minden tudományát végigpróbálta, hogy lovagját levesse magáról! Körülforgott, felrugdalt, ágaskodott; nekiiramodott s egyszerre megtorpant, szügyébe vágva a fejét. Mind hasztalan. Úgy csimpajkozott belé az a nőalak, mint a jaguár, ha az antilop hátára szökhetett, csak a térdei szorították a ló oldalát, nem ült rajta, s ha a bőszült állat levágta magát a földre, talpon maradt, s mikor az felugrott, már ismét hátán volt. – Egyszer elszakadt a kötőfék! – A közönség elszörnyedve kiálta fel: „Most mindjárt leesik!” A ló vágtatni kezdett, mint egy versenyparipa, orrlyukaiból forró gőzt fúva. Donna Atalanta lefordult róla. Nem kell sikoltani, tisztelt publikum! Így szoktak a vad indiánok, mikor a bölényt üldözik: az egyik lábszárával tartja magát a ló hátán, s az egyik kezével a sörényébe kapaszkodik, a ló oldalán nyargal most. Amint a másik kezével a vágtató mén orrlyukát befogja, az elkezd lassúdni, futása lépéssé változik; prüszköl, megrázkodik, nyakát hajtogatja, délcegen bókolva. Most a lovag ismét a hátára veti magát, fekve, féloldalt, a ló nyakára könyökölve. Ő is ki van fáradva, pihen. Ez nem nőnek való munka volt. Elájult. – Vizet! Segítség! – kiabálják a naiv nézők. Az alak fejével és karjaival lefelé csügg; semmi erő sincs már benne: annál több a szépség. Egészen nő már. Ha a ló egyet szökik, maga alá fogja gázolni, hanem az szép csendes léptetve megy körül a porondon egész a kijáratig. Ott az alélt termet egyszerre talpra szökik, s nevetve int búcsút a nézőknek. Ez is csak játék volt.
– Aber Madonna, so uns erschrecken! – kiált eléje szép német szóval Kornél, útját állva egy pillanatra.
A művésznő ránéz, s önkénytelen elneveti magát. A báró úrnak minden hajszáláról csepeg a veríték. Ő izzadt meg jobban az előadás alatt. Arcának rémülettel vegyült hódolata a legnagyobb diadaljel a művésznőre nézve…
– Ich bin der Opatovszky Kornél…
Donna Atalanta megbólintja a fejét. De ugyanazon percben a hidalgó vaskarja félretolja az útból az udvarlót, s ló és lovas eltűnnek előle.
– Te! Már ismer! – mondja hazatértében Koczurnak.
És nem vesz részt többé semmi mulatságban. Otthon süttet magának a szakácsával olyan nyersen hagyott beefsteaket, amilyennek hírét hallotta, s a komornyikjával vizes pokrócba göngyölteti magát éjszakára.
Donna Atalanta megint más szerepet hozott a játékrendbe. Előre sohasem volt jelezve a színlapon, hogy mi lesz. Csak az, hogy donna Atalanta föllép, s hozzátéve egy olyan idegen szót, amin a közönség törhette a fejét. Legyen meglepetés. Mit fog legyőzni: embert, vadállatot? Miben fog uralkodni: légben, tűzben, vízben? Emberi szivekben mindenesetre.
Opatovszky megint ott lábatlankodott a manége-ben, mikor donna Atalantára került a sor. A hölgy ezúttal is mantillájába burkolva jött elő, de a reboso, mely magas fésűre tűzött kontyáról aláhullt, arcát nem burkolta be: kezében nagy teknőchéj legyezőt tartott, míg a senor, kinek karján léptetett, hosszan aláomló skarlátpiros köpönyeget viselt félvállra vetve.
Mikor Opatovszky mellett elhaladt a donna, elejté a legyezőt. Ketten egyszerre kaptak utána: az apa és az imádó, s kegyetlenül egymásba csapták a homlokaikat.
– Ai perro desdichado! – dörmögé a spanyol.
Kornél azt is megköszönte. Azonban hüledezve vette észre, hogy a spanyol köpönyege alól egy hosszú kardnak a meztelen hegye kandikál ki: ennek valami gonosz szándéka van.
A donna pedig kecsesen léptetett ki a porondra, folyvást kísérője karjába kapaszkodva, s végigsétált vele, tréfálkozva, fecsegve, legyezőjével játszva. Ezúttal nem a szobormintához alkalmas viadori jelmez volt rajta, hanem pompás spanyol öltözet: a szokottnál ugyan rövidebb, de tökéletes. Minő produkcióhoz lehet az alkalmas? A közönség ráért találgatni, mert kétszer-háromszor is végigsétáltak a cirkuszon, enyelegve, nevetgélve: donna Atalanta olyan tökéletes nő volt minden mozdulatában, minden tekintetében, hogy el lehetett volna őt így nézni, mint szinésznőt. Hanem hát a közönség mégis mást várt tőle! A zenekarban ezalatt mandolint pengetnek, serenada hangzik, kasztanyetta csattog. Csak nem fognak talán egy bolérót táncolni vagy tán éppen elólét?
Most egyszerre egy dobütés vág közbe, s az arra megzendülő trombitaharsogás közé mély bömbölés hangja vegyül: a manége csarnokábul elővezetnek egy bikát. Két torreádor fogja a két szarvát. Gyönyörű andalúzi állat, lelógó kövér tokával, előreálló szarvakkal. A színlapon ez áll: „lidiados a la portuguesa”, ezt senki sem értette. Azt jelenti, hogy bikaviadal, portugál szokás szerint. Még akkor nem ismerte ezt a közönség Doré remek rajzai után: egészen új volt a mutatvány. A cirkusz clownjai és zsonglőrjei torreádoroknak öltözve kergetőztek a bikával, mely igen szelíd kedélyű állatnak mutatta be magát. Lehetett rajta kacagni. De a közönség nem ahhoz volt szokva, hogy mikor donna Atalanta szerepe következik, olyankor nevetés legyen a vége. Mindenki várta, hogy fog következni valami, amiben az elszörnyedés gyönyörét fogja élvezni. Maga donna Atalanta úgy sétált folyvást a hidalgó karján a zsivajgó tömeg között, mint aki tudomást se vesz az egész hajszáról, csak a legyezőjével játszott. Egyszer aztán elkérte a kísérője égő szivarát, s ruhájának bő volantjai közül elővett egy tarka szalagokkal repkedő banderillot; aminek az egyik végén horgas szigony van, a másik végében pedig röppentyű van elrejtve. A banderillo repülve talált a nyargalászó bika oldalába, s beleakadva, elkezdte a sziporkát szórni. Ekkor kezdődött aztán az igazi mulatság. A cirkuszi személyzet talán maga sem volt rá készen. A bika egyszerre megdühödött, s szétöklelt az ingerkedők között. Azok menekültek ki a korlátok mögé: a fövényen nem maradt más, csak donna Atalanta és a hidalgó meg a bika. – A bájos „la pegadora” egyedül játszott a kolosszális nagy állattal: folyvást hajigálva az oldalába a tűzköpködő banderillókat, s félreszökve az útjából a bömbölő állatnak. A közönség lélegzetét is visszafojtá. Ah, nem így szokott a látványban részt venni a lissaboni corridák közönsége! Az közbekiabál, s biztató szavával segít dühíteni vadállatot és viadort. Az már türelmetlen volna, hogy vért lásson. Itt meg ideges borzadály fut végig a szíveken, mikor a bika egyszerre meglátja a veres köpenyeges hidalgót, s neki szegezve a két szarvát, rárohan szökkellve. Az pedig még csak meg sem mozdul előtte. Felemeli a fél karját, oldalt hajlik, s el hagyja a bikát futni a hóna alatt: a szarvak a levegőbe döfnek, s az állat a korlátfalnak rohan vak dühében.
Most lekapja a válláról a veres köpenyt a hidalgó, kibontja redői közül az espádát – s odaveti mind a kettőt – donna Atalantának. S maga ott marad, két karját összefonva.
A bika megfordul, széttekint vérben forgó szemeivel, a hátába akadt banderillók röppentyűi nagyokat pattannak: csak a vörös posztót látja. Most ezt a leány lengeti előtte. Másik kezében tartja a kardot. Vajon meg fogja ölni a bikát? Ez drága rekvizitum egy előadáshoz. Az pedig azzal a szándékkal rohan rá, hogy felöklelje. S a szép „pegadora” ott áll, felemelt arccal, fogsorai kitündökölnek megnyílt ajkai közül; a veres posztót lobogtatva, s a kardot magasra emelve, várja áldozatát. Mikor aztán az már csak egy ugrásnyira van hozzá, akkor eldobja a köpenyt és a kardot, s előre szökve, megkapja a két kezével a bikának a szarvait. Ezek a „pegadorok”, s akad néha egy „pegadora” is, akik nem szúrják le a bikát, hanem megragadják a szarvait, s kényszerítik azt csupán karjaik erejével a megállásra.
De ez csak egy pillanatig tart. A szörnyeteg bestiális erejét nem paralizálhatja semmi emberi izom hosszú időre. A bika hátralép, s aztán félrefarolva, nekifordítja ellenfelét a páholy tribünfalának, hogy ezt egyenesen odanyársalhassa a deszkához.
A vér meghűl a nézőseregben.
– Jézus Mária! – sikolt egy férfihang – ne engedjék neki megölni!
Donna Atalanta ráér fölnézni a feje fölé, s rámosolyog a részvétteljes kiáltozóra. Az csak Opatovszky volt bizonyosan. Most a bika rekedt bömböléssel tör előre; de mielőtt ellenét a deszkához szoríthatta volna, az hirtelen a két kezén fölfelé emelte az egész termetét, összefont lábaival az ég felé, fejével a bika homlokán, selyemvolantjaival, csipkefelhőjével olyan, mint egy kinyílt teljes mákvirág, s ott maradt a vadállat magasra emelt fején.
Erre aztán kitör a frenetikus tetszészaj. A clownok előugrálnak a korlát mögül, s belekapaszkodnak a bika uszályába. A páholyokból bokrétazápor hull alá. Opatovszkyt alig bírják visszatartani, hogy ő is oda ne rohanjon a bika sallangjába csimpajkozni. A legyőzött vadállat pedig mogorva majestással lépdeli körül a cirkuszt, gyönyörű bokrétáját meghordva minden páholy előtt. Donna Atalanta lefelé fordított arca úgy nevet a – felfordult világra vissza. Igazán, csak az ő feje van a helyén, a többieké van elfordítva.
De senkié annyira, mint Opatovszkyé.
Már azt mégsem engedte el magának, hogy oda ne rohanjon a kijárathoz, mikor Atalantát leemelik a bika szarvairól.
– Princess! – kiálta, összegyűrt kalapját feléje nyújtva. – Das war schrecklich schön!
S a megszólított pegadora, mialatt a senor mantilláját és rebosóját ráadta, hogy a tomboló kihívásra megjelenjen a közönség előtt, mosolyogva fordult oda hozzá, s azt mondá neki – németül:
– Guten Abend, senor!
Opatovszkyt csak az gátolta e szóra, hogy vele együtt ki nem röpült a középre, hogy elkapták a frakkja szárnyát. Magánkívül volt ettől a szótól:
– Ő beszél németül! – Ő megtanult németül! Hallották ezt?
Örömében lecsókolta a bohócok képéről a piros szivet. Útját állta a visszatérő donnának. A hidalgó keresztbe tette előtte a lábát. Azt mellbe ütötte vakmerően.
– Elmenj spanyol, az apádat! (Ez már magyarul volt.) Mert megeszlek! S nem volt visszatartható donna Atalantától: – Sie sprechen deutsch! Ein Wort noch deutsch! Senki el nem tudta gondolni, mint hozza ilyen nagy eksztázisba ezt a magyar főurat Adelung nyelvének ily elsajátítása. A szép pegadora pedig eltakarva arcát a legyezőjével, hogy csak Opatovszky hallja szavait, ezt súgá neki:
– Morgen – fünf Uhr – bei mir.
Ezzel aztán ő volt ledöfve, nem a bika.
Futott haza a diadalával. Vendégeket hítt. Elmondta mindenkinek a dicsőségét. Bevett vár, megnyert ütközet, meghódított ország ily örömficánkolást nem idézett még elő. Minden ablakát kivilágíttatta a palotájának. S maga végignézte az egész lakomát, amit cimboráinak adott, elhűlt előtte az étel a dicsekedés miatt, s nem volt étvágya, úgy jól volt lakva örömmel.
– Isteni madonna! Hogy állt ott: az égben táncolva a lábaival; két kezével fogta az ökör szarvát. Így, ni!
Hozatott két széket, s meg akarta mutatni, hogy hogyan csinálta a madonna. Az lett a vége, hogy betörte az orrát.
