Vagy „uram”, vagy „bolondom”
Vagy „uram”, vagy „bolondom”
Hiába keresné valaki mai nap azt a kis emeletes házat az Elendbasteion, ahol a donna Atalanta lakott. Az egész vidék, bástyáival együtt, egész utcaszámra, áldozatul esett a városszépítésnek; nem is látni már olyan házakat többé Bécsben, mint az volt, az emeleten rokokó stílű kőerkéllyel; a nehéz kapu mellett egy kisebb utcaajtó. Az előtt rángatják a csengettyűfogantyút Kornél báró és Koczur, fölváltva, pontban öt órakor.
Opatovszkynak a fogata ott várt a kapu előtt. Két óriás szürke volt a hintó elé fogva, aminél nagyobbat a birodalomban nem lehetett találni: a sörénye, farka meg volt festve cochenillával rózsaszínűre. A hintó maga narancssárga. Ismerte azt már minden ember Bécsben.
– De tulajdonképpen minek is jössz te ide is velem, mikor én légyottra jövök egy szép leányhoz? – kérdi a báró.
– Hát én azalatt, amíg a nemes báró a donnával értekezik, elfoglalom a senort valami diskurzussal.
– De hogyan beszélsz vele? Nem tudsz te spanyolul.
– Hogy ne tudnék? Hát nem vettem belőle hét leckét? Aki hét leckén meg nem tanul spanyolul, az – legyen báróvá. Csak rám kell hízni.
Azalatt előkerült valahonnan a podagrás házmester, s beeresztette az urakat a kis ajtón.
Az urak átadták a névjegyeiket a cerberusnak; azzal az fölvezette őket az emeletbe, még egynehány vasrácsajtót nyitogatva föl előttük, furfangos ugrózárak segítségével. Az ő kezéből aztán egy gyanús külsejű komorna vette át az urakat és névjegyeiket.
Opatovszky bevezetésül egy százpengőst nyomott a kapus markába, kettőt pedig a komornáéba, amiért a felső kabátját le segítette vetni. Koczur is adott az utóbbinak egy sokáig zsebben hordozott cukedlit, az előbbinek pedig egy papirosba göngyölt kétkrajcárost, amiről azt lehetett hinni, hogy húszas, amíg ki nem bontotta az ember.
Akkor bebocsátották őket az elfogadóterembe; tessék helyet foglalni! A névjegyeiket bevitték az urasághoz a mellékszobába. Kornél nagy megelégedéssel látta, hogy mindazok a megtanulhatatlan nevű virágok, amiket ő a műkertésznél összevásált, itt vannak, és pedig nagyon megbecsülve, drága virágedényekbe vannak elhelyezve. Azt már elfeledte, hogy ezeknek is ő adta meg az árát: vagy tán meg sem nézte a számlát.
De különben is összhangzó volt azzal a terem pompás fölszerelése. A falakon remekművű aranyozott ezüsttálak: akkorák, mint egy pajzs, sőt talán valóságos vért volt az valamennyi, amit a tornában viseltek. Mindeniken ugyanaz a nemesi címer. Heraldikai remekmű, öt pajzsra osztva, amikben levágott fejek, úszó gályák, delfinek és griffmadarak szerepelnek, napokkal és holdakkal vegyest. Ugyanaz a címer nagyban is ki van függesztve egy nielloművű ezüstrámában, amely alul gót betűkben ez évszámot viseli: 1235. Fölül pedig a családi jelszót: „si non: non”. Azonkívül látható a falon egyszerű, de antik és füstös rámában egy egészen megbarnult pergamenre festve az ősi családfa, melynek egyes leveleire ily nevek vannak aranybetűkkel fölírva: Il Campeador! – Pizarro! – Dias del Castro! A lapis lazulival kirakott asztalon roppant ezüstmedence, ami tele van hányva függőpecsétes levelekkel; a szögletben egy vasember áll őrt, leeresztett sisakrostéllyal, ami alul a csontkoponya fogsora kivillog. Láng alakú kardokból, szaracén szablyákból és harci szekercékből ellenben egész trophaeum van kirakva a kandalló fölött. Egy valódi spanyol grandnak a vendégvárakoztató terme ez.
A megnyíló oldalajtón kilép ő maga: – ahogy spanyol grandhoz illik, elöl, a háta mögött bocsátva leányát.
Idehaza ő is szokott divat szerint van öltözve, európai gentlemannek; úgyszintén a donna is. Alig lehet rájuk ismerni. Don Manuel mellőz minden színpadi spanyolkodást; nyájasan szorít kezet a vendégeivel: míg donna Atalanta helyet mutat egy ódon gobelin szövésű kereveten Opatovszkynak, s maga átellenében telepedik le egy grifflábú asztal mellé, melyen nagy, zománcozott, kapcsos könyvek állnak, s azok között egy karcsú nyakú japánedény, egy szál pompás, soha szem nem látta virággal.
Donna Atalanta a legszerényebb egyszerűséggel van öltözve, nyakig érő izabellaszín kasmirruhát visel, melynek volantjai fekete csipkével vannak díszítve; haja egyszerűen fésülve; egész alakja, tekintete egy elegáns, de házias kisasszonyé; e rendes hölgyöltözetben oly gyermetegnek tűnik fel, semmi sem árulja el a rendkívüli testerőt. Alig hinné el az ember, hogy ez az alak hajigálja a földre a Herkuleseket, s ez küzd meg szilaj lóval, vad bikával. A szemei sem árulják el azt a szilaj tüzet, mely gyújtogatni szokott. Itthon, közelből, nőruhában oly szelíd és okos tekintete van.
Koczur rögtön karon fogta a hidalgót, s elkezdte magának magyaráztatni vele a családfa történetét, ami hosszú és nevezetes história, azalatt az ifjú pár beszélhetett – németül; amit a hidalgó úgysem ért meg.
– Uram! – kezdé a szót donna Atalanta – ön nekem egy levelet írt, ami engem meglepett. Elismerem, hogy ez a levél rendkívüli volt rám nézve. Én sokféle nyilatkozatoknak vagyok kitéve, nem kerülhetem ki. De ilyennel, mint az öné, még nem találkoztam. A többiek mind ajánlatokat tesznek. Szívét, vagyonát, életét kínálja minden ember. Igyekszik bebizonyítani, hogy mennyire elvettem az eszének nagyobb részét, s még a maradékot is nekem ajánlja fel. Ön pedig elém áll, és nem kínál, hanem követel. – Tőlem kívánja, hogy én hozzak önnek áldozatot; tanuljak meg egy nyelvet, amire semmi szükségem nincs; csak azért, hogy önnel beszélhessek rajta. – Ez engem meghatott. Ez valóságos ember; nem fabáb, mint a többi. – Ennek lelke van. – Én még nem láttam eddig igazi embert; óhajtottam egyet látni.
Még ennél nagyobb hízelkedést Opatovszky Kornél nem hallott magáról: csak úgy szédült bele.
És dacára annak, hogy egyedül neki volt lelke ebben a házban, sőt talán ebben az egész városban, mégsem akadt meg a fejében az a gondolat, hogy de ugyan mi módon tudott megtanulni ez a hölgy oly rövid idő alatt ennyire jól németül, hogy ilyen hosszú beszédet tud tartani? – Ahelyett még magasztalásokban tört ki.
– Ah, madonna, Sie sprechen sehr schön deutsch.
– S higgye el ön, hogy ez a legnagyobb áldozat, amit művésznőtől lehet kívánni. Nekem erre alig marad időm. A világ azt hiszi, hogy mi valami mulatságos életet folytatunk. Pedig alig van egy pihenésre való óránk, s a lakomáink, egyszerűbbek a nomádokénál.
– Óh, én tudom, tudom! – szelelt bele Kornél. – S azóta én is egy darab félsült marhaszelettel élek, s éjjelre vizes pokrócba göngyöltetem magamat – mint ön.
– Ön nagyon őszinte volt hozzám. Ez tetszett meg nekem nagyon. Én is ilyen őszinte akarok önhöz lenni. Hogy mindjárt első percben ismerjük meg egymást. Önnek legelőször is meg kell tudnia azt, hogy mi kevély, büszke arisztokraták vagyunk. Óh, kérem, ne nézegessen a családfa felé, amit don Manuel magyaráz. Nem mint hidalgók vagyunk arisztokraták, hanem mint művészek. A hercegi koronát sohase viselte büszkébb homlok, mint az olimpi játékok koszorúit. Ezeket meg kellett előbb érdemelni. S ennek az érdemnek a tudata minket kizárólagossá tesz. Önök tapsolnak a merész, szilaj jeleneteknek, azt hiszik, az csak úgy magától jött, pedig ez művészet. Ön kívánt megismerni, ismerjen meg. Én azt mind betanultam. És folyvást, mindennap újra meg újra tanulom, ismétlem, hosszú, nehéz próbákon keresztül. Ez nekem tanulmányom, szenvedélyem. Én azokat az állatjaimat, amikkel együtt játszom, kicsiny koruktól fogva oktattam magamhoz; iparkodtam bennük az állati párát lélekké, értelmes szellemmé nemesíteni. Mi azokat a jeleneteket, úgyszólván, együtt gondoltuk ki. Úgy beszélek velük, mint jó baráttal. Minden szavamat megértik. S ők felelnek nekem, úgy, hogy én megértem. Én szeretem őket, s ők szeretnek engem. Ah, az én „Kalifámat” még nem találtam emberre, akiért cserébe odaadnám. Ez az a szilaj bika, amellyel ön küzdeni látott. Mikor vége van a viadalnak, megnyalja a tenyeremet, s a nyakát a vállamhoz dörzsöli, odatartva széles homlokát, hogy vakarjam meg az ujjaimmal. Megtehetném vele, hogy mikor a veres posztónak nekirohan, öklelés helyett letérdeljen előttem.
– Ah, a kedves Kalifa! Megengedi madonna, hogy tiszteletemet tehessem nála, s én is megvakarhassam a homlokát?
– Teheti ön, csak ennivalót ne adjon ön neki, mert akkor öklel. Idegentől nem fogad el semmit. Ő is büszke, mert művész.
– Óh, én nem leszek neki idegen. Ott fogok lakni az istállójában.
– Óvom önt még egyszer. Mi, művészek csak egymás iránt vagyunk türelmesek. Mennyi pofont osztanak esténkint a bohócok egymásnak! De meg ne próbálja velük egy idegen! A nimfa engedi, hogy a derekát átölelje a faun a táncban; de ugyanaz fakéregbe burkolja magát, ha Apolló kergeti.
Kornél el volt ragadtatva e célzás által Daphne metamorfózisára.
– Ezentúl hát eljárhat ön a próbáinkra. Bepillanthat azokba a titkokba, amik a közönség számára el vannak leplezve. El lesz fogadva a mi arisztokratikus zárt körünkben.
Ez, ez volt a legfőbb vágya Kornélnak.
– És aztán igen jó barátok leszünk. Ön megtartja, amin kezdte; s amiért önnek mindenki fölött előnyt adtam. Ön elfogad tőlem minden szívességet; de nekem nem kínál soha semmit. Én gyakorlom a nagylelkűséget, ön pedig elfogadja azt.
– Nem, madonna, erre az alkura rá nem állok. Én nem akarok az ön házikoldusa lenni. Egyáltalában nincs kedvem a koldus szerephez. Ön végtelen gazdag: azt tudom. Az én egész gazdagságom nyomorúság az önéhez képest. De mégis van valamim, amit önnek kínálhatok. Egyszer talán. Ön felfedezte, hogy nekem lelkem van.
– S azt ajánlja fel nekem? Vigyázzon magára, senor! Aki nekem a lelkét akarja átadni, az nekem vagy uram, vagy bolondom.
– Akár mind a kettő.
– Úgy látszik, nem értette ön meg az igazi értelmét a szavamnak. Nem ok nélkül mondtam azt, hogy mi, művészek, arisztokraták vagyunk, hozzá vagyunk szokva, hogy királynőnek tekintsük magunkat, akinek jobbágya a közönség. Estéink diadalok. Országunkat változtatjuk tetszés szerint, s ahol megjelenünk, ott hódítunk. Magunk teremtjük magunkat! S nemességünket nem osztogatja se császár, se király: mégis velünk jár az. A vándorcigánynak a meztelen szabadságát s a hercegek fényűzését együtt bírjuk. Ahogy a cigány odább viszi a sátorát, úgy visszük mi odább a palotánkat. Hozzászoktunk elpazarolni ma a kincset, a pompát, ami körülvesz, s holnap megint újra szerezni. Nekünk van adva Aladdin mesés lámpája. Mivel válthatja meg tőlünk valaki azt a kincset? A nő, aki művész, maga egy egész ember; nem fele egy más valakinek, akinek őt még meg kell találni. Ön eszes ember. Érti, hogy mit mondtam.
(Most sem értette biz az. Azaz hogy értette, de azt gondolta, hogy hátha másként is lehet.)
– No, hát csak látogasson meg ezentúl is, mikor üres napom van. Azt megtudhatja a színlapról. Jöjjön fel a próbáimra. Szívesen látom. De egyet ismétlek. Arról, hogy a lelkét, szívét nekem adja, előttem ne beszéljen; mert így csak az szólhat hozzám, aki vagy azzá tesz, ami ő maga, vagy azzá lesz, ami én vagyok.
E szóknál fölállt a helyéről a hölgy, s olyan volt tekintetében, mozdulataiban, mint Diana, mikor Acteont szarvasállattá változtatja.
Tehát: vagy uram, vagy bolondom.
Vagy te osztod meg velem a bárói koronádat, s hazaviszesz az apátvári kastélyba, vagy én osztom meg veled az én csörgősipkámat, s jársz velem cirkuszról cirkuszra, és ugrálsz a többi bohócokkal az abroncson keresztül, akik nekem egyenrangú társaim.
Ezt meg lehetett érteni.
Kornél azonban ravasz volt. A bolondot nem könnyű még bolondabbá tenni. Gondolta magában: hátha csalni is szabad? Az ígéret szép szó. Aztán abból az egy millióból még sok megvan. Valamikor egy nagy államférfi azt mondta egy nagy királynénak, hogy minden embert meg lehet venni; csak el kell találni az árát. „Még engem is?” – pattant fel a királyné. – „Teszem föl: Sziléziával” – szólt a miniszter. – Hátha ennek a királynőnek is van valami Sziléziája?
Jónak látta nevetésre fordítani a nagyon komoly interjút. S azzal odalépett a nyitott erkélyajtóhoz, s ezzel a furcsa kérdéssel fordított egyet a párbeszéd tárgyán:
– Hogy tetszenek önnek, madonna, ezek az én lovaim?
– Igen szépek. Az a piros sörény a régi lengyel udvarnál volt a divat.
– Hát a hintóm?
– Jó ízlésre mutat?
– Megengedi, hogy ennek a hintónak az ajtajára az ön címerét festessem?
A hölgy különös mosollyal nézett rá, aztán vállat vont.
– Ahogy önnek tetszik.
De: elfogad ez olyan „lelket” is, ami négy lábon és négy kereken jár.
Kornél pedig annyiba vette azt, mint egy boldogító „igen” szót a „leánykérésnél”.
No, arra a bárói korona megosztására nemigen gondolt még; a műlovarrá lételre még kevésbé: hanem az járt az eszében, hogy ha már két lóval be lehet hajtani ennek a hölgynek az „udvarára”, hát négy lóval mi nem lehet még?
Viszonzásul adtak neki egy virágot, amit a szép kezek maguk dugtak a gomblyukába.
– Hogy hívják ezt a virágot?
– Pelargonium.
(Még akkor a Nelson teljes gerelye egészen újdonság volt.)
– Ah!
– Nem a mi nevünk származik ettől a virágtól, hanem ezt nevezték el a kertészek a mi nevünkről. Ősöm, don Guzman, aki Pizarróval együtt járt Tlenochtitlanban, hozta el ezt legelébb Spanyolhonba Montezuma aranykertjéből.
– Esküszöm, hogy sohasem fogok más virágot viselni gomblyukamban.
Ezalatt don Manuel is elkészült a heraldikai fejtegetéseivel, amiket Koczur nagy kegyelettel hallgatott. Hét lecke után lehet is már az embernek jól hallgatni spanyolul.
A vendég urak kalapjaikat vették és búcsúztak.
A donna kezet szorított Kornéllal, s az úgy tapasztalá, hogy ez a legsimább bársonykéz a világon.
Don Manuel pedig kikísérte őket az előszobába.
Kornél megint nyomott egy százforintost a komorna markába, mikor a kabátját feladta. (Úgy látszik, hogy a spanyoloknál nem szokás a főuraknak inast tartani, csak nőcselédet.) Figyelmezteté rá, hogy össze ne törje azt a virágot ott a gomblyukában.
A lépcsőn aztán Koczurnak eszébe jutott, hogy ottfelejtette a sétapálcáját, s visszaszaladt érte.
A hidalgó még ott volt az előszobában; – amint összetalálkoztak, mind a kettő elnevette magát. Aztán kezet szorítottak, úgy nevettek. Nem beszéltek hozzá semmit.
A hidalgó látta, hogy Koczur a pálcáját keresi: ő megtalálta, s odanyújtotta azt neki, aztán mikor az át akarta venni, jól a tenyerébe húzott vele. Arra meg Koczur kapta el a pálcát, s visszasózott egyet a hidalgó hátára. S ismét összenevettek.
Fura búcsúvételi mód ez a spanyoloknál!
Kornél megvárta Koczurt a lépcsőrácsozatnál. Ő már elfelejtette, hogy miképp kell azt fölnyitni.
– Te! – mondá neki nagy örömmel – ő elfogadta az ekvipázsomat! Érted, mi az?
– Az, hogy most gyalog mehetünk haza.
– Ostoba vagy! Ő az én fogatomon fog járni, s mindenki azt fogja hinni, hogy ő az én szeretőm.
Kornél ezt is nagy dicsőségnek tartotta.
– Hát a donna mit adott érte?
– Látod ezt a virágot itt a gomblyukamban? Tudod, mi ennek a neve?
– Tudom. Muskátli.
Pátts! Kapott egy pofont a képére.
Ennek a pofonnak pedig az a genezise, hogy a jockey-klubban a gavallérok egymás között donna Atalantát „donna Muskátli”–nak szokták nevezni, mivelhogy a pelargoniumnak csakugyan ez a népies neve. S ez Kornélt fölöttébb bosszantotta.
– Ez a Pelargonia! Az ő családi viráguk. Ott van a címerükben. Az ősük, Montezuma ültette azt, és hozta át Spanyolországba. No, ne haragudjál.
Azzal megcsókolta Koczurnak az arcát azon a helyen, ahol megütötte. Ez már bevett szokás volt.
Amíg a köszvényes házmester újra előkecmelgett a csengetésre, a két ifjú úr tanakodhatott a kapu alatt.
– Jól van – mondá Koczur. – Ez hát „foglaló”. De hát mit kaptunk érte?
– Szintén foglalót. Meg van engedve az üres napokon látogatást tennem a háznál, és minden próbáin megjelenni.
– Ez már valami.
A házmestertől aztán kikérdezte Kornél:
– Van-e itt istálló?
– Van.
– Hát kocsiszín?
– Az is van.
– No, hát ki kell nyitni a kaput, be kell járatni a hintót, az itt marad.
A házmester ellenvetést akart tenni. Egy százas elhallgattatá. A hintót bejáratták az udvarra.
– Mennyi az évi béred? – kérdé Kornél a kocsistól.
– Ötszáz forint.
– Itt van. Ezentúl donna Atalantát fogod szolgálni. Ha jól viseled magad, megjutalmazlak.
Be sem várta, hogy megköszönjék, futott ki az udvarból, vitte magával Koczurt is.
Aztán megint jutott valami az eszébe. Visszaszaladt. Még nyitva találta a kaput.
– Héj, kocsis!
Az már a lovakat kezdte leszerszámozni.
– Gyere ide. A lovaknak széna is kell, meg zab. Nesze, kétszáz forint. Jól tartsd a lovakat.
Még egyszer visszaszaladt az utcaszegletről. Most már zárva volt a kapu, a házmesternek kellett csengetni.
– Majd elfeledtem. Ön hivassa ide rögtön a kocsigyárost, s az én címerem „mellé” festesse oda a Pelargonio-címert. Itt van egy százas.
– Csak az egyik ajtajára a kocsinak?
– Ostoba! Mind a kettőre. Itt a másik százas.
Most már aztán mindenről volt gondoskodva. Mehetett Koczur után, akinek hazáig lihegő hangon beszélt el mindent, ami társalgásuk tárgya volt az isteni Atalantával; összevissza, az elejét hátulra téve, keverve az igazat a képzelettel; hozzáadva sok nem mondott dolgot, s levonva belőle a tökéletes diadalra való kilátást.
Ezen az estén nem volt donna Atalantának dolga a cirkuszban; azért ő sem ment oda, hanem a jockey-klubba sietett, s ott mindenkinek elbeszélte az élményeit a legkörülményesebben, illendő változatokkal. Azt a históriai adatot, hogy a gomblyukában levő virágot Pelargoniának hívják, hogy azt Montezuma maga ültette, s donna Atalanta di Pelargonios szakította le, és tűzte fel e helyre, minden embernek meg kellett ma tudni.
A tizennyolcadik ismétlésnél még azt a marginális észrevételt is hozzátette a kommentátor, hogy ezt a virágot egyedül a don Pelargonio családnak van megengedve a címerében viselni Spanyolországban, a gomblyukában viselni pedig egyedül Opatovszky Kornélnak, Bécs városában. S aki az ellen vét, azt Spanyolországban lenyakazzák, Bécsben pedig ő lövi agyon. Örömében vesztett is kegyetlenül a tarokkban.
Most aztán már egészen megfelelő tér volt nyitva a bolondságának. Ő volt az első mindig a cirkusz próbáin, s fölmentette don Manuel di Pelargoniót a diva mantillájának őrzésétől. Ezt nem engedte magától elvétetni. Jó barátságot kötött a bohócokkal, s arra is rá hagyta magát venni, hogy a társaság főkomikusával együtt egyszer a próbán ellovagolja azt a tréfás jelenetet, aminek a címe „John Bull és a fia”. Csak egy kis biztatás kellett volna neki, még nyilván is föllépett volna benne, telt ház előtt.
Napról napra nagyobb bolondja lett e fantáziájának. Már nem is lehetett vele egyébről beszélni.
Büszke volt rá, hogy Atalanta senki mástól nem fogad el ajándékokat, csupán őtőle. De azokkal lehetett is dicsekedni.
A bikaviadal másodszori előadásánál (ezt közkívánatra többször kellett ismételni) egy pár szattyántopánkát ajándékozott a művésznőnek: mindegyiken hat solitair gyémánt volt gomb gyanánt. Jó helyre kerültek. Ott legjobban megbámulhatja azokat a közönség – a végjelenetnél.
Hanem ő még mindig nem kapott viszonzásul egyebet – a mindennapi pelargonium virágnál. Azt naponkint maga tűzte oda a mellére Atalanta. Azonban még odáig sem ment, hogy a kezét megcsókolja. Olyan volt az a szép hölgy, mint egy világtárlat: „Kéretik a tisztelt közönség semmihez hozzá nem nyúlni”.
A cirkusz próbáin nem csupán Kornélnak volt szabadalma megjelenhetni. A divatarszlánok mindegyike bejáratos volt oda, akinek sikerült ismeretséget köthetni gyalog vagy lóháton. Gyakran találkozhatott itt Diadém barátjával is a többek között.
Egy reggel a próba közepén belép a manége-be Diadém úr. Opatovszky meglátja, hogy egy pelargonium van a gomblyukában. Nézi lornyettel: az bizony Montezuma szent virága. Egyenesen rámegy, s azt kérdi tőle brusque megszólítással:
– Hogy meri ön a gomblyukában viselni ezt a virágot?
– Mit? Ezt a „Muskátlit”?
Pátts! Már akkor ott volt az ábrázatján a pof…
…Fatális helyzet! Hiszen azt mindenki tudja, hogy Opatovszky bolond; úgy osztogatja a pofokat, mintha bérmálna. Négyszemközt nem is venné azt az ember számba, visszaadná neki, s ki volna egyenlítve a dolga; de nyilván tíz más gentleman előtt kapott pofont nem lehet egyszerűen nyugtatványozni s aztán elkönyvelni.
A többi urak természetesen rögtön közbevetették magukat, s nem engedték, hogy még a próbát is megzavarja ez az intermezzo. Opatovszkynak haza kellett menni s otthon várni a cartellvivőket, akik majd mindjárt jönnek.
– Átkozott história! – dörmögé Diadém úr Koczurhoz. – Erre nem voltam készen annál a bolondnál. Mármost mit csináljak vele? Meg kell verekednünk. Ha agyonlövöm, dugába dől az egész ráépített tervünk, ha pedig nem lövöm agyon, ő teszi meg nekem, kitelik tőle, amilyen bolond.
– Ne féljen semmit, majd elcsinálom én ezt. A kihívó fél adja a pisztolyokat, de a kihívott párbajsegéde tölti azokat meg. Az én leszek.
– Jaj, barátom, így az nem fog menni. A másik két szekundáns is ott lesz, s az nem engedi, hogy vaktöltéssel lőjjünk.
– Hát hiszen nem lesz az vaktöltés. Csak rám kell bízni. Én adom hozzá a golyókat. Azokat készítem jóféle diachilon flastromból, amiket meghengergetek plajbászporba, akkor azok egészen hasonlítanak az ólomgolyókhoz. Megesküszik rá, aki látja.
– Furfangos egy fickó ön, Koczur.
Úgy történt, ahogy mondá. Másnap megverekedtek. Koczur töltötte a pisztolyokat, megmutatva mindenkinek, hogy valósággal beleereszti a csőbe a golyót, amit Opatovszky különösen követelt. Ő ölni vagy halni akar.
Valósággal dühös volt. Egyenesen odaszaladt a barriére-re, s húsz lépésről célzott az ellenfelére keményen.
Diadém úr a bal kezét szája elé tartotta. Félt, hogy még belelő azzal a flastrommal. Szerencséjére nem talált.
Most aztán ő fogta fel a pisztolyt. Opatovszky arca elsápadt, halálfiának érezte magát. A lövés eldördült. Kornél nagyot kiáltva kapott az arcához, s végigesett a gyepen élettelenül. Segédei és az orvos odarohantak hozzá. – E katasztrófára Diadém úr segédei egyszerre iramodtak keresztül a bozóton, s holnap ilyenkor ki Svájcban lesz, ki Belgiumban. Diadém maga ott maradt, elbámulva, mintha a földbe nőtt volna. Meg nem foghatta a dolgot. Mégis agyonlőtte volna Opatovszkyt? Azt hirtelen felkapták a segédei, s vitték a kocsijához.
Diadém hátramaradt. Tudta, hogy Koczurnak oda kell még hozzá jönni.
Csakugyan visszatért.
– Hát mi történt?
– Gyerünk a bokorba, mert meglátják, ha együtt beszélünk. Hahaha!
– Ön nevet?
– Hogy a patvarba ne? Az a bolond flastromgolyó a pofája közepén találta a barátunkat.
– S odaragadt?
– Az ám. Jó, hogy a kezével eltakarta.
– Mit mondott az orvos, mikor meglátta, hogy a seben már flastrom is van?
– Azt mondta, hogy ez unikum a külgyógyászat történetében. Beragasztottam egy ezressel a száját, hogy értekezést ne írjon róla a Medizinische Wochenschriftben. Egyébiránt Kornél csakugyan megsebesült. Az a bolond diachilon bírt annyi erővel, hogy egy zápfogát kiüsse, s a bőrt is fölrepeszté az arcán.
– Most már szaladjunk, mert jön a rendőrség.
Eszerint mégis teljesen indokolva volt, hogy a megsebesültet ágyba fektessék, s orvosi ápolás alá vegyék. Egy kiütött fog meg a felrepedt bőr nem tréfadolog.
De megvan ennek is a kellemes oldala. Egész nap jönnek a látogatók, a jó barátok: tudakozódni hogyléte felől. Az orvos és asszisztensei egy percre sem hagyták el az ágyát, s figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne kényszerítse beszédre a szenvedőt.
Délfelé várják nála a sebláz bekövetkeztét.
De előbb még a gyönyör víziója jelenik meg előtte.
Egy ajtónyílásnál ki lebben szobája küszöbén be? Maga az istennő, ő az: Atalanta. Fátyolát hátravetette arcáról, s nagyon halovány. Szemei ki vannak sírva. Leül az ágya szélére, s két keze közé fogja hőse kezét. Az a hetedik mennyországba képzeli magát. A hölgy int neki; hogy ne beszéljen. Sebe fölszakadhat. Ő sem szól semmit, csak egyre magnetizálja azokkal a nagy spanyol szemeivel.
Opatovszky bágyadtnak érzi magát. Természetesen a vérvesztés miatt. És mégis egy nagy merényletre szánja el magát. Megkíséri a kezében tartott kezet ajkaihoz vonni. És íme, sikerül. Azt az acél kezet, melyet egy szilaj mén, egy vad bika nem bír helyéből elhúzni, ez a lankadt kéz odáig tudja vonni a lehetetlenségig, egy férfinak az ajkáig, mely azt az élő bársonyt nem érinthette soha. Sikerült neki egy csókot nyomni a kezére. Ah, ez a küzdelemhez méltó pályadíj volt!
Képes lett volna rögtön felugrani, ha az ápolói le nem fogták volna.
Atalanta óvatosan visszavonul, s némán int neki, hogy kímélje drága egészségét. Aggódik miatta.
– Mikor fog ön föllépni? – kérdi tőle a sebesült lovag.
– Addig nem, amíg ön fel nem gyógyult! – viszonz hévvel a delnő, s arcára rántja fátyolát, hogy pirulását eltakarja, s e szók után elfut a szobából.
– Nem álom volt ez? – kérdezi az ágyban fekvő. – Tünemény ábrándképe. Ébren vagyok-e?
– Ébren, ébren! Hogy ne volnál ébren? – kiált egy ismerős hang, s beront az ajtón – a volt ellenfél: Diadém úr, lovagias szokás szerint sietve látogatását tenni a megsebesített ellenfélnél. – Én is találkoztam vele! Lásd, te szerencsés kópé! Ezt nekem köszönheted.
– Köszönöm! Köszönöm! – rebegi a bekötött fejű: megragadva látogatója kezét: – barátom! Egyetlen, igazi barátom. Hadd öleljelek meg! – S összevissza csókolta elragadtatásában. – Ő itt volt! Itt ült az ágyamon, ahogy most te! Így csókoltam meg a kezét, ahogy most a te arcodat. Így! Így!
Diadém úr alig bírta a fejét kiszabadítani a karjai közül.
– Áldott legyen a golyó, mely ezt okozta.
Még így nem áldották a diachilon flastromot, amióta Hippokratész feltalálta.
– Csendesen, kedves barátom! Légy most nyugodtan. Ne bocsássanak most többé hozzá senkit!
Az orvosok, az órával kezükben álltak az ágy körül, s számlálták az érütéseket, várva a sebláz beálltát: suttogni sem volt szabad, csak diákul.
Künn a negyedik teremben pedig a látogatók a pamlagokba, karszékekbe vagdalták magukat hanyatt a kacagás miatt. Koczurnak már az állkapcsába állt a görcs a nagy röhögéstől.
