Az éj
Az éj
A várkastély csengettyűje ebédre harangozott. Más jámbor embereknél ugyan azt az időt délutáni hat órának nevezik; hanem itt akkor ebédelnek.
A komornyik felhozta Illavaynak a menüt. Az a jó szokás uralkodott itt, hogy a szakács ebéd előtt be szokta mutatni az uraságoknak és vendégeknek a napirenden levő étsorozatot; hogy előre delectálhassák magukat a bekövetkezendőkön.
Ferenc magában nevetett, mikor végignézte a címeket. Mintha csak szándékosan válogatta volna össze valaki, úgy sorba volt szedve minden, a növényországból és a hüllők seregéből mindaz, amivel őt néhanapján világgá lehetett volna kergetni. Tréfa akar ez lenni tán? Ahogy egy időben gyönyörködve nézte egy pár szép szem, hogy hozatja vissza a tálat, amiben kedvenc étele van, még egyszer a kedves vendég; éppen úgy akar most mulatni rajta, hogy töri ki azt a nyavalya, mikor meglátja a békacombot úszni a spenótmocsárban! Nevette ez azt már! Régen volt az! Aki az Óceánon túl járt, s meglakta az újvilágot, az nem fél már sem a békától, sem a spenóttól, az megtanulta régen, hogy az evés nem gyönyörűség, hanem robot. Ott az a virtus, hogy ki tudja rövidebb idő alatt a gallérja közé dobálni az ételt, s aztán elfelejteni, hogy mit evett. – Vagy talán nem tréfa ez, hanem komoly dolog? – Ez az arab szerelmesek „telli”-je, amiből, aki érti, megérti, hogy jobb lesz erről az ebédről a vendégnek elmaradni.
(Úgysem mennék.) Egynél több oka volt erre.
– Mentsen ki, kérem a gróf előtt; nem mehetek az ebédre – mondá Ferenc a komornyiknak.– Valami változást érzek. Le akarok minél előbb fekünni. Csak egy pohár rumot kérnék.
Kevés idő múlva a komornyik után jött monsieur Cousin.
– Pálma comtesse tette feladatomul, hogy önt meglátogassam, s elhozzam ezt a mandarint. A grófnő vigasztalhatatlan. Rögtön beküldött egy futárt a városba az orvosért. Kérdezteti, hogy mi baja monsieur-nek? Addig is ajánlja ezt a csodaszert. Pekingben készítik, csupán a mandarinok számára; száz frank egy kis palack. Csoda hatású szer. Ezerféle indiai fűszer van benne.
Ahányat szólt mr. Cousin, annyit mondott magában utána Ferenc. Pálma nem küldte önt ide. Az orvosért sem futtatott a városba. Tudja ő jól, hogy mi baja monsieur-nek. Ezt a mandarint sem készítik Pekingben, hanem Berlinben; van benne spiritusz, glicerin meg szerecsendió. – Talán egyéb is.
– Köszönöm, monsieur Cousin. El vagyok bájolva a grófnő figyelme által. Ne aggódjék miattam. Szokott baj ez nálam. Egy hajtásnyi erős szesztől elmúlik; reggelre semmi bajom.
– Ez pedig nagyon erős – mondta mr. Cousin. – Ez igazán használni fog, reggelre nem lesz önnek semmi baja.
E szóknál valami ösztönszerű vonaglás látszott meg az ajkszegletén; más észre sem vette volna azt, mint az olyan inkvizítori szem, aminő Illavayé.
Sietett is jóvá tenni a hibát mr. Cousin, amidőn a kis palackot az asztalra helyezé, megjegyezve:
– Még fel sincs bontva. Segítsek?
– Köszönöm.
– Előbb le kell vágni róla a kaucsuk süveget: azután lesrófolni a kupakot, ami egyúttal pohárkának szolgál.
– Köszönöm. Foglalkoztam már ilyennel.
Illavay minden cseléddel nyájasan szokott beszélni, s mr. Cousinnal éppen olyan modorban társalgott, mint amazokkal, akik livrée-t hordanak. Pedig a titkár úr elégszer sandított le a gallérján levő egyes csillagra, hogy azt a vendég úrral észrevétesse.
– Ne küldjem be még egyszer az inast?
– Köszönöm. Le akarok fekünni, s bezárom az ajtót, s ha elalszom, fel nem ébredek semmi zajra.
– A gróf úr vigasztalhatlan lesz. Mára sok vendéget hítt meg, s mindegyik kimentette magát valami ürügy alatt. Amióta őexcellenciája a magas hivatalt viseli, alig jön hozzá valaki az urak közül látogatóba.
Illavay nem volt belevonható ebbe a tárgyba.
– Jó éjt, monsieur Cousin.
Rögtön be is zárta az előszoba ajtaját, amint látogatója eltávozott.
Azután fölnyitotta a palackot, s egy darab itatóspapírra öntött belőle néhány cseppet, s azt kitette az ablakba. Az édes nedvre rögtön rászálltak a legyek, s ahány belekóstolt, mind el is hullott tőle.
Illavay újratöltötte a revolverét. Még akkor ezek lőkupakos fegyverek voltak, töltéskor az egész lőkamrát ki kellett venni, s úgy verni le a kalapbőrrel megtalpalt golyókat a csövekbe.
Semmi kétsége sem volt már.
Azután levetette a csizmáit, hogy a lépteinek hangja el ne árulja. Valaki hallgatózhatik az ajtón vagy az alatta levő szobában.
Azután valami sürgés-forgás, csendes zaj töltötte be a hallgatag időt, aminő szokott lenni az úri kastélyokban étkezés ideje alatt. Annak is vége lett. Lenn a faluban estére haragoztak.
A várlak folyosóin és tornácain meggyújtották a lámpásokat, egy csillagképlet oda is vetődött Illavay sötét szobájába.
Csak most vette észre; eddig sohasem volt rá figyelmes, hogy az előszobája ajtaján van egy rézlapocska, csillagformára áttörve: arra való, hogy a benne levő észrevétlenül megláthassa, ki van az ajtón. Az világított be hozzá a hálószoba nyitva hagyott ajtaján keresztül.
Ezen a csillagon át az egész folyosót végig lehetett látni egész az átelleni ajtóig, ami egy szögletszobába nyílt.
Egy nagy függőlámpa világítá be az egész tornácot.
Az asztalelszedés utáni zaj múltával halk léptek közeledtek Ferenc ajtaja felé, s valaki csendesen kopogtatott rajta. Ferenc odalépett, és kikémlelt a csillagon. Cousin volt ott.
De Cousinon túl volt még valaki, akit inkább meglátott: Pálma.
Az ebédhez ismét más toalettje volt. Sötétzöld kasmirruha, széles, virágos volantokkal. Hajdan, mikor az ő kedveért öltözködött, az a ruha, amit reggel felvett, jó volt neki késő estig; csak a lovagláshoz vett mást. Mit akar itt?
Nem kíséri sem a miss, sem nőcseléd; Cousin tart a kezében egy kétágú gyertyatartót, ő pedig óvatosan tartja az öltönye volantját, hogy suhogása el ne árulja.
Cousin ismételve zörget az ajtón. Nem kap választ. Mutatja a grófnőnek, hogy alszik az már.
Pálma bosszúsan szorítja ökölre az ujjait, összegyűrve a fejére vetett csipkefátyolt. S aztán tovább indul.
Vajon mi mondanivalója volt még hozzám? Vagy talán csak a jó szívével akart ragyogni? Sajnálatát akarta tudatni a szenvedővel? – Vagy azt akarta meghallani, hogy mit hazudik valaki, mikor a szíve fáj, hogy mije fáj?
Cousin előtte akarta vinni a gyertyát, Pálma kivette azt a kezéből, s intett neki, hogy maradjon. Rá sem nézett. Olyan tárgy volt őelőtte, mint az a kandalábertartó, a bronzszerecsen a lépcsőfeljáratnál. Továbbment. Az ő lakosztályához a folyosó másik ága vezetett.
A hátramaradt férfi utánanézett sokáig. Azt hitte, hogy egyedül van.
Csak egy kinyújtott kar távolában volt tőle a másik, aki az arcát vizsgálta. Az igazi képe látszott most ennek az embernek. Az elszabadult vad szenvedélyektől dúlt ábrázat, aminek jólesik egyszer ledobhatni az álarcát. Ez a sóvárgása az éhező bűnnek, ez a visszafojtott kannibáli vágy, ez a vér és csók után egyszerre szomjazó pokoldüh, az az orcátlan áhítozás annak a megfertőzése után, ami a legtisztább, mindez egy szökött gályarab bélyegzett tekintetében veszettséggé hatványozva. – Ez az arc igazolt minden gyanút.
Ferenc undorral fordult el tőle. A vére felháborodott e tekintettől. Olyan volt az reá nézve, mint a veszett farkas. Visszament a hálószobájába. Annak az ablakai a parkra nyíltak, s azokból az oldalszárny ablakaira lehetett látni, amelyben Pálma grófnő lakott, elszigetelve az egész cselédségtől, az ifjú leányok csodálatos bátorságával.
Este volt már, az újhold karéja gyönge csillagfénnyel derengette fel a tájat.
Szép hosszú ősz volt ez évben. (Jól emlékezem rá: magam a Bükk-erdők mélyében laktam akkor.) A park vadgesztenyefái másodszor virágzottak, mint megannyi százágú kandaláber, lobogó fehér gyertyáival, a tearózsák csoportjai rakva voltak őszvirággal, s a dáliák pompáztak minden színben a nagy pázsitszőnyegek közepén; egy csoport amerikai liliom bíbor virágfürteivel olyan volt, mint egy lángoló oltár a félhomályban. Az estikéken rajzott az éjlepkék tábora, s a bokrok sötétjéből, mint elszórt gyémántok, világlottak elő a fénybogarak. Üde virágillat balzsamától volt átfűlve a lég. Alig hallatszott egyéb hang, mint a szökőkút vízsugarainak locsogása.
Egészen olyan éj, amikor jólesnék reggelig fenn virasztani, a nyitott ablakba kihajolva, úgy, ahogy az a hölgy teszi ott, abban a nyusztprémes palástban, melyből félválla kifehérlik, mint a félhold. Az oldalablakból, a félig nyitott redőnyök mögül nézi őt valaki; és nem tud megválni a nézésétől. Talán tudja is a hölgy, hogy nézik. Majd talál ki valamit, hogy ne nézzék. Szivarra gyújt. Most aztán egy fénybogárral több világít; az a piros szikra az ő ajkai közt. Ejh, hogy gyűlöli az az ember azt a parázst a női szájban! Mintha nem volna abban égető anélkül is elég! Nem is nézheti tovább.
Jobb is neki, hogyha eszére tér. Hisz nem az az ő feladata itt, hogy a park gesztenyefáit s azoknak tündéreit szemlélgesse, hanem, hogy egy nagy munkához lásson; amihez egyedül van.
Hogy miért nem közölte a tervezett merényletet másokkal is? Talán félt, hogy mások elrontják a tervét, ha előresietnek a gondoskodással? Talán nem bízott ezekben az új emberekben, akikhez nincs is semmi köze? Nem! Nem! Egész keserűségében meg volt érve nála a terv, amit, ha végrehajt, egyedül végez be; s aztán az egész keserűséget megtartja magának jutalmul; nem osztozik benne senkivel.
Az előszobájából egy ablak a várkastély nagy négyszögű udvarára szolgált, aminek közepét egy királyi alak márványszobra foglalta el. Az ablakból a kapubejáratig lehetett látni, aminek az udvar felőli szögletén ez idő szerint egy katonai faköpenyeg volt felállítva, esetleges eső elleni védelmül az őrt álló csendőr számára, aki azonban most az szép holdvilágnál, karjára vetett puskával járt kimért léptekkel a fal mentében végig s vissza.
A járkáló őr léptei kezdenek támolygókká válni, néha nekidől a falnak; aztán megharagszik, megdörzsöli a szemeit, s sebesebb járásnak indul neki. Meg csak azon veszi észre magát, hogy nekitámaszkodott a faköpenyegnek, s a sisakja le akar esni a fejéről vagy a fejével együtt még inkább. A vártorony órája tizet üt már. Az őr ásítozik, a szempilláit az ujja hegyével igyekszik feltámogatni. Itt volna már az ideje, hogy felváltsák; de nem jönnek érte. Azok is alszanak mind; megitták vele együtt a „holdvilágot” a borban; kiáltani kellene a jelszót: „válts fel”; de a megkezdett kiáltás átcsuklik az ásításba; a puska kihull a kezéből, maga is utána rogyogat csendesen, s aztán szépen odahajtva a sisakos fejét a faköpenyeg lépcsőjére, elalszik boldogan.
Idáig készen van minden. – Most mi következik?
Illavay visszament a hálószobába, s ismét odalépett az ablakhoz, kitekintett a redőnyök közt.
A szép fehér arcú hölgy még akkor is ott volt az ablakába kihajolva, s a szivar égett a szájában, ki tudja, hányadik már? Egyszer aztán az éji hallgatás közt megcsendül a faluban az a harangszó, amit a szegény bűnösök harangjának neveznek. Haldoklik valaki, s a papot viszik hozzá, az utolsó vigasztalás végett. – Erre szól a lélekharang.
E szomorú hangra rögtön eldobja az égő szivart a szájából a hölgy, s prémes palástját összerántva keblén, kezeit imára kulcsolva tekint fel a csillagos égre.
– Ó, bizony nagyon jókor jut eszedbe az éghez fohászkodás, szép halavány úrhölgy; mert ez a lélekharang „teneked” szól. Te magad vagy a haldokló!
A rablók terve szerint a papot éjjel haldoklóhoz fogják híni. Megszólal a lélekharang. Ez lesz az első jeladás a lappangó haramiáknak, hogy a vízvezeték ciszternáját foglalják el. A második lélekharang azt fogja jelenteni, hogy a martalócok már a pincében vannak, s cinkostársuk siethet őket a várba bebocsátani.
Pálma kezeit kebelére tette, s fejét aláhajtá. Mit gondolhatott most?
Azután visszahúzódott az ablakból, s bezárta a redőnyöket. A lélekharang még egyre szólt.
Mire az elhallgat, akkorra tán ő is elalszik. Milyen álma lesz? És milyen ébredése?
(Aludjál csendesen!… Itt vagyok én… Megvédelek.)
Most aztán az előszobában foglalta el az őrhelyet, ahonnan mind a várudvart, mind a korridort végigtekintheté.
Az ő haditerve tökéletesen összevágott az ellenfelével.
A lélekharang első csengetése készülőt jelentett az ő embereinek is, akik a malomnál s a vásártéren szekerekben voltak elrejtőzve. A második megszólalásánál a lélekharangnak, azoknak is minden oldalról egyszerre a vízvezeték ciszternájára kellett törni, a rablóknak ott hátrahagyott előőrseit leverni, s aztán a kőépület vasajtaját bezárni. S ha ezzel egyidejűleg a várudvarban is meg lesz akadályozva, hogy a pinceajtót felnyissák, s a rablókat kibocsássák, akkor azok egész bandástól el vannak fogva. Ez a banda ugyan híres arról, hogy a legerősebb zárt ajtókkal is el tud bánni. A Németalföldön egy gazdag bérlőnek a kastélyába úgy törtek be, hogy az útfélről kiemelték a feszületet, s azzal, mint egy faltörő kossal zúzták szét a vaspántos kaput. Hanem addig oda is be lehet hívni a fegyveres parasztokat, a csapóhidat leeresztve.
A fő kérdés, hogy Cousinnak nincsenek-e cinkostársai a cselédek között. Ha többen vannak, akkor egyenkint kell őket különkapni. Ferenc bízott a revolverében.
Közel éjfél volt, mikor a lélekharang másodszor megcsendült. Ezúttal csak igen röviden.
Erre a korridor túlsó végén egy árnyék mozdult meg, mely régóta ott lappanghatott az ablakmélyedésben. – Cousin volt.
Kurta köpeny volt a vállán, mely alól egy tolvajlámpás fénye villant néha elő. Nesztelen léptekkel lappangott a nagy függőlámpásig, ami egész éjjel szokott égni, s azt eloltotta.
Azután felnyitotta a folyosónak egyik ablakát, s kinézett az udvarra. Ezt még bevilágította a kapuboltozatról lefüggő lámpás. Láthatta néha, hogy az őrt álló csendőr a földön fekszik, mélyen alva.
Nyitva hagyta az ablakot.
Azután lábujjhegyen Ferenc ajtajáig jött. Megpróbálta, hogy be van-e zárva? Azután megzörgette a kilincset.
– Monsieur?
Ferenc látta a csillagrésen át, hogy Cousin a jobb kezével a kabátja belsejéből egy olyan kést vesz elő, aminőt minden országban csak az orgyilkosok használnak, a kés pengéje az ütött sebből visszarántva, azt szigonyával halálosan szakítja.
S a két oldalára egy-egy pisztolycső van alkalmazva: lehet vele szúrni és lőni.
– Monsieur! – ismétlé a hívást. – Ébredjen föl! Baj van.
Hogy hívására semmi nesz nem felelt, elébb hallgatózni igyekezett a rézlapon át, majd a szemeit erőltette a csillagon keresztül nézésben.
„Most én téged szépen fejbe lőhetnélek – gondolá Illavay –, de az neked jobb volna, mint nekem. Te jól járnál vele; én meg rosszul. Csak eredj le, barátom, a pincébe; oda kell neked becsukatni elevenen a cimboráid közé, hogy el ne tagadhasd a dolgodat!”
Cousin, hogy nem hallott semmi neszt, megnyugodott abban, hogy Illavay kábultan hever odabenn a megivott altatótól. Azzal ismét keblébe dugta a kést, s a mellékfolyosón eltávozott, maga előtt világítva a tolvajlámpával.
Most aztán Ferenc kijött a szobájából, s követte őt a sötétben. A kastély udvaráról háromféle följárat volt: a főlépcső, amelyen az uraságok jártak fel, az udvari lépcső a cselédség számára s egy csigalépcső, mely az emeleteket és a földszintet összekötötte. Mind a három erős vasrácsajtókkal volt elzárva. Ezeknek a kulcsai Cousinnél álltak, aki maga szokott bezárni minden ajtót éjszakára. – A csigalépcsőn ment le. – Illavayra nézve ez kedvező körülmény volt, mert észrevétlenül követhette. – Cousin a rácsajtó előtt elrejté a tolvajlámpát rézfödelei alá: az udvaron nem volt rá szüksége, mert ott lámpa égett, s csillagos éj volt.
Illavay nesztelenül utánament a rácsajtón, s a királyszobor mellett húzta meg magát.
Cousin odament az alvó őrhöz: az még akkor is karjai közé szorítva tartó puskáját. Cousin egy marék homokot tömött a puska csövébe. Attól az szét fog repedni az elsütéskor, s a célzót tépi agyon.
Azután eloltotta a lámpást: egészen sötét lett az udvar. Akkor kinyitá a tolvajlámpát, s még egyszer körülvilágított. Nem látott mást, csak azt a kőből faragott királyi alakot, akitől nem félt már senki.
Azzal a pinceajtóhoz ment, mely a kapubejáratra torkollott. Roppant nagy kapuboltja volt, amin néhanapján egész társzekerekkel lehetett egyenesen bejárni az előboltba, ahol a borsajtók állnak. Innen nyílt azután egy vasajtó, mely a roppant kiterjedésű pincékbe és vízműhöz vezetett alá.
Az előboltnak kettős szárnykapuja volt, vastag tölgyfából, s a kinyíló szárnynak csigaművön járó zárszerkezete, ami azt magától becsukta.
Cousin itt letette a földre a tolvajlámpást, s elővette a karikára fűzött kulcscsomagot, hogy kikeresse belőle a szárnyajtóhoz valót.
Illavay ezalatt a fal mentében észrevétlenül az őrkunyhóig lopózott, s abba rejté el magát. A csendőr horkolt a lába előtt. Onnan nézte el csendesen az emberét.
Az meglelte már a kulcsot, s a fél kapuszárnyat kinyitá. Aközben a térdét a kinyitott szárny elé kellett feszíteni, hogy a zárkészülék nyomását visszatartsa, amíg a kulcscsomagot kihúzza a zárból, s a vasajtóhoz valót megkeresi rajta.
Mikor már ott volt a kezében, akkor megragadta azt egy vasmarok, s a fülébe súgta egy hang:
– Ribeau!
Az az egy szó, az az egy tekintet elég volt a meglepett gályarabnak, hogy visszaváltoztassa azzá, ami igazán volt. Rablók, betörők vezére.
Nem volt mentség semmi hazudásban, egyedül az éles késben.
Az egykori gályarab kemény ember volt, izmai olyanok, mint a kötél, s mellé egy zsonglőr ügyessége. Hirtelen eldobta a kezéből a kulcsokat, s felrúgta a lámpást, sötét lett, aztán magával rántotta az ellenfelét be a pincébe: az elszabadult nehéz kapu nagyot dördülve csapódott be utánuk.
Azután csendes maradt az udvar és sötét.
Temetvényi Ferdinánd ezen a mai napon elmondhatta magáról, hogy ő a legboldogabb ember a világon. Meg volt elégedve mindennel, ami ezen a planétán történik – s azonkívül saját magával.
Komolyan hitte, hogy ő a lefolyt eseményekben tettleges részt vett, s nagyra becsülte magát, mint finom diplomatát. Az a legirigylésreméltóbb ember, aki el tudja magával hitetni, hogy az ő érdemeit minden lélek olyan nagyra becsüli, mint saját maga: akinek nincs egy olyan varázstükre, mely a szemébe mondogassa, hogy bizony te, édes barátom, csak azért vagy nagy ember, mert a nagyobbak mind lefeküdtek körülötted, s te éppen akkor felálltál. A magyar konzervatív mágnások mind visszavonultak a közpályáról, az ország sorsát intéző hatalmaknak nem volt válogatásuk, azt fogták meg, ami ott maradt és kínálkozott. Ő azonban mindenből kapitálist csinált, amivel önbecsülését felgazdagíthatta. Nagyra volt azzal az államférfiúi fogásával, hogy Illavay kineveztetését a Felvidék kormánybiztosává nem kézbesítette; sőt, azt az embert, aki a földnépe előtt valódi orákulum volt, átküldte a föld túlsó felére. Ha az itthon marad, s a népfölkelést idejében szervezi, azáltal feltartóztatja a Rózsahegyi-szoroson betörő muszka hadoszlopot, ezáltal Panyutinye tábornok elkésik a zsigárdi ütközetből, ahol az ő megjelenése döntötte el a csata sorsát, ezáltal Görgey előtt megnyílik az út Bécsig; ezáltal Paskievics haditerve szétfoszlik, s most a magyar hadvezér diktálja Bécsben a békeföltételeket! Óh, de sokszor elhistorizálta ezt Ferdinánd gróf az asztalánál jól ebédelt tábornokoknak. Maga is hitte már, hogy ő nyerte meg a hadjáratot. A maga részére csakugyan megnyert mindent, amit csak álmai valaha eléje kápráztattak. Az úrbérváltságra kapott előlegül oly összeget, mellyel legsúlyosabb terheit letörlesztheti, s a régi családi fényt visszaszerezheti. Az ő ajánlatára lett az ifjú Opatovszky a gondnokság alul fölmentve, birtokaiba visszahelyezve és bárósítva, előre lekötve magát Pálma grófnő jövendőbeli férjeül. A hajdani Bercsényi birtok, a „kiskirályság”, íme, tehát újra egyesül. Azok a művészi tájképek, amik a címerterem falait egész magasságaikban elfoglalják, nem csak műbeccsel fognak bírni. Nem ideális képek; ez mind a mi birtokunk! A két címerből egy lesz; a halfarkú szirén s a három búzakalászt tartó medve egy mezőbe kerülnek. Szebb összepárosítást képzelni sem lehetne, egy szirén meg egy medve. Hogy Pálma boldog lesz-e a házassággal? Ugyan ki nevettetné ki magát ezzel a kérdéssel? Vajon kérdezik-e a főrangú kisasszonytól, mikor beadják a kolostorba, mikor fölvétetik vele a fátyolt, hogy boldog lesz-e az ő mennybeli vőlegényével? Ne nevettessük ki magunkat! Ebben a tekintetben minden ember arisztokrata. Van-e rá eset a világon, hogy egy telkes gazda egy zsellérnek odaadja a leányát? Pedig azok csak parasztok, s egyforma szűrben járnak. Hát a magasban mért lenne másképp? Nézzük végig az ősök képeit, egész hosszú sorban. Nem arról volt-e nevezetes az az aranygombos pálca Temetvényi András kezében, hogy azzal szokta a feleségét megdöngetni. Mégis boldogul éltek együtt. Hát ennek a szép halavány asszonynak az ölében az a kis öleb nem arról emlékezetes-e, hogy mikor a szép nő a rút férjet meg akarta mérgezni, az öleb belekóstolt az ételbe, s elárulta kínvonaglásával a veszedelmes titkot. Hanem azért derék házaspár volt az! Hát az nem köztudomású dolog-e, hogy ez a ragyogó, piros arcú, kék szemű hölgy itt, a szép Florisdorf őrgrófnő, aki itt két férfikép között mosolyog le ránk, e kettő közül az ifjabbat szerette; de ahhoz nem adták, mert az öcsnek csak apanázs járt; a majorescóé volt a birtok, az pedig félszemű volt és sánta. Ehhez adták. Aztán, hogy jöttek ki egymással hárman? Az a gyóntató atyák titka. Vagy álljunk meg a legutolsó pár előtt: ez Ferdinánd gróf és elhúnyt neje. Akárhogyan hízelgett is a festő, azt nem bírta eltussolni, hogy a gróf az arcképen negyvenöt esztendős, a neje pedig harmincnyolc. Ily korukban keltek össze. Ez már csak nem volt ifjúkori ábránd. Mégis milyen jól éltek egymás mellett. A példa hatalmas!
Eleinte ugyan Pálma ragaszkodott a „marotte” -jaihoz, s ha Illavay azonnal visszatér, amint Angliában megtalálta a gyémántok egy részét, még nagy zavart csinálhat; de, amint az osztrák nagykövet értesüléséből megtudta Pálma, hogy Ferenc utánament a gyémántok többi részének Amerikába, megbosszankodott rá: „a bolond!” Nem ér az semmit az embernek, olyan hosszú időre elhagyni a menyasszonyát; ha csupa Kohinoorokról és Sancy-gyémántokról van is szó.
Most már aztán az idő és az elszokás kigyógyítá a leányt e bolondságából. Talán egyéb is. Megesik az a grófnékon, akik sejtik családjuk közel romlását, hogy szentimentálisokká lesznek, s olyankor aztán ábrándoznak a csöndes zsindelyfedelű házról, amelyben a háziasszony a cselédekkel fonat, s maga meg spékeli a nyulat, amit az ura lőtt a mezőn, s reggelenként megöntözi a sárgaviolát meg a rozmaringot az ablakban; – hanem aztán amint egyszer valami véletlen szerencse visszaadja az elvesztett gazdagságot, megint felébrednek a nemes szenvedélyek, s az álmáról nem beszél többé senki.
A találkozás, íme, milyen simán folyt le. Ferdinánd gróf kissé húzódott tőle. Azt hitte, ez a nyers, durva ember szenvedélyesen fog kitörni, s azzal – csak magának fog kárt tenni. Hanem hát mérsékelte magát. Hiszen van neki esze. Átláthatja magától is, hogy ami lehető volt félév előtt, az most már képtelenség. Ha az ujján volna is már a jegygyűrű, neki magának kellene azt visszaajánlani. Vannak nagy változások, amik a legtörvényesebb eljegyzést is megsemmisítik. Ilyen főleg az, ha a vőlegény valami olyan dolgot követ el, amiért börtönbe juthat. S a kérdésben levőnek van ilyen dolga. – Pálma grófnő azt meg is mondta már neki, s annyira magába szállóvá tette ez urat, hogy az ebédre sem jött át, okosan tette. Szépen el fog tűnni innen, s aztán ott ragad a maga völgyzugában, mint sokan mások, akik nagy dolgokról ábrándoztak.
Pálma pedig kap egy olyan férjet, aminőt csak különös kegyképpen imádkozhatik le valaki magának. Egy akarat nélküli bábot. Aki fölött egy okos asszony korlátlanul uralkodhatok. Az asszonyok aztán meg tudják maguknak szépíteni az életet. Az eszes asszonyt soha se kell sajnálni. Tesz az a szíve bajáról.
S milyen jól fog illeni az a két kép egymás mellé, a családi képek hosszú sorában.
Ferdinánd gróf hosszasan elnézegette Pálma arcképét. Milyen bizarr szeszélyei vannak ennek a leánynak! A festő előtt annyira lesütött szempillákkal ült, hogy csaknem alvónak látszik. Hasztalan kérték, hogy engedje magát nyitott szemekkel lefesteni: azt mondta: „Én bizony nem fogok századokon keresztül minden bámuló pimasznak a szeme közé nézni”. Így pedig olyan, akár egy alvó.
Odakünn a faluban megcsendült a lélekharang.
E harangra mintha villanyütés rándította volna meg Temetvényi idegeit. Összerezzent tőle.
S e percben úgy tetszett neki, mintha az a kép egészen lecsukná a szempilláit, s nem egy alvónak, de egy halottnak a képe volna.
A lélekharang pedig egyre szólt: nagyon hosszú verset kongott. Temetvényi izgatottan járt fel s alá a szobájában. Meddig szól még az a harang? Valahányszor rátekintett a képre, úgy tetszett neki, mintha annak húznák azt a csengettyűt! Mégsem hagyják el?
Aztán mikor már elhagyták is, még mindig azt hitte, hogy egyre hallja.
Egészen fel volt izgatva e harangszó által. Mindig későn szokott fekünni. S mikor nagyon fel voltak az idegei hangolva, nem tudott mást csinálni, mint elővette a pasziánszkártyát, és rakta vele a nagy napóleoni haditerveket.
Most is ahhoz folyamodott, s leült a pasziánszkirakó asztalkához. Senkije sem volt, akivel beszéljen. – Mindig be tudta tölteni magamagával az egész világot.
De ezúttal ez a neutralizáló fásult mulatság sem bírta elzsibbasztani az idegeit. Az a balsejtelmes lélekharangszó kizavarta önző elégültségéből, s valami elcsillapíthatlan nyugtalanságot költött a szívében.
A feje fölött levő szobában lépteket vélt hallani; pedig ott nincs más, mint a régészeti múzeum.
Lenn a faluban a kutyák dühösen ugattak minden udvaron. Egyszer ki is nyitotta az ablak tábláit, megnézni, hogy nincs-e tűz a faluban. Szép csillagos éj volt.
Hideg volt a szobában, a kandalló tüze egészen kialudt. A komornyik dolga lett volna bejönni, és hasábfákat rakni rá. Különös, hogy egész este be nem jött se ő, se az inas, se a hajdú a szobába.
Meghúzta a csengettyűzsinórt, hogy valamelyiket beidézze, hogy rakjon új tüzet a kandallóban, s segítsen levetkőznie. Senki sem jött.
Újra és ismételve csengetett, utoljára a kezében maradt a csengettyűhúzó; de azért senki se jött be.
Ekkor türelmetlenül kelt föl, s maga ment át a komornyik szobájába.
Annak az asztalán már fogytig leégett a gyertya, s csak a bélkanóc lobogott még a tartóban. E föl-fölpillogató lángnál ott látta a pamlagon elnyúlva a komornyikot, egész felöltözötten, a feje alantabb volt, mint a lábai.
Odament hozzá, s megfogta a karját, nagyot rántva rajta, s a nevét kiáltó a fülébe. Az nem ébredt fel.
Megrázta két kézzel; felemelte; – az visszaesett megint, s tovább aludt.
Egy pohár vizet keresett, s azzal az alvó arcába fecskendett. Nem bánta az azt se, csak aludt.
A komornyik szobáján túl voltak az inasok alvói: ott kellett az egyik vadásznak is lenni, aki a grófot utazásaiban kísérte. Amint a gróf a befelé nyíló ajtót fel akarta tárni, annak valami akadály állt az útjában, amit csak nekivetett vállal bírt nehezen eltolni az ajtóval. Maga a vadász volt az. Nyilván ki akart jönni az ajtón, s ott összeroskadt. Az inas ott volt az asztal mellett, ami tele volt szórva kártyákkal; de igen rossz helyzetet választott magának, a teste a földön feküdt, a lábszárai pedig fenn voltak a széken, szemei és szája nyitva, úgy aludt. Egy szolgába sem lehetett lelket verni.
Temetvényi kezdett rémüldözni. Itt valami nagy baj van! Visszasietett az olvasószobájába, s a titkos szekrény ajtaját felnyitó; annak a gépezete, mint tudjuk, jelt adott csengetéssel odalenn az őrszobában. Ott ezúttal hat csendőr volt elszállásolva, a másik hat az őrmesterrel a kapu alatti vártaházban volt elhelyezve.
Azoknak sem hallatszott semmi neszük. Talán nem szól a csengettyű?
A gróf újra felnyitotta a rejtekajtót, kétszer, háromszor játszatta a titkos gépet, s aztán hallgatózott, hogy szól-e a csengettyű oda alant?
Megszólalt az: de nem az oda alant, hanem a lélekharang odakünn. – Ez volt a másodszori jeladás: rövid, hirtelen félbeszakított.
Temetvényi azt hitte, hogy érzékei hallucinálnak. Mi volt ez a második harangszó?
Hallgatózott. – Künn a faluban egész pokoli kórusban üvöltött valamennyi házőrző eb. Idebenn pedig a nagy zenélő óra kezdett rá egy kísértetes melódiát a „Fekete asszony”-ból. Éjfél után járt az idő. Azután megint olyan csendesség támadt az egész kastélyban, hogy a halálóra-bogár ketyegését meg lehetett hallani a táblázat közt.
Most az érzékzsibbasztó csendet egyszerre egy dördülő csattanás riasztá fel. (A pinceajtó csapódott be a két küzdő után.) A gróf kifutott az előtornácba, ahol egész éjjel szokott égni a nagy függőlámpa. Most mély sötétség fogadta ott a kilépőt. Ki oltotta el ezt a lámpát? Ezek a cselédek, akik itt mélyen alusznak, nem tehették.
A nyitva hagyott ablakon át hűs szellő csapta meg arcát. Észrevette, hogy egy ablak is nyitva van. Odament, s még jobban meg volt lepve, amint az udvart is sötétnek találta: ott is eloltották a lámpát.
– Héj! Csendőr! – kiálta alá.
Szavára csak egy következetesen ütenyt tartó horkolás felelt. Elborzadt; mi van itt? Arra az előbbeni dördülésre minden élőlénynek föl kellett riadni álmából, aki csak a kastélyban lélegzetet tud még venni. Tizenhárom csendőr, négy kocsis, hat lovász, két falkár, a szakács és a kuktái, kertészek, inasok, fehércselédek hova lettek mind?
Hát Cousin?
Hát a vendég?
Egy percre az a gondolat borzongatta végig egész testét, hogy vajon nem Illavay mérgezte-e meg bosszúból az egész házat? Kezdett hitelt adni ennek az ötletének. Az ilyen emberek képesek mindenre. Akit ellenségüknek tartanak, az ellen minden fegyver jó. Azért nem jött fel maga az ebédre! – De hol van Cousin?
Cousin szobája ott volt a közelben. A gróf visszament a termeibe, s aztán egy kétágú gyertyatartóval a kezében sietett végig a folyosón Cousin ajtajáig.
Azt egészen nyitva találta, be sem volt téve.
Már az előszobában meglepte az, hogy a pamlagon egy kétfelé nyitott útitáskát talált, mely minden útra szükséges szerekkel tele volt rakva. Útra készül ez tán?
Azután benyitott a szobájába.
Az ágy meg sem volt vetve, s Cousin maga nem volt sehol, mindenféle apró kis benyílókban kutatott utána; nem akarta elhinni, hogy ő nincs itt.
Ekkor véletlenül az íróasztalára tekintett, s meglátott azon egy félig összehajtott útlevelet.
A gróf, mint kerületi főnök, útlevélosztási joggal bírt, s titkárjának felügyeletére voltak bízva az általa aláírt űrlapok és a hivatalos pecsétnyomó.
A gróf felnyitotta az útlevelet, s csodálkozva látta, hogy az egy olyan névre szól, amelyet ő sohasem hallott; hanem a leírás egészen Cousin személyére illik, az ő sasorra, a fekete haja, középen elöl egy ősz hajtincs, a forradás a száj balszegletén, a görnyedve hordott nyak, beszéd közben az sz-t s-nek selypíti. Ez ő. Utazik feleségestül. Hát az ki lehet? Sárgaszőke haj és fekete szemöldök, fehér arc, közepén egy fekete lencse. A Temetvényiek családi anyajegye: épp olyan hitelesítő családi jegy, mint a Batthyányak bal lapockáján az eper-szeplő. Ilyen arc csak egy van a világon.
De hát álom ez!
A gróf hevesen kutatott tovább, kirántotta az íróasztal fiókját, s ott azután talált ismét valamit. Egy egész csoport üvegcsét, amikre kívül egy halálfős etikett van ragasztva. A kinyitott fiókból eláradó nehéz szag eláruló az üres üvegek tartalmát; azokban mákony volt. De ami még jobban megrémíté a grófot, az egy csomó szivar volt ebben a fiókban.
Pálmának „mai nap” az a szeszélye jött, hogy ő szivarozni akar. Atyjának izent, hogy küldjön neki igen könnyű, hölgynek való szivarokat. Volt egy fajta ilyenféle a gróf gyűjteményében; valami világos színű, sárga szeplőkkel; Cousint kérte föl, hogy keresse ki azt, s küldjön belőle Pálmának.
Ha Pálma ezeket szívta, akkor most ő is kábultan alszik. Temetvényi őrült rémülettel ragadta fel a gyertyatartót, s futott vissza a saját termeibe. Mikor a szobájába ért, s hirtelen feltekintett, maga előtt látta azt a rámába festett halavány arcú képet, azokkal a lesütött szempillákkal.
– Ébredj fel! – ordíta rá önkívületben, mint ahogy álmában szokott kiáltani a vízióktól kínzott. – Az a kép nem akart felébredni szavára!
Ágya fölött egész arzenál volt fegyverekből: pisztolyok, kardok, egy tigrisbőr fölé aggatva.
Mohón szedte le a lőfegyvereket mind, s odarakta sorba az asztalra. Megvizsgálta őket, a lőkupak mindegyiken rajta volt.
Az már most világos volt előtte, hogy minden ember el van altatva itt a kastélyban. Egy villámgyors gondolat azt is megfejté előtte, hogy miért hagyták őt magát ébren? Azért, hogy legyen, aki megmondja, hogy hová van elrejtve a tegnap érkezett egy millió forint.
Idebenn nem lehet senkit felkölteni. Illavayt magát a mandarinnal kábították el bizonyosan.
Temetvényi felszakította az ablaktáblákat: a faluba akart jelt adni. Ha meghallja a nép a lövöldözést, ide fog seregleni. Hiszen jó nép az, hűséges és bátor.
Most következett azután, hogy rémülete a körme hegyétől a haja száláig elzsibbassza minden idegeit.
A lőfegyverek közül egy sem akart elsülni. Pisztoly, puska, amivel ki akart lőni az ablakon, mind csütörtököt adott. Amint leszedte róluk az elcsattant gyutacsokat, akkor látta, hogy mi a bajuk, valamennyi kupakcső közepébe vékony vaspeckek vannak verve, ezeket puskaműves nélkül lőképesekké nem lehet tenni.
„Belzázár parittyái nem adnak magot!”
A rémülettől elbódultan állt a nyitott ablak előtt. Ha hirtelenében rányitja az ajtót valaki, kiszökik az ablakon át a várárokba.
A faluban mély csend volt már. A tizenkét órát nem kiáltja az éji őr: az a lelkek órája. A kutyák is elhallgattak.
Hanem lassankint mégis támad valami megnevezhetetlen zsibongás: mintha föld alatt küzdő emberek zagyva kiabálása volna, tompítva vastag boltozatok által; rostélyos pinceablakokon át üvöltő emberi ugatás: káromkodó szitok; egyre hangosabb, rémületesebb.
Mi van itt a lábai alatt?
Kik ezek? Honnan jönnek ide? A kincseket akarják megkapni?
Ugyanazok, akik már egyszer itt voltak; akik kiűzettek innen! S van közöttük egy átkozott; egy bestia, akinek még az arany, a gyémánt sem elég, aki magát a csillagot akarja letépni.
A rémület a düh magasságára lett felfokozódva e gondolattal. Mikor a szarvasbika megfordul, és embert öl.
Temetvényi Ferdinándnak eszébe jutott, hogy valaha ő híres tőrvívó volt, s az egyenes karddal veszedelmesen tudott bánni. Levette a szegről a spádéját. Törjenek ki azok onnan a föld alól, s rabolják el a kastély minden drágaságát, de azt az egy kincset nem adja nekik oda ingyen. Oda fog állni a leánya ajtajába, s ott próbáljanak vele egyenkint megvívni.
Hogy ezt az egyetlen leányt egész életére boldogtalanná fogja tenni, ettől a gondolattól még egy álma se lett nehezebb soha; de, hogy ezt a leányt meggyalázzák, azért az életét volt kész a sorompókba vinni. Ha azt látja, hogy meg nem védheti, akkor meg fogja őt ölni.
Sietett. Az a moraj odalenn egyre fenyegetőbbé zavarodik. Baljában a karos gyertyatartóval, jobbjában a meztelen egyenes karddal sietett a hosszú folyosón végig. Mindenütt sötét volt előtte, csak a mellékfolyosó-ága bekanyarodásnál vette észre, amint a csigalépcsőhöz ért, hogy azon egy férfialak közeledik fölfelé. A sötétben nem vehette ki az arcát.
– Ki jön ott? – kiáltá rá, fogvacogástól aprózott hangon.
– …Illavay – hangzott fel onnan alulról.
A nagy buksi fej kiemelkedik a sötétségből a világosság körébe.
– Mi van ebben a házban? – hörgé a gróf, szorongó hangon.
– Egy rablóbanda.
– Hol vannak?
– Itt a pinceüregben. Jól bezárva. Ki nem jöhetnek.
– Látta ön Cousint?
– Tőle jövök.
– Hol van?
– Ott a pinceajtón belül.
– Mit tett vele?
– Elvettem a fegyverét, és megkötöztem.
Ferenc megmutatta a grófnak azt a veszedelmes orgyilkos fegyvert, ami neki volt szánva.
– Jól védte magát, erős ember volt. Pihent gályarab, erős.
– Gályarab?
– Volt gályarab is, s lehetett volna a gróf veje is. Forgandó a sors.
– Hol Pálma?
– Úgy hiszem, hogy szobájában van, és alszik.
– Odamegyek felkölteni.
– Hagyja azt, gróf úr. Nagyon jól alszik. Bizonyosan tudom. Mikor azt az ön hűséges emberét egészen védképtelenné tettem, akkor elkezdett a fickó röhögni, s azt mondta nekem: „Te pajtás! Legalább ha én nem vehetem hasznát annak a rossznak, amit kifőztem; vedd te hasznát. A grófnő mákonyozott szivarokat szítt, mind az történhetik vele, aminek az éjszaka a keresztapja. Szánd meg a vőlegényét!”
Temetvényi a fogait csikorgatta dühében.
– Nem hagytam tovább beszélni: betömtem a száját.
A gróf valami hála formát rebegett; mint a rossz adós, aki fizetni nem akar, de váltót adni, arra kész: olyanformát dadogott, hogy „az isten hozta önt most ide”.
Erre a szóra Ferenc szívében felkavarodott a méreg: „Ha te az Istenről beszélsz, én mindjárt megtagadom őt, és rád eresztem Zsiborák hadát!”
– Jöjjön velem vissza a szobájába, gróf úr; ott majd elmondom önnek, hogy mi hozott engem ide, s mi sors várt önökre itt. Most már legyen nyugodtan. A banda úgy be van zárva a kelepcébe, hogy semerre ki nem menekülhet: a parasztjaink őrzik őket addig, amíg a csendőrök felocsúdnak a mákonyálomból. A lépcső ajtaját bezártam. Biztosan vagyunk.
Bevitte a grófot a szobájába magával, s felszította a kandallójában a tüzet.
