A pirosruhás hölgy
A pirosruhás hölgy
Illavay vágtatott lóhalálában Gargóvár felé.
Most már mindenütt szóba állt azokkal az emberekkel, akik a szállások körül settenkedtek, keresve a módot, hogy egy elvetett szót kaphassanak el tőle. Minden faluvégen azt hagyta meg az atyafiaknak, hogy holnap estig a gargóvári piacra gyűljenek fel, mintha vásárra jönnének, a szekérben elrejtett fegyverekkel; valami munka lesz.
Azok úgy hallgattak rá, mint az orákulumra.
Bolond világ volt az akkor.
Az volt a nóta, hogy
„Dárum, madárum!
Agyonverünk a nyáron!”
Agyonverünk a nyáron!”
Hogy kit? Azt nem tudta senki. Valakit – a sok közül, aki bánt. Fejsze, kasza mindig készen volt rá. Csak egy olyan ember kellett hozzá, aki rámutasson az ujjával: „azt ni”! Illavay éppen ilyen ember volt.
Illavay másnap délután érkezett meg Gargóra. Útközben a kocsisaitól sokat tanult. Históriát. Az újabb kor történetét. Úgy találta, hogy azalatt, amíg az ellenlábasoknál járt, a világ két századot haladt – hátrafelé. Most aztán úgy érezte magát, mintha még mindig talppal állna ellenében az itt lakó népnek. Egészen lehangolta a kedélyét, amit megtudott. A régi jó barátok, ismerősök, nagyemberek mind eltűntek; elmúltak. Újak, ismeretlenek jöttek helyükbe. – No, – ezt még nem olyan nehéz megszokni, mint azt, hogy ha az ismerősből lett ismeretlen. Legnehezebben esett a szívének, mikor azt megtudta, hogy Temetvényi Ferdinánd most az új korszak egyik vezérnagysága ezen a vidéken, ő a kerületi biztos. – Minő találkozás lesz ez!
Az emlékezetes patakmalomnál összegyűlve találta az egykori híveket, akik az Orol Krivánszky csatájában vele voltak. Azok is tudták, hogy az egykori szabadcsapat-vezér ismét itt a vidéken csatangol. A csendőrök nem vadásznak rá. Ennek is megmagyarázták az okát. – Illavay kiadta nekik az utasításokat: hol tartsák magukat készen a jövő éjszaka, s minő jeladásra, hol jelenjenek meg egyszerre. Bátorságot nem kellett beléjük önteni: az több volt bennük az elégnél.
Onnan azután felhajtatott Illavay a várba. A piacon már gyülekeztek a vásárosok szekereikkel, s csendesen köszöntötték a közöttük elhaladót.
Gargóvár kapujában meg kellett állani a szekérrel: a bemenetel nem volt olyan könnyű, mint máskor. Csendőr állt a felvonóhídnál, feltűzött szuronnyal, s „megállj”-t parancsolt, míg az őrmester előjön a tanyaszobából, átvenni a vendég útlevelét.
Illavay még mindig angol volt, az útlevele szerint, az őrmester hazája pedig Budweiss, ahol nagyon keveset beszélnek angolul. Azt mondta, hogy ő ezt az írást nem érti, hanem majd felviszi, s megmutatja a „Gestrenger Herr”-nek. Addig ott kell maradni a szekéren.
Jó ideig várhatott a kapuban Illavay, amíg az őrmester előkerült a „Gestrenger Herr”-rel. Ki is lett volna az más, mint Cousin úr!
– Ah! Monsieur! – kiáltá örvendő arccal a titkár (neki is volt már egy csillag a gallérján). – Hozta Isten! Mi azt hittük már, hogy ön elveszett.
– Íme, megkerültem – szólt, s amellett olyan képet csinált rá, mintha le akarná a fejét harapni.
– Talán bizony a gyémántokat is megtalálta?
Illavay bosszúsan ráncolta össze a homlokát. Hát mégis tudatták Cousinnal, az ő kérése ellenére.
– Igenis, mind visszahoztam – szólt, odanyújtva az útitáskáját.
– No, annak nagyon örvendek.
Erre Illavay önkénytelen elnevette magát, megmutatva azt a két hatalmas fogsort, amin képes volna az emberét összemorzsolni. Az jutott eszébe, hogy „örülsz bizony, mert éppen apropó jöttem meg a gyémántokkal, hogy azokat még egyszer ellopjátok”.
– Őexcellenciája nagyon fog örülni monsieur megérkeztének.
– Kérem, vigye fel hozzá a táskát. (Monsieur megbántott arcot vágott, ő nem domestique, aki táskát hord fel a szekérről.) Benne vannak a gróf gyémántjai mind, csak biztos kéznek adhatom át. (Ez már megtisztelő nyilatkozat volt. Mr. Cousin átvállalta a megbízást.)
Illavay pedig nagyon okosan tette, hogy az egycsillagos úrra bízta az útitáskáját; mert abban volt még a gyémántokon kívül a revolvere is, s ha azt a bekövetkezett motozás alkalmával ott az őrszobában nála találják, bizony azon kezdi a mai háztűznézését, hogy becsukatik a tömlöcbe, s onnan nem kerül ki hamarább, mint mikor a grófnak felviszik róla a rapportot. Így azonban, miután sem a zsebeiben, sem a kalapja bélésében, sem a csizmája száraiban nem találtak semmi gyanús tárgyat, egy rövid negyedórai darabokra szedés után megengedték neki, hogy felmehet a kastélyba. Egy csendőr, vállra vetett puskával kísérte a gróf lakosztályának ajtajáig, ahol azután az ajtónálló átvette a kezéből, s beeresztette az előszobába, amelyből ismét, egy kis várakoztatás után, átcomplimentírozta a komornyik őexcellenciája belső termeibe.
Bizony őexcellenciája is nagyon megváltozott. Nem a hivatalos egyenruha, nem is az előírásszerű kiborotvált arc magában, hanem az egész megjelenés. Az egykori tétovázó, méla, bizonytalan kifejezés helyett az imponáló, önbizalmas magatartás; az officiosus félmosoly, a leereszkedés éreztetése. Ez nem az a Temetvényi Ferdinánd, aki az előbbi volt. De hiszen Illavay sem a régi már.
Ám azért a régi szívélyesség még mindig fennáll közöttük. A gróf kezét nyújtja az érkező elé, s ő kezdi a beszédet.
– Nagyon szép öntől, hogy visszakerült. Mi nagyon aggódtunk ön miatt. A gyémántok egy részét, amit ön még Londonban fedezett föl, megkaptuk a nagykövetség útján, s azontúl nem kaptunk önről semmi hírt. Hol járt ön?
– Amerikában. A gyémántok egyharmada még oda volt.
– Hagyta volna ön veszni. Kár volt fáradnia miattuk.
(Itt vagyunk? Hát már egypár százezer forint számba sem jön?)
– Azonban ezeket is megtaláltam, egy részét az újvilágban, a többit idehaza.
Azzal kinyitotta az útitáskáját, s előszedte a megtalált ékszereket.
– Ah, ez igazán remek tett volt öntől! Méltó az új Pitaval krónikájára. Ön valódi talentum ezen a téren. Ez egy angol rendőrnek becsületére válnék. – No, de csakhogy ön maga megérkezett, ennek örülök legjobban. Nem képzeli ön, mennyit emlegettem magamban! Hányszor kívántam önt vissza! De most már nem is eresztjük önt el magunktól, itt kell maradnia.
Illavay gondolt valamit az itt maradásról, s azt igen is természetes következménynek tekintette.
– Önnek itt kell maradnia énmellettem. Ön mintha teremtve volna annak, amit én keresek. Önnek el kell vállalnia az alattam levő vármegyék egyikének Comitatsvorstandságát.
Illavay hátrahőkölt: mi a kék csodát kell neki elvállalni?
A gróf magyarázta.
– No, ez ugyanaz (de nagyobb hatáskörrel és fizetéssel), mint ami ezelőtt az alispánság volt.
Illavaynak egészen elsötétült az arca. Nem akaródzott neki felelni.
– Nos! Hát mit szól ön hozzá?
– Köszönöm a megtisztelő kitüntetést; de ez órában azt sem tudom, hogy mi feladat jár vele, s képes vagyok-e azt betölteni. Szándékom egy időre visszavonulni a magánéletbe.
– Azt pedig nagyon rosszul teszi ön. Az olyan nagy tehetségnek, mint az öné, vétek pamlagon heverni. Önnek nem lehet magát teljes tétlenségre kárhoztatni.
Illavay kereste az ürügyek kibúvó ajtajait.
– Elég dolgom lesz nekem az apátvári birtok viszonyainak rendezésével.
– Ah! Nem! Nem! Az alól fel van ön már mentve. Ön azt persze még nem is tudja. Az ifjú Opatovszky Kornél, azokért az érdemekért, amiket a hadjárat alatt szerzett, elismerő megjutalmazásul a kormány által nagykorúsíttatott, s egyúttal fölmentetett a régi vármegye által elrendelt örökös gyámság alól. Most ő átveszi birtokát, s bárói rangot kap.
Illavaynak egy percre nyitva maradt a szája a bámulattól. Itt van, ni! Ahány okos ember volt a vidéken, annak mind görbére ment az útja; ez az egy bolond találta meg az egyenes utat. Ez biz úgy van.
Nem állhatta meg, hogy mégis azt az észrevételt ne tegye rá, hogy:
– Nekem nagyon kedves dolog, ha ez a teher lemúlik rólam, de azt kétségtelennek tartom, hogy ha ez a hóbortos ember szabadon fog rendelkezni a birtokával, tíz év alatt földönfutó koldus lesz belőle.
Temetvényi magas fölénnyel mosolygott az ellenvetésre, s nagyon biztos nyugalommal felelt rá.
– Csak hagyjuk azt a maga sorára. Majd egészen más ember válik az ifjúból egy okos asszony kezében, aki őt újjá alakítandja. De erre már egészen felháborodott Illavay.
– Micsoda? Még meg is akarják őt házasítani? Hát volna a világon olyan szerencsétlen apa, aki tudná annyira gyűlölni valamelyik leányát, hogy azt egy őrülthöz kösse házastársul? Temetvényi még magasabb mosolyra emelte arcát.
– Kérem. Barátom. Ne hamarkodja ön el az ítéletét. Már akadt ilyen apa és ilyen leány. Legyen szíves ön megtekinteni az ifjú jegyesek arcképeit.
S azzal egy festőtámlányon álló képről félrehúzva a függönyt, odamutatott, elegáns kézmozdulattal.
Egy szép fiatal hölgy arcképe volt ott, bordópiros ruhában. Pálma grófnő.
– Nos? Jól van-e találva? – kérdé a gróf.
Ferencnek pedig úgy rémlett, hogy a z…ai orgazda kérdi tőle, hogy: „Nos, hát nem jó ember a Rokomozer?”. S amint a vér a fejének indult, az a gondolat támadt az agyában, hogy annak a vén orgazdának kezet csókoljon, s azt az öt ujjának a kék foltját átszállítsa ennek a másiknak a nyakára.
Most értette már meg, hogy mit tesz az? „Bolond a világ! Rosszak az emberek!”
Hát ugyan mit bánta azt a Rokomozer, ha Opatovszky Kornél menyasszonya Zsiboráknak jut-e, vagy Cousinnak, midőn az osztozáskor kockát vetnek rája? Hiszen nem Illavay menyasszonya volt.
Ferenc mereven bámult a pirosruhás arcképre, mintha kérdezne tőle valamit. Ilyen könnyű a változás? Csak a violaszín helyett haragos verest kell felvenni?
S aztán megerőltette az emlékezetét, hogy vajon csakugyan volt-e valaha az a szó kimondva, hogy Pálma az ő menyasszonya? S aztán rájött, hogy valóban ő, forma szerint a gróftól sohasem kérte meg a leánya kezét. Fölöslegesnek tartotta még a szóbeszédet is, mikor a tények, a valóság oly szorosan összefűzték már őket.
– Jól van-e eltalálva? – ismétlé a gróf.
– Nem tudom. Régen láttam már – szólt elszoruló kebellel Ferenc.
– Keresse föl ön. Szobájában fogja találni. Már tudattam vele, hogy ön itt van. – Még egyszer köszönöm, hogy ön annyi fáradságot tett a mi érdekünkben, s nem mondok le a szerencséről, hogy azt önnek meghálálhassam.
Ferenc ott hagyta a grófot, s aztán megkérdezte a komornyiktól, hogy merre van Pálma grófnő lakosztálya, Cousin leveléből megtudta, hogy az most a park felőli szárnyban fekszik.
– Nem akar átöltözni a tekintetes úr? – szólt a komornyik készségesen.
– Köszönöm. Nem.
Arra gondolt, hogy hiszen ez még továbbutazással is végződhetik.
Mikor a magyar embert valami kriminális bosszúság éri, olyankor jólesik egyet pödörni a bajuszán. Ferenc most vette észre, hogy ő ettől a vigasztól meg van fosztva. Még most is az amerikai fizimiskáját hordja magával. Abban pedig magamagának sem tetszik. Most igazán rútnak találja magát. No, de hiszen „ő” azt mondta neki: „Te szép vagy!”, s eszébe jutott a költő szava: „De a csók édességét még most is érezem”. Érdemei, hűsége, fáradsága, mind nem értek már egy batkát sem, hanem a csók emléke az egy kincs volt!
Benyitott a hölgyek szobájába.
Ketten voltak. A grófnő nem volt már egyedül, egy angol miss került hozzá, akit csak úgy félszemmel vett észre Ferenc: annyira leköté a figyelmét az a másik.
Az a „másik”. Nem az, akit itt hagyott, hanem a másik Pálma. Egy délceg hölgy, gránátvirágszín bársonyruhában, szőke haja oldalt választva és homlokán körös-körül huncutkákba csavarítva. Öltöny és hajzat még hagyján, de ez a kifejezés az arcon, e magatartás, ez egész lény; az úri dévajság, a noble föl sem vevés, a szúró tekintet: – ez nem a te Pálmád.
Hanem arra a felcsendülő s aztán hirtelen visszafojtott kacajra rá lehetett ismerni. Így kacagott fel akkor, így takarta el hirtelen ajkait a finom zsebkendővel, mikor Soma úrfit eléje hozták, abban a kifordított piros bélésű kabátban, aki olyan volt, mint egy beszélő majom. – Imhol a nagyobbik majom!
A másik percben azután az önkénytelen derültséget egyszerre visszaparancsolva arcán (ami a belépőnek olyan kegyetlenül jól eshetik), felkelt a helyéről, s eléje sietett, és kezét nyújtá neki, ez üdvözlő szóval:
– Good bye.
(Hiszen még angol vagyok! – biztatá magát Ferenc!)
És aztán Pálma grófnő kétszer megrázta a kezét. Csak kétszer, nem háromszor. Angolok így szokták. Jó barát kezét kétszer, a jegyesét háromszor.
Az angol üdvözlés is meg lett magyarázva: Pálma odafordult a miss felé, s bemutatta a jövevényt.
– Mister Illavay.
Most aztán az is kezét nyújtá neki, s megrázta egyszer. Többet aztán nem is akarta kiereszteni a kezéből.
A miss nagyon beszédes volt. S nem elég, hogy a nyelve beszélt, minden arcvonása beszélt hozzá, még az orra is mozgékony volt. Erősen üdvözölte mister Hallovájt, aki a grófné „dájmond”-jait olyan ügyesen feltalálta, s nagyon szerette volna, ha mister Ajlóvi az interesszent kriminel inkvizisen szinzesóz diteljeiből egy kis rikepicsulésnt bocsát közre.
Ferenc pedig azt a tapasztalást tette eközben, hogy nem lehet az embernek egyszerre látni is, hallgatni is. Ő csak azt látta, hogy Pálma visszaült a tabouret-jére, s folytatta a félbemaradt hímzést: (egy vadásztáska készült ott: kinek?) – s csak az ő hallgatását hallotta.
Annyira, hogy a missnek meg kellett újítani az egész diatribát, hogy a „szőr”-t a dájélakba belevonja: nevezve őt minden megszólításnál valami más néven: amiből azt is kikalkulálhatta Illavay, hogy biz az ő nevét a távolléte alatt nemigen koptatták ennél a háznál.
A miss egyébiránt egészen informálva volt már arról, hogy a nagybecsű gyémántok hogyan vesztek el, hogyan indult el azokat nyomozni valaki, hogy találta meg, hogy küldte egy részét vissza; az utolsó legszebb darabokat pedig éppen most hozta el magával. Hanem, hogy „kicsoda és micsoda” ez a „valaki”, arról a missnek semmi tudomása sem látszott lenni. Exorbitáns volt a magasztalásában a magyarországi rendőröknek. Sohasem hitte, hogy ilyen kitűnő detektívek legyenek ebben az országban. Szentül valami derék rendőrbiztosnak nézte mister Lullabájt.
Illavay utoljára megbosszankodott a quiproquo miatt, megunta az erőszakolt angol nyelvgyakorlatot, s mikor kezdte észrevenni a miss alattomos szemhunyorításából (ami Pálma felé volt intézve), hogy ebben valami malice is van, gondolta magában, no, megállj, majd visszaadom én neked mindjárt, a pikántoskodást, hogy beéred vele; s egyszerre csak odafordult az angol diskurzus közepette a grófnőhöz: magyarul szólítva őt meg.
– Rossz időben jöttem ide, grófnő, ugye?
A missnak az orra fölfelé mozdult e szóra, mint a szaglászó egérkéé. A lehető legnagyobb „shocking”, ha egy harmadik előtt olyan nyelven szólalnak meg, amit az nem ért! Pálmára tekintett, úgy húzva félre a száját, hogy azáltal a fél arca mosolygóvá, a másik fél fanyalgóvá fintorodott. Pálma azonban magyarul felelt a kérdésre.
– Üljön hozzám közelebb. – S abbahagyta a hímzést.
A miss erre bosszúsan taszítá hátrább kereken gördülő karszékét, s valamit mormolva a „turkish spoken”-ról, hátat fordított a társaságnak, s kezébe vette a letett könyvet, tovább olvasva azt az érdekes regényt, amiben Cserlsz Dikknsz éppen egy ilyen detektívet ír le, mint ez a mister Vájlovill.
– Nagyon szeretem, hogy volt önnek bátorsága ezt a kérdést megtenni, és ilyen nyelven. Felelni fogok mindenre – mondá Pálma, leszórva öléből a színes haraszfonalakat. – Ön volt már az atyámnál, s látta azt a két arcképet egymás mellett.
– Én csak egyet láttam. A nőt.
– S önnek az is elég volt. A másikra nem volt kíváncsi. Pedig az is meglepte volna. Egy délceg alak, dzsidás-tiszti egyenruhában. A festő remekelt rajta. Ön a nő arcképéből is megtudott mindent. Ez nem az a nő, akit ön itt hagyott.
– Nem.
– Hallgasson ki. Nehéz dolgokat mondok el; de tegyünk úgy, mintha csak fecsegnénk. Magyarul nem ért, aki velünk van, de a hanghordozásból megtudhatná, hogy minő tárgyról beszélünk. Tehát kérem, hogy majd mikor én nevetek, nevessen ön is.
– Megpróbálom.
– Azt is előre megmondom önnek, hogy ön éppen olyan ura a helyzetnek ma, mint utolsó búcsúvételünkkor, s amit ön fog mondani, azok után, amiket tőlem meghall, hogy ennek így kell történni, az úgy fog történni. Meg van ön nyugodva?
– Meg.
– No, hát nevessen egy kicsit. – Úgy. – Tehát amint a világ megváltozott: – ön tudja már, hogy nagyon megváltozott – az ön barátjai elmúltak a földről; ügye semmivé lett, új rend állapodott meg, új intézők jöttek, s ebben az új mexikói napórában jelentékeny hierogliffé vált a Temetvényiek halfarkú szirénje. Egy nagy új kerület uraivá lettünk. Csodák történtek. Nagyságok lettek semmivé, és semmik lettek nagysággá. Mi közöm volt nekem mindezekhez? Egyszer aztán meg kellett tudnom, hogy a világváltozásnak az én sorsomra is alakító befolyása van. Egy napon az atyám azt a hírt közölte velem, hogy a szomszéd nagybirtok ura, kitűnő érdemeiért, feloldatott az eddigi gondnoki zár alól, s bárói címmel fog birtokába behelyezkedni; pénzviszonyai az úrbéri kárpótlás által könnyen rendezhetők lévén. Azt mondtam rá, hogy gratulálok neki hozzá. Atyám erre így szólt: gratuláljak magamnak, mert ez a kitűnő ifjú a kezemet megkérte. – Most szabad nevetni!
– Tessék.
– Hát arra az atyám azt mondta, hogy nincs rajta mit nevetni, s elsorolta a kérő nagy előnyeinek egész sorozatát, amik között legjobban ajánlók azok, amiket más embereknél hibáknak neveznek. Nem mondtam neki ellent. Biz az jó parti. Kaphatnak rajta. Aki ért hozzá, egy ilyen alakot kihasználhat. De hát nekem már ez a szerencsés esély elkésve kínálkozik; mert én már el vagyok jegyezve, s a jövendőbelim úton van hazafelé: minden nap várom. – Erre nekem azt felelték, hogy még ugyan forma szerint az az úr nem kérte meg a leánynak a kezét az atyjától, sőt még gyűrűt sem cserélt vele; hanem azért mégis bőven tudomása van az atyámnak arról, hogy ők egymást el akarják venni. Nem is tett ellene kifogást soha. Hanem azzal az úrral egy kis baj van ez idő szerint. Ő meg van jegyezve a forradalomban való részvét miatt, ő kiváló szerepet játszott, császári szabadcsapatot vert széjjel, fegyveres népfölkeléssel. – Nevessen! Nevessen kérem! S ne nézzen rám olyan csodálkozó szemekkel.
Biz ez nevetni való volt.
– Én erre azt mondtam, hogy „Te magad tudod, hogy ő éppen minket szabadított meg a rablócsapattól, s az nem volt forradalmi cselekvény”. – „Igaz, hogy nem volt az, mondák erre; de az ő barátai ott Debrecenben ezt hőstetté kanonizálták, s ennek folytán őt kinevezték Felső-Magyarország kormánybiztosává!” – „De hiszen te tudod, hogy ő ezt a kinevezést sohasem kapta meg” – mondám én. – „Ő nem kapta azt meg, de ellenben az okmány olyan kezekbe került, melyek azt ellene fölhasználhatják.” – „De hiszen te tudod, hogy ő elment a külföldre, idebenn sem volt az egész válságos idő alatt.” – „Igen, de erre meg azt mondják, hogy a külföldön is forradalmi misszióval járt.” – „De te legjobban tudod, hogy ő a mi ellopott gyémántjainkat visszaszerezni futkosta be a félvilágot, s neked csak egy szavadba kerül felvilágosítani a vádlóit, hogy a vádból egy szó sem igaz.” – „Való, hogy mindezt én tudom legjobban, s énnekem csak egy szavamba kerül, hogy őneki csak egy haja szálát se görbítsék meg, s azt meg is teszem, ha te nem akarsz menyasszonya lenni; hanem elfogadod Opatovszky kezét.” – „S ha nem mondok le róla?” – „Akkor én is hallgatni fogok.” – „S akkor mi történik vele?” – „Kapni fog tízesztendei várfogságot.” Nevessünk, uram. Nagyon nevessünk!
Hahaha!
Hogy is mondta Rokomozer: „Bolond a világ, rosszak az emberek!” S azok között a rossz emberek még nem a legrosszabbak.
Illavay olyan nagyon nevetett, hogy még a szemeit is meg kellett törülni utána.
– Így került az a két kép egymás mellé, barátom – szólt Pálma, újra hozzáfogva a hímzéshez –, mármost határozzon ön, hogy mit tegyek?
Eközben a hímzőtű hegyével számlálgatta a tuffon a szemeket, mintha az érdekelné a legjobban.
– Férjhez menjek-e máshoz azért, hogy önt tíz évre holt emberré ne tegyék? Az bizony keserű sors: nagy szenvedés. Nekem aztán mindegy: ki az, aki elvesz? törpe-e, vagy óriás? okos vagy bolond, sánta-e, vagy daliás? Beszélő majom mind. Ő lássa, hová lesz velem. Nem leszek boldogtalanabb, mint százezren az én fajtámból. Nevetek már rajta. – Ha pedig azt mondja ön, hogy „Én nem adom vissza a szavadat; fogadásod tartsd meg, ahogy én megtartom”; hát én arra is ráállok. Ön beül tíz évre, viseli a maga láncait, én pedig itt maradok, viselem az én láncaimat; kiadok minden kérőn, várok a tíz esztendő leteltéig, s ha akkor kiszabadul ön, s lesz még kedve egy idegbajokban képzelgő, migrénekkel, vapeurökkel megszállt, környezetét bosszantó, arcát kendőző, szeszélyes, rigolyás vénkisasszonyt feleségévé tenni, megtalálhat. – Döntse el ön a kérdést. Én mehetek – én maradhatok.
Itt pedig mind a ketten elfelejtették a nevetést; – pedig nagyon alkalomszerű lett volna. Szerencsére a miss igen el volt merülve egy érdekfeszítő jelenetébe a gyönyörű Bleack Housenak.
A kérdés föl volt téve. S a kérdezett nem tudott rá mit felelni. Pálma arcát vizsgálta. Abból akarta kitanulni, mi ebben az igazság, mi a költemény?
Nincs-e neki magának is része ebben?
Ez a félreválasztott haj, ezek a huncutkák a homlokon – hát még ez a változás; ennyi jelensége az ellenszenves átalakulásnak. – Hátha belül is más lett?
Pálma észrevette a töprengését.
– Ne válaszoljon ön rögtön – mondá neki hímzésére hajolva. – Elébb gondolja ezt jól végig. Maradjon ma nálunk. Holnap megkérdem a válaszát – atyám előtt.
Ferenc fölkelt, és távozni készült.
Erre Pálma is fölkelt, és az ajtóig kísérte.
Még volt valami mondanivalója hozzá.
– Ne hamarkodja ön el a válaszát. Tartson elébb tanácsot magával. Menjen a szobájába. Legyen egyedül. Van önnek egy igaz barátja, aki önnek tanácsot szokott adni. Kérdezze meg azt.
E szóra Illavaynak az arca olyan kifejezést vett föl egyszerre, hogy Pálma visszarettent tőle. Tűz-láng gyulladt ki rajta, s a szemei villámokat szórtak!
Pálma elárulta magát, hogy ő Ferenc torztükrének a titkát tudja.
Pedig tudatta vele az ibolyaszín levél, hogy ezzel fenevadakat költ fel alvásukból.
Sok embernek van az a bolondsága, hogy mikor magában van, fennhangon vitatkozik. Ez a bölcseknek és az eszelősöknek a közös bolondsága. De aki ezt észreveszi rajtuk, s tudatja velük, arra megharagszik a bölcs, úgy, mint a bolond.
Illavay e szó után oly gyorsasággal hagyta el a szobát, mely a közönséges udvariasság szabályaival is ellenkezett. Sietett fel jól ismert szobájába. Az ő számára volt az egészen egyszerű bútorokkal berendezve.
Egyhirtelen nem tudott magához jönni. A meglepő fordulatok, a visszás érzések oly zűrzavaros tömegben rohantak egyszerre a kedélyére, hogy egészen el volt kábulva bele. Az az egy csepp örökölt vér Stibor vajda ereiből, amit Pálma utolsó szava felkavart benne, a maga jogait követelte elő.
Mit fontoljon meg? Miről tanakodjék magában? Hát lehet itt valami kétség az adandó válasz iránt? „Eredj a másik bolondhoz! Én is az vagyok”. Az egy gyáva bolond: én egy brutális bolond! Hisz kiszámított játék ez. Amíg azt hitték, hogy ők a bukott emberek, ez a másik a fölemelkedő: ragaszkodtak hozzá; amint ez lett a bukott ember, ők az újra fölemelkedők: menekülnek tőle. Mire való az a mese azzal a tízévi fogsággal? Hiszi azt a leány maga? Nem tudná talán, hogy ő maga írta azt a levelében, melyben azt mondja: szabadítson ön meg a barátainktól? Nem rabolták-e meg ugyanezek az emberek? Nem kétségtelen-e, hogy tolvajbanda volt ez, amit a nép szétvert, és nem császári hadcsapat? Hisz a hadbírák is emberek: ezt három szóval meg lehet nekik magyarázni; s akkor szó sincs a tízesztendei fogságról. A kormánybiztosi kinevezést ő soha a kezébe sem kapta, s az egész idő alatt külföldön járt; hogy ott mit végzett, bizonyítják a bíróságok, a követségek, s az útlevelére írt láttamozások. Hogy ez útlevél birtokosa és ő, ugyanazon személy, azt legjobban tudhatják a Temetvényiek, akik e címen leveleztek vele. Tehát semmi oka sem lehet Pálmának attól félni, hogy őt a haditörvényszék elé állítják. Majd szabadon eresztik. Ezért nem szükség neki magát feláldoznia, ha szereti.
De vajon szereti-e?
Megint előtámadt a régi kétség, formátlan démon alakjában. Ugyan hogy hihetted el, hogy tégedet szeretnek? Kell tükör, aki szemtől szembe kicsúfoljon? Igen, a torztükör! Az elesett, a kinevetett titok. Felfedeztek, hogy te is bolond vagy!
A düh forralta vérét.
Hiszen – nem szerettetni – ez férfisors – de kigúnyoltatni a szerelemért!
S hogy ez kétszer történhetik meg az életben az emberen! Hogy aki ott viseli szüntelen a mellén azt a kis aranykarikát, amit már egyszer annyi keserű csalódás árán vásárolt vissza, el tudta magát áltatni, hogy még egyszer végigszenvedje mindazt hatványra fokozottan!
Heves léptekkel járt végig hosszú szobáján, aminek az ablakai a parkra nyíltak.
A parkból vidám kacagás hangzott fel hozzá.
Jól ismerte ez édes hangot, Pálma nevetését. Ritkán hangzott az, s olyankor ő mindig jelen volt. Pálma maga mondá: „Mikor ön távol van, nem hall engem nevetni senki”.
Hát hiszen közel volt.
Bizonyosan őrajta nevetnek. Azon a bohókás emberen, aki a tükrével beszél, mikor magában van. Ez annyira rögeszméje volt, hogy az ajtóhoz sietett, azt felnyitni, ha nem leskelődik-e most is utána valaki?
A kacajhang újra zengett, s ismét az ő ablaka alatt. Úgy tetszék, mintha ott megálltak volna.
Ugyan mit nevethet?
Nagy volt a büszkesége, mit bánom azt? Tovább ment az ablaktól. Nem fog kinézni rajta.
Hanem a nevetés újra felhangzott, s most már oly dévaj módon, hogy a kíváncsiság erőt vett a büszkeségen. Mégiscsak odament az ablakhoz, s a félig csukott redőnyökön kitekintett.
Meg is lett büntetve érte.
Amit látott, az a leggyűlöletesebb jelenet volt előtte.
Pálma, a szájában egy szivarral, a miss égő havannájáról akarta a magáét meggyújtani, s a nem sikerülő műtét volt a kacagás indoka. – Ez Illavayt dühbe hozta.
Őrjöngő ellenszenve volt az iránt, hogy a nők szivaroznak. Bolondság volt tőle ez is. Miért ne tennék, ha nekik jólesik? De neki tűrhetetlen volt az a gondolat, hogy az édes női ajkból, a paradicsom rózsaörvényéből füstfújó katlant csináljanak. A szivarozó nő eszébe juttatá az indu bajadért, aki a fogát feketére festi, s aki nem nő, hanem csak embernőstény.
– Hát te kacagsz most, édes bálványom? – dühöngött magában, elfutva az ablaktól. – Kacagsz, amikor tudod, hogy én a szívemet akarom megölni! Hej, ha én elkezdek kacagni, az lesz ám a nevetés! Ha én most, nem várva holnapot, egyenesen odamegyek Temetvényi grófhoz, s azt mondom neki: „Uram, az a kép a rámában nem a tiéd, hanem az enyém; ha másnak akarod adni, előbb csinálj belőle özvegyet; itt vagyok, fogass el, te tudod, mit vétettem, vádolj be, öless meg, temettess el, de én nem mondok le!”, s ha akkor engem innen elvisznek láncra verve, ti pedig itt maradtok; s aztán eljön a csendes éjjel, s az éjszaka álmai között megjelennek a régi „jó barátok”, akiktől egyszer megszabadítottalak: s akik miatt ti elvesztetek, s azok aztán majd tömnek annyi földet Temetvényi grófnak a torkába, hogy jól lakik vele, s többet nem éhezik senki földjére: téged pedig elvisznek magukkal „a jó barátok”, s kockát vetnek rád, hogy melyiké légy? Ott aztán majd tanulhatsz még bagót is rágni, mert ez a mulatsága a zsiványok szeretőinek. Az én nevetésem lesz akkor a nevetés… Hahaha!
Mit mondott el magában, mit fennhangon ezekből? A kacajt egész kitörő erejében visszhangzotta a terem.
E hangra magához tért.
– Hová tévedtünk? – mondá, mellére ütve. – Ne hagyj el, édes eszem. Ne hagyj el! Bíró vagy, s csak a vádlót hallgatod ki, a védőt nem.
Leereszkedett egy székbe. Egész öntudatlanul tette, mint naponkint megszoká. A tükör fel volt nyitva az asztalon. Saját arcát látta benne. Az ismerős bírálóval volt szemközt. A saját arcmás delejező hatással van az emberre. Felgerjedt haragja csillapodni kezdett, amint a négy szem egymásba nézett.
„Hátha nem ő a hibás? Tüntetőleg elkövet mindent, hogy magát megutáltassa; – azt akarja, hogy kiszeress belőle, gyorsan és végképpen. Ha rossz-szívű volna, azt akarná, hogy örökre fájjon utána minden érzésed. Inkább ki akarja az emlékét tépni a lelkedből egészen; hogy ne viseld örökké. De hát miért teszi ezt? Hiszi azt a mesét, hogy te veszve vagy, ha róla le nem mondasz? – De hátha nem mese az? Lássuk csak nyomról nyomra. A lázadás és a forradalmi közreműködés vádját egy ember egy szavával leveheti rólad. Temetvényi gróf. – De hátha a felmentő maga a vádló! Ez a göcs! Hátha Temetvényi nemcsak hallgatni fog, de ellenkezőt beszélni? S ezt Pálma tudja, s jobban irtózik a szörnyeteg tettől, amit apja elkövetni kész, mint a balsorstól még, mely első jegyesét emiatt érni fogja. – S inkább magát áldozza föl?” Még nem hagyta magát a démon, az egy csepp Stibor-vér démona: a vér újra arcába szökellt ennek az egy cseppnek a gerje alatt.
„No, hát akkor teljesüljön be rajta a fátum. Neked nem kell egyebet tenned, mint hallgatnod. Nem vagy semmi sem többé. Nem vagy vőlegény a háznál, nem vagy szolgabíró a megyében. Terád nem tartozik, kinek a kastélyát rohanják meg ez éjszaka. Elmégy, hátat fordítasz. Aztán hadd keresse majd Opatovszky Kornél az eltűnt menyasszonyát, s a Bezirkscommissär Temetvényi gróf gyilkosait s elrabolt kincseit, millióját; te nem vagy az ő szolgájuk többé. Keressék a sorsukat; – állj félre az útjokból, hadd találják meg! Ettől majd lehűlök én; örökké égő vércsepp! Az a tükörből szemközt néző kép visszafelelt rá.
– És azután? Meg léssz elégedve magaddal? – Azt tudva, hogy megakadályozhattál egy rémtettet, és nem álltad útját. Senki sem vádolhat miatta: – de hát ez itt belül? Most ők a te adósaid: ha bosszút állsz rajtuk, te léssz az ő örök adósuk. És még minő teherrel! Ami soha – örökké lefizethetetlen. Tehetnéd azt, hogy Zsiborák bandájának adj diadalt? Te! Hisz cinkostársuk volnál. Az orgazda Rokomozer nem cserélne veled se ezen, se a más világon lelkiismeretet. Engednéd, hogy ezt a nőt elhurcolják a gazok, és minő iszonyú sorsra! Csak azért, hogy a tied nem lehet!
– El tudnád felejteni annak az „első csóknak” az emlékét?
„Nem!”
Szentírás a költő szava: „Az elválás keservét Többé nem érezem; De a csók édességét, Még most is érezem”.
„Maradok. Megmentem őket!”
S aztán előkereste a borotválkozó eszközeit. Két nap óta nem voltak már használatban.
A borotválkozáshoz pedig nyugodt vér kell; különben a pofájába szabdal az ember.
S aztán senki sem olyan jó diskurálótárs, mint az ilyen tükörből borotvált ábrázat. Az kénytelen mindenféle humorisztikus torzképeket vágni, amik kizárnak minden tragikus hangulatot.
– De hát tulajdonképpen miért jöttél te olyan nagyon indulatba? Valami rendkívüli dolog történt veled? – Nem magad vagy-e hibás? – Félév előtt, mikor itt hagytad ezt a leányt, ez egészen olyan volt, mint amilyennek te kívántad: tele érzéssel, és hozzád hasonló szegény. Még az utolsó vagyonát a gyémántjait is el hagyta lopni. Akkor elvehetted volna, s most azután futhatnál vele a világba, mint annyi sok hírneves hazafi; vagy félthetnéd, ha magadban futnál, s őt elhagynod kellene. – Magad jószántából szaladtál az ellopott gyémántjai után. – S ennek köszönöd, hogy most élsz. – Mert ha itthon maradsz, amilyen bolond vagy, te mentél volna legmélyebben bele a hínárba. Neki köszönheted, hogy most fejjel állsz az ég felé. – Ő pedig azalatt ismét gazdag lett és hatalmas. – Hogy rettegtél attól a gondolattól, hogy egy gazdag nőt találsz feleségül venni. A gazdag nő mindig első úr a háznál. – Vágysz-e most e szolgaság után? – Szereted? – Talán nem is igaz? – Csak elhitted neki, hogy ő szeret. – S most aztán jogot tartasz hozzá. De miért? Mert nagy érdemeid vannak az úri házban? – Barátom! Érdemekért adnak aranyláncot meg vasláncot; de nem rózsaláncot: nem feleséget. – Más természetosztályba tartozó lények ezek. Itt nem a szív kel össze a szívvel, itt a birtok házasodik: a nagy földnek nagy föld kell. – Amilyen nagy a menyasszony, olyan nagynak kell lenni a vőlegénynek. – Az egér hiába szerelmes az elefántba. – Megesik, hogy gyakran a vőlegény fényes címe kiegyenlíti azt a hiányt, hogy nincs egyebe egy kardnál; de nálad még ez is megfordítva van: a leánynál van a fényes cím. – Még nagyobb volna, ha elárulnád valaki előtt, hogy ábrándoztál. Ha számot vetettél a jobbik eszeddel; neked magadnak kellett volna azon kezdened, hogy felejtsük el, comtesse Pálma, ami közöttünk történt! Ábránd volt, a tavaszi balzsamos lég mámorító hatása. Ne gondoljunk erre a bohóságra többé.
(Hanem a csók édességét még most is érezem!)
Mire vége volt a szakállirtási műtétnek, akkorra a régi jó barát, a bűvös tükör kiverte az élő képmása szívéből a haragvó rémeket, s elsimította, mint olaj a tengert, a hullámzó vért. Visszatért idegeibe a hideg, józan erély: nyugodt volt, lecsendesült.
