Illavay Ferenc uram tükre
Illavay Ferenc uram tükre
Illavay Ferenc uramat, mikor életünkben először találkozunk vele, azon a foglalatosságon kapjuk, hogy a tükörbe néz, s azt huzamos időn keresztül folytatja.
Ami elég terhelő körülmény egy férfi jellemére nézve.
Azonban három rendbeli igen erős mentségünk van a számára.
Az egyik az, hogy – borotválkozik. Ez nem történhetik meg tükör nélkül. Aki ehhez szoktatta magát, az kénytelen mindennap találkozni a saját ábrázatjával, akár tetszik az neki, akár nem.
A másik mentségünk a „fiatal ember” számára az, hogy ő ezen a mai napon éppen vőlegény. Az udvaron várja négylovas hintó, mely őt még ma délre átröpítse az eljegyzési ünnepélyre, szeretett menyasszonyához Dolnavárra. Vőlegény korában pedig már csak minden férfiembernek megbocsátható, ha a tükre előtt hosszasabban hivalkodik.
A harmadik mentség pedig maga a tükör.
Mert ez nem olyan tükör, mint más becsületes tükrök szoktak lenni, hogy az embernek olyan kellemetes arcot mutasson vissza, mint amilyennel az őt szembe nézi: nem, ez egy csúfondáros, torzkép-vágó tükör, mely a belenézőnek a száját félrehúzza, a szemét feltolja, az orrát félrefintorítja, minden vonását kiforgatja a rendes formájából, úgy, hogy penitencia azt az embernek végig kiállni, amíg megborotválkozik belőle.
Hanem hát ez a tükör: ereklye.
Ferenc úrra az édesanyjáról maradt az, akinek viszont annak az édesatyja vette azt Vágújhelyen, a vásárban: ajándékul, mikor menyasszony volt. Akkor kezdtek divatba jönni az olyan összecsukható, fiókos toalett-tükrök. Olyant vett egyet látatlanban a jó Opatovszky Mátyás egy szlatinai üvegestől Borbála leánya számára. Csak akkor tűnt ki, hogy mennyire rászedte az üveges, mikor a leánya belenézett a tükörbe, s majd elejté, úgy megijedt a maga képétől. De már a vásár megvolt, a tükröt nem lehetett visszaadni, mert az üveges odább ment egy országgal. – Azonban megvigasztalta a leányát Mátyás úr.
– Látod, leányom, ez a tükör éppen azért lesz jó neked. Mert mire való a tükör? Arra, hogy az ember meglássa belőle, nem borzas-e a haja? nem maradt-e valami piszok az ábrázatján? azt ez a tükör is megmutatja. Ellenben nem fogja neked soha azt hazudozni, hogy valami szép vagy; sőt, az ellenkezőről fog mindig meggyőzni, s az nagyon jó, hogyha van az embernek egy igaz barátja, aki mindig megmondja a szemébe az igazat.
És úgy történt, Opatovszky Borbála az ő férjével, Illavay János urammal egész holta napjáig igen boldog életet élt, s azt jó részben ennek a tükörnek köszönheté. Sokszor emlegette ezt a fia előtt.
– Megbecsüld ezt a tükröt, reád hagyom: engem sok veszedelemtől óvott meg. Akármi indulat vett erőt rajtam, csak a tükrömbe néztem bele, s jó tanácsot kaptam tőle. Mindig azt mondta: hátha magadban van a hiba? El ne pusztítsd ezt a tükröt. Te is sok hasznát veszed az életben.
Meg is tartotta az ereklyét Illavay Ferenc híven, és sohasem borotválkozott más tükörből. Pedig lett volna módjában akár Velencéből hozatni akkorát, hogy talpig meglássa benne magát.
Egy mindennapi nélkülözhetlen jó barát volt az rá nézve: egy zsebbeli kritikus.
S óh, milyen jó, milyen áldott szer ez a kritika!
„Hátha magadban van a hiba?”
Ha minden embernek volna egy ilyen fintortükre, amely naponkint azt mondaná a szemébe: hátha magadban van a hiba? – felére leolvadnának a háborúk, egy negyedrészre a házastársi civódások, egy nyolcadrészre a párbajok s tizenhatod részre a processusok.
„No, már most hát azt hiszed, hogy ugyancsak szép legény vagy” – mondá a csúfolódó tükör; – „egészen vőlegénynek való ábrázat! Hát hiszed, hogy ekkora nagy fejjel lehet valakibe szerelmes egy leányféle? Alig van valami nyakad. Micsoda homlok! Faltörő kosnak hatalmas előrész volna. Meg ez a két vastag szemöldök, ami csaknem összeér! Nem látod, hogy a kisgyerekek elbújnak előled az ajtó mögé. Jó volna, ha ezt a gömbölyű képedet így meg lehetne nyújtogatni, mint ahogy én teszem. – Vagy ha ezt a felvetett szájat lehetne maszkírozni valahogy azzal a sertebajusszal, egyébiránt akármit csinálsz is a képeddel, az általános kifejezést: ezt a mogorva együgyűséget el nem űzheted róla. A legrosszabb hibridum ez. A jámborság vegyítve a vadsággal; a komikum és az ijesztő együtt. Egy Herkulesfő, amelyikből Pan-szobor lett. Aztán te már most mégy jegyet váltani? Azt hiszed, hogy szeretnek – azért, mert magad szerelmes vagy? Ugyan, valld meg igazán, ha te volnál az a szép kisleány, azokkal a bogár szemekkel, szépnek találnád ezt a képet, ami most rád néz? No, nevess egyet, hát akkor milyen vagy?”
E néma társalgást félbeszakítá a postakürt szava, a postaszekér ott állt meg a ház előtt, bizonyosan hivatalos levelek jöttek: Illavay Ferenc úr volt a központi járás főszolgabírája. A hajdú jelenté az ajtón keresztül, hogy sürgős levelek érkeztek.
– Hát csak tegye le az asztalomra a kancelláriában.
Bizony olyan sürgős levél nincs a világon, amiért az ember félbeszakítsa a nyakravalója csokorkötését, mikor a jegyváltásra készül, mert szépen csokorra kell azt kötni, azt a szép újdonatúj tarka selyem nyakravalót, s ez nagy munka egy olyan embernek, akinek nem ez a kenyere.
A tükör pedig tovább is gúnyolódik.
„Bizony pedig az egész előnyöd az, hogy főszolgabíró vagy. Nono! Ne képzeld, mintha azzal derekabb ember volnál, mint más; hanem csak azért, mert a főszolgabíró mindig úton van, ritkán alkalmatlankodik odahaza a maga házánál, s az igen kellemetes minőség egy olyan férfinál, mint magad!”
„Tudsz-e még valamit?” – (Még a haját is rendbe kellett hozni, mely olyan sűrű volt és kemény, hogy alig fogta a fésű.) Tudott biz az. Most meg az orrát nyújtotta meg hosszúra.
„Ma van persze a neved napja. Omlik hozzád a sok gratuláció. Csak már valami okosabb neved volna. Ferenc! Most éppen divatja van a nevek megmagyarosításának. Rudolfból csinálnak Rezsőt, Ferdinandból Nándort, Benedekből Bánkot, Péterből Petőt, Jánosból Ivánt, Albertből Bélát, Victorból Gézát, Juliusból Gyulát, Áugustból Ágostot, Edmundból Ödönt, Eugenből Jenőt, Benjaminból Benőt, Ernesztből Ernőt, Fridrikből Frigyest, Maximiliánból Miksát, csak a tiedből nem lehet csinálni semmiféle regényes hangzású nevet. Már a keresztvízzel a fejedre volt kitöltve, hogy unalmas, prózai ember legyen belőled.” Többet nem beszélhetett a tükör, mert ott hagyták.
– No, hát lássuk azokat a névnapi gratulációkat.
Ferenc átment az irodájába, ahol halommal álltak a most érkezett kisebb-nagyobb és legnagyobb levelek.
A csomag tetején volt legfelül a legkisebb.
De ennek láttára nagyot dobbant a szíve. Ismerős volt előtte még a papírja is, még a borítékja is annak a levélnek! Hát még az írás a címzeten! Azok a finom gyöngyszem alakú betűk! Ez az ő írása. A szép jegyesé. Akinek a számára most viszi a gyűrűt magával. De hát miért ír ma? Mikor néhány óra múlva úgyis találkozni fognak. Nem várhatta be, míg megérkezik, előre küldte üdvözletét? Mit írhat most?
Nehéz kezében reszketett az olló, amíg fölvágta a levelet. Ugyanazon szép finom gömbölyű betűk; de minő emberölő méreg a tartalmuk.
„Tisztelt uram!” (Már maga a megszólítás.)
„Későn bár, de mégis elég jókor, meg kell tennem ön előtt azon nyilatkozatot, hogy szívem már nem szabad. Ha önnek ezzel keserűséget okozok, higgyen rossznak, s akkor el fog felejteni. Minden ámítás volt. Ne kívánjon többet megtudni. Elhatározásom megmásíthatlan. Mi egymással többé nem találkozhatunk soha. Isten áldja meg önt. – Júlia.”
Ferenc csak lerogyott a székébe.
Eltakarta nagy tenyerével az arcát, s csak széles, erős mellének görcsös rángatózása árulta el, hogy sír.
„Minden ámítás volt! A gyöngéd suttogások, a szemérmes epedés sóhajai, az ábrándteljes séták a napsütötte ligetben, a bizalmas együttlét ezer bohó tréfái, az örömrepdeső fogadás hosszas távollét után, az édes tervek a jövendőre, a mosoly, a könny, a kézszorítás, az elpirulás, meg a lopva adott búcsúcsók is: – záloga egy élet boldogságának – mind csak ámítás!”
Hát ilyen az asszony? No hát legyen ilyen az asszony! Hanem az asszonyon túl férfi is van! Azt írják: „Szívem már nem szabad”; no, hát lássuk azt, aki elrabolta! Ha nem megyünk kézfogóra Dolnavárra, hát menjünk ökölcsapásra! Ide, fickó! Akárki vagy.
A széles vállak csak úgy feszültek, a kemény izmok majd szétrepeszték a vőlegényi átillát.
Igaz! Az ökölcsapáshoz nem kell se ezüstgombos atilla, se bársonymellény, se selyem nyakravaló.
Ledobálta magáról a parádés öltönydarabokat szerteszét a földre. Ide a fakó viselet is megteszi, meg a fekete nyakkendő. Hanem azért a fekete nyakravalóért még egyszer oda kell állnia a tükör elé.
„No, most vagy még csak igazán szép gyerek, ha tudnád!” – beszél hozzá az a zsebbeli kritikus. – „Milyen jól illik a képedhez ez az emberevő agyarkodás. Hát nem megmondtam előre, hogy el vagy ámítva? Senki sem ámított, magad ámítottad magadat. Hát van rajtad mit szeretni egy szép leánynak? Te csak olyan után láss, aki már másnak senkinek sem kell. Hát már most mér dühösködöl? Mert az mást szeret, aki bizonyosan szép fiú. Hát aztán, ha azt a szép fiút összekaszabolod, kevésbé fogsz csúf lenni, mint most vagy? Még meg kellene inkább köszönnöd annak a leánynak, hogy őszintén felvilágosított a veszedelmedről, amíg a nyakadba nem került a gúzs. – Hiszen tehette volna, amit sokan tesznek, hogy a kezüket az egyik embernek adják, a szívüket a másiknak tartogatják. Férjhez mehetett volna hozzád, s aztán a főszolgabíró nem alkalmatlan férj, mindig a világot járja. No nézd! Még azt is elfelejtetted nagy dühödben, hogy főszolgabíró vagy. Azt a nagy halom hivatalos levelet ott hagytad olvasatlanul. Legalább azokat nyisd fel. Ki tudja, milyen fontos ügyek lehetnek bennük ebben a mostani zűrzavaros világban? Látod, még valóságos isteni gondviselés ez rád nézve, hogy így történt. Ki tudja, micsoda viszontagságok várnak rád a jövő napokban? Háború van, forradalmi időszak. Jobb ilyenkor, ha nem te viszed az oltárhoz a szép menyasszonyt, hanem más. No, ne fintorgass itt ilyen elkárhozott pofákat, hanem eredj, olvasd el a többi paksamétáidat.”
Addig-addig, hogy rábeszélte a tükör: menjen vissza az íróásztalához a többi leveleket átolvasni.
Azokról már nem vágta ollóval, csak tépte a pecsétet.
Az egyik Gorombolyi kormánybiztos és őrnagy levele volt. Kurtán beszélt:
„Szolgabíró polgártárs!
Én a dandárommal holnapután megérkezem. Tartson ön készen számomra negyvenezer adag kenyeret, négyezer adag szénát, ezer mérő zabot, ötven akó pálinkát. Minden patakmalmot alakítson át egy hét alatt puskaporosmalommá, s a papírgyárat posztógyárrá. A vashámorokban öntessen ön hat és tizenkét fontos golyókat egyre-másra. A kémeket és izgatókat az egész vidéken fogdostassa össze. Az utakat és hidakat tökéletes karba helyeztesse ön, nehogy azok a nehéz ágyúim alatt beszakadjanak. Jelen parancsolatomnak minden pontját azonnal és haladéktalanul foganatosítani szigorú kötelességének ismerje ön. A legkisebb mulasztásért haditörvényszék elé állíttatom önt, és főbe lövetem.”
