Zsiborák
Zsiborák
Az útibiztos ugyan nem várt a szolgabíróra a keresztútnál; azt izente, hogy ő se nem bagoly, se nem denevér, se nem bakter, hogy éjszaka járjon utakat, hidakat vizsgálni; holnap is nap lesz, majd compareál reggel. Illavay nem káromkodott; belátta, hogy az útibiztosnak egészen igaza van: öreg, köhögős az ember, meghűthetné magát a deres őszi éjszakán; az is igaz, hogy a „diurnum” neve „napidíj” – ha éjjel is kellene érte szolgálni, akkor diurnum-nocturnum volna; csak magára vette azt a munkát is: a szolgabíró ezermester. Összeszedett valami tizenhat fejszés embert, szekérre rakta őket, s megindult maga az utat megvizsgálni, amelyiken Gorombolyi dandárjának végig kell vonulnia.
Az út a hegyek között hol felhág, hol alászáll; nem megy az másképp ebben a görbe országban; a völgyben hidak is vannak, kisebbek, nagyobbak, hegyi patakok fölé építve; azok bizony fából vannak, s megesik rajtuk, hogy egy-egy gerendájuk korhadt; de abban nem az útbiztos a hibás, hanem a szú, hogy minek őrölte meg. Ahelyett aztán másikat kell oda hevenyészni kiadja az erdő. Egypár fejszés ember hátra marad, s reggelig ki lesz pótolva a hiba.
A vármegye csinált útja az egész karannói völgyet úgy osztja kétfelé, hogy a legigazságosabban az egyik oldalát a Temetvényi grófok, a másikat az Opatovszkyak uradalmai határozzák meg. Itt nincs több földesúr ennél a kettőnél – napi és éjszakai járóra. Az egyik uradalomnak a szélét az óriási vadaskert sodronnyal befont palánkozata jelöli meg: ez a Temetvényieké, az átelleni erdős hegyhát az Opatovszkyaké. Ennek a vadaskertjével újabb időben felhagytak; a szarvasokat, vadkanokat kipusztították, amikért az öreg Opatovszkynak, csak a parasztok vetéseiben tett kártételek címe alatt, évenkint negyven-ötvenezer forintot kellett fizetni. Drága vadpecsenye volt! Most ahelyett fűrészmalmok dolgozzák fel az erdőt, hamuzsírfőző telepek ritkítják a hozzájárulhatlan vadonrészt. A laposok irtványain pedig majorságok települtek le. A makkot szelíd sertéscsordák legelik fel, s a szarvascsordák helyén birkanyáj legelész. Mindezek Illavay Ferenc gondnoksága alatt változtak már meg ekképp.
Az országút a mély völgyből a hegygerincre kígyózik föl, s ott azután egy darabon a hegyoldalba vágva vonul tovább; egyik oldalán a meredek sziklafal, másikon egy szédületes lejtő, telenőve bozóttal; galagonya, som, veresgyűrű összegubacolva tarkállik, mint egy csodaszőnyeg végig az egész völgyvágányban; az őszi dér varázsecsetjétől sárgára, pirosra, lilaszínre festve, közte a rikító zöld borókacserje. Út nem vezet e völgybe sehonnan; rókának, vadkannak való menedék az. Az út közelében az Opatovszky részén látszik az utolsó irtás. Egy-egy óriási szálfa még ott van hagyva mutatónak, szerteszét töveikből kiforgatott tuskók hevernek, amiket feldarabolni nem érte volna meg a napszámot. Egy hosszú sor ölekbe rakott keményfa áll, mint megannyi sánc az út mellett, a magasra felnőtt virnánc és páfrány bizonyítja, hogy régen ott állhat.
Ezen a helyen van egy kőhíd. Arra szolgál, hogy a bércek közül lerohanó záporáradatot keresztülbocsássa. Az idén egészen benőtte e hegyi árnak még a medrét is az iszalag; jeléül, hogy itt nem volt felhőszakadás a nyáron.
Ez volt az utolsó híd, amit még meg kellett vizsgálni. Itt már nem volt több embere Illavaynak háromnál. Azok közül egynek volt fejszéje, a másiknak kőtörő vasrúdja, a harmadiknál volt a fáklya. Azonkívül volt a hajdú, rendes fegyverrel, neki magának is volt duplapuskája.
A kőhídnál leszálltak. Felül minden rendben volt, de alulról is meg kellett győződni, hogy alól a hídbolthajtásokon nincs-e valami hiba, nem kell-e annak is valami apostol.
Elöl ment a fáklyás ember, utána a hajdú a puskával, nyomukban a két munkás. Jó volt az óvatosság, ilyen helyeken dúvadak is tartózkodnak.
– Hahó! Ki az? – kiáltá el magát a fáklyavivő.
– Add meg magad! – rivallt a hajdú.
– Mi van odalenn? – kérdé a szolgabíró.
– Egy embert találtunk itt.
– Hozzátok fel!
Drótostót vala. Öles, izmos férfi. Viselete olyan, mint a többieké; ez nem változik a divattal. Hosszú, összecsapzott haja a vállait verte, s elöl a szeméig lógott, egész arca borotválva volt, mint fajtájáé szokott lenni, jó borostásan. A hajdú a nyakát fogta, a két munkás a két kezét, úgy hozták elé a híd alól. Az ember úgy tett, mintha részeg volna. Tartani kellett, el ne dőljön.
– Mit csinálsz ott a híd alatt?
Felelet helyett elkezdett az ember dalolni.
Hiszen megteszi azt a tót, hogy dalol, mikor jól be van pálinkázva, hanem ennek a dalra fakadása gyanús volt. Amint rákezdte a nótáját, azon hasábfa-rakások mögött valami halk recsegés lett hallható, mintha emberek osonnának el a tar gally között.
– Mi zörög ott? Felelj! – kiálta a drótosra a szolgabíró. Arra az abbahagyta a dalolást, s együgyű meghunyászkodással, a félvállára húzva a fejét, mondá nevetve:
– Hát bizonyosan disznók… – s rögtön talált is egy ahhoz való nótát, torkaszakadtából üvöltve: – Hej szvinya, szvinya! Dobre varuj doma! („Hej disznó, disznó! Jóra várnak otthon!”)
Illavay kilőtte a puskája egyik csövét az ölfák felé: arra aztán sebes rohanássá vált az előbbi zörej, mintha öt-hat ember menekülne a bozótba. Oda utánuk menni nem lett volna okos gondolat.
– Vizsgáljátok meg ennek az embernek a szeredását, meg a többi motyóit.
Legelőször is egy nagy éles kés került elő belőle.
– Mire való ez a nagy kés?
– Hát csak bizony szalonnát enni.
Azután a mesterségéhez való mindenféle szerszámok között találtak egy csomó tolvajkulcsot.
– Hát ezekkel mit szoktál enni?
– Csak biz ez olyan bolondság, cifraság, hogy zörögjön, mikor az ember táncol. Tót embernek nincsen sarkantyúja.
Azután a batyuból előkerült egy felmetszetlen kenyér. A hajdú azt súlyosabbnak találta, mint amilyen a közönséges kenyér szokott lenni, s felmetszette az öreg késsel. Hát abból meg előkerült egy kétcsövű pisztoly.
– Furcsa bestecket hord ez magával! Hát ez meg tán kenyérenni való? Hozzátok csak ide azt a fáklyát, hadd nézek a szeme közé!
Az egyik munkás odavilágított a drótos arcába a fáklyával. Arra egyszerre kiáltott fel a szolgabíró is, meg a hajdú is:
– Ohó! Hisz ez Zsiborák!
A fogva tartott mérgesen dobbantott a lábával, s dacosan fölvetette a fejét.
– No hát: – Zsiborák!
– Te vagy az, zsivány! aki kétszer törtél ki már a börtönből; no, most harmadszor, hogy a kezemre kerültél, fogadom, hogy nem illansz el egykönnyen. – Illavay e szóknál maga is mellen ragadta a drótost.
– Semmi zsivány! semmi megszöktél! – pattogott vissza Zsiborák. – Vagyok spión. Van nekem passzusom magyar generálistól.
– Miféle generálistól?
Zsiborák egy pillanat alatt kiszabadítá az egyik öklét a fogva tartó munkás markaiból. A nyakán volt neki egy nagy flastrom, ami alatt valami undorító tályog látszott lenni, azt hirtelen lekapta onnan: – nem volt az alatt semmi daganat, hanem egy sokrét összegyűrt papír:
– Itt van a generális passzusa – szólt, odanyújtva azt a szolgabírónak; s azzal önkényt nyújtá a kiszabadított kezét a hajdú elé, ki hirtelen gúzsba facsarintá mind a kettőt.
– Majd mindjárt eleresztetek ti engem. Csak hadd olvassa a szolgabíró a generális levelét.
Csakugyan Gorombolyi kormánybiztostól volt menlevele Zsiboráknak, ki azt mint általa megfogadott tábori kémet mindenkinek, halálbüntetés terhe alatt, védelmébe és oltalmába ajánlja.
– No, ugye? – hencegett a drótos. – Ott van, ugye? Majd ád nektek a generális azért, hogy a spiónját elfogtátok. Lesz nektek nemulass.
– Hát hiszen éppen oda készülünk hozzá. Téged is oda viszünk, Zsiborák, ne búsulj. – Motozzátok meg csak a cókmókjait.
A hajdúnak nagy gyakorlata volt már ebben. A magyarországi proletár nem sansculotte, hanem inkább tropdeculotte, tele van rejtekzsebekkel: innen egy írószer, amonnan egy acélráspoly meg egy-egy bevarrt aranypénz kerül a holdfényre; utoljára a bocskort is lebontják, annak a kettéválasztható talpbőre meg egy egész archívum.
A szolgabíró átnézte a rejtekükből előszedett iratokat.
– No, Zsiborák, most már csakugyan engedelmet kell tőled kérnem, hogy ilyen civilfogságba juttatlak. Mert te a katonai bíróság elé tartozol. Derék spion vagy te. A magyar hadsereg állapotjait jegyezted fel. Tegyétek farkasgúzsba, aztán dobjátok fel a szekérbe.
Zsiborák káromkodni kezdett, míg János hajdú a fejére nem rántotta a szeredását; abba aztán kiabálhatott. Nagy hirtelen egy jó szívós bükkfa husángot vágtak az útfélről, azt a fogolynak a két térde, meg a két könyökhajlása között átdugták: ezt nevezik farkasgúzsnak. Így aztán elfért szépen a parasztszekér saroglyájában.
– Menjünk tovább – mondá Illavay, miután meggyőződött róla, hogy ennek a hídnak nincs semmi baja.
– Az ellenség kéme lesz ez – dörmögé János hajdú, mikor újra megindultak.
– Valami egyéb oka is lesz annak, hogy ez itt a híd alatt rejtőzött – mondá Illavay. – Azok, akiket a rakásfák mögül elriasztottunk, bizonyosan az ő cinkosai voltak.
A hold tele fényben ragyogott már az erdős hegyhátak fölött, a szalonkák húztak a légben, a szarvasok rigyetése felelgetett egyik pagonyból a másikba egymásnak; csendes, hűs őszi éj volt.
Illavay egy kis időre elszunnyadt a kocsiban ülve, s azt álmodta, hogy megérkezett Dolnavárra. Nagy vendégsereg van a háznál. Mindenki szívesen üdvözli. De hát a menyasszony hol van? Azt mondják, mindjárt eljön, itt van a benyílóban, öltözik. Szeretné már látni. Nyílik az ajtó, s kilép egy bájos, szép alak. Ejh, ez nem ő; ez csak a nyoszolyólyány. Megint jön más. Az meg még szebb. De az sem ő; az meg a másik nyoszolyólyány. No, most jön már. Itt van a fehér ruhás menyasszony. Egyenesen vőlegénye felé tart. Magas, nyúlánk alak, búzakalász-színű hajfürtökkel, sötét sugárszemöldökkel, liliomfehér arccal; szemei kékek-e vagy feketék? nem tudni, csak azt, hogy ragyognak, s őreá ragyognak…
„Ejh, szerteszét oszolj, bolond álom!”
Az volna szép, ha egy főszolgabíró, aki hatvanezer embernek parancsol, egy ilyen álomcsőcseléknek ne tudna parancsolni! És ugyan jókor volt neki magát felébreszteni, mert éppen akkor jött a szekerével szembe egy másik jármű, amit nagy hiba lett volna álmos fővel elkerülni: egy gyapjús szekér.
– Hopp! Hó! Megállj! Ki népei vagytok?
A gyapjús szekér kocsiülésében ült egymás mellett egy kifordított bundába burkolt, borotvált képű férfi, meg egy honvédfrájter, a szuronyos puska a térde között. Maga a hienc fuvaros gyalog lépegetett a lovai mellett. Mindössze hárman voltak.
A szekeres hallatlanná tette a szót, mintha megsüketült volna, s tovább akart hajtani.
János hajdú aztán leugrott a kocsiülésből, s megfogta a nagy hienc lónak a zabláját.
– No hát, mi az? – kiálta akkor a borotvált képű mérgesen. – Ki állja el az embernek az útját?
– Valaki, akinek jussa van hozzá – szólt Illavay, leszállva a csézából s a társzekérhez közelítve.
– Megállj! Ne mozdulj! – Ordított akkor a katona, olyan hangon, mintha vártán állna, s neki fogta Illavaynak a puskát. A hienc azonban megrántotta a könyökét.
– Sus ki, de ne lú (Süsd ki, de ne lőj!) Ez a pan szolgabíró. Nem látod a hajdút?
– Jó, hogy szólt kend – mondá a vitéz –, mert már elkezdtem lűni.
Illavay pedig hidegvérrel szólt oda neki:
– Ugyan, öcsém, nem szégyenled felém tartani azt a puskát, mikor tudod, hogy nincs rajta gyutacs?
– Hát már azt hogy tudja az úr? – Azzal szépen letette maga mellé az egész mangalétát.
A mai Werndl- és Snider-korszak emberének szükséges megmagyarázni, hogy mi volt az a gyutacs. – Ezt németül úgy hítták, hogy „Zünder”. Mikor a kovás szerszám helyébe feltalálták a vegytani gyutacsot, hát akkor ennek az alakja olyan volt, mintha egy vékony, lapos szalmaszálat csináltak volna lágy vasból, a közé volt szorítva a robbanó anyag, azt dugták bele a puska lyukába, arra csapott rá a fegyver sárkánya, úgy sült el. Amint aztán a lőkupak (kapszli) fel lett találva, az egész átmeneti korszakot a lomtárba dobták, ott hevert évtizedekig, míg végre eljött az ideje, hogy 1848-ban a nemzetőrség fölfegyvereztessék: annak a számára aztán előkeresték a fegyvertárból ezeket a gyutacsos puskákat. Jó fegyverek voltak azok nagyon; csakhogy azt a bolondságot, amivel el lehetett őket sütni, sehol e világon nem fabrikálta már senki. Ilyen fegyverekkel kezdték meg a hadjáratot a mi „kortársaink” („őseid”, kegyes olvasó).
Imitt-amott támadt egy-egy kisvárosi gyógyszerész, aki aztán hevenyében készített azokhoz való gyutacsot „robbanó papíros”-ból, s ez is megtette a szolgálatot, de hogy Dorombolyi úr fegyverei még enélkül egyáltalában szűkölködtek, azt Illavay magából Zsiborák jegyzetéből olvasta.
– No, hát kik önök? Mi járatban vannak? Honnan jönnek? És hová tartanak? Ilyen késő éjszakán.
A borotvált képű csak mindig nem akart még kijönni a subájából: onnan felelgetett nagy szálkásan a kérdésre.
– Én magam Temetvényi Ferdinánd gróf úr őexcellenciájának az udvarnagyja vagyok. Gyapjút szállítok, mit a kormánybiztos úr lefoglalt az állam számára. Az ő parancsára kell azt a székvárosba vitetnem, hogy ott a hadi kasszából fölvegyem az árát. Ez pedig itt mellettem a kormánybiztos úr által mellém rendelt kíséret.
Az utolsó kérdésről azt hitte, hogy azt eleresztheti a füle mellett.
– S miért járnak önök éjszaka?
– Azért, mert az egyik kerekünkről lepattant a keréktalp, s amíg azt a kovács felvasalta, éjszaka lett.
– Miért nem maradtak ott abban a faluban, ahol a baj érte éjszakára?
Ez a vallatás már kezdte bosszantani azt az urat.
– Ejh! Hisz ezeket a gyapjús zsákokat csak nem rabolja el senki a szekerünkről.
– De hátha egyéb is van ezekben, mint gyapjú?
Már erre a kérdésre, mint a rókakeresztelte tüskésborz, bontakozott ki egyszerre a kifordított bundából a feleselő, s nagyot bámult a szolgabíróra.
– Hozza kend ide azt a fáklyát! – kiálta Illavay, a hátul jövő szekér felé, mely azalatt szintén odaérkezett, úgy, hogy a három kocsi egymás sorjában elzárta az országutat.
A fáklya aztán elég világot adott, hogy annál egy levelet el lehessen olvasni.
– Itt van egy levél a gróftól az udvarnagy úrhoz.
Az az úr elolvasta azt. Nem tetszett neki.
– Hát mit tetszik akarni?
– Ott van a levélben.
– Itt az út közepén?
– Ibi, ubi. Az én felhatalmazásom így szól.
– De ezt a szállítmányt lefoglalta a kormánybiztos.
– Csak a gyapjút; de nem ami a gyapjú között van.
– De az van kimondva, hogy halál fia, aki hozzá mer nyúlni.
– No, hát én éppen annak a fia vagyok, s majd hozzányúlok.
Az udvarnagy a katonát taszította most oldalba:
– Protestáljon az ellen kegyelmed!
– Mi a ménkűt csináljak?
– Emeljen szót.
– A puskám boldog végével talán?
– No, hát én protestálok! Ez itt mind államvagyon. Ezért én felelős vagyok a kormánybiztosnak az életemmel, a fejemmel. Én nem engedek a zsákokhoz hozzányúlni.
Illavay agyában egy gondolat villant meg.
Odaszólt csendesen a fejszés emberhez, aki a megkötözött Zsiborákot őrizte.
– Húzza le kend a jámbor fejéről azt a szeredást; meg ne fulladjon alatta.
– Dejszen másutt kell ennek megfulladni – tréfált vissza a paraszt.
Akkor aztán az udvarnagyhoz fordult Illavay:
– Ha még egy szót mer ön szólni, önt is odaköttetem a mellé másik ember mellé.
– Hüh! – szörnyedt fel egyszerre az udvarnagy, amint a háta mögé tekintve a gúzsba kötött embert meglátta. A többiek azt hitték, hogy az alaktól ijedt meg, s a hasonlóvá tétel fenyegetésétől; csak Illavaynak az éles szemei vették észre, hogy ez az ember annak a fogolynak az arcától rémült meg olyan nagyon.
S attól a perctől fogva aztán az udvarnagy igen alázatos lett. Az álla fázott, a homloka meg izzadt. Iparkodott kitüntetni készséges serénykedését a harazsákok leemelgetésénél; ő maga mutatta meg, hogy melyik rejti magában a keresett acélszekrényt, s folyvást méltóságos úrnak nevezte a szolgabírót.
A kísérő honvéd pedig azalatt leheveredett az útfélen a fűbe, az üres puskája mellé, s elkezdett cifrán fütyörészni, a szép fiastyúkra bámulva az égen, s nem gondolt semmire, ami körülötte történik a világon, hogy most ő először és utoljára életében lovagolt egy félmillió forintos paripán; hogy csak egy hajszálon múlt, hogy ezért a lovaglásért most elvágott nyakkal nem fekszik az útfélen, s hogy azt a levágott nyakat holnap vagy holnapután megint megkaphatja.
Mikor a szekrénykére rátaláltak: azt Illavay átvette, s bezárta a saját kocsiládájába. Az udvarnagynak adott róla néhány sort, hogy sértetlenül vette azt át. A ládikó le volt pecsételve a gróf címerével.
– Most ön mehet a gyapjúval a székvárosba. Katonai kíséretre nincs már szükség.
– Nincs.
– Ön pedig, vitéz úr, fel fog ülni ide a szekérre, az elfogott kém mellé, s vigyáz rá, hogy meg ne szökjék, visszaviszi őt a táborba, az őrnagy úrnak átadja, bejelentve, hogy a szolgabíró fogta el; aki rögtön meg fog érkezni. Addig őriztesse jól, mert nagyon veszedelmes ember.
Nagyobb elővigyázatból azonban még a két parasztot is odaültette a szekérre.
Azzal aztán a maga kocsiját a válaszútnál a kenyérszállítással megbízott helységek felé fordíttatá, hogy holnap délig minden rendben legyen, valami hiba ne maradjon. Mert a dicsőséghez, ahhoz van osztozó elég; de ami hiba történik valahol az országban, annak nem akad gazdája: az mind a szolgabíróé.
