Az üldözött őz
Az üldözött őz
Koczur nem ment aludni, ahogy a teste kívánta volna, hanem felvette a kabátját, s végigtapogatózott a folyosón, amíg rátalált arra az ajtóra, amelyiket keresett: azon egyenesen be is nyitott, minden kocogtatás nélkül.
A szobában még gyertyavilág volt, s az egy szál gyertya mellett ott dolgozott Arnold a rajztábláján. Az építészeti kép készen volt, csak az iralhúzásokat, meg nehány elhibázott vonást kellett még belőle kitörülgetni, kivakargatni, ruggyantával és éles tollkéssel.
– Hát te, fiacskám, mit mókherolsz ilyen késő éjszaka? Csak nem bankót csinálsz tán?
A fiú gyermeki kedélyességgel felelt a késői látogatónak.
– Nézze csak, Koczur bácsi, ráismerne-e erre a házra?
– A biz uccsegéljen a mi palotánk! Minden megvan rajta: még a címer is a háztetőn.
– Meg akarom lepni vele az apát, azért maradtam fenn, hogy reggelre készen legyek vele.
– No iszen, majd az apa is meglep téged! – Hát aztán mi van még hátra belőle?
– Még csak egyet-mást ki kell belőle vakargatni.
– S te jól értesz a kivakargatáshoz? S azután a kivakart helyébe még más mindenfélét beleigazgatni ugyebár? Héj, héj, fiacskám, ezzel a talentummal meg sokra lehet vinni az embernek.
A fiú megütődve tekinte Koczurra, s kiejté a kezéből a vakaró gyantát.
Koczur odahajolt a fiú válla fölé, s csendesen suttogva mondá neki
– Fiacskám! Te a mai szent napon valami nagyon merész tréfába ártottad magadat. Hamis passzust segítettél csinálni egy pusztázó betyárnak.
– Micsoda?
– A biz Isten, a Bogár Jancsi volt, akit hét vármegye kerget egyesült erővel. S te annak igazgattál ki egy ferde útlevelet simára.
– Ki mondja azt?
– Persze, te azt gondolod, hogy senki sem látta; – pedig hát elég, hogy a csárdás ott lábatlankodott. Az ilyen parasztnak elöl-hátul szeme van. Akkor is rád vigyáz, amikor hátat fordít. A bizony kileste szépen, hogy te egy pohár borért meg egy roszprádliért egy követ fújtál a futó betyárral. Első dolga azután az volt a parasztnak, hogy följelentette az édesanyádnak, hogy micsoda tréfába ártottad magadat. A báróné meg természetesen azonnal sietett ezt az édesapáddal közölni.
– Hát hiba volt az, amit tettem?
– Óh, sancta simplicitas! Látszik, hogy nem laktál a kollégiumban. Nem tudod, hogy mit tesz az: schédát falsifikálni. Dehogy hiba! Virtus ez! Olyan vitézi cselekedet, amiért az állam két esztendőtől ötig való ingyen ellátásban részesíti a halandót.
– Ugyan, ne tréfáljon, Koczur bácsi!
– Tréfál a kánya! Magam fülével hallottam, amint papád idehívatta a csárdást, s rá akarta bírni, hogy hallgassa el az egész dolgot. A csivasz paraszt azt allegálta, hogy ötezer forintért megállja a titok, azon alul nem hallgat. Ha a báró nem adja meg neki, elmegy a főispánhoz, az majd kapva kap rajta. Héj, az öreg Temetvényi gróf milyen örömben lesz, ha a kezébe kaphatja ezt a fegyvert, amivel az ellenségének a szívébe döfhet egyenesen. Pörbe foghatja, becsukathatja az Opatovszky család egyetlen majorescóját. Semmi árvíz le nem mossa többet a família címeréről ezt a foltot.
A fiú reszketve állt föl a helyéről, arca elsápadt, ajkai szótlanul rebegtek.
– Az apádnak pedig éppen most nincsenek meg azok a gyönge ötezer forintjai, amikkel a trónörököse immunitását megvásárolja. Dühös volt a báró rettenetesen. Alig bírtam visszatartani, hogy a puskával ide ne jöjjön, s rögtön főbe ne lőjje nevének ilyetén meggyalázóját. Utoljára aztán valami nagyot gondolt. Azt mondta, hogy úgy fog tenni, mint a spártaiak, meg Brutus, meg nem tudom még kicsoda, úgy tetszik, hogy Foscari, velencei dózsé, aki a vétségben talált fiát saját maga szolgáltatta át a törvényszéknek. Azt mondta, hogy inkább maga előzi meg a parasztot: elmegy a főispánhoz, s feljelenti a dolgot. Így legalább meg lesz mentve a családi név ősbecsülete. Az elfajult fiút aztán nem bánja, csukják be valami javítóintézetbe, ami fiatal gonosztevők számára van felállítva. Rögtön be is fogatott a postakocsissal, aki engem idehozott fele útról, s éjnek éjszakáján bevitette magát a székvárosba. Halhattad a kocsizörgést: ebben a minutában ment el.
Mindez olyan valószínűnek volt kifundálva. Hogy is tudhatott volna erről valamit Koczur valami más úton? Ki mondhatta volna el neki ezt az esetet, holott ő akkor útban volt, s egy árokba dőlt, összetört hintó összetákolásán kívül egyébre gondja nem is lehetett: azóta pedig a házon kívül sem volt.
– Én Istenem! – rebegé Arnold. – Hát olyan nagy bűnt követtem volna én el? Én nem tudom. Hiszen én nem gondoltam semmire.
Ekkor aztán Koczur egészen más arcot öltött; a vállára csapott Arnoldnak.
– Ne félj semmit, fiacskám: Ember vagy a talpadon! Semmi hibát se követtél el. Ellenkezőleg! Nagyon hasznos dolgot cselekedtél. Szedd össze magadat! Magad sem tudod, hogy milyen derék fiú vagy. Én mondom azt! Ne félj semmit, míg engem látsz! Az az útlevél, amit te csináltál, különb nemesi leveled lesz neked, mint az öregapád kutyabőrei. Tudd meg, hogy az az ember, akinek a számára azt készítetted, nem valami futóbetyár, hanem a mi igaz ügyünknek a hőse.
– A mi igaz ügyünknek? – kérdé elbámulva Arnold.
– No, azt te még nem érted. – Majd megérted, ha nagyobbra nősz. – Most az az ember, akinek azt az útlevelet kiigazítottad, ezzel átkelhet a határon, s behozhatja a behozandókat.
– Mik azok?
– Majd megtudod, fiacskám: hamarább megtudod – mint gondolnád. Majd megtudod te nemsokára azt is, hogy ki az a Koczur. Ne félj semmit. Csak hagyd magadat elfogatni; csak hadd vigyenek vasra verve az önkény poroszlói. Ott leszünk mi az útban, és kiszabadítunk. Akkor aztán majd megtudod, hogy kik vagyunk. – A mi nevünk légió! Ott vagyunk mindenütt elrejtőzve. Csak egy füttyentés ezzel a síppal, s minden gunyhóból, minden barlangból: a föld alul, mint a raj, tódulunk elé. A temetvényi várrom a mi főhadiszállásunk. Minden üldözött ott talál menedéket. Onnan indulnak meg a dicső napok Hah! Lesz még szőlő, lágy kenyér! – De hát te még ezt mind nem érted. No, hát csak ne búsulj fiam semmit! Akikkel szövetségre léptél, azok nem hagynak elveszni. Légy készen mindenre! Én is ilyen fiatal koromban kezdtem magamat feláldozni a közügyért: azóta is mindig annak áldozom fel.
Azzal végigtapogatva a fiú izmos vállait, karjait, mint aki egészen meg van valakivel elégedve, nagy biztatások közt hagyta őt magára.
A gyermek meg volt rémülve. – Mindaz, amit Koczur beszélt neki, olyan nagyon hasonlított az igazsághoz. A semmire nem gondoló gyermeki lélek most egyszerre arra a tudatra ébredt fel, hogy ő egy olyan bűnt követett el, amit az ország törvényei a legsúlyosabb büntetéssel torolnak meg. S ez a bűn helyrehozhatatlan, és ebből egy egész láncolata fog következni az egymást szülő rémtetteknek. Ki tudja, minő, ki tudja, hol végződő merényletek támadnak ennek nyomain? A neveiket sem képes még azoknak kitalálni; sejtelme sincs felőle, hogy mi célból, mi okból tervezik azokat? Kik vannak beleavatva? Hová igyekeznek vele? Csak azt mondja neki az egész testét és lelkét elálló titkos borzadály, hogy mindennek ő lesz az oka.
Nem volt kihez forduljon tanácsért.
Csak egyet érzett: azt, hogy neki most futnia kell. Hová? Azt nem tudta. Csak innen el.
Nem lehetett semmi kétsége. Amivel vádolják, azt csakugyan megtette. Akkor nem tudta, hogy mit tesz; de most már fel van világosítva róla. Azt, hogy ő egy megrögzött, börtönbe, javítóházba becsukni való gonosztevő, mindennap volt módja hallani, és mindenkitől. A gyermeki csínytevések, amik nélkül egy nap sem múlt el, neki mint főbenjáró bűnök voltak beszámítva. Maga is azt gondolta, hogy annak már így kell lenni. S akitől legtöbbször hallotta, hogy ő olyan elvetemedett gonosztevő, akinek előbb-utóbb az akasztófán kell végezni, az volt a bárópapa maga. Arnold, mióta az eszét tudja, nem tanult egyebet, mint hazudni, csalni, kárt tenni. – Azt is mindig hallotta, hogy a szomszéd gróf, a főispán milyen esküdt ellensége az ő egész családjának. A húgával gyakran tanakodott rajta, hogy kellene annak egyszer felgyújtani az erdejét? Emlékezett rá, hogy ez a főispán rendelte azt el, hogy az ő és testvére gondnokául egy idegen ember legyen kinevezve: egy ember, akit ő ki nem állhatott hideg, szarkasztikus modoráért, ami gyermekekre nézve olyan lehangoló, s akinek a gondnoksága mellett jobb nevelést ugyan nem kapott, mint eddig, de sokkal rosszabb dolga volt, mint Koczur felügyelete alatt, aki elnézett neki mindent, s elhordta magával mindenféle bohó kalandjaira. Miért akarná őt megcsalni az a Koczur? Mi érdeke volna benne? Miért akarná őt ilyen nagyon megrémíteni? Miért keresné fel őt késő éjszaka, ha nem volna a veszély valódi, ami őt fenyegeti? Becsukatni a rabok közé, akik Illaván pokrócot szőnek. Egész életén viselni a hamisító nevet a homlokán! Pedig kitelik az apjától, hogy őt föladja. S a főispán nem fog irgalmat ismerni.
– Hátha még nagyobb veszedelem is lesz ebből, amihez ő segédkezet nyújtott. Valami országos zendülés, aminőről a cselédek meséltek neki, hogy volt már egyszer, az ő születése előtt alig egypár esztendővel. – Most már arra is emlékezett, hogy néha, mikor az erdőkön kóborolva meglátott a közeli ormokon felmagasló Temetvényi várromok közt estenkint valami tüzet kigyulladni, a kísérő vadász azt mondta a kérdezősködésre, hogy ott bizonyosan gerillák tanyáznak. Kezdett most már némi sejtelme támadni, hogy mik azok a gerillák. A Koczur, ha jól felborozott, elejtegetett néha olyanformát, hogy „Hej, mikor mi a báróval hajdanában gerillák voltunk!”. Fantáziája kiegészíté aztán a fogalmat ez ismeretlen lényről. – Olyanformát is hallott egyszer egy dühbejött embertől (alighanem az anyjától), hogy az apáknak minden bolondsága elragad a fiakra is. Rögeszméje volt, hogyha az apja gerilla volt valamikor, akkor neki is bele kell jutni ebbe az állapotba menthetetlenül. S mert nagyon rettegett tőle, még jobban szédült föléje. – Senkije sem volt, akinél oltalmat keressen.
Csak a kis bűntárs, a nővér, az szerette valamiképpen. Olyanforma volt az a szeretet, mint két korhely cimboráé, akiket összeköt az együtt elkövetett csínytevések közös titka.
Ennek nem mondhatja el a baját, mert ennek nem lesz rá más válasza, mint hogy szökjenek el a háztól együtt.
Egy levélkét írt neki, s ezt az asztalán hagyta, hozzá címezve. Ennyi volt benne: „Nekem futnom kell innen, megyek a világba. Isten hozzád.”
A rajzolótábláról levágta azt a képet, s összehajtogatva a zsebébe tette. Maga sem tudta, hogy minek viszi el. Talán csak azért, mert ez igazán jogos tulajdona volt; maga készítette.
Nem volt több egy öltöző ruhájánál (a többit rég értékesítették a házalók), nem kellett neki nagy batyut összerakni. A rajzolószerei elfértek az oldalzsebében. – Jó szerencse, hogy a Koczur által felküldött pogácsát az este nem költötte el, az most jó lesz útravalónak. Meddig? Egy ötlete támadt, s azt mondta: elég lesz odáig! S ezt az ötletet valóban az őrangyal sugallta a lelkébe.
– Van egy ember a világon, akit ennél a háznál mindenki szid, rágalmaz, káromol. Apa, anya, házibarát, cseléd, mind gyűlölködve beszél róla. Annak, aki ettől a háztól menekül, annál az embernél bizonyosan jó menedékre kell találni. Akit azok mind gyűlölnek, akik őt űzik, hajtják, az lesz az az ember, akinek őt bizonyosan be kell fogadni. Úgy hívják, hogy Illavay Ferenc.
Amint az éji őr elkürtölte az „éjfél után óra kettő”-t, Arnold csendesen kilopózott a szobájából, s elhagyta búcsúzatlanul az apai kastélyt, nekiindulva az ismeretlen világnak.
Az uraságok későn szoktak kelni. Koczur pedig azt még diákkorában megszokta. Csak a diák meg a gróf tudja, hogy mi az igazi uraság.
Atalanta báróné, mikor az öltözőszobájából kijött, a reggelihez felterítő inasnak azt mondá, hogy nem kell hat csészét tenni az asztalra, csak ötöt. Az inas szokva volt már az ilyen rendeletekhez. Valaki a családból nem kap reggelit. Ez többnyire Arnold úrfit szokta érni.
Ezúttal azonban a báróné más valakire gondolt. Az éjjel lefekvés előtt ő is jól hallotta az eltávozó úticséza gördülését. S miután férjét azzal az utasítással hagyta meg, hogy Koczurt azonnal küldje el magától, semmi kétsége sem volt afelől, hogy az eltávozó az alkalmatlan cimbora volt. Ezúttal csakugyan törésre került a dolog.
Annál nagyobb lehetett azután a bámulata, amidőn az inast elküldte, hogy hívja meg az uraságokat a reggelihez, s a legelső, aki betoppant az étterembe, éppen a szeretetre méltó Koczur volt.
– Ah! Ön kelt föl leghamarább, kedves Koczur?
– Én éheztem meg leghamarább, kedves báróné.
– Tessék helyet foglalni, itt a kávé; a többi urak is mindjárt jönnek.
– Csókolom kegyes kezeit. Tetszik már tudni, hogy én sohasem élek ezzel az indiai babbal: én csak maradok a régi patriarkális szokásom mellett.
S azzal félretolva az asztal végére tett csészét, kirakta a zsebéből a paprikás szalonnát meg a pálinkás butykost.
– Ez az én kávém!
Ezalatt belépett Diadém úr is, s az is jó reggelt kívánt Koczurnak. Az inas ellenben azzal a hírrel tért vissza, hogy a báró urat nem találja sehol.
– Jaj, barátom, azt ne is kéresse – mondá neki Koczur, aki már akkor (nem várva senki másra) letelepedék a maga helyére, s erősen megsózta-paprikázta a leszelt szalonnáját. – Elutazott a báró úr még az éjjel.
– Hová? – kérdé elbámulva a báróné.
– Hát hová máshová? Vissza Pozsonyba – regresszírozni magát.
S azzal, hogy még nevetősebb legyen az ábrázatja, teletömte a pofáját szalonnával, kenyérrel, kedélyesen himbálva a lábait.
A báróné szikrákat szórt a szeméből feléje.
– Ez megint ennek az embernek a műve volt! – monda franciául Diadémnek.
Koczur egy szót sem tudott franciául, hanem azért megértette ő azt. A hangból kitalálta, hogy mit beszélnek.
– Bizony én nem vagyok annak az oka, méltóságos asszonyom. Méltóztatik kegyesen tudni, hogy a báróné maga kívánta, hogy a báró hagyjon el engemet magától; ő tehát maga elutazott; engemet pedig itt hagyott a háznál.
A báróné úgy tett, mint aki nem is hallotta ezt az inzultust
– Hol vannak a gyermekek? – kérdé az inashoz fordulva. Az vállvonogatva mutatott az ajtóra.
Azon már egyszer bedugta volt a fejét Czenczi, de aztán megint visszahúzódott, rövid idő múlva ismét előkerült, bátyjának a felbontott levélkéjével a kezében. Azt egyenesen odavitte az anyjához. A báróné átfutotta a rövid tartalmat, s aztán átnyújtá a levelet Diadém úrnak. Az is elolvasta, s vállat vont rá. Koczurnak nem adták oda; az nem is olvasta el; de azért legjobban tudta, hogy mi van a levélben.
– Kristóf! – mondá a báróné az inasnak – még egy csészét félre kell tenni az asztalról.
S azzal a társaság többi része számára háziasszonyi politesszel töltögeté a mokkát, s meríté a tejszínt a csészékbe.
Csak Czenczi baronesznek hullottak nagy könnycseppei is a kávé közé.
– Kristóf! – parancsolá Atalanta – Czenczi baronesznek vigye át a reggelijét a saját szobájába.
(Micsoda illetlenség az: egy tizenkét esztendős nagy leánynak könnyeket hullatni, mikor társaságban van!)
De Czenczi baronesz még annyira vitte az illem elleni kihágást, hogy egész zokogó szóval interpellálta meg a mamáját.
– Hát nem fogsz utánaküldeni Arnoldnak?
– Az nem az ön gondja! Majd hazajön, ha megéhezik.
Czenczi durcásan fordított egyet a vállán.
– Akkor majd utánamegyek én, s fölkeresem.
S indult.
– Czenczi! – szólt ekkor édeskésen az anyja. – Jer ide hozzám.
Aztán mikor ott volt mellette, azt súgta neki a fülébe:
– Ma délelőtt itt lesz a szabó, mértéket vétetek neked egy szép „pepita” ruhára.
– De „schottisch” volantokkal? – jegyzé meg Czenczi baronesz.
– Természetesen.
Czenczi baronesz aztán nem hullatott több könnyet, s nem szökött el Arnoldot fölkeresni.
Amint Diadém úr elköltötte a kávéját, fölkelt, s odaült Koczur elé. A báróné még vajas kenyeret evett. Koczur pedig rakta befelé a paprikás szalonnát, kenyérhajon elmetélve.
– Koczur barátom, én meg vagyok felőle győződve, hogy ön jól tudja, hová lett a báró?
– Arnold báró?
– Patvart! Törődöm is én Arnold báró diákkalandjaival. Kornél báróról beszélek. Hová mehetett el ilyen rögtön?
– Ideám sincs róla. Ha kérdeztem volna tőle, nem mondta volna meg, s ha megmondta volna, bizonyosan másfelé ment volna.
– Itt pedig okvetlenül szükség van a jelenlétére, hisz éppen azért adtunk egymásnak ide találkozót. Igen fontos ügyeket kellene együtt elvégeznünk.
– Fontos ügyek! – szólt Koczur, s ezt a szót valami olyan bántó, fitymáló tréfás arcfintorral kísérte, hogy érthette belőle minden ember, mi véleménye van neki a fontos ügyekről.
– Azt akarom vele mondani – magyarázá Diadém úr –, hogy vannak bizonyos végelintézésre váró ügyek, amiket nem lehet befejezni – az ő aláírása nélkül.
– Sőt az ő pecsétnyomó gyűrűje nélkül, mert maga az ő aláírása még igen kétséges szentesítése egy okiratnak. Minden esztendőben megváltoztatja az aláírását, s ha egy levelet ír, annak az egy oldalán annyiféle kalligrafiája van, mintha minden sornál egy megint másik diák csinált volna probatio calamit. Az egyik sor betűi hátradőltek, a másiké előre, a harmadiké hegyes és hosszú vonalokból állnak, a negyediké elterülnek. Kezdi légyfejekkel, végzi verébfejekkel. Nekem mindig azt hozta fel igazolásul, hogy azért ír ilyen furcsán, mert van neki egy gézengúz rossz fia, aki a boltosoknál megrendeléseket tesz az ő nevében, az írását utánozva; hanem én tudom legjobban, hogy ezelőtt is mindig így szokott írni, mikor még Atalanta méltsám nem tette őt boldog apává.
– Mindent meglehet öntől tudni, kedves Koczur, csak azt az egyet nem, amit az ember éppen tudni óhajt. Tehát nem szólt önnek Kornél báró afelől, hogy mi viszi el olyan rögtön innen, megérkezése után alig néhány órával?
– Hogy mi vitte el innen olyan hamar? Azt ő nekem nem mondta, hanem azért én tudom. Először a meleg, aztán a hideg. Melege volt attól a háromezer forinttól, amit a zsebében érzett, és fázott attól a gondolattól, hogy holnap ebből mindenféle alkalmatlankodó szadduceusoknak majd hogy szét kell sokat osztogatni. Az már neki nyavalyája, hogy szabónak, csizmadiának, boltosnak, mosónénak adósa szeret maradni, ameddig lehet. Hát ez vitte el, semmi más. Ellenben azt is megmondhatom, hogy mi fogja visszahozni. Hát mihelyt az a pénz elfogy: (az pedig a pozsonyi „Arany Oroszlán”-nál tovább nem tart) azonnal itthon lesz megint. Ne tessék aggódni; holnapután itthon fogjuk őméltóságát tisztelhetni. Én azonban most megyek a fiút keresni, hogy hová lett, mi csípte meg.
Azzal becsattantotta a szegedi bicskáját, s a szalonnás tíz ujját beletörülve a bekecse báránybőr bélésébe, azt mondá búcsú fejében a bárónénak, hogy „kisztihand”. S meg is tette, amit mondott.
A menekülő gyermek vágott magának az útfélen egy botot az útra. Ez volt az egyedüli apai jussa az ősi huszonkétezer holdas erdőből. A kést, amivel azt levágta, belehajítá a legmélyebb árokba. Ez is egyik segédeszköze és bűnjele volt az elkövetett gonosztettnek; annak a díjában adták ezt neki.
Nem volt más vezetője, mint az a csillag, ami ott szokott lemenni, ahol az a két hegy összeér, amelyiknek a völgyében lakik valahol az a valaki, akivel őt kisgyermek kora óta folyvást ijesztgették: „Ha rossz leszesz, majd eljön az Illavay és megesz”, később megint: „Ha nem akarsz tanulni, majd elvisz az Illavay, s aztán majd eldeklinál”. – Legtöbbször hallotta azt, hogy ha hazudsz, az Illavaynak adunk, s az tüzes vasakkal sütögeti annak a nyelvét, aki hazudik!”. Hol vannak hát azok a tüzes vasak?
Jó gyalogló volt; teste olyan, mint az acél: ez anyai örökség volt, ilyenformán megtörtént rajta, hogy azon a híres országúton utolérte azt a bricskát, amin apja egy órával korábban elutazott. Ebben azonban az előfogatnak is volt érdeme. A két kifáradt dikhenc különben sem szokta magát megerőltetni; az út pedig nyaktörő volt, a kocsisnak vigyázni kellett a barazdolásnál, hogy még egynehányszor ki ne tálalja a sár közepébe a földesurat. Egy helyen mégis belekeveredtek a kátyúba. Az istráng összeakadt.
Arnold messziről megismerte az apjának a hangját azokról a szép retorikai frázisokról, amikkel egy sárban rekedt utas szokta eláldogatni sorba azt, aki ezt az urat teremtette, ezt a sarat teremtette, meg ezeket a lovakat teremtette. Ő aztán jó messze lekerült az útról, hogy az apjával össze ne kerüljön. Nekivágott az erdőnek, mint valami menekülő tolvaj, s követte a patak mentén a gyalogösvényt. Tudta, hogy annak valahol majd csak ki kell lyukadni. A rém, ami egész lelkét terhelte, oly nagy volt, hogy nem jutott eszébe semmi más félelem.
Valahol az erdők mélyén tüzet látott lobogni, amit az éjszakai csalódásban óriásoknak látszó férfialakok álltak körül. „Ezek bizonyosan azok a gerillák” – gondolá magában, s minthogy az ösvény egyenesen arra vezetett, azt is elhagyta, s aztán nekivágott a meredek hegyoldalnak egyenesen, út nélkül, tövisen, ciheren keresztül.
Virradni is kezdett, mire a hegyhátra fölért.
Onnan aztán, amint széttekintett, nem látott maga előtt mást, mint erdőt. – Hanem e rengeteg közepéből magasan emelkedtek ki a temetvényi vár romjai. Onnan egyenes ösvény vezet le abba a völgybe, ahol Illavay birtoka van. Kerülnie kellett a járt utat, s elbújnia minden szemközt jövő elől, hogy meg ne fogják, vissza ne vigyék. Reggeltől napestig kódorgott erdőkön, mezőkön keresztül; ahol elfáradt, ott lefeküdt, a mohos gyep igen jó ágy; ebédet is talált „a nap”-nál: tavasszal a bibicek fészkelnek a morotva között, s azoknak a tojása uraknak való csemege; a homokos garádokban pedig talált elég turbolyagyökeret, ami igen jóízű; az Isten őrizte, hogy ugyanannyi fiatal bürköt nem evett meg helyette, ami nagyon hasonlít amahhoz. Estére aztán szerencsésen bevergődött abba a faluba, aminek a nevét sem tudta, csak annyit hallott felőle, hogy abban minden ház tarkára van festve, s mindjárt a falu végén Temetvény felől áll egy oszloptornácos ház, az az ő nagybátyjáé.
Jó is volt rá nézve, hogy este sötéttel érkezett meg, nagyon megnézték volna különben: ágrólszakadt külsejével mindenki garabonciás diáknak tartotta volna; ruhái megtépve, arca, kezei összekarcolva a tövistől, térdein, könyökein a hegymászás latható haváriái, fénymázos cipőinek orra a talpától elválva; méltó staffage egy bűntudattal üldözött, kóborló suhanc rossz lelkiismeretű arcához.
Mikor odaért a ház ajtajához, elébb félénken benézett az udvarra: nincs-e ott valami cseléd vagy harapós kutya. Kutya nem volt az udvaron. Falusi ügyvéd komondort nem tart, – a kliensek végett, csak vadászkutyát; az pedig odabent alszik a kanapén. Egy szolgáló volt kinn a folyosón, az ludat tömött, meg kellett várnia, míg elvégzi. Csak aztán, hogy az bement a konyhába, volt ideje hirtelen besurranni az utcaajtóból addig a legközelebbi szobaajtóig, ami fölé nagy betűkkel van fölírva, hogy ez az IRODA. Azon benyitott a fiú minden kocogtatás nélkül. – Jó helyen járt. A tágas szobában ott ült az íróasztalnál egy széles vállú férfi, akinek a boglyas haja, torzonborz szakálla erősen szürke volt már, széles homloka ráncokba szedve: ernyővel letakart olajlámpánál dolgozott egy csomó szétbontott pörirat között.
– No! Ki az? Mit akar? – kérdé az ajtónyitásra föltekintve. Aztán mikor meglátta a belépő alakot, azt mondá:
– Ahán – s a zsebébe nyúlt.
Ennek az alaknak a megpillantásánál s ennél a zsebbe nyúló mozdulatnál az az ötlet nyilallt Arnold fejébe, hogy eltagadja magát, s azt mondja, hogy „ein armer Reisender”, s odatartsa a kalapját az alamizsna elé – s aztán odább menjen, folytatni azt a mesterséget. Hiszen szép az, aki érti.
Hanem aztán csak eszébe jutott, hogy mit fogadott föl magában. Nem akar hazudni többet. Itt az első kísérlet. – Hátha az igazat mondás is kifizeti magat. – Felemelte a fejét, s közelebb lépett egészen bátran.
– Én vagyok Opatovszky Arnold, édes urambátyám.
S csakugyan jó hatása volt az igazság kimondásának. A trabális férfi egyszerre felugrott az asztaltól, s silénusi ábrázatját engedve nyájas mosolygásra torzulni, odament a belépő elé, s atyafiságosan megölelte, megcsókolta.
– Szervusz, kis öcsém! Hát mi jó hozott ide?
– Szöktem – felelt röviden Arnold.
– Azt kezdem látni. Honnan jösz?
– Hazulról.
– Hogyan?
– Gyalog.
– Mégpedig a hegyeken keresztül, ahogy veszem észre. Ettél-e valamit?
– Ettem az úton.
– Hol és mifélét?
– Mindenfélét, amit hazulról hoztam magammal.
– De az én házamnál az ám az első regula, hogy igazat kell mondani.
– Minden igazat meg kell mondani?
– Igen bizony. No, hát mi volt az a mindenféle?
– Egy pogácsát hoztam hazulról, s találtam az úton bibictojást meg turbolyát.
– Akkor ülj le ide a pamlagra, megyek siettetni a vacsorát.
Arnoldnak alig volt ideje körülnézni a prókátorosan szigorú szobában, amint ismét visszatért a szürke fejű.
– No, hát mondsza, édes kis öcsém, miért szöktél el hazulról?
– Mert üldöznek.
– S miért jöttél ide hozzám?
– Azért, hogy megvédelmezzenek.
– Megállj csak! Honnan gondolod te azt, hogy én a te nagybátyád vagyok, holott engemet sohasem láttál életedben? Hátha én éppen a szolgabíró vagyok, akihez veszedelmedre jöttél, s csak vendég vagyok ennél a háznál?
No, most mit feleljen rá? Megakadt a gondolatja.
– No, felelj hát! De igazat mondj.
– Nem tudok.
– Nem tudsz? Hát mit tudsz?
– Csak hazudni tudok. – Az pedig itt nem szabad.
– Nem bizony. Itt ki kell mondani az igazat, ha még olyan rossz is. Próbáld meg. No – segítsek benne? Beszéltek otthon felőlem egyszer-másszor, ugyebár? – Azt mondták, hogy olyan rút vagyok, mint az ördög?
A fiúnak majd a szájapadlásán ragadt a nyelve, mégis rákényszeríté, hogy kimondja:
– Igenis.
A szürke fej csendesen nevetett rá.
– S aztán te éppen olyan rútnak találtál, mint amilyennek az otthoniak leírtak?
– Igenis.
A szürke fő most már hangos hahotára fakadt.
– No, látod, milyen jól sikerül az igaz kimondás, csak így folytasd.
S megrázta kedélyesen a fiú kezét.
– S aztán hogy jöttél arra a gondolatra, hogy mikor hazulról megszököl, éppen engemet keress föl?
A fiút felbátorítá az első kísérlet sikere. Valami eddig ismeretlen gyönyörűséget kezdett érezni abban, hogy az ember kimondja a valót. Ekkoráig még sohase próbálta. Meg is járta volna vele, ott, ahol más népek laknak.
– Elmondom igazán. Akiről nekem odahaza mindig és mindenki azt beszélte, hogy milyen rossz ember, és minekünk milyen nagy ellenségünk, mikor el kellett szöknöm az otthon levőktől, arra gondoltam, hogy ide kell nekem szegődnöm, itt jó helyen leszek.
– Van benne logika. „Aki az ellenségemnek ellensége, az nekem jó barátom”. Mármost hát mondd meg, hogy miért kellett neked onnan hazulról elszöknöd?
A fiú fejét vakarta, és gondolkozni látszott.
– Nos! Arnold öcsém, csak nem azon töröd tán a fejedet, hogy nekem valami hazugságot mondj?
– Megvallom, hogy azon is törtem a fejemet – felelt a gyermek. – Mert már hozzá vagyok szokva. Úgy vagyok, hogy ha akarok, sem tudok valamit úgy elmondani, ahogy igazán megtörtént.
– Ezt a túlságos eleven fantázia okozza.
– Nem tudom. Mi mind így teszünk. Az egész úton idáig jövet mind abban főtt a fejem, hogy micsoda mesét gondoljak ki, amit urambátyámnak elmondjak, de nem merek velük előállni.
– Hát akkor mondj igazat.
– Hiszen azt is megtehetem. Elmondhatom felét, háromnegyed részét annak, ami igaz, s nem lesz benne hazugság.
– Az egészet kell elmondanod.
– Elmondhatok annyit, hogy urambátyám azt fogja rá mondani: „no, ha ez mind igaz, akkor teljes okod volt otthagyni az apai házat”, s a fődolgot még akkor is elhallgathatom.
– De hát kezdd a fődolgon!
A gyermek az ajkát harapdálta kínjában.
– De mikor az az én hibám! Az én igen nagy hibám. Valóságos bűn! – hebegé, s könnybe lábadt a két szeme.
– Annyival inkább. Sokkal könnyebb az embernek magára vallani be a hibát, mint azt másokra hárítani.
– Nem hibát, de bűnt követtem el, amiért törvény szerint fognak üldözni.
– Akkor éppen el kell mondanod a legkisebb részletekig mindent, hogy megtudjam, mi tanácsot adjak a védelmedre?
– Tehát ön meg fog engem védelmezni?
– Ez kötelességem, mint ügyvédnek is, mint rokonodnak is.
– De ha nagyon hatalmas ember volna, aki üldöz.
– Az ellenében is.
– Hátha – hátha a tulajdon édesapám volna az?
– Az már nehéz helyzet volna ugyan; de nem tenne semmit lehetetlenné.
– Óh, én úgy szégyellem azt elmondani!
– Amit nem szégyenlettél megtenni?
– Akkor nem tudtam, hogy az olyan rossz. Nem gondoltam semmit. Azt hittem, hogy semmivel sem teszek rosszabbat, mint mikor az apám írását utánozva, a fűszerárusnál nyalánkságokat rendelek meg, vagy mikor a tanító lajstromából azt, hogy „nagyon rossz” kivakarom, s azt írom be, hogy „dicséretes”. Mikor kisül, jól megvernek; nem kapok ebédet, s azzal vége.
– Tehát valami hamisítást követtél el?
– Bevallom.
– Mit hamisítottál?
– Egy útlevelet.
– Kinek a számára?
– Egy bujdosó szegénylegény számára, akiről aztán megtudtam, hogy valamikor rabló volt, most pedig valami országos veszedelem főcinkosa.
– Hogyan kerültél ezzel össze?
No most! Itt már nehéz megállni az embernek, hogy valami mesét ki ne gondoljon, ami az igazságot valamerre megkerüli.
– Nézz a szemembe, kis öcsém; egyenesen a szemembe nézz, aztán felelj.
Arnold úgy érzé, hogy ennek az embernek a szemeibe nézni annyi, mint foglyává lenni. Ezek a szemek kihíjják az emberből a lelket. – Nekierősíté a szívét.
– Meg hagytam magam vesztegetni tőle.
– Hogyan?
– Éhes voltam, s ő behítt a csárdába, s adott ennem és innom.
Illavaynak a szemei szikrákat hánytak erre a szóra.
– Haragszik ön rám?
– Dehogy terád! – monda a nagybátya, olyan hangon, melynek kitörését erővel tompította el. – Folytasd tovább.
– Mindenféle bolondságot elkövettem már ezen a napon, hogy valakit rászedjek; megtréfáltam zsidót, komédiást: ha meggondolom, az is mind cudarság volt.
– Egyedül követted el mindazt?
– Én csak magamra vallok.
– Jól van.
– Azt gondoltam én, hogy ez is csak egy bohó kaland, amin majd nagyot nevetünk. Azt is hittem, hogy nem tudja meg senki; hiszen senki sem néz oda. Azonban a csaplár, aki a bort hordta fel, fél szemmel odavigyázott, s megtudta, hogy mit csinálok. – Ma éjjel azután, éjfél után, mikor még fenn voltam…
– Miért voltál fenn éjfél után?
– Dolgoztam valami munkán.
– Te! Dolgoztál?
– Ne gondolja, urambátyám, hogy most egyszerre megint elkezdek hazudni. Megtudtam, hogy az apám hazaérkezik az éjjel. Azt fogadtam neki, hogy lerajzolom a kastélyunkat. A munka félbemaradt, nem gondoltam rá. Most aztán sietni akartam vele, hogy reggelre elkészüljön. Elhiheti, amit mondok. Itt van a zsebemben. Elhoztam, hogy legalább a képe maradjon meg nálam a háznak, amit sohasem látok többet.
Arnold odanyújtotta nagybátyjának a rajzot.
– Ej! Ezt te egészen magad készítetted?
– Tanultam rajzolni, mikor még rajzmestert is tartottak számomra.
– Hiszen te még sokra viheted ezen az úton. Lehetne belőled építész.
– Hiszi ön? S abból meg lehet élni?
– De úri módon. Csakhogy sokat kell tanulni meg dolgozni.
– Óh, arra én kész volnék! Tanulni, dolgozni; megszolgálni valamit. Az olyan jó lehet! Mikor az embernek valami munkájára azt mondják, hogy „nagyon jól van”; mikor az ember valami pénzt kap, amit megérdemelt.
Itt nagyot sóhajtott a fiú.
– Hanem hát ez mind hiába. Belőlem nem lesz már semmi. Mikor már csaknem készen voltam a munkával, benyit hozzám késő éjjel – egy régi jó barátja a családunknak.
– Kicsoda?
– Nem mondom meg a nevét. Nem keverek bele mást is a bajomba.
– Ez is jól van.
– Azért jött oda hozzam, hogy elmondja, milyen veszedelem vár rám. A csárdás, aki meglátta, hogy a szegénylegény útlevelét kiigazítottam, elment az apámhoz, s ötezer forintot kért tőle azért, hogy azt a bűnt, amit én elkövettem, titokban tartsa. Ha meg nem kapja, elmegy a főispánhoz, és fölád. S a főispán a mi családunknak halálos ellensége.
– Úgy van.
– Az apám nem adott a csárdásnak ötezer forintot a titoktartásért, hanem ahelyett azt tette, hogy késő éjjel befogatott, s hogy a feladót megelőzze, maga ment el a főispánhoz, feljelenteni a bűnömet. És ez nagy bűn volt, nemde?
– Valóban az volt.
– Büntetése öt esztendei fogság.
– Fiatal korod ugyan enyhítő körülmény.
– Mennyiben enyhítő?
– Annyiban, hogy súlyos börtön helyett javítóintézetet szab meg a törvény.
– De mégis fogság? Mégis gyalázat?
A nagybátya nem felelt rá semmit.
A gyermek lecsüggeszté a fejét.
– Az apám úgyis mindig azzal fenyegetett, hogy javítóintézetbe ád, valahányszor megérkezett valahonnan; bújnom kellett előtte, zsivány, gonosztevő volt nála a nevem mindig. Elhiszem, hogy kegyetlenül fog velem bánni. Aztán még többet is megtudtam attól a jó barátunktól. Hogy ezzel az én hamisított útlevelemmel mármost az a veszedelmes cimbora nagy országháborító dolgokat fog elkövetni. Tűzbe, lángba fog borulni az ország.
– Igazán, azt mondta az a jó barát? Honnan tudja ő ezt?
– Azt ne kérdezze ön tőlem, az másnak a titka. Az én bánatom az, hogy mindennek én leszek az oka, az előmozdítója, a megindítója! Mi fog mindebből következni? Istenem! Milyen iszonyatok lesznek ebből?
– Végiggondoltál ezen?
– Nem tudom, hogy gondoltam-e, vagy álmodtam, mikor egy vadkörtefa alatt elnyomott az álom. Magam is ott voltam azok között, akik sötét éjjel indulnak el a munkára, lesbe állnak az árok szélén, s megállítják a postaszekeret, s elrabolják a leveleket. Aztán összegyűlnek elhagyott várromok föld alatti üregeiben, s tanácsot tartanak, hogy jövő éjjel kit támadjanak meg. Nekem is velük kell mennem. Bekormozott képpel késő este berontani a házakba. Ha valaki rám ismer, azt megölni. Ha elárulnak, az egész falut fölégetni. Kergetőzni erdőkön, morotvákon keresztül, s ha körülfognak, egy golyót röpíteni az agyamba. Én Istenem, milyen álom volt ez! De azután ébren is tovább folytattam, mintha jobban ki akarnám szőni-fonni az egész tervet. Mit csinálnék, ha benne volnék? Milyen rémtetteket tudnék elkövetni? Hogy lennék olyan híres emberré, akinek a nevétől minden ember keresztet vet magára, s azt mondja: „Isten őrizz meg tőle!”. Álmodtam-e, gondoltam-e mindezt összevissza? Alig tudom. Csak azt tudom, hogy féltem saját magamtól, amíg a sötét erdő betakart.
– Hát aztán nem féltél saját magadtól, mikor az erdőből kijutottál?
– Akkor megint egészen más érzés fogott el. Mikor megláttam a völgyön keresztül megnyílni azt a szép nagy világot, az aranyos távolt, valami olyan nagy kín fogta el a szívemet, hogy sírnom kellett bele. Ha rám találnak, rám vallanak, elítélnek, be leszek csukva egy vastag falú börtönbe! Hosszú esztendőkig elveszik tőlem ezt az egész szép világot. Gyötörni, kínozni fognak. Elveszik tőlem a rajzolóeszközeimet, amiket szeretek, s kényszerítenek olyan munkára, amit utálok. Egyformává tesznek más száz meg száz gonosztevővel. Óh, erre gondolni is rettenetes.
– Bizony az.
– S aztán még tovább gondolkoztam rajta. S mi lesz belőlem aztán, ha egyszer kiszabadulok? Meg leszek bélyegezve örökre. Senki se fog velem szóba állni, aki a becsületére ad valamit. Akármihez akarjak kezdeni, mindenünnen azzal fognak elutasítani: „Be voltál zárva, el voltál ítélve!”. Ha valahol, messze földön, idegen emberek között, megtelepedem, tisztességes állást, életmódot szerzek, mindennap rettegnem kell miatta, hogy valaki utánam jön, aki ismer, s rám kiált: „Gonosztevő voltál, megülted a börtönt!”, s megint futni kell odább. Valahányszor rám ösmernek, más nevet kell felvennem, egy országgal odább futnom. És aztán ha veszett nevemet költötték, ha kikiáltottak csalónak, ha nem szabad becsületes embernek lennem, azzá kell lenni, aminek híreszteltek, tévelyegni csalva, szédelegve a széles világban, arcul köpve, kirugdalva a rettenetes emberi társaságtól, mely soha ki nem engesztelődik az egyszer megbélyegzett iránt! Óh, mondja ön: nem ez a sors vár-e reám, ha elítélnek?
– Valóban ez.
– S nem hiszi ön, hogy valamiképpen ki lehetne rimánkodni azoktól, akik így fenyegetnek, hogy kegyelmezzenek meg? Tán a csárdást, aki látta bűnömet, hogy ne tanúskodjék? vagy az apámat, hogy ne jelentsen fel? vagy a főispánt, hogy ne fogasson be?
– A csárdást talán meg lehet vásárolni pénzzel, hogy hallgasson el; a főispánra nagy nehezen lehetne hatni valakinek, de hogy Opatovszky Kornél báró mit fog tenni a fiával, ha megharagszik rá, azt emberi elme ki nem számíthatja.
– S nincs mentség a számomra a törvényben?
– A törvény csak szigort ismer.
– Hát ha önt kérném, rimánkodva, hogy védelmezzen a bírám előtt, hogy mentsenek fel?
– Megtennék mindent, ami észtől és szívtől kitelik, de a bírák feladata nem a kegyelemosztás. Azok a tényekből ítélnek. A védőügyvéd ékesen szólása, az enyhítő körülmények egész csoportozata nem eszközöl ki mást, mint a büntetés mértékének leszállítását.
– Az pedig énnekem azután mindegy, hogy egy napig van-e homlokomra rásütve a bélyeg, vagy öt esztendeig.
– Úgy van.
E lesújtó szónál a gyermek elhallgatott, s egészen magába szállva évődött valami gondolaton, amit az a figyelő férfi az arcáról olvasott le előre.
Egyszer aztán fölemelte a fejét. Arca kiderült.
– Hát jól van. Édes urambátyám. Ha ön nem hiszi, hogy ezért a vétségemért ki lehet menteni, akkor ne is védelmezzen. Nem fogok önnek sokáig terhére lenni. Holnap reggel odább megyek szépen.
– Hová? Világot csalni?
– Nem. Majd én tudom, hogy mit teszek. – Csak arra kérem önt, hogy holnap délután, ha ráér, sétáljon el majd a temetvényi várrom erkélye alá.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy felmégy a várrom legmagasabb tornyára, s onnan veted le magadat?
– Hogy mit teszek? Azt nem beszélem ki. – Hanem, hogy magamat egész életemre meggyaláztatni nem engedem: azt fogadom az Istenemre.
– Hogyan? Te fiú! Neked volna szíved meghalni a gyalázattól eliszonyodva?
– Azt majd megtudja ön! – felelt a fiú dacosan.
E szókra odadobbant eléje Illavay, s megragadva két herkulesi kezével a gyermek karjait, megrázta őt erőszakosan, s ijesztő arcával rámeredve förmedt reá mélyen dörgő szóval.
– No, hát halj meg, ha van bátorságod hozzá! Ha megérezted, hogy többet ér az életnél a becsület. Igen! Meg kell halni ennek a hitvány, rossz alaknak, aminek nincs egy íze, ami meg ne volna romolva. El kell temetve lenni, porrá kell válni minden porcikádnak, amit ez az átkozott Stibor-vér megmérgezett. Csaló! Hamisító! Világ szemetje, te! Rázd le magadról ezt a befertőzött testet – hadd tépem ki a lelkedet belőle, s átadom egy másik embernek, aki még nincs a világon. – Halva vagy már! – Most jer: tanulj meg újjászületni.
Azzal odalódította őt az íróasztalához, s annak a fiókját kirántva, elővett belőle egy iratot, s odatartá eléje.
– Ismered ezt? Itt a hamisított útleveled. – Vedd magadhoz. S tartsd meg örök emlékül.
A gyermek maga elé kapott a két kezével. Az indulatroham elvette a szavát: akadozó hangon, mely zokogását fullasztá el, kiálta valami érthetetlen szót, s aztán, amint megkapta kezével azt az iratot, elkezdett görcsösen kacagni, s azzal ájultan rogyott össze. Nem volt emberi hatalom, ami az összefacsarintott öklét szét bírta volna nyitni, amivel azt az iratot a melléhez szorítá.
Mikor ismét fölnyitá a szemeit, ágyban találta magát. Két angyalarc hajolt föléje. Egy idősebb nő s egy gyermeklány arca. Egy anya és egy testvér. Az ágy lábánál pedig ott könyökölt az a haragos tekintetében annyi jóságot rejtegető alak. Az meg olyan volt a szürke hajával, hosszú szakállával, mint az öreg Isten (a képeken ahogy festve van).
– Meghaltam? – kérdezé a fölocsudó.
– Meg bizony – dörmögé a szürke szakállú.
– S ez itt a másvilág?
– Az bizony. – De minthogy a másvilágon is szoktak enni, hozzátok gyorsan azt a levest. Az éhségtől ájult el szegény fiú.
Az a kisleány rögtön ott termett a készen tartott csésze levessel.
Annyi idős lehetett ez is, mint Czenczi. Csakhogy egészen másforma volt az.
Arnold mohón nyelte a levest. Ilyen levest csak a paradicsomban isznak bizonnyal.
De még amellett sem felejtette el keblét megtapogatni, hogy nincs-e ott az az útlevél. Hogy ne lett volna? Ott volt az inge alá dugva. Hisz ez az ő útlevele abba a másvilágba.
– Jó volt, Arnoldka? – kérdé mosolyogva az a kisleány. – Hogy érzed magad?
Erre aztán Arnold mondott egy olyan ragyogó szép szónoklatot, hogy az szebb volt mindannál, amit valaha költők versbe szedtek. Csakhogy azt már egy megint másik világban mondta el, az álmok országában. Amint a levest megitta, rögtön elaludt. De a keze még álmában is őrizte azt a féltett útlevelet ott a mellén.
Ugyan, hogy jutott ez az útlevél olyan hamar Illavay kezébe?
