Egy párbeszéd, aminek az elejét nem hallottuk
Egy párbeszéd, aminek az elejét nem hallottuk
– Nos! Hát mit szólsz a tervünkhöz, kedves cimborám?
Ezt kérdé az elmondottak után Gorombolyi postamester, az ő régi jó kenyeres pajtásától, Illavay Ferenctől, egy doboz verpeléti mellett ülve.
– Azt, hogy „sohase lesz ebből gálickő”.
Hanem hát hogy mik voltak azok az elmondottak? Ezt kérdezi legalábbis a tisztelt olvasó.
Hát hiszen azt is meg lehet érinteni, s aztán „sapienti pauca”. Hanem elébb küldjük ki a szobából a gyerekeket, mert ez nem nekik való tudomány. Nézzétek csak, milyen szép szivárvány van odakinn az égen!
Tehátlan.
– 1863-ban éltünk.
– Aztán – „csordultig volt a pohár”.
– Az volt a kor jelszava, hogy „mi várhatunk”, csakhogy az a „mi” nem mi voltunk, hanem másvalaki.
– Ellenben „fekete pontok voltak a láthatáron”.
– Volt egy nótánk, ami ezen kezdődött, hogy „szennyes az én ingem!” – Végződött pedig azon, hogy „Éljen Garibaldi”.
– A caprerai hős pedig azt mondta, hogy „mi közöm nekem a ti szennyes ingetekhez, az enyim veres”.
– Hát hisz éppen azt a veres inget szeretnők látni.
– Hja, de az nem megy, hacsak nem hívják. Arra pedig nem elég a nóta. Arra az én bal fülem nem hall.
– Hát hogyan tiszteljük?
– Avec des coups de fusil! (Ez meg franciául van, s magyarul annyit jelent, hogy „szerezzetek ócska vasat”.)
– Hja, bizony, „ócska vasat”, olyan ócska vasat, amilyen már tizennégy esztendő óta nem volt a kezünkben.
– Menjen az úr, ne tréfáljon! – kiált föl erre a tisztelt olvasó. – Majd bizony ilyen tizenhárom próbás mamelukoknak jutott volna valaha ilyesmi az eszébe! Poétázás az egész!
Hát hiszen tudtam előre, hogy nem hiszik el.
Azonban mégis úgy volt a dolog, hogy Gorombolyi, a hajdankori hadvezető, arról beszélgetett Illavayval, a mesevilágbóli kormánybiztossal, hogy ha lehetne szerezni ilyen ócska vasat, mi történnék vele.
A heves fejű egykori hős haragosan pattant föl kortársának erre a szkeptikus észrevételére.
– Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy gyáva lettél.
– Abban is lehet valami. Tizennégy év nagy idő. Mindenikünk vénebb lett annyival. Hanyatlottunk testi, lelki erőben. A tagjaink sem szolgálnak bennünket úgy, ahogy hajdan: barometrum lett a lábunk, s karlsbadi vizet iszunk éhomra. Reményeink röptét letörte a sok nehéz csalódás; nem hiszünk már magunkban sem, hát még másban. A lelkesedés lángja helyett a számítás flegmája adja a temperamentumunkat. – Ez is mind cölönk. – De hát még ezektől talán mind meg tudnék szabadulni, s talán egy nagy merész cselekedetért el tudnám felejteni, hogy otthon nőm, gyermekem van. Hanem hát – nem a végétől fázom és ennek a te projektumodnak, hanem az elejétől. Ez a terv már a kezdeténél fog megbukni.
– Miért hiszed azt?
– Azért, mert ismerem a fajtámat. Ez, ha föllelkesítik népszerű, szeretett nagy emberei, s aztán kiállhat sorakozva hadi rendbe, bizony mondom, hogy úgy tud küzdeni, vérzeni, meghalni azért az eszméért, amiért lángra gyulladt, ahogy a világnak bármely más nemzete. Hanem, hogy ez hidegre eltett eszmékért lesbe állva, orgyilokkal a kezében, várjon a bokorban, az utcaszegleten az arra jövő ellenfelére, azt nem fogja megtenni soha. Nem tud itt titkot tartani senki. Amit ma megsúgsz valakinek, azt holnapután már nótára téve éneklik az utcán. Nem kell minálunk titkos policia, mert itt minden ember fennhangon gondolkozik. Nemesemberek vagyunk: akivel össze akarunk veszni, megizenjük neki az időt és helyet, s rábízzuk a fegyverválasztást.
– Nagyon csalatkozol. Nekem semmi közöm nincsen a pesti Szózat-éneklőkkel. Én nem támaszkodom az „arany fiatalságra”.
– Hát akkor ugyan kire?
– Azokra az emberekre, akik éppen ilyen feladatokhoz valók. Akik éppen nem ijednek vissza semmitől, akik mindent képesek kockáztatni.
– Tán csak nem akarod az illavai foglyok kitörését választani kiindulási katasztrófának.
– Az is meglehet. Hat-hétszáz olyan desperátus fickó csodadolgokat tudna elkövetni egy ócska vassal a kezében. Jusson eszedbe a „démonlégió”, amit I. Napóleon az olasz gonosztevők tajtékjából szedett össze; soha jobb katonái nem voltak.
– Úgy látszik, erre gondoltál a „Kolokát Péter”-nél.
– Igenis, erre. Hát mit akarsz? Azt gondolod, hogy az ilyen feladathoz a pannonhalmi bencések közül válogatják a legénységet?
– Én úgy tudom, hogy 49-ben a pannonhalmi bencések igen jól verekedtek az egész hadjárat alatt, míg Rózsa Sándor betyárjai soha az ellenséges tulkok és birkák vérén kívül mást az egész háborúban ki nem ontottak. Ahhoz, hogy valaki egy nagy eszméért feláldozza magát, erkölcsi erő kell: a futóbetyárokból nemzeti hős nem lesz soha.
– Hát ez az egy ember csak egy eszköz. Nagyobb dolog nincs rábízva, mint aminőnek meg tud felelni. Hírhedett csempész volt gyermekkora óta, minden hegyszakadékot ismer a Tátrában s minden berket az Alföldön. Az ő dolga behozni a behozandókat, s elrejteni biztos helyre; amíg szükség lesz rájok.
– S ki hozza el neki azokat odáig?
– Arra is igen jó emberem van. Egészen ilyen dologra termett.
– Szabad megtudnom, ki az?
– Nincs titkom előtted: Koczur.
– Micsoda? Ez a nagyszájú Háry János, aki soha a saját emlékezetére igazat nem mondott, akinek annyira második természetévé lett a hazudás, hogy a halálbüntetés félelme alatt sem volna képes egy megtörtént dolgot háromszor egymás után úgy elmondani, hogy az mind a három teljesen különböző ne legyen egymástól és a valóságtól. Aki amellett olyan gyáva, hogy a csendőr tollbokrétájának a lengésétől megfutamodik, s cserbenhágy mindent, ami rá van bízva; – amellett hűtelen, perfid, lelkiismeretlen jellem, senkinek sem híve és senkinek sem ellensége. Aki képes lesz, ha kelepcébe kerül, azért, hogy a saját bőrét megmentse, tízezer becsületes hazafit feláldozni.
– Tudom én azt mind jól! De hát az ilyen emberekre van most éppen szükség. Nem telik az ki a nemzeti kaszinóból, ne gondold. Hanem azért majd onnan is telik ki valami. Az embernek ilyen dolognál kockáztatni kell. Koczur, az igaz, hogy hitvány jellem. De arra, amire használni akarom, mintha csak mondva teremtették volna. Hiszen éppen az a virtus, hogy tudjon valaki ex tripode úgy hazudni, hogy senki az igazat meg ne tudja tőle soha. Azután van neki egy másik előnye, ami igen becsessé teszi előttünk. Ez a te hozzáragadt unokaöcséd: a báró.
Az folyvást utazik szerteszét a világban, senki sem gyanúsítja azzal, hogy valami okos célja volna az utazásának. Járja a bolondját. Ma Németországban van, holnap Törökországban, holnapután Olaszországban. Fölkeres minden híres, nevezetes embert, s azokat még híresebbekké teszi azokkal a hallatlan ostoba ötletekkel, amiket a velük történt interjúkhoz csatol. Ő az európai rossz calembourok hőse. Senki sem gyanakodik rá, nem kísérik rendőri felügyelettel; tudják, hogy bolond, s hogy mindent kifecseg, ami közte és valami nagy ember között elmondatott. A csörgősipkája védi a bolondot. S ennek a háta mögött jár mindenütt az én Koczurom.
– A kilátás egyre szebb lesz – mondá Illavay. – Először egy szökött rab, azután egy poltron, most meg egy lunatikus. Gyönyörű törzskart állítottál össze magadnak.
– Az első vízbeugráshoz ilyen kell. Kár azonban fitymálni az embereket. Jön még több is. Koczurral és Opatovszkyval nyerünk egyúttal egy olyan pivot-t, amire senki sem gyanakodik. Ugyan ki tenné fel, hogy azok az „ócska vas”-sal terhelt ládák, amik Diadém úr címe alatt érkeznek az apátvári kastélyba, valósággal nem rozsdás pléhtömegeket tartalmaznak, amikből Diadém úr a híres acélgyárában Bessemer-acélt szándékozik készíteni.
– De hátha azt maga Diadém úr is meg fogja tudni?
– Már tudja is!
– Mikor tudta meg? – kiálta fel Illavay, s felugrott a székéről.
– Ma éjjel.
– Akkor legfőbb ideje, hogy vedd a botodat, tarisznyádat s szökjél, amerre még nyitva az út.
– Hahaha! – kacagott Gorombolyi. – Csak nem kell olyan idegesnek lenni. Diadém is meg van nyerve az ügynek, meg Atalanta is. Minden zárnak van kulcsa. A bécsi kormány megtagadta tőlük a kölcsönt az országútjok helyreállítására. Diadém úr minden egyéb vállalataiban a legerősebb ellenszenvvel találkozik odafenn. Így készülnek a malecontentusok. A bankár, a bárónéjával együtt, kegyetlenül meg van szorulva. Ide tekints. Látod ezt a két nyugtatványt? Az egyiket Diadém írta, a másikat a báróné: „Köszönettel” felvették az ezer forintot Koczurtól.
– Ezt a pénzt tőled kapta Koczur?
– Hát természetesen.
(Mármost hát mégiscsak megtudtuk valósággal, hogy miféle pénz volt az, amit Koczur kiosztogatott. S miért kellettek neki azok a nyugták, mind a három osztályos atyafitól?)
– Tehát mármost még hozzájárul a kompániához: egy szédelgő agioteur, meg egy örök pénzzavarban levő kalandornő – mondá Illavay.
– Bankár és báróné – igazítá helyre szarkazmussal Gorom bolyi.
– Én annak ismerem őket, aminek mondtam.
– Ha félted a nyakadat, ugorj el innen, hazáig vissza se nézz.
– Nem féltem én az én nyakamat, hanem a te erszényedet.
– Azt meg én nem értem.
– Hát majd én megmagyarázom. Hogy mi lesz ennek a vállalatnak a kimenetele? Azt én neked előre megmondom. Hát először is a mi híveink odafenn Pesten addig éneklik úton-útfélen azt, hogy „majd hoz Pista puskát”, hogy egyszer csak a rendőrség minden embert hűvösre tesz, akinek csak azzal a Pistával valamiféle ismeretsége van. Akkor aztán a te ócska vasad mind ott reked valahol fele útban. Akkor aztán Koczur ide fog jönni hozzád, minden héten kétszer, s ijedt pofával tudósít, hogy az ócska vasak elrejtésére pénz kell: de nagyon sok; mert a titoktartás drága. Te aztán, csak hogy el ne árulják a titkot, sok jó hazafit bajba ne keverj, leszesz örök adófizető rabszolgája Koczurnak, meg az egész Opatovszky, Diadém és Atalanta-féle rablóbandának, s megvásárlod az ócska vasadat olyan áron, hogy ugyanannyit nyomó aranyat vehetnél rajta.
Gorombolyi csak mosolygott.
– Van ám esze a magyarnak! Ne hidd, hogy hiába jártuk ki a nyolc iskolát. Engem az én embereim nem vihetnek bele a hínárba, mert én ülök az ő nyakukon, nem ők az enyimen.
– Ki nem találom a nehéz fejemmel, hogy lehet ez?
– Elhiszem azt! Nem is szokás az én gondolatjaimat csak úgy a két szemöldököm közül leolvasni. Hat az eddig elsorolt társasághoz, amiben te olyan nagyon delektáltad magadat, hogy komplét legyen, még egy rekrutát asszentáltunk. Ez igazán rekruta. – Azt tudod a mesékből, hogy mikor valami kincset akarunk felvenni, amelyiken rajta ül a sárkány, ahhoz okvetlen szűz kézre van szükség. De éppen itt a bökkenő, mert olyan szüzet nehéz találni, aki nem fél az ördögtől.
– És te találtál?
– Mintha csak megrendelték volna. Egy zseniális fickó, aki még a tavalyi ruhájából arasznyira kinő, hanem azért már olyan perversus gézengúz, amilyent csak valaha kurrentáltatott a vármegye. Olyan vakmerő, hogy nekimegy a nálánál egy fejjel magasabb parasztlegényeknek, s leveri őket: amit maga kap a verekedésben, azt fel sem veszi. Nem fél ez se Istentől, se embertől, s amellett úgy tud hazudni, mint egy próféta. Lopni még csak az apjától, anyjától meg azoknak a jóbarátjaitól tanult, hanem otthon aztán nincs is előtte biztonságban semmi eladható tárgy, ami a falhoz hozzá nincs szegezve. Lángeszű kölyök! Kicsalja a zsidónak a szemét, s a parasztot lefőzi. Tud ez már minden tudományt, amit nem kellene neki tudni, ellenben a dolognak, meg a könyvnek nagy „komája”. És amellett tökéletes ártatlan kedély, aki az istentelenségeket csak azért követi el, mert missziója van hozzá. Kitör belőle a talentum ösztöne, mint Ovidból a poesis. – Talán rá is ismersz a leírásból?
– Ismerem – szólt Illavay nagyot sóhajtva.
– E biz a te kedves unokaöcsédnek hozza méltó, ultimus surculus masculussa.
– És hát mire akarsz te ezzel boldogulni?
– Mindenre. Tudom én azt jól, hogy ez a fickó előbb-utóbb akasztófán végzi a dolgát. No, hát én díszessé akarom neki tenni az odáig való pályáját. Érje el azt egy dicső ügynek a szolgálatában. Zsivány lesz belőle, az bizonyos. – Sobri Jóska második kiadásban. Kivált, ha egyszer az apjának a dominiumát elárverezik: az pedig nemsoká itt lesz. Hát legalább szerezzen magának becsületes titulust hozzá. Most kezdetnek mindjárt (ez pedig még nem az én munkám volt, ez a fátum dolga, a görög tragédiák intéző keze) egy hatalmas lépéssel határozta meg az ifjú hős pályafutását. Az én futóbetyáromnak, a Kolokátnak útlevélre volt szüksége. Az öcsém volt olyan jólelkű, hogy hamisított neki egyet.
– Mennykőt is! – kiálta fel Illavay. – Ez több, mint tréfa.
– Több bizony. Ha kisül rá, becsípik. S ahogy mi a főispánt ismerjük, ennek semmi nagyobb örömet nem fog szerezni a világon, mintha ő egyszer egy Opatovszkyt megvendégelhet kedvére a porkoláb cibereleveséből.
– De hisz ez kegyetlenség!
– Az biz ez. Hanem hát ezt a derék fickó még egészen saját ösztönéből tette, mondhatni ártatlan kézzel: azt sem tudta, mit csinál. A hivatás tört ki belőle. Fog ez mármost majd mindent hamisítani, amire esetleg szükség lesz a vállalatunknál; mert pompásan tudja a mások írását utánozni.
– Nem! Ezt én meg fogom akadályozni – szólt Illavay felindultan.
– Te? Hát mi közöd neked ehhez?
– Rokonom.
– Hát mi dolgod van neked a famíliád bolondságával? Nem kaptál még elég keserű leckét azért, hogy az ő dolgaikba beavatkoztál?
– Tehát nem azért, mert rokonom, hanem azért, mert gyermek. Ha idegen volna a gyermek, akit sohasem láttam, nem engedném a jégre lépni, amiről tudom, hogy beszakad alatta. Megkapnám a kezét, visszarántanám. Ez egy férfi kötelessége egy gyermek iránt.
– No, csak ne vesztegesd itt a nemes pátoszt! Tudod, hogy én nem veszem be. Hát aztán hogyan hiszed te ezt megakadályozhatni?
– Odamegyek egyenesen az Opatovszky-házhoz.
– Te! Ahhoz a házhoz, ahol Atalanta a háziasszony, s Diadém a háziúr!
– Semmi közöm nincs hozzájok, én a fiút fogom felkeresni.
– Dejszen keresheted már azt; – a fickó ma éjjel megszökött szépen hazulról.
– Hogy tudod?
– Ezelőtt egy órával volt itt Koczur, az beszélte.
– Ő talán az okát is tudja, mi szöktette meg a fiút?
– Persze, hogy tudja. Ő még tegnap este, mikor a bolond báró tengelytörött kocsiját idevonszoltatta hozzám, találkozott az erdőn Kolokáttal. A betyár elmondta neki az útlevélhamisítás történetét. Erre azután Koczur azt fundálta ki, hogy az Arnold gyereket késő éjjel felköltötte, s agyonijesztgette azzal, hogy kitudódott az elkövetett hamisítás, az apja is megtudta, s most az maga akarja őt feladni a főispánnak. Tudod, hogy születése napjától kezdve gyűlölte ezt a fiút. Az elhitte a mesét, s még jó sötéttel kereket oldott.
– De hát mi terve volt ezzel Koczurnak?
– Hát az, hogy a fickó, abban a hitben, hogy üldözik, s jönnek utána a lánccal, okvetlenül a Kolokát cimborái közé menekül; azok azután majd jól megvédelmezik – és megmutatják neki az igaz utat.
– S te ezt helyesled?
– Ejnye, de furcsa kérdés! Hát ahol a saját fejemet nem sajnálom kockára tenni, ott ezét a rossz kölyökét sajnáljam! Hétgyermekes apákkal fújom együtt a követ, azoknak szabad földönfutókká lenni, csak ennek a bőre drága?
– Azok tudják, hogy mit és miért tesznek.
– Ez is majd megtudja! – Nem hogy megköszönnéd, hogy egy ilyen földrozsdának tisztességes pályát nyitok. A kocka a hatossal is fordulhat felül. Az öcsédből még hírhedett hős lehet. Minden adomány megvan nála hozzá. Valamikor még büszke fogsz rá lenni, s szerencsésnek érzed magadat, ha a kengyelvasát tarthatod. Még „diktátor”-nak fogják egykor nevezni, mint Langieviczet. Az is csak ilyen kicsinyben kezdte.
Illavay vállat vont rá.
– No, mármost kezded-e érteni, amit mondtam, hogy nem Opatovszkyék ülnek az én nyakamon, hanem én ülök az övékén! Ha hínárba akarnak vinni, az ő szájukat éri előbb a víz.
– Nem értem egészen, de sejtek már valamit. Azonban a fiú vissza is szökhetik megint az apai házhoz.
– De iszen szökhetik már az a világon akárhová, a lánca végét mindig a kezemben tartom.
– Hogyan?
– Itt van a zsebemben a Kolokát hamisított útlevele.
– Nálad van?
– Nálam biz az. Az én Kolokátom tapasztalt férfiú. Tudja jól azt, hogy nem elég az útlevélen az aláírás, meg a hivatalos stampiglia; aki ezzel a határon át akar kelni, annak még a szolgabíró manupropiájára és pecsétjére is szüksége van. Ebből mármost kiokoskodhatod azt szépen, hogy ha valaki az Opatovszky bandából engemet bele akarna vinni a csávába, okvetlenül odarántaná a saját princét is, s ezzel tartom őket fogva a kezem közt.
– Tehát még a szolgabíró aláírása nincs azon az útlevélen? – kérdé nyugodt hangon Illavay. – Nálam pedig csaknem mindennapos vendég a szolgabíró.
– A számból vetted ki a szót. Látod, te megtehetnéd, hogy azt az útlevelet hitelesíttesd vele. A sok mindenféle egyéb hivatalos tárgy között szépen elcsúszik ez.
– Jól van. Megteszem. Add ide! – szólt Illavay csendes vérrel.
Gorombolyi elővette az útlevelet.
– Nohát, ugye, milyen ügyes rajta a hamisítás? A leggyakorlottabb szem előtt sem árulja el még egy hajszálvonás sem, hogy ez a beleírt név egy kivakart név helyén van, s hogy ez nem ugyanannak a kéznek az írása, amelyik az egész útlevelet pingálta.
– Igazán nagy ügyesség – mondá Illavay, s eltette belső zsebébe az útlevelet.
– S mikor fogod ezt nekem visszahozni?
– „Ezt”? – Sohasem.
– Mi az? – Hogyan mondtad?
– Ezt az útlevelet nem adom ki többet a kezemből.
– Tudod-e, hogy a fejeddel játszol?
– Hát te nem azzal játszol?
– Uram! Ez öntől egy alávaló árulás!
– No, csak ne „uramozz”. Ne kiabálj. Nem követek el semmi árulást. A te Kolokátodnak szüksége van egész rendén kiállított útlevélre. Jól van, azt megszerzem neki én, s azzal biztosabban járhat-kelhet, mint a hamisítottal. Ez pedig cserében nálam marad.
– De hisz akkor teneked kell jótállnod a Kolokátért minden tekintetben, s ha az valahogy rajtaveszt, ha valami veszedelmes vállalatban lépre kerül, akkor téged vonnak miatta felelősségre.
– Azt is jól tudom.
– Jól tudod? Eszerint kezet adsz? Előmozdítod tehetséged szerint mindazt, amit elmondtam előtted; hiszesz a terveink sikerében?
– Nem hiszek, és nem mozdítom elő. Lehetetlenségnek tartom, s nem is gondolkozom róla.
– De hisz ezzel az egy tetteddel olyan mélyen dugod bele a nyakadat a hurokba, mint mi, akármelyikünk, akik ezzel fekszünk le és kelünk fel.
– Azt is előre látom.
– Tehát nem kevesebbet akarsz, mint kihúzni a tövist ennek a bolondnak a lábából, s beleszúrni a magadéba? No, akkor te vagy a nagyobbik bolond!
– Az is meglehet.
– Egész életedben ez a család volt az üldöző fátumod, rossz ördögöd, megrontód. Többet szenvedtél ennek a bolondságaiért, mintha magad a hét főbűnben léledzettél volna. Hát nem volt még elég? Hiszen az is elég rettenetes gondolat, amit Mózes az áldott Jehova Isten szájába ad, hogy „megbüntetem az apák álnokságait a fiakban ezer íziglen”, de hogy megbüntesse a nagybátyákat az unokatestvérek bűnei miatt, ilyet még a Sion hegye se hallott soha!
Erre már Illavay csak nevetéssel tudott válaszolni.
– Hát jól van. Kegyes Hiób! Jámbor samaritanus! Csak te szedd föl az ellenségeidet a magad szamárhátara mindig. Csak te dugdosd a meleg kebeledbe a fagyva talált viperákat, csak te hordd haza az árván hagyott farkaskölyköket, s neveld fel tejes zsemlyén, Elveszed a jutalmát. A falsificatumot neked ajándékozom. Értjük. Ajándékozom! Nem kell érte cserébe semmi. Semmi autentikus útlevél. – Majd megjárja a maga útját az én cimborám útlevél nélkül a maga szokott csempészösvényein. Átjön az a határon, úgy, hogy még meg is dobálja kövekkel a felállított határőröket. Legyen a corpus delicti a tied. – Hanem mármost aztán egy mondok, fiskális úr! – Eddig minden este átjártunk egymáshoz: nekem sem volt más jó pajtásom a kerek földön, mint ön. – Önnek sem nálamnál igazabb cimborája. El nem tudtunk egymás nélkül lenni, s azt a tizenkét parti tartlit le kellett játszanunk minden nap. Hát ezentúl majd csak pasziánsz játszásra adjuk magunkat, mert amilyen bizonyos, hogy én soha többet az úrnak a házába be nem teszem a lábamat, olyan szent, hogy az úr se talál engemet többet idehaza; hanem ha jön, ha megy, még ha jégeső esik is, ki fogja kerülni ezt a házat. Az én házam nem bolondok háza! Az odább van egy faluval: Apátváron. Karsamadiner.
Szegény Illavay! Kicsiny híja, hogy gallérjánál fogva nem lökte ki a házból az ő egyetlen és legkedvesebb barátja. Hanem a falsificatum a zsebében volt már. Így jutott hozzá.
