Exodus
Exodus
Temetvényi Ferdinánd aztán ki nem jött többé abból a vendéglői szobából, amelyikbe beszállásolta magát, ott várta be a dolgok lefolyását. Diadém úr ellenben ott maradt a várkastélyban, s onnan intézte az ügykezelést. Minden reggel és este eljött híven értesíteni a grófot a fejlemények felől. Az egész ügy a legkedvezőbb folyamatban van, a konzorcium igen kuláns, a föltételek a legkedvezőbbek, a gróf meg lehet velük elégedve. Az ő jövendője fényesen biztosítva van.
Ferdinánd gróf nagyszerű volt az önzésében. Szerette ugyan azt sértett büszkeségnek, világgyűlöletnek nevezni. Szeretett gyönyörködni abban a gondolatban, hogy amidőn ő semmivé lesz, vele együtt száz meg száz család lát egyszerre keserves, sanyarú napokat. Olyan lesz a bukása, mint mikor a félezred éves szálfa kidől a gyökeréből, s estében végigzúzza az egész pagonyt.
Onnan a vendéglő ablakából sorban végig lehetett látni a tiszti lakokon, amikben az ő uradalmi hivatalnokai laktak. A gróf a lezárt redőnyök mögül keserű kedvteléssel kémlelt végig az átellenbeni házakon, mi történik azokon belül. Megtudták-e már azoknak a lakói, hogy az uradalom el van adva, hogy ők földönfutókká lettek? Semmi külső jel sem mutatta a változást. A tiszti lakok kapuin csak úgy jártak ki és be a hintók, mint azelőtt; a felpiperézett hölgyek sétáltak a fasorok alatt, s a nyitott ablakon át kihangzott a zongoraszó és énekhang. Különösen csodálkozott a gróf azon, hogy a veszélyt érző urak maguk nem kísértik meg, hogy őt felkeressék. Az ugyan hasztalan igyekezet volna, mert őnála zárt ajtót találnának – és még inkább zárt szívet; de mégis tudná, hogy kívánnak tőle valamit, amit el lehet utasítani.
Addig még tudta őket szánni, amíg az a nehéz csapás nem érte kevély lelkét; de amióta őt magát oly kegyelet nélkül elvetették, elégtétel volt megalázott dölyfének, hogy mások is ki lesznek taszítva a hideg, közönyös világba. Szenvedjenek ők is! Az apró emberek! – Mi a kicsiny embernek ínsége? Vízbe esett hangya. Egy fűszál kimenti. De a nagy ember ínsége partra dobott cethal. Ki adhatja annak vissza a tengert?
Mikor kezdik hát már rá azt a sírást? Kórusban, ensemble! Mikor kezdik el a kivándorlást? Processióban, átkozódva en débandade!
Egy szép reggel azután látta a vendéglői szögletszoba ablakából, hogy a házakat feldíszítik koszorúkkal, fenyőfüzérekkel, s a várba felvivő úton diadalkaput emelnek, aminek homlokzatán messzevirító bazsarózsákból rakják ki ezt a szót: „Willkommen!”.
Diadém úr meghozta a felvilágosítást a főúrnak.
– Ma érkeznek meg a konzorcium teljhatalmú megbízottai a szerződést aláírni, az adás-vevést végrehajtani s egyúttal a birtokot átvenni.
– S az én gazdatisztjeim ennek örülnek olyan nagyon?
– No, igen.
– Talán gondoskodott a sorsukról a konzorcium?
– Annál okosabbat tudott tenni. Mint említém, a társulat az uradalmat parcellázni fogja. A gazdatisztek mindannyian igen kedvező föltételek mellett vállalkoznak egyes jószágdarabok megvételére, s ekképp ők kezelő tisztekből birtokos urakká válnak, zsellérekből háziurak lesznek, s azontúl csak saját szorgalmuktól és ügyességüktől függ, hogy tisztességesen megéljenek.
Ez már elviselhetlen volt a grófra nézve. Tehát még csak siratni sem fogják, mikor elmúlik erről a földről. Elfeledik, mikor semmivé lesz. Semmivel sem emlegetik meg, még csak azzal sem, hogy megátkozzák. Elmehet, meghalhat; senkit sem tesz vele szerencsétlenné. Úgy omlik össze, mint a reves fa; pudva, targally szúőrledék-halommá, amit rögtön befut a szederinda. Nem fáj az, ami neki fáj, senkinek ezen a világon. Sem egy szék, sem egy szív nem marad üresen, mikor ő eltávozik belőle. A „Willkommen!” bazsarózsái amilyen őszinte örömmel kiáltják az érkező új gazdáknak „Hozott Isten”, éppen úgy mondjak az eltávozónak: „Menj Isten hírével!”.
– Hol parancsolja a gróf, hogy a meghatalmazottak találkozzanak?
– Akárhol, csak a várkastélyban nem.
– Márpedig itt a vendéglőben nem lehet ez ünnepélyes ténynek végbemenni.
– Tudom. Annak ott kell megtörténni a helyszínén, hogy az eladó birtokos a vásárlónak a szimbolisztikus hantot a kezébe adhassa. Azért igen jó hely lesz erre a várkertben levő nagy palakő asztal, a vén borókafa alatt; ott elvégezhetünk mindent.
– S hogyan rendelkezett a gróf a várkastélyban levő értékes ingóságok iránt?
– El kell mindent árverezni.
– A nagy családi képekre nézve?
– Lesznek zsibárusok, akik megveszik, a rámák kedvéért.
– Hát a családi oklevéltár?
– Sajtost kell hivatni: fontszámra elviheti.
– Semmi emléket sem akar magával vinni a gróf?
– Semmit, semmit! Ami senkinek sem kell, dobják a szemétre!
– Jól van. Amint a küldöttek megérkeznek, ide fogok sietni.
– Rendelkezésükre állok.
Azt pedig, mikor azok megérkeztek, megtudhatta a gróf a nagy mozsárdurrogásból, ami örvendetes jövetelüket híresztelé, meg a nagy muzsikaszóból, a nép vivátozásából s a bandérium robogásából. Volt ott parádé annyi, akár egy főispáni installációnál.
Kíváncsian nézte végig a redőnyös ablakból az egész ceremóniát.
Ugyanazok az emberek, akik annyi ünnepélyes alkalommal az ő hintaja fölhágójánál kalaplevéve görnyedeztek, s reszkettették a levegőt magasztaló frázisokkal, hajlongtak most az idegen alakok előtt, és harsogtatták talán ugyanazon frázisokat.
S hogy töri magát a tovagördülő hintók után ez a nép! Apraja-nagyja. – Jó ennek minden, ami új.
A várkastélyban valószínűleg a volt jószágigazgató fogadja az új gazdák képviselőit. Míg azok az útiköntösből átöltöznek, jó idő telik bele.
Csak már elmúlnék ez a nap!
Türelmetlenül várta, hogy Diadém úr érte jöjjön.
Végre elégördült annak a hintaja. A bankár egész díszben volt öltözve, fehér nyakravalóval, fekete frakkban. A gróf nem cserélte fel a vadászzekéjét; abban jelent meg a nehéz szertartáson.
Vártak már a virginiai borókafa pagonyában.
Ez volt kedvenc tanyája utolsó ősének. Abba a nagy palakő asztalba valamennyi szép asszonynak a neve be van karcolva, akivel a főúr valaha ez asztalnál mariage-t játszott. Nagy szerencséje volt ennél a játéknál: nem a kártyában, hanem az asszonyokban.
Az utolsó játszmát játsszák most rajta. Drága játszma!
Milliókat és milliókat számlálnak le – csupa francia louis d’orokban a természetes palakőre. Ugyanazokhoz az eladó birtokos csak az ujjai hegyét érinti, annak a jeléül, hogy átvette. A háta mögött ott állnak az általános hitelezőbank megbízottai, s beseprik az aranytekercseket a „tömeg” számára.
Aztán, – volt: – nincs…
Az asztal üresen marad.
A szerződést aláírják, az eladó és vevők, két példányban. Azután aláírják a meghívott tanúk és szomszédok.
Ferdinánd gróf az arcaikra sem néz azoknak, akik a tollat egymás kezéből szedik ki, hogy neveiket odakacskaringózzák. Bizonyosan ismerősökre találna közöttük.
Mikor a szerződésre mind alá vannak írva a nevek, be is kellene azokat porozni. Diadém úr felvesz az útról egy csipetet abból a finom fehér kvarchomokból, amit messze vidékről hoztak ide az utakra, s azzal porozza be a nedves írást.
Akkor aztán Temetvényi Ferdinánd lehajol a földre, s felvéve egy kis fekete hantocskát, kezébe adja azt a vevőtársaság meghatalmazottjának.
Consummatum est…
A felhők árnyéka fut végig a napsütötte mezőkön.
Ez a felhőárny a Temetvényi név.
A gróf nem lát maga előtt egyebet, mint azt a nagy palakő táblát, meg a keze alá adott okiratokat.
Egy nagy gránátalmafa hajlik oda a természetes íróasztal fölé. (Üvegfödél alatt teleltetett növény.) Egy piros virág odahull róla éppen a keze alá. Valami más kéz elveszi azt onnan, s ő látja, hogy valami idegen ember azt a gomblyukába tűzi. Ez már annak az idegen embernek a tulajdona. A nevét nem tudja, kinek hívják. Hallja fél füllel, hogy a háta mögött arról beszélnek, hogyan lehetne ezt a gránátalmafát innen Bécsbe felvitetni, mert itt nem tartanak a számára kertészt, üvegházat.
Azután még egy pótszerződés is van; de azt már hosszú idővesztegetés volna átnézni. Az ingó-bingók sorsáról intézkednek abban. Mindenről gondoskodva lett tisztességesen. Vannak műértő vásárlók, akik nagyban összevesznek mindent, tizedrész árban. A kiköltöző ráhagyja: nem törődik vele. Még arra sem skrupulózus, hogy vajon az a valaki, aki a remek faragványú Szűz Mária-szobrot megveszi, mely előtt valamikor Pálma grófnő oly kétségbeesetten térdelt imádkozva, – nem semita ivadék-e? Csak egyszer dobban nagyot a szíve, mikor egy eléje tolt írás alatt ezt a nevet pillantja meg: „Illavay”. Erre mégis széttekint maga körül.
Ott látja azt az alakot a nagy borókafához támaszkodva.
Ez az egy még fáj neki. Szeretne keserű lenni.
– Ah, eljött a jóslata végében gyönyörködni! – szól hozzá (magyarul: a többi urak ezt nem értik). – Úgy volt, nemde? Hogy ön ráütött a tenyerével arra a kőre, s azt mondta: „Húsz év múlva ez a kő sem lesz az önöké többé!”. S még csak a tizenötödik járja! Hozta Isten.
Illavay még csak a vállát sem vette el a faderékról, amelyhez támaszkodott, csak úgy dörmögött vissza.
– Ha olvasná a gróf úr az iratot, amit a kezében tart, megtudná, hogy miért jöttem ide.
A gróf végigfutott az iraton: ironikus mosoly fintorítá el arcát.
– Aha! Ön megveszi a Temetvényi család ősi képeit, rámástól, nehogy a bécsi zsibvásárra kerüljenek. Ez derék nagylelkűség öntől. Hanem hát, édes barátom, ezek a képek sokkal magasbbak, semhogy az ön lakházának szobáiban elférjenek. Inkabb vágasson el belőlük, minthogy stukatúrt töressen miattuk.
– Nem magamnak vásárlom össze e képeket, gróf úr, hanem megbízásból egy úrhölgy számára, aki el akarja azokat tenni egy olyan csendes helyre, ahol nem fogja őket többé háborgatni senki.
– Ahá! A pozsonyi bezárt kapujú ház fogadja be őket! Ahová csak a kéményen át mehetnek be a látogatók. Annak a falai lesznek feldíszítve velük. Az élő kísértet együtt akar lenni a festett kísértetekkel. Jó társaságban lesznek együtt. No, lássa, ez nekem is eszembe juthatott volna. Úgy látszik, hogy a halottaknak jobb emlékezőtehetségük van, mint az élőknek. Szívesen odaadnám neki valamennyit ajándékba; de a bukott embernek nem szabad többé elajándékozni semmit. – Nézzük csak: micsoda árt ígérnek önök e klenódiumokért? Ah, hisz ez egész műértőleg van felbecsülve! Valóban szép kis összeg! Tán még felül is múlja azt, amibe hajdan a megrendelőknek került. – Aláírom, hogyne írnám? Ilyen jó vásárlóm nem akadt a földi lények között, mint ez a földöntúli. Hanem egyet ajánlok önnek, s ha lehet, fogadja el. Ne fizessék ki önök nekem ezt az összeget, most, hanem tartsák ott maguknál, és azt majd mikor évek múlva (mert mi sokáig fogunk élni: mi, élő halottak) nekem nem lesz már semmim a földön, mikor ez az úri társaság, amely itt most ezt a birtokot megvásárolja, maga is tönkre fog menni, s ezek a vígan pezsgőző urak mind egytül egyig vagy főbe lövik magukat, vagy Amerikába szöknek, vagy a börtönbe kerülnek, s az én életjáradékomat nem lesz aki fizesse; hát akkor, nehogy koldulni legyek kénytelen, majd apródonkint adogassák ki a számomra a pozsonyi bezárt ház ablakán az őseim képeinek az árát. Helyesli ön? Elfogadja? Igen! No, látja, hát ugye, hogy milyen elővigyázó, okos ember lett belőlem?
Illavay szomorúan fordította félre a fejét, s nem felelt neki semmit. A francia urak azt hitték, hogy alkudoznak egymással.
– Még egyet, édes barátom – szólt a gróf Illavayhoz. – Valahol, az egyik bezárt folyosó hátterében fog ön találni egy rámában levő férfiarcképet, aminek az arcát bajos dolog már megismerni. Valaki, úgy látszik, Flóber-féle szalonpisztollyal célba lövöldözött erre a képre, olyan az már, mint a rosta. Ki ne dobassa ön ezt a szemétre. Ön és még valaki emlékezni fognak arra, hogy miféle alak volt ez valaha, s ki fogják találni, hogy az, aki ezt így keresztül-kasul lyuggatta, milyen poklot viselt a szívében.
De még ezt is olyan csendesen, oly változatlan arccal mondta, hogy az idegenek nem sejthették miről van szó. Egy ereklyéről. Ezzel aztán sietett elintézni az ügyet a konzorcium küldötteivel.
Minden annak rendi szerint be lett fejezve. A hitelezők nagyja is ki lett elégítve.
Ami még javára maradt a grófnak, az csekkekben átadatott neki. – Tekintélyes összeg volt. – Ahogy vesszük. – Kicsiny embernek kapitális, nagy embernek koldusfillér. – Eltette a tárcájába.
Most aztán el innen! Amilyen gyorsan csak a postalovak nyargalhatnak! Könnyű lesz az utazása, semmit se visz innen magával.
Hanem egy kis véletlen megakadályozta a gyors menekülést. Egy nagy zivatar jött, felhőszakadással, mely ott rekesztette a vendéglői szobában. Ott kellett végigvirrasztania az utolsó éjszakát. Sötét volt, s a zápor zuhogott egész hajnalig. Gondolni sem lehetett az elutazásra.
Csak a reggel szabadította fel e kínos fogságból.
Amint a postakocsi megérkezett, sietett menekülni innen. Az éjjeli zápor mind pocsokká tette a diadalkapuk koszorúit, a falakra fűzött girlandokat, a nevek le voltak mosva, a zászlók színei szennyesen összeolvadva; a tegnapi dicsőségből nem maradt csak rongy és piszok.
A lovak lábai csülökig gázoltak a habarékban, amin felül úszott a diadalmenet elé hintett virág.
Temetvényi gróf ki sem nézett a fedett hintóból.
Jól tudta, hogy ha korán reggel elindul Gargóvárról, késő délig sebes vágtatva folyvást a Temetvényi uradalom országútján halad végig. Az útféli vendéglő, ahol délre meg kell szállni, az a határ.
Ő még itt sem száll le a kocsiból, csak onnan tekint egy pillanatra vissza.
Az ősi temetvényi várrom még jól látszik a távolban, mint egy óriási kőkorona egy alvó király koponyáján.
Nincs már semmi közük egymáshoz.
Eszébe jut, hogy van még valami, ami megmaradt belőle. Kiveszi zsebéből azt a szerződést. – Igen, azon vannak az aláírt nevek beporzózva azzal a kvarchomokkal ottan. Ez a nehány szem homok még az övé. A dicsőséges kiskirályságból: az ősök hatalmából, dicsőségéből. Egy csipet homok. – Lesepri azt is onnan, s elfújja a szélbe. – Ennyit se vigyen belőle magával!
S aztán ki ebből az országból, amíg egy hegyet látni belőle! Más száműzött visz magával egy édes fájdalmat, amitől kínzatni boldogság: a haza szeretetét, – ez viszi magával a keserű gyönyört, amelyben kéjelegni pokol: a haza iránti gyűlöletét.
Mi van még hátra? Ki nem halt még meg azok közül, akiknek nem elég egyszer meghalni?
Egy egész korszakot láttunk meghalni, a maga nagy embereivel. Államférfiúi óriások, akik három lépéssel átléptek egy országot. Most szépen el vannak temetve, nagyhangzású, semmi hatású hivatalok kriptáiba, s honnan ha föl is járnak néha, hímzett egyenruhás kísértetekül, senki sem látja meg őket. Néha még csörömpölnek is. Senki sem fél tőlük.
Meghaltak a nagy hódításra alakult pénztársulatok, amik az országok átalakítására akartak vállalkozni. A Temetvényi uradalom konzorciuma szétfoszlott a levegőben. Ínséges évek, rossz számítás, könnyelműség a kis embereket is koldusbotra juttatta: elmentek lefeküdni. Utánuk dőltek a nagyok. A Temetvényi-Opatovszky uradalom azóta harmadik kezére került: és azon sem fog megmaradni sokáig.
Azok a hegyek és várromok még egyre futnak egymás alól: nem akarnak együtt maradni.
Meghalt a két nagy család megrontó démona is: Diadém. A hírlapok közlék a nagy „krach” után, hogy a Gmundeni-tóba ölte magát. Ott találták a kalapját és tárcáját a tóparton; ő maga búcsút vett a világtól. Ez is csak egyszer halt még meg. Ott él még valahol Dél-Amerikában, s tanítja a jenkiket szolíd üzletekre.
A szép asszony, Atalanta szép leányával a legcifrább két halott. Mikor egy életet elkoptatnak, azt eltemetik, hozzákezdenek a másikhoz, más név alatt. Ahol rájuk ismer valaki, ott mindjárt meghalnak, s mennek máshová újra föltámadni. Ki tudja: hányszor lesznek eltemetve.
Ellenkező halalnemet választott Koczur barátunk. Ő csak a hazáért hal meg, minden évben egyszer. A választások alatt kortesvezér: ez az életmódja. Az egyik turnusban meghal mint kormánypárti, föltámad mint ellenzéki, a másikban megint a másik hemiszfériumon múlik ki a hazáért, s az ellenlábasok között támad föl. Ez viszi legtöbbre.
Halva jár-kel a fényes napvilágon a Felföld kiskirálya, az egykor oly hatalmas Temetvényi gróf. Nagy baj, hogy tovább tartott az élet, mint az életjáradék. A nagy konzorcium megbukásával az ő szerződését is elvitte az árvíz. Most az ősei arcképeinek az árából él, akik a pozsonyi csendes házból küldözik neki végadományaikat. A halottak a halottnak.
Ott van bezárkózva egyedül a legszomorúbb halott, aki soha embert, élő állatot, szabad eget, zöld növényt nem lát maga körül, aki hírlapot, levelet el nem olvas.
Csak azt számlálgatja, hogy mennyire megszaporodott már a pénze. Mire gyűjti azt? Minek az neki? Az élő halottnak álmai vannak, amiket következetesen sző, fon odább. Azt mondja az álma, hogy egy másik élő halottnak van egy fia, akit pártul fogott az az ember, aki az egyedüli élő rá nézve ezen a világon. Amaz ember ennek a fiúnak fogja hagyni örökségbe a lelkét, jellemét, tudományát – és a szegénységét. – Annak az embernek van egy leánya is. Talán szép, talán nem az: de bizonyosan jó. A két gyermek szeretni fogja egymást. Sok szenvedés lesz annak a vége. Minden csapás utoléri őket. Mert a sors üldöző keze azokat keresi fel, akik nagyon szeretnek és nagyon jók. Hadd szenvedjenek! Az a tisztítótűz. Abban tanulják meg egymást még jobban szeretni. A boldogság támasztja fel az emberek szívében a kevélység, a hűtelenség ördögeit. A nyomor neveli a hű nőket, a jó családapákat. Hadd küzdjenek, hadd nyomorogjanak, amíg fiatalok. Az ifjúságnak adatott a szeretet, s az mindent kipótol. Majd ha aztán meg lesznek edzve vihartól, szenvedéstől: akkor hadd tudják meg egy gyászjelentésből, hogy élt valahol a föld kőfalai között egy ismeretlen lény, aki csak azon gondolkozott, hogy napról napra az ő számukra szaporítson kincseket. Akkor aztán éljék világukat!… Hanem odáig még nagy idő van! Mert a halottak sokáig élnek.
Még annyi gondja sincs a döblingi palota halottjának. Az atyai legátum jótékony intézkedése folytán neki külön kriptája van, s mindennap megkapja mindazt, ami egy halottnak egészségére válik. Itt nem üldözi senki, s lehet kedve szerint bolond, senki sem szólja meg érte: a bolondokháza ez. Étvágya kitűnő. Könyveket is olvas, amiben sajátszerű metódust követ: amint egy lapot elolvasott, azt kiszakítja a könyvből, mire végigolvasta, csak a táblája van.
A hold szarvának az utolsó fényszikrája is letűnt a láthatár alá. Halottak országa ez már! Halottaké, kik nem a föltámadásra várnak, hanem arra, hogy még egyszer valamikor igazán meghalhassanak.
