A hold szarvának utolsó fénypontja
A hold szarvának utolsó fénypontja
Meghalni és eltemetkezni, édes, nyugodalmas gondolat! De eltemettetni, s azután is számlálni a napokat, amik még hátravannak!
Azok között, akiket ez a szomorú végzet ért, senki sem olyan szánandó halott, mint Temetvényi Ferdinánd gróf. Ami körülveszi, az mind kriptafal; a márvánnyal kirakott, a gobelinnel bevont, a művészremekkel telifestett termek: kriptafal mind. Aki belép hozzá valami hírt hozni, az mind halálmadár. A levél, amit felbont, gyászjelentés. – Mikor felrakja az érdemrendeit mellére: az a sok kereszt egy egész temetőt képvisel; mindegyik alá ő maga van eltemetve. Sokszorosan van eltemetve: mint főúr, mint gazdag ember, mint világfi, mint apa. Ez: ez fáj legjobban. De még el akarja tagadni magától. Még keres valami menedéket az utolsó alakjában, vándorolva egyik alakból a másikba, mint az indus lelke. A nagy hatalmú államférfi még megvan! Az, akitől rettegett az egész Felvidék. Három vármegyében kis császár.
Most áll hatalma tetőpontján. Egy messzeágazó összeesküvés az ő hatalomköre alatt lett felfedezve, elnyomva.
Igaz, hogy az egy simplex embernek az érdeme, akinek a nevét ő nem szereti kimondani, hanem az nem jön elő a maga érdemeiért bizonyozni: talán nem is tudja, hogy azok érdemek. Szereti, ha nem háborgatják. Az egész dicsőség a kormányzó főúr javára marad.
S most még ezzel a kezébe jutott súlyos hatalomeszközzel olyat zúzhat halálos ellensége fejére, amivel azt egyszerre szétmorzsolhatja. Meg lesz az semmisítve, mint anyag és szellem. Az egész összeesküvést ennek a fejére lehet olvasni.
Az porrá lesz, ő pedig megszilárdul. Érdemei ismét felvontatják a lejtőn. Arra pedig igen nagy szükség van, mert nagyon mélyen ment már aláfelé. Büszkesége, bosszúvágya, meggondolatlan merész kísérletei vagyonát tönkretették. Hitelezői csak azért nem indítanak a vára ellen ostromot, gonoszabbat, mint a faltörő kosokkal: mert még kezében a hatalom. De azt már sejti, hogy egészen el van készülve. Még ugyan ámítgatja magát azzal, hogy magányos, álmatlan óráiban összeállít csalfa vagyoni mérlegeket, felbecsülve fekvő birtokait eszményi árakra, kiszámítva: mennyit adhatnának gazdag műszeretők műremekei gyűjteményeért? Felvesz behajthatlan tartozásokat aktivái közé, s aztán kiszámítja belőle, hogy még mindig jól áll. Mikor azonban egy-egy szorongató teher valami elhatározásra ösztönzi, úgy, hogy rászánja magát sub camera charitatis egy-egy ismerős főúrnak bizalmasan megírni, hogy kész volna uradalmai közül valamelyiket, kezelési nehézségek miatt, szabad kézből eladni, azoktól olyan leverő ajánlatokat kap, hogy szégyenli végigolvasni. Amit pedig a műkincseért ígérnek, az ilyen levelek csak összetépni valók. Kincs az, mikor veszik; – szemét, mikor eladják. Azt is tapasztalta, hogy kevés az országban a rendezett úr: inkább szabadulni akar mindenki a birtokától, mint szerezni hozzá; – külföldi tőkepénz pedig iszonyodik az itteni viszonyoktól. Az olyan földet, amely folyvást inog-mozog – senki sem választja megtelepedési helyül. Ilyenkor a nagybirtokos, aki adós, rosszabb a koldusnál. No, de most már jobb idők következnek! (Minden süllyedő hajó gazdája ezzel szokta biztatni magát.) Az ország állapotai megszilárdulnak, s akkor ismét helyreáll a magánosok hitele is.
E hiú káprázatokat hogy szétfútta egyszerre az a bolond szél. Az a bolond szél, ami egy bolond szájból jön. Opatovszky Kornél tréfásan gyászos esete a pozsonyi elátkozott kastélyban egyszerre két hatalmas nagy család ősvárait döntötte halomba.
Mikor ezt az esetet Ferdinánd gróf megértette ügyvéde leveléből, ájultan rogyott össze.
Jobb is lett volna neki, ha nem hozatja magát életre többé. Ez a tudósítás ugyanaz a hang volt, ami a kriptaajtónak a becsapódása.
Most már veszve van minden!
Az az egy ember, akinek az árán a haza- és trónmentő nagy érdemeit meg lehetett volna szerezni, elfogva, nem mint vakmerő lázító, hanem mint egy hóbortos bolond, nem az apa által, hanem a leánya által, – nem Garibaldi veres ingében, hanem a kéményseprő csuhájában, s az elfogás híre, egész története, körülményei nem egy eldicsekedni való hőstett, hanem egy nevetni való történet, amiből hímet fognak varrni az udvari pletykakörökben és változatokat mesélni a krajcáros lapokban; nevet már azon nagy hahotával az egész világ.
Mikor eszméletéhez térve végiggondolt ezen Temetvényi Ferdinánd, azt mondá magában: „Elhagyom ezt az országot!”. Hiszen olyan könnyű az embernek megutálni a hazáját. Csak ezt a nagy darab sárt le tudna rázni a lábáról, ami hozzá van ragadva!
Ezt a hat négyszögmértföldre terjedő nagy darab sárt, a közé keveredett kövekkel, az ősi kastélyokkal egyben.
Adná akárkinek, aki megadná az árát, lengyel, cseh, angol, német grófnak, hercegnek. Egy nagy darabot a hazából. Amit meggyűlölt
(Hogy futnak a várromokkal koronázott hegyek egymás alól!)
Amely napon ezt a rettenetes hírt vette, egy hétig senki sem hajtatott be a kastély udvarára. Tudta már, hogy szánni kell. Ő maga ki sem mert menni a falai közül.
Mintegy oktáváján a gyászesetnek, levelet kap a szomszéd uradalmi kastélyból, aminek címiratán már fölismeri a levélíró kezét.
Ki kopogtat be legelébb is az eltemetett halottnál? Ugyan ki más, mint a vakandok?
Diadém kézvonásaira ismert. Félredobta a levelet fölbontatlanul.
Hát annyira jutott már, hogy az az ember őhozzá levelet mer írni?
Fölnyergeltette a lovát, s kiporoszkált az erdőbe. Összevissza barangolta a méltóságos nagy vadaskertet.
„Hát ez már mind nem lesz az enyim?”
Az erdei tekervényes út vitte, amerre nem is akart menni, az ősi várromokhoz. Egyszer csak azt vette észre, hogy odafenn van a Temetvényi várromoknál.
Ahol a kövek mind beszélnek – annak, aki azt megérti.
Öt század történetét emlegetik fel azok.
Most ennek a történetnek vége.
A tisztes romok teli vannak már firkálva a látogatók neveivel.
A kaputornác boltozatának zárkövére nagy fekete betűkkel van felírva ez a név: WURST. Közönyös név: akárkié lehet. Valami vándortársaság legmerészebb tagja lehetett az, aki a nevét megörökítette ott. – És Temetvényi Ferdinánd gróf érzi azt, hogy az ő neve ezeken a köveken még csak nem is wurst.
A husziták, a zsebrákok, a kurucok, a labancok, a hajdemákok nem pusztítottak kegyetlenebbül itten, mint az ő tétlen kezei.
Az a még fennálló küszöbpillér is mond neki valamit.
Azon az emlékezetes kézfogón, mielőtt útjára ment volna, azt mondá neki ez a csodálatos ember, tenyerével erre a bazaltra csapva
– Ha ön ezt az embert, ezt a Diadémot, magához közel ereszti, húsz esztendő múlva ez a kő sem lesz az öné és az ivadékaié többé.
Még be sem telt a húsz esztendő, s már eljött, amit mondott. Hát próféta lakik ebben az emberben?
Minden veszedelem, mely lavinaképp sodorta magával egymás után büszkesége egész egyetemét, ennél az embernél kezdődött.
S most végződik nála.
Tudta ő jól, hogy mi van abban a levélben, amit eldobott, s nem akart felbontani.
Külföldi tőkepénzesek keresnek heverő millióik számára elhelyezésre való tért. Azokkal van összeköttetése Diadémnak. Azt ő sokszálú összeköttetéseinél fogva régóta tudta.
Domíniumokat akarnak vásárolni, megszorult, jól eladósodott magyar főuraktól.
Diadém régóta igyekszik a gondjaira bízott apátvári uradalmat rájuk sózni, de a tőkepénzesek furfangos emberek. Rájöttek, hogy az apátvári uradalom a temetvényi nélkül nem más, mint egy elátkozott darab föld, amibe minden új birtokos bele fog veszteni, s örül, ha mezítláb kiszaladhat belőle, hanem a két uradalom egyesítve, az már számba vehető volna.
A halálmadár zörget az ablakon. Érzi, hogy halálos beteg van odabenn.
Bizony temetkezés ennek a vége, uram!
A temetkezés szomorú dolog; még akkor is, mikor az ember itt hagyja ezt az egész szép világot, s maga elmegy a föld alá; hát még az a temetkezés, mikor az ember eltemeti az egész szép világot, – s maga meg itt marad.
Az a fekete küszöb azt mondta neki, hogy a végzetnek teljesülni kell. Nézzünk szét még egyszer innen a magaslatból, ezen az egész szép világon: – azután menjünk haza, temessük el azt!
Mikor Ferdinánd gróf visszatévedt a dolgozószobájába maga sem tudta, hogyan, azt a földre dobott levelet ott találta ismét az asztalán. Talán csak a rendszerető komornyik tette oda, látva, hogy felbontatlan levél.
Ő a sors intésének vette azt.
Eszébe jutottak, amíg a borítékot felszakítá, azok a mindenféle mesék megmérgezett levelekről, amikkel nagy potentátokat halálra küldöztek. Ebben is méreg volt: rosszabb annál, amivel Ferrara herceg gyilkolta meg az ellenségeit.
Diadém egyenesen a lényegen kezdte. – Van egy hatalmas konzorcium, mely 50-100-200 millió forinttal rendelkezik. Szándéka Magyarországon nagy uradalmakat vásárolni; olyan uradalmakat, amik terjedelmeiknél fogva mostani birtokosainak keveset jövedelmeznek. Fényes feltételek ígértetnek. Lehet azok között válogatni. A temetvényi uradalom egyike azoknak, amiknek megszerzéséért a konzorcium még rendkívüli áldozatokra is kész. Azonkívül, hogy a mostani birtokos minden passziváit, ahol csak léteznek, átvállalja, az ingó vagyont becsár szerint kifizeti, még biztosítja számára életfogytiglan ugyanazt a virtuális jövedelmet, amit jelenleg a birtokából tiszta haszonképp húz.
Nagy szó!
A jelenlegi jövedelem egészen rámegy az adósságtörlesztésre és a kamatokra (s az az adósság olyan, mint a polip, mentül jobban törlesztik, annál jobban nő). Akkor pedig az egész jövedelem megvolna, lehetne élni gond nélkül – egész holtig. – Azon túl pedig – nem következik semmi.
Hatékony volt az a méreg!
A gróf behívatta a titkárját, s elkezdett neki levelet diktálni. Hármat elrontott, míg a negyedikkel csakugyan meg volt elégedve. Kegyes volt találkozót adni Diadém úrnak, és még az éjjelre, miután holnap korán hivatalos körútra kell mennie.
Nem volt ugyan semmiféle körútra menetele, csak azért rendelte éjszakára a bankárt, hogy akkor sötét van, nem látják, ha idejön. Émelygett attól a gondolattól, hogy ennek az embernek a csizmái még egyszer az ő kastélya parkettjein csikorogjanak.
Hanem abban ugyan alaposan megcsalódott, mikor azt hitte, hogy ha ő Diadém urat éjszakára hívja meg a várába, hát akkor abból majd titkos találkozó lesz. Volt rá gondja a bankárnak, hogy felvonulása egészen feltűnő legyen. Négylovas előfogattal jött, minden ló nyakán csengővel, a hintó mellett lovas pandúrok nyargaltak, előtte pedig fáklyavivő tizenkét paraszt ügetett, akiket mind a szolgabírótól rekvirált, előmutatva neki a gróf meghívó levelét. Még akkor Temetvényi Ferdinánd olyan nagy hatalom volt, hogy mindent megtettek, amit csak óhajtásképpen elárult.
Ilyenformán egész fáklyásmenet volt Diadém úr éjszakai látogatása Temetvényi Ferdinánd kastélyában; csak a zene hiányzott hozzá, hogy teljes diadalmenet legyen.
Diadém úr, a gróffal találkozva, sietett annak a fintorgó ábrázatján mutatkozó kérdezősködéseket megelőzni.
– Rosszak az utak arra mifelénk, kegyelmes uram, az ember minden nyomon nyakát szegheti. Aztán meg az a sok csavargó zsivány itt az erdőkben. Hisz kegyelmes uram legjobban fogja azt tudni.
A kegyelmes uramnak mind a két tárgy olyan kellemetlen volt, hogy inkább nem beszélt róluk semmit.
– Térjünk egyenesen a tárgyra, uram, az én időm rövid. Hanem mielőtt hozzáfognánk, egyezzünk meg egy dologban. Ön olyan jól ismer engemet, mint én önt. Mindkettőnkre nézve tökéletesen idővesztegetés és haszontalan szópazarlás volna minden olyan frázis, amivel azt akarnók egyikünk a másikkal elhitetni, hogy valami önkényt jövő jóakarat kerített bennünket össze, ami viszonzásra vár. Tudjuk mind a ketten, hogy bennünket egy sokszorosan összebonyolódott balsors gubanca tart egymáshoz kötve, s mindkettőnknek érdekében áll ezt a gubancot szétfejteni, ha az nem megy, szétvagdalni. Azért tehát fogadjuk fel egymásnak, hogy az alatt az idő alatt, amit most együtt töltünk, félretesszük a diplomatát és a financier-t, s nem mondunk egymásnak egyebet, mint igazat, akármilyen keserű fog is az lenni.
– Ráállok, excellenciás uram.
– Akkor hagyjuk el legelőbb is a titulaturákat, mert az sem igaz. Én nem vagyok annak belső titkos tanácsosa, akinek ön éppen nem kommerzienratja. Hazugság minden cím. Beszéljünk úgy, mint két ember, aki párbajt vív minden tanúk nélkül, s a föltételek fölött egyezkedik.
– Nem bánom, uram.
– Tehát tessék helyet foglalni. – Kíván ön teázni vagy vacsorált már?
– Útközben a szeredásból és a pincetokból elláttam magamat: nem kívánok itt se enni, se inni.
– Tart tőle, hogy itt meg is mérgezhetnék?
– Óh, kérem…
– Csak ki az igazat!
– No, hát úgy van.
– Lássa ön, hogy megy ez már! Azonban, ha tetszik önnek, rágyújthat a saját szivarjára.
Temetvényi maga ment előre a jó példával, s szivarját szájába dugva, hanyatt veté magát az ottománra; amit Diadém úr azzal viszonzott, hogy ő meg a hintaszékbe dobta le magát, s ha a gróf a támlányra rakta föl a lábait, ő meg a két keze közé fogta a térdét, s úgy himbálta magát, – azután fútták egymás szeme közé a füstöt.
– Ön egy levelet írt hozzám – kezdé a gróf –, amit én eleinte fel sem akartam bontani, később azonban mást gondoltam, s ennek a következtében kérettem önt ide, hogy magyarázzuk ki egymás előtt magunkat.
– Én kezdjem?
– Nem. Én lövök előbb. – Én vagyok a kihívó. Nekünk, uram, mind a kettőnknek igen szépen sikerült az életünk célja, amit magunk elé kitűztünk, bárha különböző utakon. Egy vagyonára és nevére méltatlan fiatal embernek a tönkrejuttatása. Én bosszúból tettem ezt, ön spekulációból.
– Excellenc!
– Nos? Valami nem igazat mondtam? Jó! Ha félrelőttem, most önön a sor: lőjön vissza.
– Úgy tudom, hogy a spekuláció mind a kettőnk részéről megvolt.
– Talált a golyó! Köszönöm. Úgy van. Csakhogy én nem akartam a dolog genezisét ilyen messziről kezdeni. Ön arra figyelmeztet, hogy hiszen én is azt akartam, amit ön, ebből a két nagy uradalomból, ami valaha Bercsényi fejedelmi birtoka volt, egyet csinálni, én a leányom áldozata árán, házasság útján: egy bolondságáról híressé leendő új család számára; ön pedig egy kalandornő keze által, aki önnek is szeretője volt, egy pénztársulat számára, amely szédelgéseiről fog egykor híressé lenni. A bosszú csak akkor lépett föl nálam tényezőül, mikor a spekuláció el lett hibázva. Igazat mondtam?
– Igen.
– Most önön a sor.
– A kész tervet valóban én rontottam el.
– No, lám, milyen szépen megértjük egymást. Én azóta mindent elkövettem, hogy önökre nézve a létezést lehetetlenné tegyem itt ezen a földön. Volt hozzá hatalmam.
– Mi pedig mindent elkövettünk, hogy azt a ránk nézve oly veszedelmes hatalmat aláássuk.
– Sikerült-e?
– Azt majd megmondom a beszélgetésünk végén.
– Az én munkám sikerült. Az apátvári uradalom tönkrejutva. Gazdája a bolondokházába zárva, s az utolsó hitbizományi tőke annak a menhely igazgatóságának kiszolgáltatva; úgy, hogy ön és az a kalandornő még ehhez sem juthattak hozzá.
– Ez nem az ön műve volt, uram.
– Hát kié?
– Egy harmadik emberé, akiben sokszor elbotlottunk mind a ketten.
– Az is igaz. Most azután csak két elvitázhatatlan tény emelkedik egymással szemközt, az elsőbbség szomorú jogáért versengve: az, hogy mind a két uradalom, a temetvényi is, meg az apátvári is, a tönkrejutás szélén áll. Mi semmi összetörni valót nem hagyunk fenn egymásnak.
– Úgy van. Ezt aláírom.
– Most aztán így gondolkozik ön. Ez a vén Temetvényi nem sokáig viheti; de én is a feneket értem már, ideje, hogy együtt felmerüljünk a víz színére. Csináljunk együtt egy üzletet.
– Egészen úgy van.
– Egyesítsük a két ruinált uradalmat: egy darabban, az egy kis német hercegséggel felér, keressünk egy vevőtársaságot hozzá, s aztán csinálunk egy olyan kötést, ami mind a kettőnkre nézve kedvező lesz.
– Körülbelől így áll.
– Szabad öntől legelőbb is egyet kérdenem? Micsoda joga van önnek a maga részéről az apátvári uradalommal tetszése szerint rendelkezni? Még az, hogy az őrült birtokos gondnoka, erre nem hatalmazza fel. Annak még van egy fia is.
– Azt az apja kitagadta mindenből.
– Az ősi birtokból.
– A Reichsgesetzblatt szerint tehette.
– Azonban még egy leánya is van.
– Az pedig nekem eljegyzett mátkám.
A grófnak a szájából kiesett a szivar bámulatában.
– Micsoda? Az a gyermek? Hány esztendős?
– Valami tizennégy. Mire ez a dolog rendbe jő, lesz tizenöt, addig az angol szüzeknél marad nevelőben.
– S az anyja akaratából megy önhöz?
– Természetesen.
– S tud a gyermek erről valamit?
– Imád az engem.
– Herr Kommerzienrat!
– Igazán mondom. Bálványa vagyok. Menjünk tovább. Az apátvári uradalom eladását rendbe hozni az én gondom. Beszéljünk csak a temetvényi uradalomról.
– Ön engem itt e levélben azzal biztat, hogy lesz egy tőkepénzes társulat, amely elvállalja minden adósságomat, s azonfelül számomra azt a tiszta jövedelmet, amit jelenleg hajt az uradalom, életfogytiglan biztosítja. Mármost mondja meg ön az igazat: engemet akar-e ön megcsalni, vagy azt a társaságot?
– Uram!
– Nehéz kérdést adtam fel, ugye? Talán jobb lett volna így tennem fel: „mind a kettőt?”. Tessék rá igazat mondani.
– Mondom azt. Egyiket sem.
– Van önnek tudomása arról, hogy mennyire mennek az én adósságaim?
– Van-e önnek?
– Most meg ön adott fel nekem olyan kérdést, amire nehéz igazat mondani. Ezt én magam sem tudom.
– No, hát én tudom. – Itt a lajstrom.
Ferdinánd gróf elbámult azon, amit maga előtt látott. Összes adósságainak pontos, részletes kimutatását. Ez nagy munka lehetett arra nézve, aki ezt mindenünnen egybegyűjtve összeállította. Hogy mélyen benn úszik, azt eddig is sejtette, de hogy ennyire, a szája széléig érjen a hullám, arról nem volt fogalma. Végigfutott a részleteken, nincs-e valami tévedés a dolgokban? Mind igazi adatok voltak azok. Sokról megfeledkezett ő ezek közül, nagyobb kölcsönökről, amikkel olyan előkelő uraknak tartozott, akik barátságból nyugodtan maradnak, bankároknak, akik befolyását igénybe veszik, s ezért a kamatokat is évről évre függni hagyják a fán; azután voltak ott mindenféle kifizetetlen tartozások megyei közmunkák fejében, amiket a vállalkozók nem mertek sürgetni, rettegve a hatalmas kormányközeg neheztelésétől; ezek most mind élő alakot öltöttek, s előtte álltak, mint egy rettenetes koponyapyramid; de nem levágott fejekből, hanem olyanokból, amik harapnak és esznek.
Szédült bele, mikor a végösszeget meglátta.
– Ez nagyon sok… – suttogá. Megállta az igazmondást.
– Az, hogy a tartozás sok, még nem volna baj – folytatá Diadém. – A nagyobb veszedelem az, hogy a passzíváknak fedezetül szolgáló aktívák értéke évről évre hanyatlik. Az intenzív gazdaságra évről évre kevesebb költség fordíttatik, annálfogva folyvást apad a bevétel is. Ellenben az improduktív kiadások egyre szaporodnak: az adó növekedik, s abban az arányban száll aritmetikai progresszióban az uradalmak értéke alább. Tapasztalhatta ön, kiknél kéz alatt tudakozódott, folyvást kisebb árakat kínáltak. Ha pedig kényszerített eladásra kerül egy nagy úri birtok, az éppen egyértelmű a tökéletes ruinával. Ebben az országban heverő tőkepénz nincs. A kótyavetyén pedig készpénzzel kell fizetni: ötödrész árban ütik el a kalapáccsal a legszebb birtokot.
– Ön tehát idegen tőkét remél erre a vásárra megnyerhetni.
– A tőke készen van; a szerződést bármikor meg lehet kötni.
– Az ön levelében jelzett föltételek alatt?
– Igen.
– S hogyan hiszi ön azt, hogy egy tőkepénzes, aki énutánam ebbe az uradalomba beül, azonfelül, hogy a vételárt azonnal átadja a hitelezőimnek, még nekem is egész nettó jövedelmét holtomig fizesse, s mindamellett a tőkepénzének a kamatjait is megkapja?
– Erre ugyan azt felelhetném, hogy az az ő dolga. Azonban hát itt most azért vagyunk, hogy minden igazat megmondjunk, ami iránt hozzánk kérdést intéznek. Tehát legelőször is, amit önnek évenkint fizetni ajánlkoznak, az csak átmeneti kiadás.
– Értem. Azt hiszik, hogy öreg ember vagyok már, nem sokáig élek. Azonban hát halálesetre spekulálni nem jó. Én már sok fiatal egyéniséget láttam magam előtt a gyászszekéren kivitetni. És sok fiatal vállalatot is.
– Ez is számításba van véve. S ha a fiatal emberek és a fiatal vállalatok nem vigyáznak az egészségükre, hát meghalnak, ez az ő dolguk. Az én konzorciumom azonban se nem fiatal, se nem beteg. – Régóta folytat hasonló vállalatokat Oroszországban, Lengyelországban, s jól érzi magát mellette. Legelőször is a konzorciumnák nincsenek nemes szenvedélyei, amik nagy vadaskertek fenntartásában, parkokban, palotákban, versenyparipákban lelik kedvtelésüket: a kiadások rovata egyszerre tetemesen megapad az új gazda kezében.
– Álljunk meg egy szóra – szólt közbe Ferdinánd gróf. – A nagy vadaskertek egyúttal rengeteg erdők, mi lesz azokból őrizés, továbbművelés nélkül? A palotákban vagy lakni kell valakinek, vagy omladékká lesznek; mit gondol ön?
– Nem féltem én az embereimet. Az erdők értékesítve lesznek, mint épületanyag, a nagy tömör épületeket meg igen könnyű lesz átalakítani gőzfűrészmalmokká, szeszfőző gyárakká. Lehet azoknak praktikus hasznát venni.
Ferdinánd gróf nagyot fohászkodott.
A temetvényi várfalakból fűrészmalom! A kápolnában szeszfőzőkazán az oltár helyén!
– Azután a vevő konzorcium nem fog egy egész légió ingyenélőt tartani drága fizetéssel, aki mind ezüstről eszik, s hintóban parádéz; az egész költséges gazdatiszti apparátus avult intézmény, lomtárba kerül.
Ferdinánd gróf nagyon elgondolkozott.
Egy egész serege az ő kenyerén élő hivatalnokoknak a szélnek eresztve! Némelyik együtt vénült meg vele, a legtöbbet ő neveltette, ő volt a keresztapja, bérmáló apja, násznagya: valamennyinek örök hivatala volt az ő uradalmában, lakásuk valóságos otthonná berendezve. Nem ismerték a nélkülözést soha, nem a sanyarúságot, megszokták, hogy urak legyenek. Most mindezeket kitenni az országútra: keressetek más bolondot! Menjetek koldulni vagy kapálni! Egy tollvonással száz meg száz embertől venni el a kenyeret, hajlékot, jövendőt!
– No, jól van… Hát ezeknek is, mint a gazdájuknak, alá is út, fel is út! De mégiscsak szükség van az ily kiterjedt uradalom kezeléséhez gazdatiszti személyzetre, s az más rendszer mellett még több pénzbe kerülhet, s hogy az experimentálás a nagy gazdaságokban milyen veszedelemmel jár, azt ön a saját kárából tapasztalhatta. Ez volt egyik oka az apátvári uradalom romlásának.
– Elismerem, hogy így van. Az én konzorciumom azonban nem szándékozik egyáltalában semmiféle gazdálkodási vállalatokba vágni a fejszéjét: neki megvan a saját rendszere, amit például Lengyelországban elég szép sikerrel alkalmazott.
– Miféle rendszer ez?
– Az egész uradalmat, az erdők kivételével, amikkel más cél lesz elérve, apróbb-nagyobb parcellákra felosztják, amiket azután sok évi törlesztésre megvesznek az olyan kisebb gazdák, akik maguk látnak a gazdaságuk után, s így mérsékelt részletfizetés mellett önálló birtokhoz jutnak, míg a konzorcium a vételárt ezúton legalább is megkétszerezi.
A főúr arca lángolt a dühtől. Felugrott a pamlagról, s az asztalra ütött a tenyerével.
– S azt hiszi ön, hogy én erre ráállok? Hogy én ebbe mind hidegvérrel beleegyezem? Hogy én az ősi várlakomból fűrészmalmot hagyok csináltatni, s a temetvényi címer helyébe gyárcégért üttetek fel? Hogy nekem a királyok szobrain akasszák fel szárítani az esettdög-bőröket? Hogy én engedem az én hűséges tiszteimet, cselédeimet gyermekeikkel, feleségeikkel együtt az utcára kiűzetni? s hogy én megbarátkozom valaha azzal a gondolattal, hogy azt a két Bercsényi-uradalmat, aminek egyesítése volt egész életem álma, egy bankárcsoport felossza ezer darabra, s árulja morzsánkint a világ minden rongyhadának! Hogy az ősi hatalmas családok helyett szerteszéjjel kurta nemesek, jöttment sehonnai idegenek, dohos parasztok, – még talán zsidók is! zsidók! batyus zsidók! települjenek le ezen a két uradalom földén! Nem! uram! Omoljon inkább össze mind a két uradalom, s temessen el mind a kettőnket romjai alá, így legyen egyesítve: egyesítve egy közös ruinává: de nem szétdarabolva ezer parcellára: hogy abban tót, német, paraszt, zsidó, bocskoros nemes üsse fel a vackát! Nem akarok többet hallani! Bánom, hogy eddig hallgattam, amit ön beszélt.
A gróf indulatosan járt alá s fel a puha virágos pokrócon. Diadém úr pedig új szivarra gyújtott a moderateurlámpánál, s megint visszaült a hintaszékbe, s fújta a füstöt a plafon felé.
Mikor a gróf kidühöngte magát, akkor igen higgadt kedéllyel azt mondá neki:
– A gróf úr rövidíti az életét az ilyen felgerjedéssel.
– Arra számítok, hogy rövid lesz! – viszonzá hevesen Temetvényi. – Hogy addig tart el, ameddig a büszkeségem. – De amíg élek, az fogok maradni, aki voltam és vagyok. Ha kinyújtóztatnak, akkor aztán nem kérdem, az út szélére dobják-e ki a koporsómat, hogy őseim kriptájában az új vevő törkölyöskádjainak helye legyen? De amíg lélegzetet tudok venni, amíg öt érzékemmel bírok, addig magamat e szent falak közül se kicsábíttatni, se kiriasztani nem engedem!
Diadém hidegvérrel tette rá a mutatóujját arra a szomorú lajstromra ott az asztalon.
– S mi fog történni ezekkel itt?
– Várni fognak! Addig fognak várni, amíg a halál azt nem fogja nekik mondani: „szabad!”. A hullámat megrohanhatják, az élő testemet nem! – míg én e megyében, ez országrészben teljhatalmú úr vagyok, addig ezen a küszöbön csak esedezve léphet be valaki, s aki nekem kellemetlen, annak azt mondom „Jöjj máskor!”. A kezem vas, amit megfogtam, azt nem eresztem! Ez Temetvényi Ferdinánd grófnak, a kerületi kormányzónak az utolsó szava önhöz, Herr Kommerzienrat!
E kevély mondásra Diadém úr a zsebébe nyúlt, kihúzott onnan egy darabka nyomtatványt, s azt sokrétűleg összehajtogatott állapotából szétbontogatta.
– Tehát „Excellenc”!
(Akik valaha nyomdai helyiségekben, szerkesztőségi irodákban megfordultak, már a külső formájáról ráismernének első tekintetre arra a hosszúkás papírszeletre, amelynek domborveretű üres háta már elárulja a kefelevonatot, a szélein mindenféle ákombákomok jelentik a korrektori cserkészet vadászati eredményét; az ilyen papírt reggelenkint rendesen a háziszolga veszi seprűje alá, mint hasznavehetetlen hulladékot; rendkívüli esetekben azonban az ilyen gyűrődött, festékmázolt papírszeleteket gondosan összegyűjtik, a kézirattal együtt egy göngyölegbe hengergetik, összekötik, borítékba teszik, a két végén lepecsételik, s ráírják veres betűkkel a napot, amelyen született és meghalt, s az ilyen klenódiumokkal a padlás tetejéig töltenek meg egy szobát. Ezek a hivatalos lapok korrektúrái. Valahány írnok, korrektor, betűszedő, gépész ezen a kulimászos papíroson rajtahagyta a hüvelykujja önlenyomatát, az mind szent esküvel és kriminális tüntetésektől való rettegéssel van kötelezve, semmit abból, mit a papíron meglátott, még élő szóval is tovább nem adni; – ami pedig egy ilyen papírlapnak az elsikkasztását illeti, az már éppen a hazaárulás kategóriájába esik. – Ezeket előrebocsátva, elképzelhető, mibe kerülhetett Diadém úrnak a bécsi hivatalos lap holnap reggel megjelenendő számából az első oldal korrektúráját tizennyolc órával hamarább megszerezni.)
Valóban az volt ez a gyűrt papír. A bécsi hivatalos lap holnapi számának első lapja korrektúrában.
– Tehát, excellenciás uram, kegyeskedjék csak egy pillantást vetni ebbe az ártatlan lapba! – mondá Diadém úr, iróniás alázattal nyújtva át az iratot Ferdinánd grófnak.
Könnyű volt megtalálni benne azt, ami rá nézve olvasni való volt, mert alá volt húzva veres irónnal.
„Temetvényi Ferdinánd gróf a mai napon hivatalos állásától felmentetik.”
Semmi egyéb, még csak az sem, hogy „saját kérelmére”, annyi sem, hogy „hajlott kora és egészségi állapota iránti tekintetből”, – még csak az az enyhítő vigasztalás sincs ott, hogy „érdemeinek és szolgálatainak elismerése mellett”.
A gróf, mint az agyonlőtt ember, rogyott le a kerevetre.
Hogy ezt vele még csak előre nem is tudatták! Hogy senki sem akadt, aki figyelmeztesse, hogy előzze meg a lemondásával ily modorban való elbocsáttatását. Lehetséges ez? Vajon ott áll még a papíron? Mikor másodszor is belenézett a nyomtatványba, csakugyan nem látta azt a sort maga előtt – könnyeitől nem láthatta. – A szemek is megtartották, hogy kibeszéljék az igazat.
Nagy dolog az, mikor egy férfi könnyezik egy másik férfi előtt – egy gyűlölt ellenség előtt – egy nagy ember egy kicsiny ember előtt.
– Mivel érdemeltem ezt? – hörgé, összeszorított öklével szívéhez nyomva azt a haláladó papírlapot.
– Mondjunk egymásnak igazat, uram, ezen a keserves éjszakán – szólt Diadém a felülkerült ellenség diadalérzetével. – Ez nagyon jól meg volt érdemelve. Önt annyira elvakítá a bosszúállas szenvedélye, – hogy nem látta meg tőle, ami közvetlen közelében történik. Önt a gyűlölet mániája hamis csapásra vezette, s míg ön ott a maga vadját üldözé, itt engedte ásni a lába alatt a tűzaknákat. Ön egy őrültet kergetett keresztül-kasul a világon, akörül összpontosítá egész gyűlöletét; megtette azt egy veszedelmes összeesküvés vezérének, s mikor a rémséges lázadás kitört és leveretett, a kitörés az ön hibája volt, a leverés pedig másnak az érdeme: öné maradt a szégyen, – hogy egy bolondtól engedte magát bolonddá tétetni. Most aztán mindenki tudja, hogy akit ön főszemélynek tartott a komplottban, az egy elmeháborodott, aki a veszélyes célra szánt pénzről azt hitte, hogy az ön leányától kapja régi szeretete fejében, s aki ezt egy nevetséges merénylettel a világ köztudomásává tette. Az pedig, aki lelke volt ennek az összeesküvésnek, mindennap idejárt az ön kastélyába, s együtt pikétezett önnel, s mikor a terv nem sikerült, akkor megölte magát. Ez olyan blamázs önre nézve, uram, amilyen csak valaha magas állású férfit érhetett. A következményei nagyon jól meg vannak érdemelve. Ön kívánta, hogy ebben az órában igazat mondjunk egymásnak, én még csak bocsánatot sem tartozom ezért kérni, hogy azt teszem.
Temetvényi Ferdinánd felől ugyan beszélhetett Diadém amit akart, nem hallott ő abból semmit.
– Elcsaptak engem, mint egy kártevő cselédet! – dörmögé halkan maga elé.
– Gróf úr! Finita la comedia. – Mind a ketten feneket értünk. Most már csak az a kérdés, hogy akarjuk-e egymást összeszorítva tartani a víz alatt, míg mind a ketten megfulladunk, vagy engedjünk egyikünknek, aki úszni tud, hogy kimeneküljön a partra, s a másikat is kivonszolja magával?
– Mi van még hátra? – kérdé Temetvényi Ferdinánd elmélázva.
– Megélni holtig.
– Élni? És nem szeretni többé semmit! És senkit! Elveszteni mindent, és gyűlölni mindent, amit elvesztettünk.
– Én legalább azt tenném.
– Ön! Ön, aki megbukva nem lesz kisebb, – mint volt! Ön, akinek a becsültetés nem éltető levegő! – Ez a harc nagyon egyenlőtlen volt!
– Kiegyenlítheti a békekötés.
A gróf fogta a végzetes papírhasábot, s elszaggatta azt apró darabokra, – úgy hajította a kandallóba.
– Uram! Az a papiros, amit szét tetszett tépni, az én tulajdonom volt – mondá Diadém úr keserű tréfával.
– Megfizetek érte – mondá Ferdinánd gróf. – Holnap mindjárt vagy akármelyik napon, elhozhatja ön hozzám a jószágvásárló konzorcium megbízottját. Engedelmes eladót fognak találni bennem.
– Ez ügy tehát közöttünk be van fejezve.
– Tökéletesen. A két uradalom egy komplexumban eladható lesz, a kastélyokból csinálhatnak gyárakat, üvegházat, fűrészmalmot. A gazdatiszteket elűzhetik a világba. Lovakat a csiszárnak, bútorokat a zsibárusnak, ékszereket az antikváriusnak kótyavetyére bocsáthatnak. Erdőt, parkot kivághatnak. Rákóczi, Bercsényi, Illésházy emlékezetes iharfáiból deszkát, lécet fűrészelhetnek. A sok ócska márvány emlékkőből meszet égethetnek. Betelepíthetik az egész vidéket Sem, Cham és Jáfet minden ivadékaival! Én eltagadom, hogy voltam, s feledni fogom, hogy vagyok. – Az ön gondja ezt az üzletet elintézni.
– S ezzel már be van fejezve az értekezésünk. Kívánja a gróf, hogy most azonnal visszatérjek, ahonnan jöttem?
– Világért sem. Ön itthon van. Tegye magát kényelembe. Itt e mellékszobában a vetett ágy. Lefekhetik és alhatik, amíg fáradságát kipiheni. Mikor hívni akar valakit, a csengettyűvel jelt adhat. Rendelkezésére fog állni a háznál mindenki. Jó éjt.
Azzal felvette az egyik gyertyatartót az asztalról, s kifelé indult a szobájából.
– És ön, gróf úr? – kérdé Diadém.
Temetvényi Ferdinánd hideg megvetéssel tekinte rá, s válaszul csak annyit mondott neki:
– Jó éjt.
Ott hagyta Diadémot a dolgozószobájában, és eltávozott.
A bankár nem várt több felszólítást; ahogy utasítva volt, a mellékszobában felkereste a vetett ágyat, levetkőzött, és lefeküdt.
Az Temetvényi Ferdinándnak a saját ágya volt. Az az ágy, amire olyan kényes volt a főúr, hogy akárhová utazott, annak a vánkosait és a szarvasbőr takaróját mindenütt magával vitte, nehogy olyan készségre kelljen lepihennie, amelyen valaki más feküdt valaha.
Jó volt az most Diadém úrnak. Késő reggelig is aludt rajta.
Mikor fölébredve csöngetett a komornyiknak, s az már a kész reggelivel lépett be hozzá, azt kérdé a feszesre kivasalt, simára borotvált úri cselédtől:
– Hát a gróf úr fölkelt-e már?
– Nem szolgálhatok vele.
– Hát nem ön szolgál fel őexcellenciájánál?
– Őexcellenciája nem aludt a kastélyban; az éjjel átköltözött a vendégfogadóba, ott nyittatott magának „egy” szobát, s visszaküldte a hajdúját is: a korcsmáros pincérje és szobaleánya teljesítik körülötte a szolgálatot.
…… Temetvényi Ferdinánd nem fog többé őseinek kísérteteivel egy födél alatt aludni.
