Aki utoljóra nevet…
Aki utoljóra nevet…
Támadt falrendítő kacaj e mulatságos kandidációra!
Hogyne! Az atyafiak alispánjelöltet kívánnak saját fajtájukból; debacchálnak, lamentálnak, okoskodnak ez óhajtásuk mellett, tűzzel-vassal vitatják jogaikat: elvégre a főnök elismeri kívánságuk alaposságát, s kijelöli nekik Bajcsy András uramat – a csizmadiamestert!
– Ki tehet ellene kifogást?
A májszter derék, becsületes ember, s a főispán ezt találta legokosabbnak, legnagyobb tekintélyűnek mindazok között, akikből válogatnia lehetett.
Nem lehet panaszuk az atyafiaknak: kálvinista jelöltet kívántak – megadatott nekik.
Ez kétségtelenül oly mulatságos ötlet lehetett, hogy ama gyűlésen jelenvolt elődeinknek teljes mértékben el kell ismernünk azon jogukat, miszerint hangos hahotára fakadtanak legyen, s szánó mosolygással tekintgettek a megszomorított atyafiakra, akik az első meglepetés pillanatában nagyon meg valának zavarodva, s nem találták fel magukat e nem várt helyzetben.
Egy csizmadiamester az ő alispáni jelöltjük!
Malárdy ismét büszkébben kezde széttekinteni. Sohasem érezheté magát ingatatlanabbnak azon a széken, mint most; a másik név csak hézagpótló koloncnak volt mellette: a jámbor keresztyén nagy tiszteletnek tartja, hogy már az ötödik tisztújítás alkalmával legyen jelölttársa Malárdynak, anélkül, hogy négy ízben összesen három szavazatnál többet kapott volna, ezúttal is bajosan fogja megkapni a negyediket. A harmadik jelölt pedig Bajcsy uram, a csizmadiamester.
Nem kell ide többet mondani, mint csupán azt, hogy Bajcsy uram, a csizmadia együtt lép fel Malárdyval pretendensül az alispáni hivatalra; hogy aki ezt jól meggondolja, hanyatt feküdjék, és elkezdjen kacagni, amíg lélegzetében tart – oly valami képtelenségi humor volt abban; olyan elavulhatatlan élc volt az, hogy még most is lehet rajta nevetni eleget.
Hogy fogják az atyafiak majd maguk között szidni Bajcsy Andrást, miért kellett neki most idejönnie, miért kellett megszólalnia? Ha otthon marad, senkinek eszébe sem jutott volna. Ime, most megtörtént rajtuk a nagy kudarc miatta.
A főispán inte a választó karok és rendeknek, hogy méltóztassanak szavazni menni.
Lesütött fővel, hallgatva oldalogtak ki a bánatos atyafiak, vígan és kötekedve az ellenpárt felei; fenn a teremben csak a főispán és az előkelőbb hivatalnokok maradtak.
Midőn Vasady táblabíró egyik lábát már kitette a küszöbön, valaki az urak közül elnevette magát, Vasady megállt az ajtóban, és hátratekintett. Vajon ki nevethetett? Azután végigsimítá hosszú bajszát, s visszadörmögé dacos, kemény hangon:
– Méltóságos és tekintetes uraim, majd aki utoljára nevet…
Azzal a lábszárához csapta a kardját, s nagy csörömpölve odább ment.
(Van ez most dühben! Csak azért dolgozott olyan erősen, hogy majd ő jön kandidatúrába. – Ott van neki Bajcsy András.)
A jámbor Bajcsy Andrást pedig nem látta senki ebben az órában: úgy megijedt az, úgy elment haza, s úgy kilelte otthon a hideg, ahogy még sohasem. Látta, hogy milyen irtóztató nagy bajt csinált saját személyében az egész közügynek; nem a saját szégyene, nem az a kacaj, amivel őt illették, nem az fájt neki: hanem az, hogy őrajta bukott keresztül hitfeleinek legfőbb törekvésük, őbenne lettek mind megcsúfolva; ő volt rajtuk a szégyen és megaláztatás. Szegény, becsületes ember! Milyen keserves kétségbeeséssel sírt, és nem merte mondani sem leányainak, sem legényeinek, hogy mi baja. Egy óra múlva úgyis majd elmondja azt nekik Mákosné asszonyom, akinek bár inkább teljesült volna be az álma, hogy feküdnék ő halottan a terítő padon, és vinnék ki szép diákszó mellett a temetőbe. Óh, mert hiszen most már tisztességesen el sem fogják majd temetni, s tisztelendő Gutai Thaddeus uram még a halotti búcsúztatójában is kipapolja, hogy íme, ez volt ama balgatag ember, aki miatt szégyent vallott az egész vármegye népe.
Ezalatt odafenn a megyeházán szépen elkészültek a szavazáshoz. A négyezer főre terjedő nemesség az udvarra volt gyűjtve, onnan bocsátották őket egyenkint a folyosón keresztül, melynek egyik végét egy kerek asztal foglalta el; annál ült három táblabíró ellenőrzése mellett három megyei jegyző, kiknek mindegyike a három külön jelölt szavazatait volt feljegyzendő.
Keresztúri jegyzője elég őszinte volt pipára gyújtani, s a tollát sem mártotta a kalamárisba, előre kijelentve, hogy neki itten semmi dolga sem lesz; amire Bajcsy jegyzője múlhatlannak találta hasonló tréfát mondani, kérve ellenőrző táblabíróját, hogyha el talál aludni, hát majd ébressze fel.
Mármost tehát – kezdődjék a mulatság!
A teremben őgyelgők között a mi jó barátunk, Hugó Oszkár is ott volt, ki ezúttal szolgabírói hivatalra volt kijelölve valamelyik dunántúli járásba; annyi, mint bizonyos. Malárdyval közel rokon; Malárdy családtagja, mely nevet a család sarjadékai mindig úgy szokták kimondani, hogy a közepére teszik a hangnyomatot, így Ma-LÁrdy. A középső szótagnál felemelt fővel s még az asszonyi ág másnevű nemzedéke is fel szokta hányni, hogy ő is a MaLÁRdy-családhoz tartozik. Tehát ezt a Hugó Oszkárt leküldték az urak a teremből, hogy figyeljen a szavazás eredményére, s miután ott bizonyosan igen érdekes anekdoták fognak előadatni, azokat jegyezze fel, s időnként hordja fel a terembe, a szavazás alatti unalmas időt rövidítendő.
Hugó Oszkár éppen az elejére érkezett oda, mikor Vasady táblabíró odalépett a szavazóasztalhoz, s összeütve sarkantyúját, büszke daccal mondá a jegyzőknek:
– Én nemes Vasady Gábor, kívánom alispánomul – nemes Bajcsy András uramat, a csizmadiát.
Azzal odaállt a táblabírák háta mögé, s nem hagyta el a folyosót.
A körülállók nevették e patetikus föllépést, s a kuruc táblabíró szavait rögtön jegyzé egy szelet papírra Hugó Oszkár, mellé rajzolva komikus karikatúrában magát a hosszú bajszú alakot is loboncos hajával.
Azután jöttek a szavazók egymás után; Hugó Oszkár, amint egyet megkapott, aki Bajcsyra szavazott, azt hirtelen lekarikírozta egy ív papírra; ebben nagy mester volt már; néhány vonással úgy odateremtette az embert, hogy mindenki ráismert. Örült neki; milyen remek albuma lesz ebből, hogy fognak rajta odafenn kacagni. Egyszer azonban tele lett az ív papiros, s ő kezdett megdöbbenni rajta; hogy ez egy kicsit sok is már a jóból.
Belepillantott a szavazatok lajstromába, s még jobban elhűlt rajta, hogy meglátta, miszerint Malárdy szavazatai még csak a százasban járnak, s Bajcsy, a csizmadia, már a kétszázon túlhaladt.
Jónak látta felszaladni kissé a terembe; nem azért, hogy ezt megmondja, hanem hogy a tréfás torzképeket átadja; ott azt állítá, hogy nem tud a szavazásról semmit; még nagyon az elején járnak. Magában reménylette is, hogy majd megfordul az arány: az ellenfél párthívei bizonyosan összebeszéltek, s előrefurakodtak. Majd vége lesz annak.
Egy óra múlva megint visszament.
Szinte meghökkent, midőn a lajstromokba tekintve, Malárdy neve alatt ötszáz szavazatot látott, Bajcsy Andrásé alatt pedig hatszázat.
Néhány percig volt ott, de már nem rajzolt torzképeket, egyik érkező ideszavazott, a másik amoda, néha kettő, három is jött Bajcsynak, míg Malárdynak egy; végre egyszerre egymás után jött tíz olyan ember, aki mind Bajcsy nevét mondta ki.
Ez annyira megrettenté Hugó Oszkárt, hogy ijedten futott fel újra a terembe, s Malárdyt külön híva, fülébe súgá a fenyegető körülményt.
Malárdy homloka egy percre összehúzódott, azután ismét büszkén kiderült, mosolyogva vert Hugó vállára.
– Ne aggódjál, öcsém; elől mennek, akik a bolondját járják; majd vége lesz annak. Csak eredj vissza, és vigyázz a további folyamatra.
Félóra múlva azonban már ajtóstól rohant be Hugó, s az egész társasághoz intézte szavait.
– Méltóságos … akarom mondani tekintetes – azaz, hogy méltóságos és tekintetes urak; tessék valami intézkedést tenni; a csizmadiának már ezren felül van a vótuma, Malárdy úré még nincs nyolcszáz.
Mindenki szótlanul tekinte rá, ez megdöbbentő hír volt.
– Én alázatosan megkövetem; nekem az a szerény véleményem van – dadogá a megrettent ifjú –, hogy itt mindennek Vasady táblabíró úr az oka, mert ott áll a szavazatszedő asztalnál, s amint jönnek a nemesek, akik pártjához tartoznak, rájuk néz, szemeivel int nekik, és azok rögtön elértik, s mind Bajcsyra szavaznak; úgyhogy annak már ezren felül áll a szavazata, míg tekintetes urambátyámé csak nyolcszáz.
Malárdy sápadt lett a dühtől. A csizmadiamester!
– Nem kell engedni Vasadynak, hogy ott álljon az asztalnál – kiálta egy a Malárdy-atyafiság közül. – El kell őt távolítani.
A főispán rögtön leküldé egyik aljegyzőjét, hogy Vasadyt szólítsa fel: miután neki ott semmi hivatalos minősége nincsen, távozzék el.
Mikor a jegyző lement, már akkor Bajcsy állt ezerszázon, Malárdy még nem közelíté meg az ezret.
– Tessék elvonulni innen, táblabíró úr – szólítá meg a jegyző Vasadyt –, nem szabad senkinek befolyást gyakorolni a választók véleményére.
– Szólok én valakinek? – kérdé Vasady.
– De int ön szemeivel; mutatja arcával, hogy mit tegyenek!
– Nem azért állok én itt, hogy én szóljak tiellenetek! – szólt erre dacosan a pártvezér; – hanem azért, hogy ti ne szóljatok miellenünk. Ámde hogy azt ne higgyétek, mintha az én szemöldököm tenné azt, amik itt történnek, eltávozom; de ti meglátjátok – hogy mégis a csizmadiamester lesz alispán… Ti akartátok: úgy lesz!
Azzal eltávozott, kardjával és sarkantyúival végigcsörtetve a folyosón.
E veszedelmes ember eltávozása mégis hatással látszott lenni a szavazásra; ami különben a véletlen játéka is lehetett. Malárdy szavazatai lassankint megközelíték Bajcsyét; ez utóbbi szavazatai gyérülni kezdtek; egy-egy gyönge szívű ember megszégyenlette magát, mikor azt kérdezték tőle gúnyosan, hogy a csizmadiát akarja-e alispánnak; s inkább neutrális szavazatot adott, meg-megijesztve Keresztúri jegyzőjét, ki nem győzött bámulni rajta, hogy ez a derék ember már húsz vótumot kapott – s olyankor az ő pipája mindig kialszik.
Délután két óra felé a szavazatok egészen egyenlők voltak; ezerötszázon állt mind a kettő.
Lelkendezve futó hivatalnokok minden percben jöttek a terembe, jelenteni: már kettővel, már hárommal több a Malárdy szavazata, mint Bajcsyé.
Azután megint hátrament a viszony, s Bajcsyé lett több kettővel-hárommal.
És ez így tartott egy óra hosszat; és Malárdynak ez az egy óra nehezebb volt, mint egy század a pokolbeli kárhozatban. Minden percben azt hallani: most kettővel, most néggyel, öttel, tízzel erősebb ő, mint ama kigúnyolt, kinevetett, kézimunkától kérges kezű mesterember; s majd ismét az lesz néggyel, öttel, tízzel erősebb, mint ő; és aggódni a következő pillanatért és kínos verítéket törülni büszke homlokáról, sápadt orcájáról; ha e megvetett ember, ha e kigúnyolt nép diadalmaskodni találna fölötte!…
A kínzó várakozás nyomta, szorongatá a nagy urak szívét; minden perc újabb ingadozást adott a rettentő osztracizmus serpenyőinek; a legirtózatosabb küzdelem volt az: egy néma harc, hol sem fegyver, sem ész, sem a forgékony szerencse nem szólhat bele a diadalba, csupán az egymás után hulló számok; a hideg, érzéketlen számok: …ezerhatszáz ide, ezerhatszáz amoda; azután ismét kettő-három az egyikhez, kettő-három a másikhoz, egy csepp méreg, egy csepp balzsam, egy csepp remény, egy csepp kétségbeesés…
Senki sem nevetett már.
A sápatag arcok hüledező ajkakkal számlálák: 1750 Malárdy; 1751 Bajcsy András… Tán négy vagy ötszáz szavazó lehetett még künn az udvaron. Még azok egyszerre új fordulatot adhatnak a közítéletnek.
Ah, de még a győzelem esetére is megmarad az a szégyen, hogy egy Malárdyval, a legbüszkébb, leghatalmasabb férfival a Malárdy-családból négy óra hosszat küzdött egy alacsony kézműves, kit polgártársai nem azért emeltek fel, hogy őt felmagasztalják, hanem hogy Malárdyt annál mélyebben alázzák le. Oh, ez kegyetlen seb fog maradni örökké abban a büszke szívben!
Egy óranegyed múlva mosolygó arcú ügyfelek jönnek jelenteni örömmel, hogy a szavazás jobbra kezd fordulni. Malárdy már 1800, Bajcsy hátul maradt 1770-en.
Egypár reszkető hízelgő gratulálni kezd Malárdynak a kétségtelen diadalhoz.
A nemesek legbüszkébbike megvetően fordul el tőlük, s keserű kevélységgel utasítja el magától az üdvözlést.
– És ha megnyerném is azt, nem fogadnám el ilyen küzdelem után!
Óh, nem érezte ő azt, amit mondott! De – reszketett annál a gondolatnál, ha nem találna győzni; de – ragaszkodott, mint az élethez, a szavazatok jó eredményéhez; de nem volt szívében elég űr, befogadni azt a megmérhetetlen gondolatot, hogy ő azon alispáni székből, melyben huszonkét év óta második fejedelme volt ez országdarabnak, jobban rettegve kicsinytől és nagytól, mint maga az első úr az országban: a jövő órában leszálljon, és engedjen maga után föllépni oda egy embert, akit gyűlölni szégyell, s aki most éppen olyan ítélőbírája fog lenni néki ottan, mint volt ezideig ő annak.
Óh, e gondolatot felfogni, végigérezni kínjait részletenként át meg átküzdeni nem egy óra, egy élet is kevés.
És ő mégis azt mondja: „Nem fogadnám el, ha megnyerném!” – Ezt mondja akkor, midőn a diadal részére kezd hajolni. Mit fog mondani a következő percben, amidőn siető emberek, akiknek nyugtalan szívdobogása szempilláikon meglátszik, kékült szájjal susogják egymásnak: „A szavazás újra gonosz fordulatot vett, Bajcsy egyszerre sebesen halad előre, már az ezerkilencszázat is elérte, s Malárdy messze hátramaradt; akik most jönnek az udvarról, mintha összebeszéltek volna, szakadatlan egyfolytában Bajcsyra szavaznak; ötven közül egy nem említi Malárdyt.”
Malárdy arccal az ablak felé fordult, és öntudatlanul bámult ki az utcára, nem látott maga előtt semmit. Még csak azt sem vette észre, hogy az egész utca a megyeház előtt tömve, dugva van emberekkel, akiknek szemei mind egy tárgyon függnek: ez a tárgy az ő arca, mely azoknak odakünn bűvös jelzőül szolgál, amiről leolvashatják, mint folynak a dolgok odabenn; és ő nem tudja azt, hogy az ő halvány vonásait odalenn ezer meg ezer ember olvassa, hogy összevont szemöldökeinek borúját, ajkai rángását magyarázzák, figyelemmel kísérik, csak azt hallja, amit háta mögött beszélnek.
Bajcsy szavazatai esztelenül szaporodnak; Malárdy nem halad.
Az a halvány kép ott az ablakban oly kőmerev szemekkel néz ki a világba.
Átkozott tréfa; Bajcsy szavazatai a kétezeret elérték. Ez éppen közepe az összes számnak, most már ha a többi mind Malárdyé lenne, még az sem segítene rajta, most már vége mindennek.
Az a fehér alak ott az ablakban oly merev, oly mozdulatlan, mint egy ijesztő szobor, halott arccal és üvegszemekkel.
Benn a teremben lassú zúgás. Olyasmit beszélnek, hogy a szavazások be vannak már fejezve: Malárdyé lett ezerkilencszáz; Bajcsy András, a csizmadia kapott kétezret és százat.
Az a fehér szoborkép ott az ablakban egyszerre eltűnik helyéről: hanyatt esett a padozatra. Elájult – vagy tán meg is halt?
Mind a kettő jó ránézve: nem hallhatja, mint riad fel egy perc múlva kétezer és száz ember ajkáról a rettenetes dackiáltás:
„Éljen Bajcsy András, alispán!”
…Ki nevet utoljára?
