AZ ISTEN SZOLGÁJA ÉS AZ ISTENTAGADÓ
AZ ISTEN SZOLGÁJA ÉS AZ ISTENTAGADÓ
Két óra alatt megvolt az alku Leon és Löw Hirsch között, Zárkány Leon eladta utolsó birtokát, ősei bölcsőtartó házát: végső menedékét.
Bolond ember volt! Inkább meg tudott válni utolsó vagyonától, mint hogy azt a kicsiny kis foltot eltűrje a jellemén. Pedig hiszen olyan kevesen tudnának róla: alig vannak ketten-hárman beleavatva a dologba, hogy ő pénzt kapott valami titkos politikai feladat kivitelére, s aztán abból nem lett semmi, a pénz meg elkallódott. Hány ember tett már így! Aki ezért mégis gavallér ember maradt. Hiszen nem kérné tőle senki számon. Akik tudják, se mondják a szemébe. Csak éppen azt teszik, hogy mikor a neve valahová fel van írva, azt keresztülhúzzák, s átlépnek rajta. Éppen csak a beavatott körökben suttognának felőle, azok is csak nagy titokban: nyilvánosan senki sem vetné a szemére. Ott meg, ha zsenírozná ez a dolog, nem volna kénytelen megjelenni.
Hanem hát bolond ember volt no! Inkább eladta a fészkét, csakhogy kigombolt mellénnyel járhasson a világban, s ne legyen kénytelen senkinek a tekintete előtt lesütni a szemeit.
Délben már zsebében is voltak a váltók, amikkel őt Löw Hirsch kifizette, – pénzzé tehetők Bécsben a nemzeti banknál, mihelyt megérkezik. Hiszen még marad neki valamije, s kezdhet vele valamit. Most jó világ van, csak úgy terem a pénz, mint a gomba.
Éjjelre jutott el Dancsvárra. Itt hallotta meg először, ami Párizsból eljövetele óta a világban történt. Egy új szakasz a történelemben. A hírlapok akkor hozták a wörthi, weiszkircheni ütközetek meglepő hírét. Hihetetlen híreket, miket senki sem várt.
Mindez Leonra nézve oly véletlen, sejthetlen volt, mint aki arra ébred föl álmából, hogy a mennykő beütött, s még nem tudja, hogy nem gyulladt-e meg a háza?
Tehát egészen diadalmaskodtak azok, akiknek jelszava „harc, háború” volt.
Lázas izgalmat érzett, mely kergette tovább, s nem hagyta egy helyben maradni.
Ő, aki keletkeztében látta ezt a vihart, rettegett annak kiterjedésétől.
Most már egészen porrá törve érzé magát.
Most már két varázserő ragadta magával. Az égen a világégés tűzfénye, a földön eltűnt kedvesének lábnyomai: az üldözte, ezek vezették.
Sietett minél előbb szekeret kapni Etelvárra. A vasútnál masnapig kellett volna várakoznia. S azalatt megőszült volna. Szekéren éjjel is utazhatott.
Este volt, mikor Sipotán végigdöcögött vele a szekér. A házak falain még akkor is olvasható volt, amit két év előtt a hazafiúi lelkesedés korommal, veres márgával nagy betűkben felírt: „Éljen Zárkány Napóleon, etelvári képviselő!”
Nem él az már!
Egy kocsma szegletén Alienor kiáltványának romjait lobogtatta a szél. – Mégis az győzött!
Másnap korán reggel megállt a szekere a prépost kapuja előtt. Leon sietett a főtisztelendő urat felkeresni.
Az már akkor a kertjében sétált, s a szegfűiben gyönyörködött.
Amint Leont meglátta a hosszú kerti út végén, csaknem megijedt tőle, hanem mire az odaért, összeszedte magát, s a régi bonhómiával kérdezte tőle:
– Hát te „nagy” ember, hol jársz itt ezen az alacsony földön?
Leon pedig egész komoly töredelemmel mondá:
– Gyónni jövök, atyám. Nagy bűnöm van. Én megöltem egy leányt. Megöltem az én szegény kis Líviámat.
– Tudom…
E szót szalasztá ki ajkán a prépost.
Erre Leon hirtelen megragadta a kezét.
– Akkor jó helyre jöttem.
– Már hiszen mindenesetre jó helyre jöttél, ha idejöttél. De mondd meg, hogy jutott eszedbe az a gondolat, hogy a kerek világon éppen az én kapumat válaszd ki arra, hogy azon ezt a te kétségbeesett pofádat behozd?
– Lerí róla a kétségbeesés ugye? Sok nap, sok éjszaka hánytam-vetettem én ezt meg: míg utoljára ilyen számításra jöttem. Ő elhagyta jóltevője házát búcsúzatlanul, ő vallásos volt, s érezte, hogy nagy bűnt követ el, amikor megbánt egy apát és egy testvért azért, mert egy olyan nyomorultat szeret, mint én vagyok. Ezt ő nem vihette el a lelkén; anélkül, hogy meg ne gyónta volna valakinek, akitől lelki vigasztalást kaphatott. Ő az eltűnése előtti órában idejött önhöz, és meggyónta, miért szökik el.
A prépost félrecsapta a fején a camaorát erre a szóra.
– No, már most elhiszem, hogy a szerelmesek clairvoyant-ok. Erre a gondolatra rajtad kívül nem jött senki. Kérdezősködtek fűtől-fától, madártól, csak az nem jutott eszébe senkinek, hogy engemet szólítson meg. Az én nyelvemet pedig kötve tartja a gyónás szentsége. És Rafaela hercegnő azt a parancsot adta Dumka úrnak, hogy addig a szeme elé ne kerüljön, amíg Líviát fel nem találta, és míg nem gondoskodott róla, hogy valami úton-módon helyzetét tűrhetővé tegye.
– Tehát itt volt abban az órában, amelyben a kastélyt elhagyta.
– Ezt megálmodtad. De többet ne kérdezz tőlem, mert az gyónás titka! – S annak bizonyságául, hogy ezt a titkot fegyverrel is kész megvédelmezni, felvett a kezébe egy gereblyét, pásztorbot helyett.
– Ha vétek az, amit valaki meggyónt – mondá Leon, az igenis titok –, de ő erényét gyónta meg.
– Micsoda? Hogy téged szeretni erény? Bűn és halálveszedelem az! De már is kivakkantottam valamit, amit nem kellett volna. Non me inducas in tentationem!
– Csak egyet akarok megtudni. Hová ment ő? Ha vétkem van: hadd siessek azt jóvá tenni.
– Ha van vétked? De ha most elkezdenél térden állva járni, s úgy járnál utána, amíg rá nem találsz: még akkor se vezeklenéd le, amennyit vétettél. Csak te keresd! Ez a te vezeklésed. Nem tudom, hova lett!
– Isten parancsolja ezt a kegyetlenséget?
– Nem tudom, hogy hova lett! Nekem sem mondta meg. És engem ne vallass tovább. Tudod már, hogy nem vagy itten szolgabíró.
– Igen, de vendég vagyok, s meg van írva, hogy „sacerdos debet esse homo hospitalis”.
– No hát pap vagyok, vendégszerető vagyok. Mit adjak?
– Egy pohár vizet.
– Gyere velem a lugasba. Itt van, igyál.
Azzal odavezette Leont a szőlőlugasba, hol készen állt a friss víz és tiszta pohár.
A prépost maga töltött neki a pohárba.
Leon kiitta azt, s akkor hirtelen azt kérdezés:
– Hány óra tájon volt itt Lívia?
– Reggeli egy és két óra között – felelt neki a meglepett pap, ki nem vette észre a kelepcét.
Leon megcsókolta ezért a prépost kezét.
– Köszönöm, pater! Már most a második nyomot is megtaláltam.
A prépost csodálkozva nézett rá.
– No de csak nem készülsz már tovább menni? Itt maradsz nálam szépen. Megvárod az ebédet, ha máshová nem vagy hivatalos.
– Ebéd? Arról el kell szoknom.
– Csak nem bolondultál meg. Miért?
– Azért, mert nem lesz, aki adjon.
– Micsoda? Becsuktak Bécsben minden vendéglőt?
– Be biz az én tárcámat. Most adtam el Szent Ilonát Löw Hirschnek.
A prépost földhöz csapta e szóra a gereblyét.
– Szent Ilonádat eladtad! Hisz akkor földönfutóvá lettél! Szerencsejátékon vesztetted el?
– A leggonoszabb szerencsejátékon.
– Hát akkor koldus vagy!
– Annál még sokkal rosszabb. „Úr” vagyok, akinek nincs pénze.
– Hát akkor micsoda lélekkel mégy te most felkeresni azt a leányt, akinek azt ígérted, hogy felviszed őt magaddal együtt majd a magasba!
– Hát hiszen oda akarom őt vinni a „magasba”.
– Ugyan hova?
– Hát van egy igen magas csúcs a svájci havasok közt, a Monte Vierge, fölviszem őt magammal annak a tetejére, ott aztán szétnézünk a gyönyörű világon, megesküszünk egymással, kiürítünk két kis üvegcsét, valami mennyországba segítő folyadékkal, s aztán ott maradunk örökre.
– Már megint elővett a bolondod! Hisz ott megesznek a sasok.
– Nem. Mert ott örök fagy van. A hullák kővé dermednek rögtön, s akkor nem bántják a keselyűk. Ott megmaradnak ítéletnapig változatlanul. Az a jég el nem olvad az új kataklizmáig.
– De most csak tréfáltál ugye?
– Nem én. Gyóntam. S várom az absolutiót.
– Várd a botot a hátadra! (Leon félreugrott, mert a gereblyenyél megint kézbe került.) Megállsz! Itt maradsz! Addig el nem eresztem a gallérodat a kezemből, amíg meg nem vallod, hogy bolondoztál.
– Nem hazudhatom.
– Te! – szólt a prépost, fenyegetésre fogva az öklét. – Én tudom, hogy hol van Líviád? S ha te nekem ilyen szándékot gyónsz meg, én hamarább oda megyek hozzá, mint te: elmondom neki, hogy te őt megcsaltad, elszöktél, váltót hamisítottál, zsiványnak álltál be. S rábeszélem, hogy férjhez menjen, s csukjon ajtót az orrod előtt.
Erre Leon egyszerre megszelídült.
– Igazán tudja páterkám, hogy hol van?
– No hát nem akarod magaddal együtt megölni? Add ide a kezedet. Becsületszavadra fogadod, hogy nem követed el azt az istentelenséget?
– Becsületemre.
– Szemem közé nézz! hadd tapintom meg az orrodat, nem hazudsz-e.
– Igazat mondok.
– Hát mit akarsz? valld meg igazán!
– Megvallom. Nem vagyok egészen tönkrejutott. Maradt még egy kis összegem. Százféle dologhoz értek. Kivándorlok innen, oda, ahol a munka nem szégyen, keresek kenyeret, amit megosszak vele.
– Amen!
– Hát hol van ő?
A prépost alá is, fel is fordította a tenyerét.
– Hát fiam, biz én nem tudom.
– Hát szabad csalni a papnak?
– A cél szentesíti az eszközöket. Ha két lelket megmenthetünk a pokoltul, hazudni is szabad. Pia fraus. Kegyes csalás a neve.
– No hát köszönöm szépen.
– Megtalálod te őt magadtól is, ha Istennel vagy.
– Sietek is.
– Hova?
– Őt keresni.
– A kastélyba mégy tán?
– Kastélyba, de az nagyon furcsa kastély. – Deus benedicat, reverendissime pater.
– A hercegi család nincs idehaza.
– Számomra sehol sincs az többé otthon.
A prépost beszélt még neki, marasztalta, kérlelte, egész a kapuig. Leon hátra sem nézett többet, felült a szekerére, visszaköszönt és elhajtatott. Kereste azt a második lábnyomot.
A hercegi kastélyt elkerülve, a vadaskerti korcsmaházhoz hajtatott, s ott szekerét hátrahagyva, útnak indult a gyalogösvényen keresztül. Ő is elhaladt a kőszobor mellett, mely előtt egykor Lívia kétségbeesetten térdepelt, s úgy tetszett neki, mintha meg kellene azt szólítani, ha nem tud-e felőle valamit. Az pedig nagyon sokat tudott volna mondani, ha volna az embernek olyan érzéke, mely a kövek beszédét megértse.
Az út, amelyet választott, a vadpalatinus tanyájához vezetett.
Ugyanaz a rossz gazdaság most is, ami azelőtt. Aszottassal, bogáccsal, pipaccsal, búzavirággal, szikfűvel fölvert vetések, kapálatlan kukoricák, burgonyák, mikben alig lehet megtalálni a burjántól a vetett növényt. A lóherésben egész szérűk az arankapusztítástól, az ugar tele szerb tövissel, az útmelléken fonnak az ürgék háborgatatlan odúik szája előtt. A ház előfalán a múlt tél óta, mely nagyon nedves volt, s a háztetőket nyomta a magas hó, egy nagy repedés támadt, mintha meg akarna rajta osztozni férj és feleség. Hanem az ajtókról le volt törülve minden írás annak a bizonyságául, hogy megint nincs itthon az asszony, a correspondentia félbeszakadt, s a konyhaajtó küszöbét benőtte valami sárga gomba csoportostul.
A háziúrhoz vezető ajtó (megjegyzendő, hogy sajátszerű építési móddal volt az a ház szerkesztve: külön ajtaja volt a háziúrnak, külön a konyhának, hátul megint egy a kertbe kimenetelhez, a padlásra is kívülről jártak fel lábtóval, sőt még a kályhákat is mind kívülről fűtötték, azoknak az ajtajai is a szabadba nyíltak), tehát az ajtó nem volt bezárva: azaz hogy be volt csukva kilinccsel, de úgy, hogy azt nem lehetett kinyitni, ha csak valaki nem tudta a fortélyát. Leon már tudta. A tenyerével lenyomni a kilincset, ugyanakkor a hüvelykujjával a kilincs nyelénél fogva felemelni az ajtót, a vállával egy kicsit fölfelé tolni, aztán a térdével egyet taszítani rajta; akkor aztán kinyílik. Életrevaló anglus pátenst kérne az ilyen találmányra.
E betörés által Leon egész véletlenül lephette meg a háziurat, mivelhogy a szobába nyíló ajtó helyét meg egy szennyes lepedő képezte nyáron, aminek egyik oldalán úgy kellett bebújni. Jó az a legyek ellen.
Tukmányi úr ezúttal nem pasziánszozott. Még annál is hasznosabb munkát mívelt. Az asztala tele volt hintve búzával, s ő abból szemelgette ki a markába az egyes szemeket.
Mindenki tudni fogja, hogy a nagyon kizsarolt földben az a szokása a búzának, hogy rövid kalászt hajt, annak a szemei elnyomorodnak, hanem aztán egy-két szem akkorára megnő belőle, mint egy kicsi kávébab. Ilyen csodaszülötteit a búzaszemeknek szedegette össze saját terméséből Tukmányi úr. Volt már egy vékára való. Ott állt mellette egy zsákban.
Leon elkezdett hahotával kacagni, mikor őt ebben a munkában meglepte.
– Óh, te gályára való mintagonosztevő! Micsoda feloniában töröd a fejedet megint! Azt hittem, hogy a gazdászat az az egyedüli mesterség, amiben nem lehet komédiázni, s most látom, hogy lehet. Te most szemenkint kiszedegeted a feles termésednek gyönyörűséges remekeit a többi ocsú közül, – a búzák hydrocephalusait, felküldesz ilyen egy mérőnyit a bécsi világtárlatra, s szentül elnyered vele az elsőrendű arany medaillont valamennyi magyarországi mintagazdaság elől, s elviszik a híredet Ausztráliáig! A hörcsök, mint búzatermelő!
Tukmányi válogatott benne, hogy nevetésre vagy káromkodásra fordítsa-e a dolgot. Utoljára mégis csak nevetésre tért át.
– Bizony nagy ördög vagy te, Napóleon, hogy kitalálsz mindent! Egyszerre kisütötted amint beléptél, hogy mit csinálok én idehaza? Hát hiszen a németet bolonddá tenni: virtus. Hanem mármost én is kitalálom, hogy mit csinálsz „te” énnálam.
– Vajon mit?
– A szeretőd nyomát keresed. Azét a szép leányét, akiről azt mondtad, hogy feleséged. Hahaha! ugye most énrajtam van a nevetés sora? No ugye most már te nem nevetsz?
– Igaz – szólt Leon elkomolyodva.
– De ugyan, hogy juthattál arra a gondolatra, hogy itt az én düledező vályogbarlangomban keresd a tündérednek a lábnyomát? – kérdé az emberkerülő, felhúzva a lábait a székre, s a térdeit átölelte karjaival.
– Elmondom őszintén. Amint az első nyomot megtaláltam, így okoskodtam: Egy és két óra között volt az idő, hogy ő a kastélyt elhagyta. Hogy észrevétlenül eltűnhessen, azt az időt kellett választania, amikor még mindenki alszik. Kocsit nem fogadhatott magának a továbbmenetelre, mert a fuvaros elmondta volna, hogy hová vitte. Gyalog kellett tovamennie. És úgy sem az országúton, mert ott az éjjel minden órájában járnak-kelnek, megláthatják. Álutakon kellett menekülnie. Éjszaka egyedül nem mehetett, nem is ismerte a mellékutakat, nem is lehetett annyi vakmerősége. De a jól ismert úton idáig, ahol te lakol, eljöhetett. Te vagy az egyedüli ember, akire rábízhatta magát. Vadállat vagy, de nem rossz ember. Haragban vagy az egész világgal, ami körülötted lakik, de ővele nem. Egyszer egy sárga rózsát is adtál neki.
– Mást is adtam neki! Te azt nem is tudod. Mikor elvesztette a jegygyűrűjét, tudod, azt a kis vékony ezüst karikát: én találtam meg, én adtam neki vissza. Furcsa történet volt. Úgy még nem láttam embert sírni, mint ahogy az sírt, s még úgy nem könyörögtek király előtt, mint ahogy az könyörgött énelőttem a gyűrűjeért. Meg is köszönte: olyan szépen, hogy a feleségemmel reggelig verekedtünk miatta.
– Köszönöm. Te voltál az egyetlen ember az egész vidéken, akit ha felkért, kísérd el őt mellékutakon, erdőkön keresztül valamerre, bizonyos lehetett felőle, hogy magad kedvéből senkinek ki nem beszéled; míg azok, akik őt keresni fogják, kérdezősködni fognak élőknél és halottaknál: egyedül tenálad nem.
– Ez már aztán az okos ember!
– Nem okos, csak szerelmes.
– Így kitalálni, amit nem látott, nem hallott! Mintha csak itt lettél volna. Szórul szóra azt mondta, amit te. Kivéve, hogy vadállatnak nem nevezett. No hát mármost mi kell?
– Mondd meg, hogy meddig kísérted el őt?
– De megtiltotta ám, hogy valakinek elmondjam.
– De énnekem?
– Téged sem vett ki. Mit tudom én, miért szökött el? Hátha éppen teelőled szökött? Hogy nem lopott, azt tudom, mert semmi batyuja nem volt.
– Pfuj, ember!
– No hát én nem tudhatom, mi vitte el innen? Én nem kérdeztem semmi titkát. Aztán tartozom én neked valami barátsággal? Kaptam én tetőled valaha valami egyebet, mint ütleget? Szeretem látni, hogy végre valahára neked is fáj valami. Csak sopánkodj, csak panaszkodj: az fog nekem tetszeni nagyon. Ennyit sem tudsz meg tőlem. S ha úgy bánsz velem, mint egy haramia: parazsat raksz a hátamra, még akkor sem csikarsz ki belőlem semmit. Ugye most én nevetek? hehehe! – Hízelkedj hát egy kicsit no! Mondd, hogy „kedves palatinuskám. Édes jó Palkó cimborám. Szeretlek én téged nagyon”; tudod, mint akkor – Gezetlenben.
– Úgy? No hát áldjon meg az ég – mondá Leon, s azzal felmarkolt egy csomót a kínnal termő búzakalászokból, s azt a zsebébe tette s azzal indult kifelé.
– No, no, Napóleon! – kiálta leugorva a hintázott székről a vadember. – Mit akarsz a kalászaimmal, no ne bolondozz! Bizony kitelik tőled, hogy elviszed magaddal Bécsbe, s odatűzöd az én búzám közepébe címernek. No gyere vissza: add ide, kérlek. Megmondok mindent, amit kérdeztél, még többet is, látod, ha megígéred, hogy nem árulod el a búzámnak a titkát senkinek. No: szavadat adod rá, hogy nem szólsz felőle a komiténak?
– Ott sem leszek már akkor.
– No, jól van hát: gyere vissza. Ülj le. Ide az ágyra, ne arra a székre! Kijár a lába: összetörik alattad. No hát elmondok neked mindent. Csak rakd ki a zsebedből azokat a kalászokat. Mind kiraktad? egy sem maradt benn? Fordítsd ki a zsebedet: nem hiszek neked. De ki ne írd az újságba, hogy mit láttál. Hát hiszen most már úr vagy, csak nem foglalkozol komám újságírással többet? No hát még többet is megmondok, mint amennyit kérdeztél. Egészen útbaigazítalak. De aztán el ne árulj. Mondd, hogy „bizony Isten!” – „Fújd ki” Isten nevét! – Hát én elkísértem Lívia kisasszonyt az új erdőn keresztül. Haj de sebesen tud járni! Igazán mondom, majd a nyelvemet vetettem ki, hogy lépést tudjak vele tartani. Az egész úton nem szólt semmit. Nagyon ügyelt rá, hogy az út melletti füvön járjon, bizonyosan azért, hogy a homokban elárulta volna azoknak a piciny cipőknek a nyoma. Az etelvári indóházig kísértette velem magát. No de mostmár többet is megmondok neked. Pedig csak ennyit kérdeztél tőlem. De hogy lássad, milyen jó barátod vagyok! Pedig te mindig mortifikálsz engem. No hát halld meg. Az indóháznál ő maga leült kívül a padra: nekem ide adta a tárcáját, s azt mondta, hogy menjek be, és váltsak neki jegyet a harmadik helyre. Ha ő maga megy, először is megnézik azért, mert olyan szép fiatal leány, aki egyedül utazik, másodszor meg azért, mert arannyal fizet. Nem volt a tárcájában egyéb, mint arany. Ő azt bizonyosan születésnapi emlékül kapta, s úgy rakta félre, vagy még az apjáról maradt rá. Tizennégy arany volt a tárcájában. Éppen kiüt. Négy esztendős volt, mikor a kastélyba hozták, s annak tizennégy esztendeje. Én váltottam neki jegyet. Megmondta, hogy hová: de elébb megesküdtetett rá, hogy ezt senkinek el nem árulom. Nem is árulom el. De arra nem esküdtem meg, hogy a vasúti jegynek az árát is titokban tartsam. Azt hát megmondom neked. Harmadik helyre váltott jegyért visszakaptam két aranyból éppen ötvenhét krajcárt. Az aranyat számították akkor 5 Ft 39 krajcárba. Mármost ezzel kitudhatod az etelvári állomáson, hogy micsoda utolsó állomás az, ahová ezelőtt huszonöt nappal 10 Ft 21 krajcárért adtak egy III. osztályú jegyet?
– Köszönöm! – mondá Leon, megölelte a vad embert és elsietett…
– Aztán te, gyere csak vissza. Még valamit mondok. Hát látod, nem bolondságból szedegetem ám én szemenkint össze ezt a búzát, hanem értsd meg a dolgot. Nem akarom én a zsürit bolonddá tenni, meg egész Európát. Annál becsületesebb ember vagyok. Hanem hát azt hallom, hogy a hercegnőt az a te Alienorod akarja elvenni. No ha a herceg meghal, s rászáll a birtok, akkor az én jószágomat okvetlenül megveszi. No már most: egy olyan gazdaságért, mely a világtárlaton kitüntetést kapott, az embernek méltán lehet többet követelni. Érted? Ő nem ért hozzá. Aztán sok pénze lesz. Idegen is. Nekem meg jól fog esni. Hát ez már csak igazság?
Megcáfolhatatlan igazság volt. Leon sietett odább.
Az etelvári állomáson azt felelték a kérdezősködésre, hogy I ezelőtt 25 nappal az akkori ezüstázsió mellett 10 Ft 21 krajcár vitelbér mellett nem lehetett más állomásra kapni III. osztályú jegyet, mint éppen csak – Bécsbe.
