A HARMADIK NYOM
A HARMADIK NYOM
Most aztán nem volt elébbvaló dolga Leonnak, mint egyenesen Bécsbe sietni.
A helyi benyomások csodálatosan hatottak kedélyére. Előbb az élvezetek és izgalmak paradicsomából, a Szajna-parti világvárosból rögtön a rézaljai vadonba, most megint a csendes, nesztelen vadonból egyszerre beleesett egy olyan nagy városba, ahol minden ember elvesztette a saját édes eszét, s aztán szaladgált az utcán, hogy a másét megkaphassa.
Senki sem akart másról beszélni, mint háborúról. A kávéházban, vendéglőben az emberek háborút ettek és ittak, az utcákon háborúhíreket árultak, rettenetes hírlapokat, fejedelemnők torzképeivel, kiállhatatlan volt az utcánjárás. Mindenütt azt hallani, hogy ennyi ezer német, annyi ezer francia esett el! A közönség ittas az embervértől.
Leon utálta már az egész világot. A magyar udvari kancelláriába levén útja, felkerült a stadtparkba, hogy kikerülje az utcát, ahol embertömegeken kell átfurakodni mindenütt, s senki sem beszél egyébről, mint ágyúról és mitrailleuse-ről.
Leon föltette magában, hogy senkinek sem fog a szemébe nézni, nőkre meg félre sem tekintett.
Egyszer azonban mégis csak kénytelen volt aszkétai világtól megválását megszegni. Egy hölgy suhant el mellette gyorsan egy kis kutyával. Bécsben az a dicséretes rend van, hogy aki kutyát akar magával hordani, az tartozik azt zsinegen viselni. A fenn tisztelt ölebecskének nem volt oly sietős az útja, mint az úrnőjének, ő időt vett magának egy kis mellékkirándulásra, s ezáltal a járszalagot Leon elé húzta. „Pamina!” hangzott erre a hölgy parancsszava. Arra meg aztán a vezető zsineg a visszatérő kutyácskánál fogva egészen Leon lábai körül tekerőzött, s ő egyszerre meg volt fogva.
– Ah, madame, ez bauernfängerei! – szólt Leon hátrafordulva, de aztán mikor a sűrű fátyol dacára felismerte a delnő arcát, örömtelten kiálta fel: – Ah, madame Corysande! Ah, la chère madame Corysande!
A delnő nagy zavarba látszott jönni, amit igyekezett álcázni ölebecske miatti vesződséggel. A miniatűr oroszlán most megint ettől a hosszú embertől megijedve, asszonya mögé futott, s azt csavarta körül a zsinórral, s egyéb mindenféle indiszkréciót követve el a toalettjével, utoljára a juponja alá menekült, onnan dugta ki a fejét, amikor aztán nagyon vitéz lett, s elkezdett Leonra ugatni.
– De Pamina! Pfuj Pamina! Légy illedelmes!
Leon aztán úgy egyenlíté ki a bonyodalmat, hogy leguggolt, s addig hízelgett a kis fenevadnak, míg magához édesgeté.
– Ah, be kedves kis kutyácska! Ah, milyen módos kis szörnyetegecske.
Mikor aztán megkaphatta, felvette az ölébe, s ezáltal tökéletesen foglyul ejté madame Corysande-ot: kezében volt a kézi zálog.
– Majd én viszem a kicsikét, kegyed pedig kapaszkodjék a karomba.
– Dehogy kapaszkodom! Mit gondolnának az ismerőseim, ha meglátnának?
– Azt gondolnák, hogy én önnek az atyja vagyok. Mennyire örülök, hogy önt láthatom, édes jó Corysande!
– Hiszem, hiszem. Én is fölöttébb örülök. Hanem most sietős utam van. Ön is siet: látom. Isten önnel.
S azzal húzta volna a kutyáját Leon öléből.
– Óh, énnekem semmi sietős dolgom sincs. Facér vagyok. Elcsaptam tőlem a minisztériumot. Ön járatlan a városban. Majd én elvezetem mindenüvé. Leszek Führer durch die Stadt. Parancsoljon velem.
– Köszönöm. Sehová sincs járásom. Szállásomra megyek.
– Óh, oda meg éppen a legnagyobb örömmel fogom elkísérni.
– Nagyon megtisztel ön vele, uram, de kénytelen vagyok azt is megköszönni. Egy magánosan lakó hölgy nem fogadhat el férfilátogatást.
Ez a nyilatkozat határozott tiltakozás alakjában volt fogalmazva.
Leon megállt, s erre madame Corysande-nak is meg kellett állani, mert a kis kutya nála volt.
– Kedves Corysande! – szólt, ránézve azokkal az igéző szép szemeivel, amiknek a bűvereje elé hasztalan húzogatá sűrűbbre a delnő a fátyolát. – Ön nem lakik egyedül.
Madame Corysande a lábával toppantott, ami nagy elhatározást jelentett. Már most félreveté arcáról a fátyolt, hogy egyenlővé tegye a küzdelmet.
– Ön meg akar engem sérteni?
– Madame Corysande sokkal jobban ismeri félénk természetemet, mintsem föltehetné rólam, hogy én ilyesmit el merjek követni.
– Hát mit akart mondani? Kivel lakom én együtt?
– Egy másik kisasszonnyal.
Madame Corysande csodálkozva rázta a fejét, s elkezdett a napernyő hegyével ismeretlen ábrákat rajzolni a kerti út homokjába.
– Ez már mégis valami varázslat! – tört ki végre, s ahelyett, hogy odább ment volna, leereszkedék egy kerti lócára. – Lenormand vetette ki kártyán? Vagy table moving kopogtatta ki? Ki utasította önt a nyomába?
– Tehát ott van önnél! – kiáltá hevesen Leon, s mielőtt meggátolhatta volna madame Corysande, megcsókolta a kezét.
– Igen. – De hogy tudott ön a nyomára találni?
– Óh, mondja: hogy van ő? hogy él? mit csinál? mit szenved?
– Legyen felőle nyugodt: ő egészséges, egész nap dolgozik, munkája után él és – nem panaszkodik.
– Munkája után él? És minő munka az?
– Azt nem mondhatom meg önnek. Kézi munka. Tisztességesen fizetik. Nem szenved szükséget. Nálam olcsó szállása van, azt sem fogadja el ingyen. Minden szívesség, mit tehetek neki, abból áll, hogy munkát keresek a számára, boltról boltra járva.
– Óh, az ég áldja meg önt ezért, kedves Corysande! De hát nem engedi meg nekem, hogy őt lássam?
– Természetesen, hogy nem. Ön ismeri az előzményeket, hisz megírta önnek. Azt is fogja ön tudni, hogy én kegydíjat húzok a hercegi családtól. Ha megtudnák, hogy a szökevénynek én adok menedéket, könnyen megvonhatnák azt tőlem. Ön nem ismeri Rafaela hercegnő bosszúálló természetét. A sértett büszkeség kegyetlenebb a vért szagolt oroszlánnál.
– Édes jó Corysande, kérem szépen! ne traktáljon engem Lemouton grammaire-jéből való frázisokkal, amikben maga sem hisz. Ön nagyon jól ismeri Rafaela hercegnőt. Az bizony mindent elkövet, hogy eltűnt kedvence balsorsát enyhítse. Az angyalok bosszúállók, ahogy a biblia ismerteti őket, de Rafaela jobb az angyaloknál. Őmiatta nincs ok elrejtőzni.
– Jó! tehát semmi hímezés-hámozás. Nem az angyalok miatt, hanem az ördögök miatt van ok elrejtőzni.
– Akik közé tartozom én magam is?
– Sőt különösen és kiválólag ön miatt.
– Madame Corysande. Én legkomolyabb szándékkal jövök.
– Jól van, jól van. Ugyanezt mondta ön annak a másik három leánynak is, akiket megajándékozott a Zea mais havannensis bajuszával. Ne féljen ön, egy férfi sem kezdi azon, hogy „kisasszony, én igen tréfás szándékkal jövök önhöz”. Azért kérem, tegye le a kutyámat, – nézze, milyen szép szőke hölgy megy amott! majd elnyeli önt a szemeivel: szaladjon utána.
– Madame Corysande! Én most olyan kedvemben vagyok, hogy ha megharagítanak, nem kímélem a bölcsőben fekvő csecsemőt sem! Ha ön nekem meg nem mondja, hol lakik, s oda nem enged menni, én fogom önnek a Pamináját, s belehajítom a Dunába.
– Menjen! ön bolond marad teljes életében! A legünnepélyesebb pillanatokban sem tudja a bohóckodást megtagadni. Eressze el azt a kutyát, mert sírni fogok.
Leon csakugyan látta, hogy madame Corysande orra már hajnalodni kezd, hát inkább letette az ölebecskét melléje a padra, ki is nem szűnt meg, asszonya csitító keze alatt is, folyvást morogni rá.
– Ha ön bolondozik, majd én is tréfálni fogok: nézze, ott jön felénk egy schutzmann, s emlékezzék Blasel couplettjére.
– „Ki stadtparkban udvarol: Börtönbe vándorol!”
– Nem, hanem a másik: „Ki vén szűz után kóborol: Börtönbe vándorol”. Beszéljen okosan.
– No hát mi célból akarja őt tudósítani ittlétéről?
– Ismétlem, hogy a legkomolyabb célból. Nőmmé akarom őt tenni. Becsületemre mondom.
– Kedves Leon! Hogy mondhat ön ilyet? Ön oly okos ember. És nem gondolja meg azt, amit kimond. Hisz éppen ez az, ami a lehetetlenségek közé tartozik. A herceg Líviának gyermekkorától fogva jóltevője volt: önnek pedig egyedüli igaz pártfogója volt a földön. A herceg nem tudott arról semmit, még csak sejtelme sem volt róla, hogy önök egymást szeretik. Azt hitte: Lívia egy gyermek, kinek lelkét nem tölti be semmi ideál. Nemes nagylelkűség volt tőle, kezét az elhagyott árva gyermeknek felajánlani. S ha Lívia egy olyan közönséges lélek lett volna, amilyennek szeretnek a férfiak minden nőt képzelni, azt mondta volna: legyen meg, a beteg férj úgysem soká él, az ifjú özvegy akkor majd gazdagon kerülhet régi eszményképéhez; vagy ha még inkább az önök ízlése szerinti nő lett volna, még ezt a vesztegzárt se lett volna kénytelen maga elé szabni, hisz az élő férjet is meg lehet csalni. Ezt ön legjobban fogja tudni. – Nem így tett. Elhagyta a hercegi házat, hol az úrnői magas polcot nem foglalhatta el. És most azt hiszi ön, hogy rá fogja beszélhetni ezt a leányt arra, hogy „gyere kedvesem, esküdjünk meg, aztán menjünk karöltve a mi jóltevőnk elé, mondjuk el neki, hogy mi komédiát játszottunk az ő tiszteletreméltó alakjával: cselt szőttünk a háta mögött, engedtük őt nevetségessé lenni rokonai előtt, kiknek nézeteit kikérte, mielőtt tudakozódott Lívia szíve után, s csak akkor tudattuk vele, hogy ez a szív már nem szabad!” Képes volna ön a herceg szeme elé kerülni, Líviával, mint feleségével a karján? – Nem, uram; önnek nem lehet Líviát nőül venni, amíg a herceg él!
Mindez megcáfolhatlan igazság volt, s hogy Leon mindeddig nem gondolt erre, azt csak az mentheti, hogy a szerelmesek, mikor egymástul elszakadtak, az egész kettőjük között eső világot nem látják.
– De hisz, ez szörnygondolat! Oly helyzetet alkotni, amelyben én kísértetbe legyek hozva, hogy jóltevőm haláláért imádkozzam!
– Ön nem fogja azt tenni: hanem várni fog türelmesen. Gondolja, mintha valami nagy bűnt követett volna el, s most azért el volna ítélve ennyi és ennyi esztendei fogságra. S ilyen bűnt követett is ön el, s ezt a büntetést meg is érdemelte érte. A komédiajátszás volt a bűne. Az, hogy igazi szerelmét úgy eltitkolta, hogy azt hazudott csapodársággal úgy elálcázta, hogy mindenkit megcsalt vele. Ha ön csak egy elejtett szóval gyaníttatta volna ezt a herceg előtt, ha őszintén megvallotta volna neki, atyja helyett atyjának, hogy Líviát szereti, hogy őt magának eljegyezte: ha ön csak egyetlenegy írott sort adott volna Lívia kezébe, amivel az Rafaelának szemérmesen eldicsekedhessék, ez a balhelyzet most nem állt volna elő.
Leon homlokát verte tenyerével.
Az az estély! az az estély! (A Badenben eltöltött éjszaka jutott eszébe.)
Akkor készült éppen Líviának írni és érzelmeinek őszinte bizonyítványát adni. Mennyi rosszat tett ahelyett! Itt hibázta el az egész életét.
– A balhelyzetet az önmaga választotta szerep idézte elő. Én elismerem, hogy a szándék igen okos, túlságosan is finom ésszel kiszámított volt. Egy fiatal férfinak, ki a világban gyorsan akar utazni, magas célt elérni, nincs előnyére az, ha elárulja hogy szíve már le van kötve. És éppen azt, hogy egy szegény, jelentéktelen leány szíveért van cserébe adva. Még a kész feleség nem olyan nyűg a pályatörőnek, mint a bevallott jegyes. Hogy önök ezért titkolóztak, azt értem és helyeselem. Hanem mármost játssza ön végig a szerepet. Titkolja el tovább is azt, hogy szeret, s emelkedjék mindig magasabbra: míg egyszer oly magasra jut, hogy nem kénytelen semmit titkolni többé.
– Kedves madame Corysande, én nem emelkedem már sehova. Lezuhantam: elértem pályám végét. Semmi közöm többé hercegekhez és államférfiakhoz, kifacsart citromhéj vagyok. Experimentum in anima vili. Nincs semmi vágyam, semmi ambícióm. És semmi kilátásom. Talán ha utánajárnék, megnyerhetném, hogy egy kis titkos évdíjacskát kapjak, mint nyaktörési fájdalompénzt a szemérmetes rendelkezési alapból, de hogy mennyire szándékozom ezt tenni, azt megítélheti ön abból, hogy utolsó birtokomat, Szent Ilonámat eladtam, hogy annak az árából visszafizethessem a kegyelmes uraknak azt az összeget, amit rám bíztak, mint diplomatára, hogy költsem el, s én nem végeztem be, amit rám bíztak, mert előbbvaló kötelességem volt. Azt megtehették, hogy ledobjanak, de hogy akár térdre, akár hasra essem, az nem tőlük függ: én estemben is fejjel fölfelé akarok maradni.
– Szentséges Isten! Ön Szent Ilonát is eladta? Hisz akkor önnek semmije sincs többé?
– Van! Megvagyok magam magamnak.
– S hogy akarja ön Líviát akkor elvinni?
– Hát csak a gazdagoknak van joguk házasodni? Elviszem őt magammal a világnak valamelyik zugába, ahol még van értéke egy embernek, aki nyelveket tud, dolgozni szeret, s hideget, meleget kiáll. Ne féltsen ön engem attól, hogy én nem tudok becsületes úton kenyeret keresni. Nem kell senki pártfogása többé. – Kérem önt, madame Corysande, ha már nem engedi ön, hogy őt láthassam, mondja meg neki, hogy szegény vagyok: de nem koldus. Nincs mit várnom senkitől, de nem is tartozom senkinek semmivel. Meg vagyok halva tökéletesen: ahogy csak egy elhibázott élet az egy halállal befejezve lehet. De el vagyok határozva újrakezdeni az életet, s újjáteremteni magamat. Most már nem kínálok neki megosztott dicsőséget, jólétet, hanem megosztott fáradtságot és nélkülözést.
– Ön rettenetes csábító! Tudja jól, hogy ha a világ kincseit ígérné neki, azokkal ki nem csalná rejtekéből, de ha azt mondja neki: „nézd, nincs egyebem, mint száraz kenyerem”: azzal el fogja őt csábítani. Jó. Én mégis át fogom neki adni az ön izenetét. – S nem fogom lebeszélni róla, hogy választ adjon rá önnek. Hanem mármost egyre kérem. Nem szükség becsületszavát vennem: csak belátására hivatkozom. Önnek sikerült Lívia nyomaira akadni, bármennyire igyekezett is ő azokat mindenki előtt eltakarni. Mindenki előtt rejtve maradhatott: ön előtt nem. Ez nem is csodaeset. Mármost még ahhoz sem kellene bűvészet, hogy ön azt is kitudja, hol lakom én, s egész a rejtekig eljöjjön, de gondolja meg, hogy ezzel nem érne el egyebet, mint hogy azt a szegény gyermeket utolsó szerény menhelyéből is elriasztaná, s tovább kergetné a világba. – Ily kegyetlen még a szerelem sem lehet.
– Ígérem, hogy nem fogom őt keresni.
– Akkor viszont én is megígérem önnek, hogy minden héten ezen a napon, ebben az órában itt fogok ülni ezen a padon: és ha ön is idejön, hírt mondok önnek Líviáról.
– Köszönöm, nagyon köszönöm.
Leon megcsókolta mind a két kezét madame Corysande-nak, ami ellen Pamina hangosan tiltakozott: azt hitte, valami merényletet követnek el úrnője ellen.
– Tehát csak mához egy hétre hallom meg a választ! Addig nem jövök ki a házból.
– Dehogynem. Addig lát ön valami kezdet után, hogy tudjak én is ön felől valami újat mondani.
– Jól van, madame Corysande. Hanem mármost még egyet. Beszéltünk száraz kenyérről. Milyen édes az, ha kétfelé van törve, ha meg van osztva. Mondám, hogy én koldus nem vagyok. Annyi vagyonom még maradt, hogy azt, akit szeretek, szükséget szenvedni ne engedjem.
Madame Corysande e szónál büszkén állt föl helyéből, s végignézte Leont.
– Uram! Ön még nem ismeri saját kincsének egész értékét! Az a leány, akit ön magáénak tart, még tőlem: egy asszonytól sem fogad el ajándékot! hanem dolgozik annyit, amennyit lehet, s beéri kevéssel.
– De énnekem elviselhetlen az a gondolat, hogy ő kényszerű munkával megrontsa egészségét, azokat az ő szép kék szemeit!
– Hja uram, ez a végzet! Ön szerezte azt neki és magának, mármost tűrje nyugalommal, mint ő. Elhiszem, hogy ez önnek fáj. De hisz ez büntetés: várja végét! Ön még csak tegnapelőtt halt meg, s ma már fel akar támadni? Soha sem láttam ilyen türelmetlen halottat. Várjon! Mához egy hétre találkozunk. Adieu! Gyerünk, Pamina!
Azzal odahagyta Leont.
