AZ UTOLSÓ SZÍVDOBBANÁSOK
AZ UTOLSÓ SZÍVDOBBANÁSOK
Etelváry Miksa herceg a háború kitörése után nyolcadnapra elutazott Helgolandba.
Amint afelől bizonyos lett, hogy saját hazája nem fog belekeveredhetni e harcba, engedett orvosai sürgetésének. Abszolút nyugalomra volt szüksége.
S erre olyan jó az a sziget a tenger közepén: egy meredek vörös sziklatömeg, körülvéve fehér zátonyok homokjától, s megkoronázva zöld mezőkkel. A zászlója is zöld, vörös, fehér. Egy kis eszményi állam a tenger közepén. Még országgyűlése is van; igaz, hogy csak hat tagból áll; de ebben az a jó, hogy hét párt nem lehet benne, mint egy másik veres-fehér-zöld állam országgyűlésében. Egyébiránt a hazájukat ők is éppen úgy szeretik, pedig az olyan föld, melyen nem terem kenyér. Csak burgonyát ád. S mellé a tenger: halat, s a lég vándormadarakat. Mégis szeretik azt. A tenger évtizedről évtizedre láthatólag aláaknázza szikláikat: barlangokat, föld alatti templomokat váj alájuk, a haza századonkint kisebb lesz, le-leomlik belőle egy darab, egyszer egészen el fog tűnni a néppel együtt, melynek nyelvét mindig kevesebben beszélik. Mégis szeretik azt.
Nyaranta ezrével jő ide az úri nép, kit a boldog szárazföldről testi gyarlóság vagy életunalom a zátonyokra űz.
Itt, aki nem akar tudni a világról semmit: nem tud meg róla semmit.
Etelváry Miksa herceg ideérkezte óta nem látott egy hírlapot, egy levelet, mely a kontinensről jött. Magának olvasni egyáltalán nem engedte meg a háziorvosa. Rafaela olvasott fel neki rendesen Jules Verne regényeiből.
Az egész szakasz a világtörténetből, mely azon válságos hat hét alatt lefolyt, el volt titkolva előle.
Ordináriusa a politikával is éppen úgy bánt, mint a többi halálos mérgekkel, szükség esetén ő határozta el, hány cseppet lehet beadni egy szemerből, mint a morfiumból vagy laurocerasusból. Az abszolút hallgatás csak bosszantotta volna a beteget. Annyit tudatni kellett vele, hogy a háború folyik, de csak két fél között, változó szerencsével. Egyébiránt a három semleges nagyhatalom mindent elkövet, hogy a harcoló feleket tisztességes békekötésre bírja. Ez nem is volt ámítás.
Még akkor arról is lehetett beszélni a főúr előtt, hogy „hol” történtek nagyobb ütközetek. Metz környéke még határszélen fekszik. Rezonville, Gravelotte, Saint Marie aux Chénes, Saint Privat la Montagne, Strasbourg; mind olyan nevek, amik azt bizonyítják, hogy mindkét fél egyenlő erővel harcol.
A részletekről már nem volt szabad beszélni a herceg előtt. Az már felizgatta volna. Azzal biztattak, hogy már nemsoká helyreáll a béke. A nemzeti büszkeségnek, a becsületnek már elég van téve mindkét részről.
A herceg aztán elővétette az „Utazást a holdba”, s átengedte kedélyét a holdba lőtt golyó csodálatos történetének.
Ő volt talán az egyedüli ember Európában, akit „ennek” a golyónak a sorsa érdekelt. Vajon eléri-e a holdat?
(Mikor minden ember azt kérdezte, hogy vajon eléri-e Mac Mahon Párizst?)
Az alumínium golyó elrepült a hold mellett, s nem jutott el a titokteljes csillagba, aminek az okait sokkal világosabban kifejté a költő, mint ahogy kifejték a stratégák annak az okait, hogy miért nem jutott el Mac Mahon Párizsba?
De mi történik a csodálatos golyó lakóival tovább? Ez érdekelte a beteget most nagyon.
A szemközt jövő tűzgolyóval találkozást már szerencsésen kikerülték, s annak a fényénél egy futó pillantást vethettek a hold túlsó, lakott oldalára.
Egy szeptemberi napon aztán azt mondá az orvos betegének.
– A háború most már véget ért. Az események olyan fordulatot vettek, hogy most már meg „kell” kötni a békét.
A beteg egészen megnyugodott benne, hogy az utazó golyó a parabola szabályánál fogva visszatér a holdtól, s ismét haza fog esni a földre. Csak a benne lakókat ne érje valami baj!
Egy délután aztán, mikor legcsendesebb álmát aludta, egy ágyúdördülésre ébredt fel, melyet egy pillanat múlva egész sortüzelés követett nehéz ütegekből.
Felszökött fektéből, s ablakához rohant, letépte a függönyöket róla, s kitekintett a tengerre.
A zöld hullámsíkon négy páncélos tengeri szörny, fehér-fekete lobogó alatt, állt szemközt négy hasonló leviathánnal, miknek piros-fehér-kék lobogóik voltak. Azok lövöldöztek egymásra.
Hasztalan bújnak el a betegek, a világkerülők, az Európa-fáradtak a sziklasziget magányába: a tengeri szörnyek helyükbe hozzák a háborút, jól tartják őket ágyúdörgéssel.
A tengeri ütközet egész délután folyt. A páncélos hajók közül egy sem süllyedt el: még az éj leszállta után is látszottak az elkésett villanások a láthatáron, ahogy harcolva mentek odább.
Ez volt a halálos beteg szívének a kegyelemdöfés.
Minden tagja reszketett, mikor az ágyúzásnak vége volt. Szívét kínzó görcsök szorították össze. Az orvos aggódva sietett ápolására. Erre az ágyúdörgésre nem vethetett orvosi tilalmat.
A beteg elutasítá őt, s eltolta maga elől a kodeint: nem kell több csillapító szer többé.
– Adják ide nekem a ma érkezett hírlapot! Mindent akarok tudni.
Parancsolt! És nem engedelmeskedett többé. Amire joguk van a betegeknek az utolsó szívdobbanásoknál.
Az orvos azt súgá Rafaelának, hogy a herceg a jövő reggelt nem fogja megérni.
És aztán átadták neki a legutolsó napon érkezett hírlapot. Ah, minő borzasztó olvasmány volt az! Egy szeptemberi hírlap 1870-ben! És ezt ő mind előre látta, érezte, tudta, hogy ekként fog történni. Utolsó életerejét arra pazarolta, hogy elfordítsa a fátumot. Nem hittek neki. Most aztán mindazok, akik nem hittek, tegnapelőtt még fényes nagy históriai nevek, a világtörténet vezetői, megszűntek lenni, semmivé lettek, elmúltak. Elmúlhat ő is már. Nincs egymásnak mit mondaniok többé.
A herceg mindenkit kiküldött szobájából, csak leányát marasztá ott egyedül.
– Rafaelám, lelkem! még egy levelet kellene írnom, de kezem reszket, nem bírja az írást, s titkárommal azt nem közölhetem. Leírod-e helyettem, amit mondatolni fogok?
Rafaela szótlanul odakészíté az írószereket az asztalra, leült atyjával szemközt, s baljával megfogta annak kezét, hogy ajkáról elleshesse, mit suttog, kézszorításáról kitalálhassa, amit kimondani nem bír.
– Írd a levél fölé: „Zárkány Leonnak”.
Rafaela fogta a tollat és írt.
„Kedves Leon!”
„Az élet végénél vagyok. Amiket most mondok, azok utolsó szavaim, s azok teneked szólnak. Te tudod, mi voltál rám nézve. Csak lelked volt az enyim, semmi más, s ha meghalok, csak lelkemet hagyhatom rád, semmi mást. Mert amit azon kívül hagyok rád: azt a szegény hazát, amit a magas diplomaták „anonim országnak” neveztek; az nem örökség, az csak tartozás. Te ismered az örvényt, mely alája van ásva, te ismered a vihart, mely föléje szakadni készül, én mutattam azokat meg neked: – te ismered a névtelen munkát, amely az ő fenntartásáért küzd, melyben segítettél te, mely alatt összeroskadtam én. S holnaptól kezdve már nem lesz kinek segítened, nem lesz ki segítsen neked. Csak egy reménysugár kísér át a túlvilágba. Két kincset hagyok itt: az egyik hazámé, a másik szívemé. Az egyik világi nagy birtokom, a másik leányom”.
Elhallgatott
.Szívét elszorítá valami.
„Sötétség!”
Rafaela e szót is leírta. Azután odament atyjához, ölébe vette a fejét, s ajkait homlokára nyomta.
A haldokló leküzdte kínjait.
– Hol hagytam el?
– „Sötétség…” – olvasá Rafaela.
– Mit akartam mondani azzal, hogy sötétség?
– Talán ezt: „Sötétség fogadna a túlvilágon, ha azt kellene hinnem, hogy mindkét kincsem rossz kezekre száll majd.”
– Óh, mi híven eltaláltad gondolatomat! úgy van, úgy van. Már a lelkemmel tudsz beszélni. Írd oda ezt. Igen! – Most már tudom folytatni: „ha egy reménysugár nem követne oda át: az, hogy marad, ki üres helyemet betölti, s ha akaratomat öröklé, örökölni fogja erőmet is. – Te vagy az. Te értetted meg küldetésemet. Aki harcolni akar, ott legyen a harc helyén. A folyó túlsó partjáról kiabálni nem használ. Te értetted meg, hogy a hazaszeretet befolyás nélkül csak életvágy, de nem életerő. Te vállalkoztál a feladatra, mely az ifjúság édes ábrándjáról lemondással kezdődik. Ész, akarat, szeretet és tehetség kell, hogy egyesüljenek abban. Három sajátod már, a negyedik is az lehet”. – Óh, Rafaela; nem tudom folytatni tovább. Eszméim kínoznak. Milyen semmiség mindaz, amit ember alkot! – Küldj gyóntatómért. Halálom közelg. – Nem! Ne állj fel. Már megtaláltam. „Halálom közelg.” Ez írd oda. „Azt akarom, hogy hazai földben nyugodjam. Feledhetetlen jó nőm oldala mellett. A harcos időkben gyönge leányom nem kelhet útra egyedül a tengeren: itt is háború folyik. Kísérőim is mind gyámoltalanok. Jöjj el értem: szállítsd haza te az én koporsómat. Légy védője, útitársa leányomnak – a tenger vészei között –, mutasd meg neki lelked egész nemességét; férfiértéked egész kincsét a válság, a keserűség napjaiban…” – Írod-e még, amit mondok, leányom?
– Írom, jó atyám.
„S legyen megosztva áldásom közted és ő közötte!” Leírtad ezt is? – Úgy, hozd ide a levelet, add kezembe a tollat, hadd írjam alá nevemet.
Rafaela odavitte hozzá az író támlányt, s letérdelve eléje, úgy tartá azt kezében, míg atyja reszkető kezével utoljára leírta nevét.
– Jól van! – suttogá a haldokló megnyugodva. S ölébe vonta leánya fejét, hogy megcsókolja még egyszer. – Pecsételd le a levelet. – Köszönöm. – Csókold meg arcomat. – Tedd ide még egyszer imádkozó kezeidet szívemre. – Ne vegyünk búcsút. Nem válunk el. Küldd a gyóntatót.
Mire a fogyó hold feljött a tengerből, már akkor ő eltávozott abba a nagy sötétségbe, ahova erről a homályos földről olyan fényes reménysugarak kísérik el az örökélet hívőit.
