A HERCEGNŐ GYÁSZFÁTYOLA
A HERCEGNŐ GYÁSZFÁTYOLA
Két nappal előbb ott volt Leon Bécsben, mint madame Corysande légyottja elkövetkezett volna.
Ott minden ember, aki csak távolról is ismerte valaha, azzal rohanta meg, hogy hallotta-e már, hogy Sedannál elfogták Napóleont? Ez volt a „jó reggel!” s a „jó este!” ez volt a mártás, amit a pincér a hús mellé feladott, ez volt a disagio, amit a pénzváltó az ezer frankosából visszaadott. Egyébiránt elég nagy eset is volt az! Délután összetalálkozott öreg barátjával, a vaskakaduval. (Akinek igazi nevét sohasem fogja senki megmondani.) Leon már messziről elkezdte őt fenyegetni.
– Azon ne kezdd, hogy „elfogták Sedannál Napóleont!”
Az öreg tréfás alak nagyon szomorú arccal mondá:
– Van eszemben. Látod ezt itt?
Azzal levette fejéről a kalapot, s azt kívánta, hogy azt nézze meg Leon. Derék fehér cilinderkalap volt, mely már sok nyarat kiállt, széles gyászfátyollal körítve.
– Tudod, mit jelent ez rajta?
Leon gunyoros természete soha sem engedett el egy alkalmat a csúfondároskodásra.
– Azt, hogy a kalapod ócska.
Az öregúr megfenyegeté őt az ujjával.
– Leon, egyszer magad fogod te a saját szádat megütni a csúfondároskodásért.
– Hát komolyan? Gyászolsz? Kit?
– Bizony nem azt a Napóleont, akit Sedannál elfogtak: hanem azt, akit én fogok el most. A te gyászod ez, fiú! Nagy férfiú. – Meghalt Miksa herceg…
Ennél a szónál aztán Leonon volt a sor, saját kalapjára olyat ütni ököllel, hogy az a szemöldökéig horpadt. Megérdemelte, nem a kalap: hanem a feje.
– Talán nem igaz? – Ezzel vigasztalá magát.
– Igaz biz az, édes barátom. Itt hordom már reggel óta a fekete pecsétes levelet hozzád, s kereslek vele égen-földön. Ugyan hol bujkálsz? Nesze. Helgolandból érkezett számodra. Térjünk be az én kis vendéglőmbe. Itt az utcan csak nem fogsz olvasni ilyen levelet.
A vendéglőbe érve, azon ürügy alatt, hogy a konyhába megy, megrendelést tenni, magára hagyta a kikopott diplomata védencét. – Nem akarta a levél első hatását ellesni – annak arcáról. Leon egyedül lehetett, mikor azt végigolvasá.
Az íráson magán mindjárt megismerte Rafaela vonásait.
Lehetett-e annak tartalmát meg nem értenie? Lehetett-e még valami kérdése valami orákulumhoz, miután az írásra ráismert? Nem szentesíté-e a szavakat a kéz, mely azokat leírta?
Mily nehéz gondolatok voltak e sorokban! Milyen prognosticon egy új élethez, melynek pályacélja a fellegek láthatlanában vész el! S mind e biztatást Rafaela keze által íratta le örök jóltevője. És nevének reszkető betűi utolsó szívdobbanásait örökíték meg.
A vén jó barát már régen ott ült vele szemben az asztalnál, s ő még mindig szótlanul, elmélázva nézett a kezében tartott levélbe. A betűk mind emberalakot öltöttek előtte.
Egyszer aztán, amint a pincér valami sültet hozott, mintha arra várt volna legjobban, hirtelen nekiesett késsel, villával, hogy mentül hamarább felkaszabolja. Így szoktak az emberek falatozni a vasúti állomáson.
– Te sietsz, amint látom – mondá az öreg –, hogy el ne késsél a déli vonatról.
Leon csak fejével inte.
– Tanácslom, hogy Hamburgnak menj, s amerikai gőzöst fogadj az útra.
– Tehát te tudod, hogy énnekem Helgolandra kell mennem?
– Igen, a herceg holttestét és családját hazaszállítanod. Még egyebet is tudok, ami téged érdekel, de annak még nincs itt a napja, hogy elmondjam. Te még ma elutazol?
– El.
– Lehetek valami segítségedre az elutazásodban?
– Köszönöm. Mindig útra kész vagyok. Hanem valami más szívességre kérlek.
– Parancsolj velem.
– Emlékezel hát arra az asszonyságra, aki azt a levelet énhozzám küldte Párizsba?
– Madame Corysande-ra? Hogyne? Kívánod, hogy elvegyem, s atyja legyek a leányának? A te kedvedért?
– Köszönöm. Neki nincs leánya, s nincs szüksége férjre. Ilyen sokat nem kívánok. Ez az a hölgy, akinek szállását te kitudakoltad, de akinek én becsületszavamat adtam, hogy hozzá be nem lépek addig, amíg meg nem engedi. Ez a derék hölgy (mert valóban tiszteletreméltó asszonyság) nekem viszont megígérte, hogy holnapután délben a stadtpark egyik kerti padján ülve fog rám várni, és velem bizonyos körülményekről beszélgetni. Én holnapután a találkozón nem lehetek ott. És én nem akarom, hogy ő hiába várjon rám.
– Értem a többit. Tehát tudatni kellene vele, hogy te igen fontos és elmulaszthatlan okoknál fogva elutaztál.
– Sőt meg lehetne mondani neki magát az utazás célját is. Etelváry herceg koporsóját.
– Mindent értek. „Csak” a koporsóját.
– Mit akarsz ezzel?
No mert a koporsón kívül még mást is hozasz a hajóval: a hercegkisasszonyt.
– Azt úgy is tudni fogja. Jól ismerte a herceg családját.
– Ah, tehát valóban disztingvált úrhölgy! Bízd rám. Elvégzek mindent.
– De hogy kezdesz hozzá? Az egy fölöttébb büszke és elutasító jellem. Ha azon kezded, hogy „engem Zárkány Leon bízott meg ezzel meg amazzal”: hátat fog fordítani s félvállról mondja azt, hogy „mi közöm nekem ilyen nevű úrhoz?”
– Óh, csak ne bajlódjál te azzal. Hát azért vénültem volna meg, hogy ne tudjak bánni az asszonyokkal! Tudom én annak a módját minden zsánerben. Volt már dolgom álbüszke és valódi büszke asszonyokkal. Rendbe hozom vele a dolgodat. Egészen rendbe hozom. Többek között-légy szíves nálam egy kis rendelkezési alapot hagyni. Valami négy darab ezer frankos jegyet.
– Szívesen teszem. S nem kérdem, hogy mire kell. Hanem arra az egyre figyelmeztetlek, hogy ha netalán az a gondolatod volna, hogy te azon hölgy kezébe valamiképpen pénzt juttass a nevemben, úgy bizonyos lehetsz róla, hogy azt a szemed közé dobják.
– Csak te ne adj nekem tanácsokat, hanem adj pénzt, aztán szaladj! mert itt hagy a vonat. Rögtön küldök bérkocsiért, azalatt készítsd össze a pénzt, amint mondtam. Aztán bízzál az én tapasztalt furfangosságomban.
Leonnak rögtön útra kellett szállni. A halott parancsa a legelső. Az elébb való még a szerető hívásánál is. S ez sok embernek a halottja lesz itt ebben az országban!
Másnap korán reggel ott csengetett a vaskakadu madame Corysande lakásának ajtaján. Hóna alatt volt egy kelmecsomag papírba takarva.
Ez alkalomra egész szokott kinézését elváltoztatta, kakaduüstökét divatosan középen elválasztva kétfelé simította, bajuszát feketére kente, zöld szemüveget tett fel, s a szép kettős fogsort, mely remeke volt a fogépítészetnek, otthon hagyta, úgyhogy összeesett arcával a legjobb ismerőse se foghatta volna rá, hogy találkozott vele valaha.
A csöngetésre egy éppen nem invitáló hang szólalt meg az ajtón belől:
– Ki az?
– A fekete rózsa – válaszolta az öregúr mézédes hangon.
E varázshatású névre elfordult a kulcs az ajtóban, s egy női fő dugta ki magát rajta, szemöldökig lehúzott s áll alatt összekötött főkötőben.
– Mit akar itt? – riadt a látogatóra a főkötő tulajdonosnéja.
– Alászolgája, madame! – mondá csoszogó bókkal az öregúr, kalapját leemelve alázatos udvariassággal. – Ön kegyes volt e napokban a „fekete rózsánál” valami hímzésmunkát keresni. Akkor éppen nem volt semmi alkalom: most azonban egy nagyobbszerű megrendelés érkezett hozzánk, s főnökünk feljegyezte asszonyságod címét, és elküldte a kelmét, ha megalkudhatunk.
– Mindjárt! – válaszolt az őrtálló fej és visszahúzódott. Az ajtó ismét bezáratott kulccsal.
Az öregúrnak aztán szép ideje maradt a folyosórul lenézegetni az udvarra, míg odakinn felejtődött, s számlálgatni kezdé, hogy hány cukorsüveget hajítanak kézről-kézre az alatt az odalenn raktározó boltossegédek. Azonban nem veszté el türelmét. Világban járt ember volt, ki tudta számítani, hogy amíg a suta főkötő húsz centiméternyi magas chigonná átváltozik, ahhoz szép idő kell.
Ez idő lejártával megnyílt az ajtó ismét, s most már igen impozáns fenségében jelent meg az imént eltűnt fő, gyönyörű nagy áttört elefántcsont fésűvel a hajában, mely visszájáról volt feltűzve a kontyába.
– Méltóztassék uram! – szólt most már ünnepélyes leereszkedéssel madame Corysande: előrebocsátva hajlongó, tisztelettudó vendégét belső szobájába, a kis előszoban keresztül.
Madame Corysande szobája sok külső csínnal volt berendezve. Ez volt az ő büszkesége. A látogatónak nem volt szabad észrevenni, hogy ő nem tart cselédet. Azért szobapadlója ragyogott: azt ő minden reggel maga keféli fel.
– Pamina! – kiálta előre a szobába madame Corysande; mely intés a kis ölebnek szólt, hogy hagyja abba a vendégijesztő ugatást: amiből az a quiproquo támadt, hogy az öregúr az ablak előtt ülő fiatal hölgyet üdvözlé e névvel:
– Alázatos szolgája, Pamina kisasszony!
Amire mind a két hölgy elkezdett nevetni, madame Corysande a nagy derültség miatt alig bírta megértetni látogatójával, hogy ez a név nem a hímzőráma mellett ülő hölgyé, hanem a bolognai kedvencé; mire aztán a furcsa öregúr nem a kisasszonytól, hanem a kis kutyától kért bocsánatot, hogy megfosztá őt egyetlen jogos tulajdonától: a nevétől, ami a hölgyeket még derültebb hangulatba hozta.
Éppen csak azt akarta az öregúr. Tudta ő jól a hölgyek nevét, csak egy kis bohókás alapszínezettel akarta megvilágítani a tervezett színielőadást, aminek a szövege nagyon is tragikus.
– Csókolom a kezeiket, úrhölgyeim. Én a „fekete rózsa” vagyok. A magam részéről már elég „szürke rózsa”. Hehehe. Van szerencsém negyven év óta ott szolgálhatni. A mi firmánk a legrégibb egész Bécsben. Ismeretes gyászpompa-kereskedés. Nálunk nélkül úri halott, aki ád magára valamit, el nem temettetheti magát. Mi képesek vagyunk egy huszonnégy óra alatt teljes gyászpompát előállítani, s nevezetes halottaknál, akik egy hétig vannak közszemlére kitéve, a hihetetlent tudjuk megvalósítani. Emlékezni fog ön madame herceg Metternich temetésére: ön akkor még kicsi kis leány volt. (Ez nagyon hízelgett madame Corysande-nak, aki már akkor bizony nagy leány volt.) Azt egészen mi állítottuk ki. Komolyan mondom! Nem hiszi ön! Két napig harminckilenc hímzőnőt foglalkoztattunk. Én jártam el valamennyihez mindennap egy kézcsókot, meg egy virágcsokrot átadni. Arra a nagyszerű arannyal hímzett katafalkterítőre bizonyosan emlékszik ön! Az volt a munka! Azt mondták, hogy azt csak Párizsban lehetett kiállítani, mi megmutattuk, hogy itt is lehet! Persze csak mindent Párizsban! Mintha mi semmihez sem értenénk. Hát van-e egész Párizsban hímzőnő, aki ilyen munkát tudna kiállítani, mint a kisasszony? Valódi remekmű! Hanem ez a fajtája a hímzésnek nagyon háládatlan foglalkozás: ezzel alig kereshetni meg a kenyeret és lámpaolajat. Azután a kisasszony nagyon rosszul ül. A hímzésnél nem szabad ilyen széket használni: ez rontja a mellet, ehhez vannak saját alkotású tabouret-ek. Én majd hozok egyet a kisasszonynak, ha elfogadja. Nagyon olcsó áron. Ez igen szükséges. De én itt mind elfecsegem az időt, pedig a kisasszonynak is drága minden perce. S nekem is százfelé kell még ma szaladnom. Nagyszerű megrendelésünk érkezett ma: egy herceg halt meg, csaknem olyan nevezetes ember, mint Metternich, s még annál is gazdagabb úr. Csodálom, hogy nem Párizsban rendelték meg a gyászkiállítást.
– Hohó uram! oda most nem lehet menni. Ott most háború van. Napóleont elfogták s Párizst ágyúzzák – szólt bele madame Corysande, büszke volt rá, hogy az esze túljár az együgyű férfién.
– Úgy? A bizony meglehet. Az ilyen megvénült rőflovag, mint én, nem sokat törődik a politikával. Én kávéházba sem járok, s csak azokat az újságokat olvasom, amikbe selymet, fátyolt takarunk: azok pedig alighanem tavalyiak. Ezért drágult hát úgy meg a selyem! No lám, én erre soha rá nem jöttem volna. Hát hogy a dologra térjek. A hercegi gyászpompát a „fekete rózsa” fogja kiállítani. A kisasszonynak szántuk a gyászfátyol kiállítását, melyet a herceg lánya fog viselni. Roppant gazdag örökösnő! Képzelheti nagysád. Magáért azért a gyászfátyolért, no azt nem mondhatom el, hogy mennyit adnak a „fekete rózsának”, mert az üzleti titok: – a „fekete rózsa” fizetni fog a kisasszonynak négyezer frankot.
A két hölgy nem bírta eltitkolni örvendetes meglepetését. Hisz ez egy quinterno a lutrin.
– Még a firma is nyer rajta eleget – szólt hamis szemhunyorítással az öregúr –, s Párizsban bizonyosan kétszer annyiért vállalták volna el, s fizettek volna a hímző mamzelleknek tíz frankot naponként. De a „fekete rózsa” „általában” adja ki megrendeléseit. S a kisasszonynak négyezer frankot fog fizetni kész munkáért. Ha elvállalja? No azt gondolom, hogy elvállalja. Ilyen megbízás nem hamar fordul elő újra. Nem minden nap hal meg egy herceg – hogy is hívják? elszaladt a neve a fejemből. De itt lesz a címe a zsebemben valahol: majd előkeresem. De előbb a megrendelés. – Tehát tisztelt kisasszony, itt a kelme, és itt – a hímzéshez való selyem és ezüst. Mert a hímzés fekete selyemmel és argent frisée-vel fog készülni. A hozzá valónak az árát önnek kell a díjból megfizetni, s ez majd számlájára tétetik. Ez azonban nem lesz olyan igen sok. Kitelik bőven a négyezer frankból. A hímzethez való mintarajzokat elhoztam. Ezekből láthatja, kisasszony, hogy az egész á la Savonnerie modorban készítendő: ön gyakorlott ebben, ugyebár?
– Óh, jól értek hozzá! – szólalt meg Lívia.
(Milyen szép csengő hangja van! – motyogta magában az öregúr.)
S hogy szakértését bebizonyítsa, Lívia rögtön tűbe húzott egy szálat az argent frisée-ből, s megmutatta egy fátyoldarabon, hogyan kell azzal á la Savonnerie hímezni.
– Oh pompás! nagyon szép! (Milyen finom fehér kezei vannak! milyen szép rózsás ujjacskái!)
– Ez nekem könnyen fog menni.
– Sietni nem szükség vele, kisasszony. A herceg külföldön halt meg, azt elébb tengeri úton, vasúton hazahozzák: abba beletelik két hét, s csak akkor lesz az ünnepélyes szertartás, amikorra e fátyolnak el kell készülnie. Azért csak nappal dolgozzék ön, éjjel lámpásnál ne rontsa a szemeit. (Milyen gyönyörű kék szemek!) Az éjjeli munkának, kivált a gyászhímzésnek még az a hátránya is van, szemrontó sajátságán kívül, hogy meglátszik a hímzeten magán, s a hercegnő, akinek a számára ez készül, nagyon finnyás, mondhatom, hogy igen kényes! S a „fekete rózsa”, büszke arra, hogy senki se mondhassa: „bezzeg, ha ez Párizsban készült volna”. Azért csak nappal dolgozzék ön rajta. Tudom, tudom: az van benne, hogyha hamarább kész lesz a munka: ön hamarább megkapja az árát. Segítünk ezen is. A „fekete rózsa” azt akarja, hogy olyan készüljön, hogy az irigység se találhasson rajta nagyítóüveggel sem egy makula hibát. Én fel vagyok hatalmazva, a hímzőnőknek előleget adni. Önöknél azonban még többre is kész vagyok. Itt hagyom az egész összeget, amiben megalkudtunk. Az ön tiszteletreméltó arca, madame, ez ártatlanságot sugárzó szemek, kisasszony, biztosítanak engem arról, hogy a „fekete rózsa” semmit sem kockáztat az előrefizetéssel. Engem az én emberismeretem még sohasem csalt meg.
Ez a nagy bizodalom némi gyanút terjesztett madame Corysande-ban.
– Uram, mi nem tartozunk azok közé, akik előlegeket szoktak kérni.
– Madame! – szólt az öregúr, termetét büszkén kiegyenesítve. – Ne bántsa ön meg helytelen pruderie-val a „fekete rózsa” firmáját. A „fekete rózsa” valóságos munkahelye a munkás női erénynek. Adminisztrációját egy titokban működő női testület viszi, melynek feladata: jó erkölcsű fiatal hölgyeket, kik erényes életmódot folytatva kézimunka után élnek, pályájuk folytatására buzdítani. Ez nyílt titok, madame. A gazdagok azért halnak meg, hogy a szegények élhessenek. Ön ért engemet. Erős alap egy fiatal nőre nézve, ha van egy kis félretett pénze. Kivált midőn azt tisztességes úton szerezheté. Egyébiránt, ha tartózkodik ön elfogadni, hát visszaviszem.
Madame Corysande mégis csak inkább az elfogadásra határozta el magát.
Az öreg pseudo-boltoslegény leszámlálta neki az asztalára a négy ezerfrankost.
– Önök elfogadják a francia pénzt, ugye? Azért, hogy Napóleon tönkrejutott.
– Micsoda Napóleon? – riadt fel madame Corysande.
– Hát hiszen remélem, hogy csak egy Napóleonról lehet szó.
De bizony egy másikon járt annak az esze akkor, s Lívia is megszúrta a tűvel az ujját erre a szóra. Ami felett az öreg magában nagyon jót nevetett.
– Aztán ne tessék az asztalon hevertetni a pénzt. Egy percig se! Ebben a Bécsben nagyon vigyázni kell az embernek. Zárja el madame rögtön a fiókjába. Aztán kérnék egy kis nyugtát róla, ha nem lenne terhére.
Madame Corysande leült, s elővéve apró írószerét, elkezdett nyugtát írni.
Egyszer aztán elakadt.
– Ugye bár, uram, azt is ide kell írnom, hogy kinek a számára van megrendelve az előre kifizetett munka?
– Természetesen, természetesen. A hercegnőnek a nevét.
– Hanem akkor múlhatlanul szükséges volna elébb, hogy tudjam a hercegnőnek a nevét.
– Ah, hát még nem mondtam volna meg? Nézd csak; most meg már nem jut eszembe! Ilyen a vén fej: amíg idáig jövök elfelejtem. Azt hittem, hogy a zsebembe teszem a címét. Oda ám, csakhogy más kabátot vettem fel. No nem tesz semmit. Egyszeribe szaladok haza, s hozom a címet magammal. Óh, hogy még egy herceg nevét sem tudom megtartani. Szaladok: egy perc alatt itt leszek.
S úgy elszaladt ki a szobából, mintha lopott volna.
Madame Corysande pedig utánaszaladt, és lekiabált utána a lépcsőn.
– Uram, uram! Ha nem viszi a nyugtát, vigye el a pénzét, jöjjön vissza a pénzéért, uram.
A vaskakadu félt, hogy még elfogják erre a pénzkiabálásra.
– Köszönöm, madame, köszönöm – kiabált vissza. – Nem fogadok el ajándékot. Bocsásson meg. Nem szabad borravalót elfogadnom. Nem vehetek el pénzt. Ne bántson meg vele!
Ezzel a ravaszsággal lemenekült a lépcsőn. Mindenki azt hitte, hogy a szegény lovagias érzelmű vén boltsegéd menekül a kínált borravaló elől.
A pénzt tehát már odaezermesterkedte volna.
De hol hagyta az izenetet?
Majd azt is megkapja madame Corysande, ki van az csinálva szépen, mint a strasbourgi dóm óraművének egymás után következő csodagépei.
Madame Corysande csak várt türelmesen a visszatérőre, várt délig, akkor fogta a félig megírt nyugtát, s azt mondta Líviának, hogy elmegy vele egyenesen a „fekete rózsá”-ba.
A nagyszerű etablissement-ben már ismerték arról madame Corysande-ot, hogy sokat járt oda munkát keresni egy hímzőnő számára, s veszekedett velük, ha nem adtak.
– No hát, uram – mondá madame Corysande az üzletfőnöknek, letéve a nyugtát az írópolcra –, mondja ön csak, hogy hívják azt a megboldogult herceget, akinek a gyászpompáját önök állítják ki?
A főnök megmondta neki jó szívvel.
– Azt Etelváry Miksa hercegnek hívják.
– Etelváry Miksa herceg meghalt? – rebegé madame Corysande, s e szóra úgy elveszté a lelkét, hogy kiszaladt a comptoirból, s nagyon sok embert le kellett taszigálnia a járdáról, míg annyira magához tért, hogy e vészhír egész nagyságát átérezze.
A legelső józan gondolata aztán az volt, hogy visszasiessen a „fekete rózsá”-ba. A főnök ott várta már az ajtóban.
– Ön valami nyugtát felejtett itt, madame.
– Igen – szólt madame Corysande, elhatározott hangon, s a nyugtát berepeszté két helyen és zsebre dugta. – Uram! Lívia kisasszony nem fogja azt tenni, nem teheti azt, hogy Etelváry Rafaela hercegnő számára gyászfátyolt hímezzen – semmi áron. Én visszaadom a pénzt.
A főnök felhúzta mind a két vállát, s zsebébe dugta a kezét.
– De hiszen tőlünk nem volt önöknél senki se megrendeléssel, se pénzzel.
– Hogyan? Egy öregúr, akinek egy foga sincs, a haja fehér és kétfelé van választva, s a bajusza fekete!
– Madame! Az én segédeim mind fiatalemberek, s az a bajuk, hogy több foguk van, mint amennyit el tudnak tartani.
– Akkor ki volt hát az az ember?
– Valami csaló. Adja fel a rendőrségnek. Meglopta önt?
– Dehogy lopott, inkább pénzt hagyott ott nálam.
– Akkor ne adja ön fel a rendőrségnek.
Madame Corysande-nak egy világos gondolata támadt.
– Ki rendelte meg önöknél a gyászpompa kiállítását?
– Azt mindjárt előkereshetem a journal könyvből. Tessék besétálni, madame. – Itt a neve. Dumka Péter, uradalmi jószágigazgató. Lakik a herceg hotelében.
– Köszönöm uram.
Azzal elsietett.
A tramwayra felülve, szabad folyást engedett könnyeinek. Ez volt az első végezni valója. Azután elkezdett magában beszélni
– A herceg halálával is éppen úgy vagyok, mint a hercegasszonyéval voltam. A szomorúsággal vetekedik a bosszúság. Még csak nem is sírhatok kedvem szerint. Micsoda komédia ez itt most? Ki küldi hát Líviának azt a pénzt? Inzultálni akarják azt a szegény gyermeket? Hogy ő most üljön le gyászpompát hímezni annak a halottnak a szertartására, akinek, ha akarta volna, most ő lehetne az özvegye? Hogy ahány gyöngyöt, annyi könnyet ejtsen a munkára? Ki gondolhatott ki ilyen kegyetlenséget ellene? Majd megtudok mindent Dumka úrtól. Áldott jó herceg, ha tudná, mennyi keserűséget okozott még a halálával is!
Madame Corysande még éppen otthon találta Dumka urat, ki egész gyászba volt öltözve még a hercegnő halála óta. Madame Corysande is azt gyászolta még.
– Ah, kedves madame Corysande, látja milyen szomorú napunk van ismét. A mi jó hercegünk meghalt.
– Boldog ő, mert ismét annál van, akit szeretett – véleményezé madame Corysande, mely véleményt Dumka úr csak részben tett magáévá.
– Az égben bizonyosan együtt vannak már, hanem a földön még időbe és fáradságba fog kerülni, amíg egymás mellé juthatnak. Helgolandtól Etelvárig bizony hosszú az út.
– Tehát Etelvárra fogják őt szállítani?
– Természetesen, a családi sírboltba. Ott lesz a gyászszertartás.
– Képzelem, milyen nagy pompával.
– Nemigen biz az. A herceg végakaratával meghagyta, hogy egyszerűen temessék el; egy halottat ne ékesítsen nagy külső fény: a jó emlék többet ér annál. Igen egyszerű lesz a gyászszertartás.
– De annál pompásabbak a toalettek. Úgy tudom, a hercegnőnek egy gyászfátyolán négyezer frankba kerül a hímzés.
– Ah, az városi mese! Én nem tudok róla semmit.
– No de én magam beszéltem azzal az úrral, aki azt egy ismerősömnél megrendelte. Ki is fizette az árát.
– Tőlem nem kapta rá a pénzt.
Akkor aztán madame Corysande tetőtül talpig leírta a kis öregurat Dumka úr előtt.
– Soha sem láttam ilyen embert. Fogatlan! Kétfelé választott ősz hajjal, à la bon enfant, ej de furcsa lehetett.
Tehát Dumka úr sem tud róla.
Most madame Corysande az igazi nyomra kezdett akadni.
Leon iránt fogott gyanút.
– Talán a hercegnő maga adott rendeletet.
– Nem, madame, az jobban el van most foglalva a maga fájdalmával és félelmével, a blokádon kell keresztüljönnie a hajóval, még el is foghatják. Van annak eszében a gyásztoalett! Különben is szereti az egyszerűt.
– De hát nem ment eléje senki, hogy kísérője legyen?
– De igen. Zárkány Napóleon urat hívta fel e szomorú szolgálatra saját levelében a meghalt herceg.
– Tehát Zárkány Napóleon elutazott?
– Ma kaptam a táviratát Hamburgból, hogy a Waternymph angol gőzössel tengerre szállt, a herceg koporsóját és családját hazahozandó.
Most aztán annyit megtudott madame Corysande egyszerre, hogy az elég volt neki egész hazáig, mégpedig gyalog.
Hanem a fődologra nézve, hogy ki küldhette hát azt a pénzt, és ezt a megrendelést, most már teljes tökéletes sötétségben maradt. Kisírt szemei előre elárulták a titkát.
Melyik gyászhíren kezdje Lívia előtt? A herceg halálán-e vagy Leon elutazásán?
Az egyik hírrel sebet fog ütni a leány szívén, másikkal mérget fog csepegtetni a sebbe.
– Szegény, szegény leány!
E szókkal rohant be szobájába, s elébb egy verset sírt, Lívia nyakába borulva, csak azután mondta el neki az eseményeket, a megtörtént sorrendben.
A leány bámulatos lelki nyugalommal hallgatta azt végig. Madame Corysande elcsudálkozott rajta.
Lívia csak hallgatott, a megkezdett gyászfátyolt ölébe leejtve, s kezeit rajta nyugtatva. Szemei a sötét szövetre bámultak. Aztán felsóhajtott, összehajtá a fekete kelmét és félretette. És két kezét szívére nyomva mondá.
– Áldja meg őket az Isten.
– Mit tesz ön most?
– Most? Most már hímezni fogom a hercegnő menyasszonyfátyolát…
