BOLONDSZERENCSE
BOLONDSZERENCSE
Leonnak legelső dolga volt váltóit pénzzé tenni, s azután pénzterhétől megszabadulni.
Evégett legelőbb is fel kellett találni a maga vaskakaduját, akinek az alkalmatlan hitbizományt visszaadja.
Másutt bajos volt azt megtalálnia, mint az udvari kancelláriánál. Gondolta, hogy a kapus talán útba tudja igazítani.
A Bank utcához a hadügyminisztérium palotája előtt visz el az út. Ezt az utat sokszor járta Leon, s valahányszor elment az ott kiszegezett két ágyú előtt (amik címernek vannak kitéve, hogy a publikum tudja, mi van a boltban), a sétabotjával mindig egyet húzott rájuk. Az ilyen civilistának könnyebb a lelke, ha egy olyan excellenciás réztekintélyt inzultálhat. Ezúttal olyat ütött az egyikre, hogy a pálcája végighasadt. Járhatott aztán vele, mint harlekin a csattogtatóval.
A Bank utca szegletén egyszer csak a nyakába esik valaki, s jobbra-balra megcsókolja. Éppen az ő vaskakaduja volt. Gavallérnak volt öltözve az öreg, fehér figaró a fején, kék frakk és porcelánfehér inexpressible…
– Szervusz! lelkem, Leonkám. Hozott az Isten! Hová indultál? Az udvari kancelláriába? Ne menj most oda.
– Hiszen csak azért akartam odamenni, hogy téged megtaláljalak. Ezen szerencsét elérve, ne félj, nem taposom én le azt a szép zöld petrezselymet, ami a magyar udvari kancellária küszöbén terem.
– Haha! Nincs igazad. Mert minden két esztendőben egyszer lekaszálják előtte a füvet, mikor a delegáció ott ül. Hát velem akartál találkozni? Nagyon derék, hogy nem feledkeztél meg a szegény öreg vaskakaduról.
(– Dejszen: nem te vagy már a vaskakadu, hanem én – gondolta magában Leon.)
– No hát ha háborítatlanul akarsz velem fecsegni, tudok én itt a Verestorony utcában egy kedves kis csapszéket, ahol pompásan csinálják a beefsteaket, s kitűnő borok vannak, oda beülünk egy kis külön szobába, aztán kibeszélgetjük magunkat. Ott nem háborgat senki. (Az öreg úr nagy ínyenc volt.)
Leon ráállt az indítványra, s aztán mentek egymás után. (A bécsi belvárosi utcák tudniillik arról nevezetesek, hogy két ismerős, ha együtt akar menni, akkor egymás mögött és előtt kell hogy menjen, karöltve pedig csak azok járnak, akiknek kiválasztott gyönyörűségük telik az oldalba lökdöstetésben. Jártas emberek leginkább úgy szoktak, hogy társaságban egyik az utca jobb, másik a bal járdáján halad egymás mellett.)
Csak a kis vendéglő ajtajában találkozhattak ismét össze.
A kis öregúr itt már nagyon otthonosnak látszott, a felszolgáló személyzet sajátszerű bizalmas mosollyal fogadta. Úgy látszik, hogy ő szokta idehordani az idegen vendégeket.
– Jean! Nyissa fel a numero 4-et, aztán két beefsteaket, angolosan. Ugye, te is angolosan szereted, Leon? Olyan legyen, mint az epigramm! Aztán semmi burgonyát hozzá! A burgonyától az ember ostobává lesz. A burgonya nem egyéb, mint egy óriási nagy hazugság, amivel az embereknek a gyomrát megcsalják. Hús az étel, semmi más. A többi csak formalitás.
Eközben bevontatta magával Leont a számukra felnyitott kabinetbe, ahol rögtön meg lett részükre terítve az asztal, s előállt az az ökölnyi kis ember, aki bort szokott hozni a vendégeknek.
– Nos, Relli! hát van-e már szeretőd? Micsoda bort adsz nekünk inni? Hozz legelébb is útcsinálónak két palack chablis-t. Vagy jobb szereti tán az én barátom a liebfrauenmilchet? Vagy a steinheimer cabinetet? Vagy a Château Margot-val tartsunk?
– Hallod-e öregem – mondá Leon –, ne rendelj most drága borokat, mert szűken kell bánnom a pénzzel.
– Ah! – Az öreg úr nagyot bámult. – No hát fiam, hozz két „pfiff” vöslauert.
Mikor aztán egyedül maradtak, odakönyökölt Leon mellé, s suttogva mondá neki:
– A mennykőbe is! Olyan laute gazdálkodtál Párizsban, hogy elfogyott a pénzed?
– Nem fogyott el. Sőt inkább visszahoztam az egészet, éppen azért kerestelek, hogy visszaadjam, itt van, nesze.
Azzal kivette tárcájából a csomagot, s odatette eléje.
A vén diplomata nagyon rázta a fejét, s vonogatta a vállait.
– Mi ez kérem? Nem értem.
– A pénz, amit te nekem adtál, s amit én neked most visszaadok.
Az öregúr mind a két tenyerével lecsapott az asztalra. S oly féktelenül nevetett, hogy elárulta, hogy mind a két fogsora hamis.
– No ez jó! No még így nem tréfált meg senki, amióta kétágú vagyok. Ugyan kérlek, keress magadnak valakit, akivel elhitesd, hogy én ennyi pénzt adtam teneked! Ha csak ellennyugtát nem produkálsz róla.
Nem lehetett a beszédet folytatni, mert a kis Relli már jött a két pfiff borral. Iccényi pohárnak a fenekén egy ujjnyi ital. Ezt nevezi a bécsi ember egy „fütty” bornak, aztán azt párkányig tölti vízzel, s nem részegszik meg tőle.
– Micsoda ez? – förmedt fel az öreg diplomata – hát te pagát ultimója a pincéreknek, két fütty borral akarsz bennünket megtraktálni? Hát nem értetted? Mit mondtam? Hozz két palack chablis-t „és” egy liebfrauenmilchet! Ezt meg idd meg magad! A kis Ganymedes bámulva nézett rá.
Az öregúr aztán felkapkodta az asztalon heverő pénzcsomagot, s végigpörgette azt a kis Relli orra előtt.
– Láttál már ennyi pénzt egy rakáson? – Ez mind az enyim.
Erre a kis Relli, minden tiszteletről megfeledkezve, hangos nevetésben tört ki, és úgy elszaladt, hogy majd a fejével vitte ki az ajtót.
– No, kedves Leon: hát adj ide belőle egy ötöst, aztán a többit tedd el.
– Kedves öregem – mondá Leon. – Én most semmi tréfáló kedvemben nem vagyok. Ellenkezőleg, úgy érzem, mintha neki kellene indulnom, úton-útfélen minden embernek igazat mondani, míg valahol agyon nem ütnek. Hát csak hagyj fel mindenféle komédiajátszással. Énnekem ezt az összeget te hoztad, arra a célra, hogy egy diplomáciai küldetéshez eszközül szolgáljon. Én ezt a küldetést nem hajtottam végre, a pénzt tehát vissza kell adnom. Én nem élek dispositionsfondból.
– Arra esküszöm neked, hogy ez nem került a dispositionsfondból.
– Hát akárhonnan került: én azt, amire ezt fordítani kellett volna, nem végeztem el.
Az öregúr nyelvét ajkai közé fogva mosolygott, s aztán ráütött Leon kezére:
– Te azt a küldetést nagyon jól hajtottad végre. Ne vágj a szavamba, kérlek. Te most jössz a faluról, a veremből, a föld alól. Nem tudsz semmit. Hiszen remekeltél, te! Te lángész! Te burokban született! Te szerencse fia! Hiszen úgy végeztél el mindent, mint egy táltos! Hiszen te boszorkánymester vagy!
– Gúnyolódol?
– Azt hajtottad végre, ami feladatod volt. Őszintén, teljes buzgalommal jártál el azon küldetésben, hogy a világ sorsát intéző diplomatákat a helyzet „valódi” megismertetésével békeszeretetre, engedékenységre hangold. Minden utat és módot megkísértél. S úgy viselted magadat azon a sikamló parketten, mint ellenfeleidnek egyenrangú ellenviadora. Mert nézeteidet mindenütt sietett egy másik tábor megcáfolni, a véleményt, amit te építettél, megdönteni, a „hamis” helyzetet érvényesíteni. Ami embertől kitelt, azt te becsületesen megtetted és sok leleményességgel. Írtál memorandumokat, hírlapokba leveleztél, szövetkeztél a távol elvrokonokkal, ismereteket szereztél, még a munkások békemeetingjén is szónokoltál, emissariusaid bejárták az egész országot, s tudósításaid pontosak és igazak voltak minden tárgyról. De valamennyi ötleted között legremekebb, legzseniálisabb volt – hirtelen eltávozásod Párizsból.
– Ah!
– Bizonyosan neszét vetted annak, ami készülőben volt köröskörül. Arról már bizonyosságot szerezhettél magadnak, hogy a két hatalom között, mely az élethalálharc eszméjét már „nemzeti becsületkérdéssé” emelte, kibékítésről szó sem lehet. Azt is jól láttad, hogy egyetlenegy államnak a beavatkozása e rettentő harcba egész Európát lángba borítja, s e tűzpróbán keresztülmenni legkevesebb szüksége van a te szegény kis újra épülő hazádnak. Láttad pedig jól, hogy mások hova törekszenek. Ilyen válságos időkben nem az emberi vélemény dönt, nem az igazság, nem a logika: hanem az események, a világtörténet nagy véletlenei.
Leon bámulva hallgatá, hogy mondja el más az ő saját gondolatait.
– A dolog így történt. Július 7-én kaptad te azt a táviratot, melyben megcáfolják Bécsből a tüzérütegek hadi lábra állítását. (No azt már minden ember tudja, hogy hivatalos démentiket hogyan kell olvasni.) Másnap Nornenstein Alienor elutazott Dél-Németországba, ugyanaznap megérkezett Nornenstein Octavian Párizsba. Neked azt mondták, hogy kedves menyét meglátogatni ment oda, de te jól tudtad, hogy egy nagy kölcsönt megkötni siet, ami nélkül a liga meg sem mozdulhat. Párizson kellett keresztül mennie Brüsszelbe, mert Németországon nagyon keresett cikk volt már a személyleírása. – Ekkor legjobban hízelkedett neked minden ember. Estélyeket rendeztek számodra, szép asszonyok ígértek édes pásztorórakat. Szükség volt még nehány napig a te békecsináló munkádra: szükség volt a te bizalomtól ragyogó arcodra; melyről a fináncvilág matadorai a napfényt prognostizálhatták. De te keresztet húztál a számításaikon végig. Egy héttel korábban észrevetted, hogy politikád meg van bukva, mint megtörtént volna. Kaptál valami indifferens levelet, amit odavittek utánad szándékosan az estélyre, s te azt elolvasva, azt mondtad, hogy rögtön haza kell menned. S minő művészettel adtad ezt a jelenetet! Az egész társaság a te arcodat nézte. A sürgöny szavait arcodról, homlokodról olvasták. Elsápadtál. Ajkaid reszkettek. Nagyot sóhajtottál. Minden ember kitalálta, hogy meg vagy bukva. Nem te magad, de az az egész misszió, mely rád volt bízva. Ellenfeleid győztek, azoknak a tervei valósulnak. S te még annyira vitted a művészetet (nem is említve azt, hogy a hangodat egyszerre rekedtté tudtad tenni), hogy félbehagytál egy légyottot egy igen szép istenasszonnyal, amit más aligha tett volna a helyedben, s ezzel tökéletessé tetted az illúziót. Mikor elhagytad a társaságot, kifüstölték utánad a szobát szalicilsavval: annyira érzett rajtad a bukott diplomata halottszaga. Pedig hát abban a levélben mindössze is alig lehetett egyéb, mint az, hogy „köszöntet Fifine, elfogyott az aprópénze”. Emlékezem a duennára, aki a levelet odahozta a hivatalba, hogy (miután holtartózkodásod nem tudatik) küldjük azt utánad „ibi, ubi”. A nevét sem akarta megmondani, sem azt, hogy hol lakik. De én azért már kitudtam a lakását.
– Ha tudod, meg ne mondd – sietett közbevágni Leon.
– Értem, értem – szólt ravaszul hunyorgatva a vaskakadu –, pedig az egy igen jóravaló kisleány lehet. Nem láttam ugyan, hanem minden tudakozódásomra azt a választ nyertem, hogy igen tisztességesen él, sehova nem jár, egész nap, sőt még éjjel is dolgozik, és senkit el nem fogad: és még senkitől levelet nem kapott. És így tőled sem. Ami egy kis kegyetlenség. Hanem hát igazad van. Semmi sem tarthat örökké. Tudok én mindent! Látom én a te utaidat. Nagyszerű terv ez a tied, s én már tudom, hogy sikerülni fog. Mindent tudok. Az ilyen terv keretébe persze, hogy nem illik bele a kis varróleány: annak a fotográfiáját bizony ki kell tenni a levegőre, hogy hadd szíja ki a nap. Az ilyen viszonyt jobb előre felmondani, hogy az ember minden későbbi pletykának elejét vegye. Minden becsületes ifjú azt tenné a te helyzetedben. Hanem legalább anyagilag gondoskodjál majd szegényről. De hát mit adok én neked tanácsokat? Túljársz te minden ember eszén. Szíved is van hozzá. No de most tedd el innen az asztalról azt a pénzt, s ne kompromittálj vele engem. Hiszen ha hírbe hozasz ennyi pénzzel, sose kapok senkitől semmit. Ha nincs szükséged rá, add oda valami ínséges célra; van az nálatok otthon mindig elég. Tudom, hogy nem szorultál rá.
– Te! Én azért, hogy ezt az összeget kiegészítsem, utolsó kis Szent Ilona-i birtokomat adtam el.
– Hát hisz azt is jól tetted. Mit is bajlódnál a hét szilvafáddal az ott oláhságban? Dynasta vagy te már barátom! Dynasta kiskirály. – De mit beszélek én neked itten komoly ostoba képpel olyan dolgokat, amiket te jobban tudsz, mint én.
– Nem tudok semmit.
– No hát majd megtudod rövid időn, amikor minden ember megtudja. Az igaz, hogy bolond szerencséd van, s ezúttal éppen „az okosé a szerencse”. De mármost – kiment a pincér – beszélhetünk tovább azokról a történtekről, amiket te nem tudhatsz. Te a legkisebb részletekig kidolgozva játszottad a szerepet. Még azzal, hogy hirtelen elhagytad Párizst, és nem búcsúztál el senkitől, nem volt minden befejezve. Az egész úton mindig volt valaki, aki figyelemmel kísérjen. De rossz kedélyed egy percre sem hagyott el. Remek gondolat volt tőled különösen az, hogy Gänserndorfnál Bécset elkerülted. Ezzel hitelesítetted meg a bukásodat. Többé nem lehetett kétség. De még mindig kísértek tovább. A dancsvári postaháznál, amíg levelet írtál főnöködhöz (lemondás volt az, keserű és száraz), valaki a szomszéd szobából színházi látcső segélyével olvasta el a távolból, hogy mit írsz! Még azután a Szent Ilona-i útra is adtak melléd útitársat, de még később azt is megtudták, hogy egész nap vadászni jársz, s vad nélkül térsz haza, levelet se nem kapsz, se nem írsz. Tökéletesen bolonddá tetted üldözőidet.
Leon bámult és hallgatott. Nem bírta megérteni, hogy az, amit ő kétségbeesésében tett vagy nem tett, hogyan vált, akár tény, akár mulasztás alakjában világtörténeti mozderővé.
– Most már előjöhetsz, s megmutathatod magadat. Amik azóta a világban történtek, azokat megtudhatod a hírlapokból. A háború kitört. Ezt nem akadályozhatta meg senki. De bizonyos körökre nézve nagyon korán tört ki. Hüh! hallanád csak, hogy szidja Nornenstein Octavian Falbenheim vezérőrnagyot, s Falbenheim meg Octavian fejedelmet; mind a ketten Alienort, s mind a hárman tégedet! Egész légváruk szétomlott. Sisyphus köve, amit nagy igyekezettel felhengergettek a tetőre, a túlsó oldalon megint legurult. Csak tíz napot nyerhettek volna még! Ezóta a háborút nem profilban látnók, hanem en face. Minden tervüket elrontottad nekik. S ezzel a rontással győzelemre segítetted itthon mindazokat, akiknek hűségeddel tartoztál. Milliókat takarítottál meg az országnak, és nagy katasztrófák elhárításában voltál szerencsés eszköz. Ezt mindenki tudja rólad, s patrónusaid azon töprengenek, hogy micsoda nagy dolgokat találjanak ki elég nagy jutalmul számodra. Barátom! Te csoda nagyot fogsz egyszerre repülni. Léghajóban szállsz fel, s amit a léghajóbul meglátsz földet és az égen csillagot, azt mind neked adják. S ha még csak eget és földet és csillagot adnának, de még annál is többet! Hogy mi az, ami több az ég és föld minden dicsőségénél? Hát én mondjam azt meg neked? Én, vén bagoly, neked, huszonkilenc éves daliának? Mi a legnagyobb kincs? Aztán még a kincsek között is kincs! – Eredj már! Nevesd el egyszer magadat. S ne csinálj nekem folyvást ilyen morfondírozó képet. Tedd bolonddá az egész világot: de engemet ne! Hiszen jobban tudod te azt, mint én. – No de hát én csak magam egyem és igyam? Koccints legalább… annak a szép hölgynek az egészségére, akiről most gondolkozol!
„Annak” az egészségére, akiről most gondolkozott, csakugyan kiürítette Leon a poharát.
A vén diplomata azért, hogy beszélt, becsülettel megfelelt a reggelinek is, s nem szégyenítette meg a jó borokat, s amíg kedélyesen szürcsölé az arany nedvet, kedvteléssel mondá:
– Bizony a jó rajnai bor többet ér a rajnai szövetségnél. Phá! Hanem te, kedvesem, ugyan jól megtanultál hallgatni. Amit eddig felfedeztél előttem külföldi tapasztalataidból, azért nem adna nekem egy újságíró három hatost. És még csak nem is kérdezősködöl. Nem akarod velem tudatni, hogy van a világon, aki érdekel. Teszem föl: egy beteg ember.
– Etelváry Miksa herceg!
– Én is azt gondoltam. Azt hiszem, hogy csak azért nem kérdezősködtél felőle nálam, mert meg akartad őt látogatni. Elkéstél vele. Ő tegnap utazott el a szép hercegnővel együtt.
– Hová?
– Bizony messze: Helgolandra. Ahonnan aligha fog visszatérni többé. Az utolsó napokat szakadatlan izgalomban tölté, testi-lelki erejét megfeszíté, hogy a harci politikát megdöntse. Egymaga egy tábor volt, ami egy hadjáratnak állta útját. Erős összeütközései voltak Nornensteinékkal, s csak magas személyek közbejövetele akadályozá meg, hogy párbajra nem került a sor a két főúr között. Azt tudod, hogy mivel indokolta Nornenstein fia eljegyzésének felbontását Rafaela hercegnővel? (aminő megbántást nem szoktak olyan könnyen elengedni.) Hát Alienor princ igen szívesen udvarolt Rafaela hercegnőnek, de (úgy hiszem) még szívesebben a társalkodónéjának. Ez a kedves gyermek vette azt észre, s sajátszerű védelmet talált ki a maga számára. Egy szép fehér cicája volt, azt vette az ölébe, mikor Alienor közeledett hozzá. Ezt pedig a nyavalya töri ki, ha egy macskát meglát. Kénytelen volt felbontani a viszonyát a macskák miatt. Miksa herceg e mentséget teljes értékűnek fogadta el. Felőled pedig sokat tudakozódott. Naponkinti sürgönyeidet mindennap megtekintette, s meg volt velük elégedve. Rögtöni eltűnésed hírét mikor megvitte neki valaki, hahotára hallotta őt fakadni. Azt mondta, hogy az zseniális ötlet volt. Ez volt utolsó nevetése életében. A gyors következmények igazolták felfogását. Nornenstein Octavian visszajött, re infecta, Alienor valamerre a Svájcba menekült, s úgy meg van ijedve, hogy Törökországnak akar kerülni hazatértében. A felesége meg ott rekedt Párizsban. Falbenheimtól tíz napig nem hallott az ember egyebet, mint fogcsikorgatást, meg azt a mondatot, hogy „se bakancs, se köpönyeg”. Elmaradt az egész utazás! – Etelváry Miksa herceg azt mondá: „munkánk be van végezve”, s azzal összeroskadt. A küzdelem tartotta fenn életerejét, a győzelem végét vetette mind a kettőnek. Orvosa sietteté, hogy menjen Helgolandba minél elébb. Ő napról napra várt – terád. Nagyon helyeselte, hogy úgy elvonultál a világ elől, de az utóbbi napokban már türelmetlen volt, hogy még sem jössz elő. Írni hozzád nem lehetett: azt mindenki megtudta volna. Tegnap már rákényszeríté az orvosi tanács, hogy szánja el magát az útra, s ő elment, üdvözletét hagyva számodra hátra.
– Lehet még Helgolandba utazni?
– A francia hajóhad ugyan tengerre szállt már, de Hamburgban vagy Bremerhafenben találsz elég semleges hajót, ha azt keressz. Egyébiránt – jobban teszed most, ha nem mégy sehova. Add át nekem lakásod címét, hogy szükség esetén rád találhassak. Én meg aztán cserébe adok neked valami mást. Annak a kis varróleánynak a lakáscímét, akiről nem akarsz tudni semmit. No, no, no, no! Csak ne förmedj fel! Bepecsételem egy levélborítékba, úgy adom át. Ha nem akarod, nem bontod fel. De jöhet úgy, hogy kedved lesz megtudni, hol lakik, s akkor készen találod. Tudod, sajnálom szegényt. S azt hiszem, hogy mégsem fogod úgy elhagyni, hogy ne gondoskodjál róla. Tudni fogod te annak a módját. Hiszen gavallér ember vagy. – Nos kell? vagy rágyújtsak vele?
Leon ezen emberrel szemközt nem tudott tettetni. Az ajkai reszkettek, s nyelve megtagadta a szolgálatot, mikor azt akarta mondani: „nekem semmi közöm sincs a te felfedezésedhez!”
Eltette a levélborítékba lezárt címzetet, amelyről megtudhatta, hogy Lívia hol lakik.
És aztán megállhatta azt egy nap és egy éjjel, hogy fel ne bontsa azt a levélborítékot, és legalább annak a háznak a kapujáig el ne menjen, s addig ne fondorkodjék, amíg őt valami ablakban meg nem láthatja.
De másnap már nagyon nyakára nőtt a kísértet, s félő volt, hogy maga alá gyűri az adott szót, ha valami új eszmével segítségére nem jön. – Azt is megtalálta.
