MINDENFÉLE AUSPICIUMOK
MINDENFÉLE AUSPICIUMOK
Azért, hogy Szent Ilonán meg Helgolandban és a tenger tetején semmi szó sem hangzott Zárkány leendő új méltóságáról, abból nem következett, hogy már az egész vármegye ne tudta légyen azt. Az is nagyon valószínű, hogy az embereknek Etelvárott is azért vannak a szemeik, hogy lássanak. S midőn azt látja mindenki, hogy Zárkány Leon hazahozza az ős kastélyba Rafaela hercegnőt, az fogadja el a magas rokonságot, az ország előkelőit, kik a végtisztességre megjelennek, az kíséri a hercegnőt a templomba a rekviemhez: mindehhez aztán már nagyon kevés kombináló tehetség kell, hogy kitalálja a többit.
Leon tapasztalhatá is első hallásra és tekintetre, hogy irányában a közvélemény minden rétege mennyire megváltozott. Az pedig ez országos nagy gyászszertartáson teljes mértékben képviselve volt. Észlelheté, hogy e nagy ünnepélynek kettős központja van: a koporsó, amit leeresztenek, és ő, akit fölemelnek.
Először is a magas rokonság igen familiariter excipiálta. A férfiak mind tegezni kezdték, s abban a modorban, amellyel a hölgyek az üdvözletet viszonozzák, mindenki megtalálhatja a saját becsértéke fokozatát.
A megyei tisztikar minden tagja ünnepélyes arccal közelített felé. Most még csak egyenkint.
Pedig hiszen a komoly, gyászos arc csak addig tart, amíg a kriptaajtót bezárják, s ebéd utánra nem terjed ki a gyász. Tehát a komoly hangulat egyenesen az ő személyét illeté.
Kadártay alispán úr híven referált neki a megye helyzetéről, előadta, milyen szükséges volna a közigazgatást az igazságszolgáltatástól elkülöníteni. (Most csak egy unokaöccse van a hivatalban: akkor lehetne kettő.) A telekkönyvnél rengeteg a retardatum: oda még két hivatalnok elkelne. (Retardatum ugyan azért csakannyi lenne, de legalább ki volna egészítve a preferáncparti). A törvényszéket pedig okvetlenül kétfelé kellene osztani, mert így a prókátorok mind egy csoportban vannak (s ez veszélyezteti a közbiztonságot).
A megyei mérnök előadá neki a költségvetést a megyét keresztülszelő folyam szabályozásáról, s a főorvos panaszt tett előtte, hogy nem lehet a minisztériumtól elég friss himlő ojtanyagot kapni az újszülöttek számára, s hogy hét hivatalos krajcár egy beojtási műtétért, tizennégy krajcár egy éjszakai vizitáért bizony nagyon kevés. A csendbiztos panaszt tett a sok veremfeltörésért, s nem látta más módját a megorvoslásnak, mint egy kis gyönge statáriumot.
A magasabb politika vezérszónoka, a képviselőviselt Nagybaróthy úr is szíves üdvözletére jött; ez még tegezte, tegezni is fogja mindig, ha miniszter lesz is; de igen alapos és kimerítő értekezletbe bocsátkozott vele – a felsőház reformja iránt, mint amelynek megoldása égető kérdés az országra nézve.
Mikor az előszobába kiment Leon, ott találta maga előtt az ő kedves Karakán barátját, aki három órája, hogy antichambriroz neki ottan. Jelenleg szörnyű nyájas, alázatos arca van, a szakálla az állán kiborotválva. Kívánta tiszteletét tenni. S nem engedi magától elvétetni azt a szabadságot, hogy Leont méltóságos úrnak címezze. Nem kívánja magát azzal a nagy szerencsével kecsegtetni, hogy a méltóságos úr emlékezzék rá, sőt abban a reményben él, hogy a méltóságos úr elfelejtette, hogy ő ki volt. Egészen más ember lett, mint a régi Karakán. Reális életet folytat. A gezetleni járásban megürült az útibiztosi állomás, s neki különös szenvedélye, életének legfőbb feladata az útcsinálási szaktudomány. Vannak jó bizonyítványai. S Leon nem szabadult meg addig tőle, míg azt a zsíros csomagot, amiben az obsittól kezdve a visum repertumig minden benne van, a zsebébe nem dugja.
Leon kimenekült a palotából a parkba. Minden idegét visszásan csiklándozta az, hogy őt itt már mindenki „gazdának” nézi. A park egyik útján Dumka úrral találkozott össze.
A minden jó tulajdonokkal felruházott derék jószágigazgató nagy léptekkel járt alá s fel a parkban, s egy darab papirosból, mely reszketett a kezében, mint a nyárfalevél, valamit tanult fennhangon, s amint észrevette Leont, hirtelen, mint a tetten kapott tolvaj, ijedten dugta zsebébe a papirosát.
„Szentséges atyám! Ez már csakugyan komolyan megy, Dumka úr újdonatúj szónoklatot tanul be!”
Leon aztán utat vesztett, s bevette magát a sűrűbe, valamelyik mellékúton, ahol nem hitte, hogy üldözőbe vegye valaki, vagy valami ismerős jöjjön elébe.
Pedig mégis jött.
Azok a vándorhangyák ott az úton keresztül, amik akkor is így jártak egy hosszú szakadatlan láncolatban, mikor egyszer egy híven szerető pár azt mondta ezen jártában: „ne tapossunk rájuk a szegény kis férgekre, mikor mi magunk oly boldogok vagyunk!”
Vajon megvan-e még az a nagy mohos fa, amire az a repkény felfutott, aminek a levelét még most is hordozza valaki? Vajon vissza lehet-e adni a fának a leszakított levelet? Leon kereste a fát. Megtalálta: de tövéből kidűlten. A legutóbbi vihar kicsavarta azt százados gyökereiből.
Leon elmélázva állt meg a kidőlt fa előtt: az is az ő halottja volt.
Messze kalandozó merengéseiből egyszer csak ismerős hang riasztja fel.
A hang ismerős volt, de nem kellemetes, s még ellenszenvesebbé idomítva a szokatlan nyájasság által.
Visszafordult: a vadpalatinust látta maga előtt.
Tukmányi úrra ugyan alig lehetett ráismerni. Először is az örök süveg, ami nélkül őt még a szobában sem lehetett látni, ezúttal le volt véve a fejéről, s kezében aláeresztve, s arról egy hosszú gyászfátyol lógott a földig, maga a lemeztelenített fő pedig simára meg volt fésülve, s a haja odatapasztva tarkójához jó avas, pergamenolajos pomádéval, aminek a szaga hat lépésről hirdette közeledését, sőt még a bajusza is ki volt kényszerítve bajuszpedrővel, amitől ugyan egyes részei emancipálták magukat, s különváltak, úgyhogy négy bajusza támadt kettő helyett, de ami legismerhetlenebbé álcázta az alakot, az, hogy teljes újdonatúj ruha volt rajta, mégpedig fekete, s a nyakravalója csokorra volt kötve, és az ingelőjén gomb volt.
Ki alkotta őt újra?
– Alázatos szegény szolgája a méltóságos úrnak – ismétlé még sokkal édeskésebb hangon a megszelídített szörnyeteg.
Leonnak pedig ezúttal egy csepp tréfálkozó kedve sem volt. Odalépett hozzá. Kezét nyújtá neki.
„Csuppsz!” Abban a percben rajta volt a kezén egy nagy, teleszájas csók.
– Ugyan édes Tukmányi barátom, ne tréfáljon velem. Hisz régi jó ismerősök vagyunk.
– Tudom én, ami illik, kérem alázatosan. Változnak az idők, változnak az emberek. Velem is nagy változás történt. Tetszik ezt látni?
Ezzel felmutatta a hosszú lobogó fátyolt a süvegén, akkorát fohászkodva, mint egy beteg tehén.
– Nagyon szép öntől, hogy ön is gyászt öltött a főispánunkért.
– Óh, nem, kérem alássan. Én nem őexcellenciáját gyászolom. Hogy vetemednék arra a vakmerőségre egy ilyen magamforma szegény ördög, hogy egy ilyen illusztris személy gyászkíséretéhez számítsa magát? Én a saját halottamat gyászolom. Az én jámbor oldalbordám halt meg.
S megpróbálta e szónál két kezét összetéve, szomorúan összegubbaszkodni.
– Ah! Az Isten nyugtassa meg szegényt. Áldott jó teremtés volt.
– Derék, jó asszony volt. Ami hibája volt, most már felejtsük el neki. Szegény! Sok pálinkát ivott, s az meggyulladt benne. Nyugodjék békével.
– Vigasztalja önt meg az ég.
– Remélem, hogy meg is vigasztal. Bizony megérdemelném annyi évi szenvedés után. De különösen elősegíthetné e megvigasztaltatásomat méltóságod, nagyméltóságod, excellenciád. Azért bátorkodtam alkalmatlankodni.
– Én? Tukmányi úr!
– Nem vagyok már olyan bolond, mint eddig voltam. Egészen más ember lett belőlem. Tetszik ismerni azt az én kis birtokomat itten?
– Hogyne, amelyikben az a kitűnő szép búza terem.
– A megboldogult herceg igen szép összeget kínált nekem egykor azért, s én olyan bolond voltam, hogy mindig nagyobb árt követeltem érte. Magam jövök most azt nagyméltóságodnak, kegyelmességednek felajánlani. S ha sokallja az eddig ígért árt, magam fogom azt lelicitálni, amíg csak elfogadhatónak nem találja.
Ez mégis olyan beszéd volt, amit nem lehetett hallatlanná tenni.
– Jól van, Tukmányi úr. Ajánlani fogom a megvételt a jószágigazgató úrnak.
– Óh, de mentül elébb! Könyörgöm alássan, csak minél hamarább! Bizony mondom, nagy keresztyéni cselekedetet fog véghezvinni a kegyelmes úr.
– Keresztyéni cselekedetet? Hogyan Tukmányi úr?
A megszelídült barlanglakó megvakargatta az állát, a fülét, meg a karját, s húzódozva ereszkedék bele a magyarázatba.
– Hát amint mondám az elébb – folytatá reszketeg, siránk hangon – az én jámbor oldalbordám elkívánkozott ama boldogabb világba, s engemet árván és özvegyen hagyott itten. Márpedig oldalborda nélkül csak nem élhet az ember.
– Értem. Tehát ismét fel akarja venni a szent házasság aranyjármát, Tukmányi úr?
– Miért ne? Még csak ötvenöt éves vagyok! (s olyan öntetszően mosolygott hozzá!)
– A legjobb kor. S ki lesz az a boldog, akinek sorsát megédesíteni szándékozik?
– Héj, héj méltóságos úr, hiszen nem hiába prófétai szellem uralkodik minden nagy férfiú szívében, hát hiszen tetszik emlékezni, mikor ott a gezetleni piacon kegyesen példálózni tetszett velem.
– Hogyan? A vadaskerti csapláros Rákhelkéje? Hát mégsem hiába jött a Nemesis!
– Ad animam: akkor hiába jött! Hanem aztán addig bosszantott vele a vén hárpia (nyugodjanak békével hamvai!), míg dacból is oda kezdtem járogatni. Ott meg szívesen fogadtak mindig. Hát én sem lehetek háládatlan. Az ember nincsen kőből!
– De még nincs behozva a polgári házasság az országba, úgy tudom.
– Hisz éppen ez az oka, amiért hajlandóvá lettem eladni a jószágomat, mert az én derék leendő ipam uram ilyen alternatívát állít fel: aut-aut? „vagy eladom a birtokomat, akkor szép pénzecskéhez jutok, akkor a Rákhel a kedvemért keresztyénné lesz, – vagy pedig nem adom el a birtokomat, akkor maradok rongyos embernek, akkor nekem kell kitérnem s akkor leszünk a Rákhel apjával ketten együtt zsidók.”
Semmi sem bizonyítja Leon kedélyének mély elborulását oly nagyon, mint az, hogy ennél a revelációnál hangos hahotába nem tört ki. – El sem mosolyodott rá.
– Látja mármost a méltóságos úr, hogy valóban keresztyéni cselekedetet fog mívelni, ha a hercegi parkhoz megvásárolja az én birtokomat, mert akkor egy megtérővel szaporodik a hivők száma, míg ha nem teszi meg, akkor az a példa fog széthangozni az országban, hogy egy igaz hitű keresztyén férfiú ismét a zsidó hitre tért át. Két lélek megmenthető ezáltal az anyaszentegyháznak!
Leon még erre sem mosolyodott el.
Azt mondta Tukmányinak, hogy csak menjen haza, írja meg az ajánlatát Dumka úrhoz, majd pártolni fogja azt tehetsége szerint.
A gyászos férfiú aztán még egyszer nekiágaskodott Leon kezének, hogy azt megcsókolja, s csak azon múlt, hogy nem érhette el, mert Leon olyan magasra tartotta fel, akkor végre nagy hálálkodások között visszament, amerre jött, nagy önelégültséggel igyekezvén a négy bajuszából legalább hármat sodorintani össze.
Leon pedig ott maradt azon a helyen, ahol állt, s azon gondolkozott, hogy ha ő nagyon nagy úr volna, s aztán ez a park az övé volna, csináltatna egy olyan gépet, amivel ezt a fát megint vissza lehetne ültetni a helyébe.
Torkig volt lakva a szerencséjével. Minden ember hízelkedett annak a részecskéjének, amelyben valami elrejtett hiúságát lakozni hitte. Vágyott valami gorombaság után.
Eszébe jutott, hogy a prépost nem volt jelen a gyászlakomán, azt jelentve, hogy nem jól érzi magát. Ezt illenék meglátogatni. Talán ez tud még valamit mondani, ami keserű?
Nekiindult, hogy meglátogassa.
A főtisztelendő úr most is a kertjében volt található, hová Leon észrevétlenül juthatott el a park mellékutain át. A főpap éppen a harminckilencféle pelargoniumaiban gyönyörködött: ez volt a baja, semmi más.
– Szent atyám, ön nem mondott igazat! – támadá őt meg Leon –, azt izente, hogy nem jól érzi magát.
– Qui bene distinguit, bene docet. „Itthon” nagyon jól érzem magamat. De „másutt” nem érzem magamat jól. Ahol sok ember van, és sokat beszélnek. Titeket szeretlek, tégedet meg a hercegasszonyt is. Még ha méltóságos úr fogsz lenni, akkor is szeretni foglak. S kikérem magamnak azt a szerencsét, hogy esküvőtökön én végezhessem az egyházi szertartást: ezt a dicsőséget az etelvári prépost nem engedi oda másnak. Ugye méltóságos és kegyelmes uram?
(„Ez is hízelkedik már, amióta szelét érzi nagy szerencsémnek” – gondolá magában Leon elszomorodva. – „Ennek se csókolok már többet kezet.”)
– Ime készülök is már az ünnepélyt felavató prédikációra folytatá páter Timót. – Igen szép textusra akadtam. Sámuel X. könyvének 1. és azt követő verseiben.
– Jaj, szent atyám, ne tegye föl rólam, hogy könyv nélkül tudom a bibliát, mint rabbi Hirsch Daenemark: nincs is meg a könyvtáramban ezen nagybecsű olvasmány. Inkább mondja el élő szóval, miről szól a textus.
– Hát édes fiam, méltóságos úr: Sámuel X. könyvének I. és további versei beszélnek arról, miképpen elindula Saul az ő apjának a szamarait keresni, – és talála helyettük egy királyságot!
Leon egyszerre elérté a célzást. Goromba volt az; de talált!
– De szent atyám! – szólt méltatlankodva. – A szamarak hasonlata erős!
Erre aztán a pap szemközt állt neki s azt mondá:
– Hát van-e élhetetlenebb, jámborabb szamár a világon, mint egy leány, aki elvész a hűsége miatt?!
Ha csak ez kellett Leonnak: ezt ugyan megkapta.
Kezet csókolhatott már a prépostnak!
Ez az egy ember megmaradt a sok közül, hogy írmagnak megtartogassa az igazkimondást.
