A GÚLA MAGASÁN
A GÚLA MAGASÁN
– Nos, kedves Leon, hát kezded-e már körültekinteni szerencséd láthatárát? Van-e már sejtelmed arról, hogy mi vagy, és mi fogsz lenni? Hej, hogy összeráncoltad a homlokodat! Bánt ugyebár az a gondolat, hogy ez a nevetséges alak, ez a minden ajtón kidobott vándorló lélek, a vaskakadu tud arról valamit, hogy te milyen szerencsés ember vagy? Hogy emelkedésed titkába be van avatva, hogy tégedet még méltóságos úr korodban is tegezni bátorkodik?
– Nem úgy van. Sőt ha valaha az lennék, aminek most gúnyolsz, notabilitás, befolyásos úr, egész életed szerepét elrontanám azzal, hogy nyíltan kikiabálnám az egész világnak felőled: íme, ez egy derék ember, aki nekem jó barátom, akit én becsülök, ne higgyen senki az álarcának!
– Köszönöm. Nagyon köszönöm, hogy ezt négyszemközött hallottam tőled. Igen jól esett. És mármost ugyan őrizkedni fogok, hogy veled nyilvánosan találkozzam valahol. – Tevégetted. – Mert ha te azt kikiabálod a világnak, hogy én derék embered és igaz barátod vagyok, azt ugyan felőlem senki sem fogja elhinni, hanem terólad fogja azt hinni, hogy bolond vagy. Hanem hát mármost miért ez az összeráncolt homlok? mondd meg! Ha hercegünk halálát gyászolod, azt jól teszed, de egyúttal engedj arcodon egy kis derengést a hálaérzetnek is, ha rá gondolsz. Ő halála órájában egy világot nyitott meg előtted.
– Neked van tudomásod arról a levélről, amit Rafaela hercegnőnek mondott tollba – énhozzám?
– Van!
– S hiszed te, hogy én azt az előnyt, amit egy haldokló adott a kezembe, ki fogom zsákmányolni most?
– Micsoda észjárás ez?
– Azt tudod, hogy mennyi mindent ki tudok állani. A gyomrom éhséget, az idegeim rettegést, a bőröm vágást, égetést, hideget, a büszkeségem lemondást. Meg tudom bocsátani egy nőnek, ha szeretett és megcsalt. De hogy egy hölgy más jogon nevezzen magáénak, mint azon, hogy „szeret”: ezzel a gondolattal nem tudok kibékülni soha!
– S félsz, hogy így lehet?
– Tudom, hogy így van. A herceg szeretett engem, s leánya azt hiszi, hogy ezt lehet örökölni is. A bálványozás, amivel ő atyját körülvette, képessé teszi őt arra, hogy annak végakaratáért saját magát is áldozatul hozza. Járul hozzá egy neme a bosszúnak is. Sokszor látunk megfoghatatlan házasságokat, amiknél minden ember azt kérdi, hogyan választhatta ez a delnő ezt a férfit a maga urául. Csak a közelebb állók tudják, hogy sértett női büszkeség foglalta el a hajlam szerepét. Valaki hűtlenül elhagyta a hölgyet, s az meg akarta mutatni a hűtelennek, hogy nem búsul utána, el tudja feledni, s férjhez ment az legelső férfihoz, aki meghajtotta magát előtte. Mire a gyászév lefoly, majd elmúlik a harag, elhalványul a megdicsőült apa végakaratának emléke, s ezzel együtt Zárkány Leon képe is az elmúltak közé hanyatlik. Várjuk be ennek a végét csendesen.
– Ugyan nem szégyelled magadat? Vagy engem tartasz a világ legegyügyűbb emberének, akit ilyen lélektani felolvasásokkal lehet jól tartani? Hát kell ahhoz bosszú, elkeseredés, hogy egy hölgy Nornenstein Alienor helyett Zárkány Napóleonnak adja kezét? Ha megfordítva történt volna a dolog, akkor állna az okoskodásod. S nem tudom, hogy nem úgy történt-e? Nem tudom, hogy nem Leon volt-e az, kinek vigasztaló megjelenésére várt egyszer egy gyászoló hölgy, anyja koporsója mellett. Táviratot is küldtek utána, hogy jöjjön. Ő nem érkezett meg. Félreértették elmaradását. Helyette beállt ez a festett szalmabáb. Sírt, mint egy rossz színész. S elfogadták őt. Így megfordítva áll a te meséd. Hidd el, hogy téged nagyon régen szeret Rafaela.
– Ő tudna szeretni?
– Attól függ, hogy minő szerelmet keressz egy nőben. Ha kedélyednek kalandos, szeszélyes, csapongó szenvedély kell, akkor szaladj Pompeia után, az most Párizsban szalmaözvegy, s az ura nem mehet hozzá; ha pedig naiv, érzelgő gyöngédség kell: egy leány, aki bolondod, akivel mindent tehetsz, aki játéktárgyad, mulattatód, akinek nincs egyéb vágya, mint téged a földi paradicsom üdvezültjévé tenni: akkor maradj a varróleányodnál; – Rafaela ezekhez nem fog érteni soha, nem is fogja megtanulni soha: sem a te kedvedért, sem a maga kedvéért. Hanem ha nőt akarsz találni, aki eszményképe a feleségnek, aki a férjének nem játszótársa, hanem saját jobbik fele: aki bajaidban osztozik, távollétedben minden féltő kincsedet megőrzi, aki becsületedre büszke, aki elpirul, ha megcsókolod, s megcsókol, mikor alszol; aki úgy ölel meg, mintha mindig menyasszonyod volna; aki majdan gyermekeidet az anya fogalmával megismerteti, s ha gyónni megy a paphoz, ezt az egy bűnét tudja megsúgni neki: hogy férjét még jobban szereti, mint gyermekeit! de amit az nem fog megtudni soha. Ha ilyen nőt kerestél, megtaláltad.
Leon nem engedte magát érzelgésekre ragadtatni.
– Mindig gúny tárgya volt előttem az olyan férfi, s véleményemben osztozik az egész világ, aki vagyont és rangot házasodik magának. Egy férfi, aki megfizetteti a szerelmét. Mennyi gúnyt űztünk az olyan tekintetes úrból, aki nőül vett egy méltósápos asszonyt, s aztán, hogy ne legyen közöttük olyan nagy a distancia, a férjet elkezdték azontúl nagyságosnak címezni; ez volt a zsámoly, amire felállt, hogy megcsókolhassa a feleségét. Ha már csakugyan világtörténeti nevezetességgé kell lennem, Anchisest válasszam-e mintaképemül, aki arról lett historikussá, hogy fiatal korában egy istennőt szeretett, s vénségében nem bírta a lábait?
– Neked nem lesz szükséged arra a zsámolyra. Nem volna szabad kifecsegnem, amit csak visszatértedben tudsz majd meg, de hisz a te titkod az, meg fogod őrizni. Te, édesem, mire visszaérkezel Budapestre, olyan magasan fogsz rang dolgában állani, mint maga Etelváry Rafaela hercegnő.
Erre éppen nagyot kacagott Leon.
– Hahaha! Csak nem tesz tán meg a közvélemény „nemzet bárójának”? Ez a hely már be van töltve.
Az öregúr vállát vonogatta bosszúsan.
– Én egyenlő rangról beszéltem. Van „ugrás” a heraldikában! Veled nem kezdik a báróságon. Nem csupán a diplomáciai téren tett jó szolgálataid megjutalmazásáról van szó, hanem nagy tehetségeidnek felhasználásáról. Te a megholt Etelváry Miksa herceg helyébe fogsz kineveztetni főispánnak.
Leon arca egyszerre elsápadt e szóra:
– Te tréfálsz!
– Veled négyszemközt soha. Már készen van kineveztetésed, csak a gyászszertartás peripetiáit nem akarják vele megzavarni. És akkor te egyszerre azon a magaslaton állsz, amelyről Rafaela atyja letűnt, zászlósúr vagy: felsőházi tag, egy vármegye kormányzója, különb főúr, mint Fürst Pratz Alienor von und zu, und ohne Nornenstein.
– Komolyan megrémítesz! Én főispán! Ugyanabban a megyében, melyet eddig herceg Etelváry kormányzott: nemcsak Magyarország első dynastáinak egyike, de a legbölcsebb fő, a legnemesebb szív, amire valaha ország dolga bízva volt! s most én következzem utána, mint a régi ezüst után a fertálybankó! Én, aki szolgabíró voltam ugyanabban a vármegyében, az is rossz: tréfacsinálója az egész környéknek, bálokban előtáncos: arról celebritás; különben senki és semmi. Se ész, se tapasztalat, se érdem, se birtok, se tekintély! S hitessem el valakivel, mikor abba az elnöki székbe beülök, hogy én főispán vagyok! Hát ennyire kifogyott volna az ország nagy emberekből, hogy énrám kerüljön a sor?
– Sunt, qui se nequiter humiliant! Mások más véleménnyel vannak felőled.
De Leon nagyon belejött, mint az egyszer nekilódult lokomotív, nem tudta magát megállítani.
– Hogy én abban a teremben elnököljek, melynek zöld asztalát csupa tizenhárom próbás hazafiak, kiszolgált képviselők, honvédezredesek és ménestartó kiskirályok ülik körül, ahol még a birtokos paraszt is olyan büszke, mint egy brahmin, magam pedig, aki esernyővel vágtatok végig az utcán, próbáljak vezetni egy ilyen társaságból álló gyűlést, melyet csak egy olyan ember, aki pátriárka volt, tudott rendes lefolyásban tartani, s tűrjem, hogy per „méltóságos úr” szamarazzanak le? S ne merjek parancsolni, attól félve, hogy senki sem fogadja meg? S aztán, mikor ülés oszoltával alattvalóim fennhangon kiáltják elé ötös fogataikat, halljam a maliciózus felkiáltást a hátam mögött: „János! a méltóságos úr kalucsnijait!” S amíg eddig ahhoz volt szokva a közönség, hogy közgyűlés után a főispánja az egész tekintetes karokat és rendeket meginvitálta lakomára, hogy az utolsó kortes is a csizmaszárában vitte haza a pezsgőt, amit már nem tudott meginni, s kilenc újság nyögött az elmondott tósztok reprodukálásában, most én megszökjem vendégeim elől! Vagy pedig tegyem az ellenkezőjét? Feszítsem magamat, játsszam a nagy urat, a szerepet, aminek felvettem a jelmezét? hogy azzal dicsérjenek meg a hátam mögött, hogy a pezsgőm, szivarom ugyan jó, hanem kár, hogy száz percentre szedem fel a pénzt Löw Hirschtől! Ez a fátum van szánva nekem?
– Nem vágtam a szavadba, mert féltem, hogy elüttetsz a rúddal. I tempi passati az kedves barátom, amiről te beszélsz. A vármegye sem olyan vármegye már, mint a hajdani volt, a gyűlés sem olyan gyűlés s a főispán sem olyan főispán. Az most hivatalnok, bürokrata, akinek dolga van: sok. A parádénak vége. A fényes szónoklatok helyett prózai munka vár minden emberre, s azt aszerint ítélik meg, ki hogy elvégzi, nem hogy hány lóval hajtat bele. A mostani főispáni állás igen nehéz: nem fényes, de annál fontosabb hivatal. Éppen azért bízzák terád. Nyugodt lélekkel fogadd el azt. Fizetés jár vele annyi, amennyiből meg lehet élni tisztességesen, de meg kell szolgálni erősen. Egyébiránt (előre mindent kifecsegnem nem szabad), de annyit megmondhatok, hogy fényes rangod mellett nem fogsz te a „Johannes sine terra”-k osztályába tartozni.
Leon arca lángvörös lett e szóra.
– Te! Talán csak nem gondolsz arra, hogy engem a herceg végrendeletében valami hagyománnyal alázott volna meg? Ez elől kiszökném Európából!
– Ne készülj sehová szökni. Nem hagyott neked a herceg semmit. Ismerem a végrendeletét, nekem diktálta le, én írtam azt alá, mint egy az öt tanú közül. A te neved elő sem fordul abban.
– Tehát azáltal hiszed, hogy gazdaggá leszek, hogy előbb elszédelgem magamnak Rafaela hercegnő jegygyűrűjét?
– Óh, nem. Már akkor gazdag ember fogsz lenni, mikor hozzá közelítesz, hogy őt megnyerd.
– Hihetetlen tündérmese ez.
– Hogy tündérmese: az igaz, hanem azért hidd el, mert én mondom.
– Ha parancsolod, hát elhiszem.
– És akkor elfogadod a főispáni állást?
– Majd meglátom.
– Meglátod! – Ugye azt sem akartad elhinni, hogy a kis varróleányodnak átadom a négyezer frankodat, s nem vágja a szemem közé?
– Nos? – szólt Leon, s ismét arcába szökött a vére.
– Elvégeztem mindent úgy, ahogy kellett. Megtudta, hogy mi küldetésben jársz, s a pénz oly modorban lett kezébe adva, hogy még büszke is lehet rá. Derék leány, nagynénjével együtt. Megérdemli a pártfogást. Nem fogom őt szem elől elveszteni. Te nem kerested őt még fel?
Leon elővette tárcájából a lepecsételt levélborítékot. Még nem volt feltörve.
– Nagyon helyesen van. Egészen korrekt ember vagy. Igazi gavallér csak egész szívet ád egy nőnek. Akár az egyiknek, akár a másiknak. De abból, hogy levelemet fel nem törted, arra a meggyőződésre jutottam, hogy dacára tenger skrupulusaidnak, mégis komolyan gondolsz te a hercegnőre. Tehát csak kísérd le most Etelvárra, temessétek el a herceget, akitől én majd csak itt az irgalmasok kápolnájában vehetek búcsút, ahol ravatalát felállítják egy napra. Aztán mikor visszatérsz, Budapesten már várni fog a meghívás. Amit kínálnak, fogadd el.
– Még egyet. Kérlek: küldj egy gyászjelentést madame Corysande-nak. Neki is jótevője volt a herceg. Talán jól fog neki esni, ha ravatalánál kisírhatja magát.
– Már meg is tettem.
Leon nagyon érzékenyen szorítá meg a kezét a bohókás vaskakadunak, aki azért volt a világon, hogy az ő gondolatait megelőzze.
Mert Leon csak Líviára gondolt most is.
