A RÓZSA CSIPKEBOGYÓI
A RÓZSA CSIPKEBOGYÓI
Az a véletlen, amiért az Etelváry hercegi család oly rögtön elhagyta Budapestet, az a szomorú hír volt, hogy az anyahercegnő súlyosan megbetegedett.
Rafaela meg sem pihent a herceglakban, hanem sietett egyenesen az ős kastélyba, hol anyja lakott, s nem is vitt magával senkit madame Corysande-on kívül. A herceg is szabadságot kért a főrendiháztól, s az egész időt neje kastélyában tölté. Líviára volt bízva, hogy a herceglakra felügyeljen.
Először életében volt egyedül. Milyen nagyon egyedül!
A roppant nagy palota vendégek nélkül, lakók nélkül, a kulcsár a cselédekkel csak takaríttatni jár bele, s már délben minden ablaktáblát betesznek.
Mennyi búskomorság lakik egy ilyen lakatlan, fényes úri palotában! Kívülről már kezdik a deszkaburkolatot felrakni a homlokzat faragványaira, belül a szőnyegeket, bútorokat vászontakaróval vonják be, a teraszról már eltűntek a narancsfák.
Lívia nem szeretett a visszhangos termekben időzni. Amíg csak tartott a nappal, künn időzött a szabadban.
Késő ősz volt. A parkban mindenütt a platánok lehullt leveleit söpörték össze a napszámosok, a halomra hányt amerikai diók kopáncsait hántottak le a gyermekek, s a kertészlegények kezdték a kényesebb növényeket kiszedni a virágágyakból, s a pawlowniák ágait bekötözni zsúppal. Az ember búcsúzott a szép természettől.
Egy-egy lapályoson már megütötte a dér a virágokat, az őszirózsának csak csillagai ragyogtak még, levelei már szárazak voltak, a fák lombja festészi képtelenség egyetemét mutatta fel, aranysárga facsoportok, keverve lilaszín, vérvörös, rézbarna bohócokkal, mik közül élesen kirítt a virginiai boróka érett bogyókkal rakva, mint egy nefelejcskék lobor, és a rézzöld tujafacsoportok, az erdei iszalag, a faltakaró bércse bíborvörös színt hazudott lehullása előtt. A természet búcsúzott az embertől.
Lívia délutánonkint, mikor az őszi nap végigaranyozta a park sétányát, besütve a láthatárról a terebély gesztenyefák boltozata alá, ott járt végig a lehullott suttogó sárga levelek közt. A csalogány elköltözött már. Az őszi erdő mulattatói, a mókusok, azok cincognak most a fákon, s hajigálóznak üres makk- és mogyoróhéjjal. A szajkó kiált közbe nagyokat s a harkály kopácsolja a fákat, mintha a közelgő tél kopogtatna a csendes erdőben, kérdezve: „szabad-e?”, az állatok is érzik hogy övék már a világ, a szarvasok csordánkint jönnek fel legelni a kastély pázsitos udvarára, s az ezüstfácán ott hívogatja egymást a park díszbokrai közt, s a magányos sétáló előtt repked.
A virágok helyén bogyók vannak már, az ibolyáé sötétkék, a gyöngyvirágé karmazsinpiros, a vadrózsák tele csipkékkel és azokkal a furcsa gubancos labdákkal, amikről azt tartják, hogy a bölcsőbe téve a kisgyermeknek álmot hoznak.
Kár, hogy nem alszunk már bölcsőben!
Idáig jöttek ők – tavaly tavasszal – egymástól különváltan.
Itt ennél-a nagy hársfánál tértek be a mellékútra. Ott nyújtotta neki karját az ifjú, s azt kérdezte: „szeretsz-e még?”
Igaz az. A vén repkény, aminek szára olyan bozontos, mint az őzláb, még most is ott kapaszkodik fel arra a fára, ahogy akkor, midőn egy levelet leszakított róla.
Meg van-e még az a repkénylevél valahol!?
Azóta még csak másfél év múlt, s mily örökkévalóság volt az!
Akkor kéz kézben haladtak itt végig.
Az ifjú azt mondá neki: „nézd: kezem kezedben, szívem szívedben most, akarod-e, hogy itt maradjak? Ott füstölög a gunyhóm a távolban, akarsz-e velem elrejtőzni abba?”
És ő azt mondta neki: „menj!”
S mily messze haladt azóta!
Csak fölfelé messze, vagy talán a távolba is?
Meg van-e még az a repkénylevél valahol?
Azóta hírneves férfi lett belőle. Szidják és magasztalják. Jól teszik. Egész férfi csak az, akinek ellenségei is vannak. A képviselői padról fontos hivatalra lépett elő. Megismerték tehetségei kincsét. Jó volt neki elmenni.
De vissza fog-e térni?
S majd ha a nagyvilágot bírni fogja, emlékezni fog-e még arra a kis világra, ami egy szerető leánynak a szíve?
Lívia tovább bolyongott azon a magános úton, melyen nem jött rá szembe senki.
Minden tárgyhoz emlékei voltak kötve, s minden emlék újraéledt szívében.
Még azok a vándorhangyák is éppen így jártak keresztül az úton egy szakadatlan vonalban, mint akkor, mikor ők azt mondták egymásnak: „vigyázzunk: rájuk ne tapossunk a kis rovarokra, mikor mi magunk boldogok vagyunk!”
Hát más boldog emberek mért taposnak rá azokra a férgekre, akinek embertárs a neve, férgekre, akik őket nem bántják soha, csak hogy éppen útjokba akadnak?
A keresztúton volt egy kőfeszület: valami régi fogadalmi emlék, egészen betakarták már a fák, fél oldala sárga volt a mohától, Lívia a kereszt előtt letérdepelt és imádkozott.
Miért imádkozott?
Hogy gyógyítsa meg az ég jótevőjét, a hercegasszonyt.
Az ég látta, hogy az imádság szívéből jött. Rá nézve rettegés volt az a gondolat, hogy a hercegasszony meghalhat.
A hercegasszony halála napvilágra hozhat oly titkokat, amik az ő reményeinek halála lehetnek. Végrendelete Leonról is szól. Súlyos betegsége alatt, talán végórája előérzetében, mindent el fog mondani Rafaelának, amit ővele közölt már Leon felől. S ha Rafaela anyja végóhajtását élte vezéreszméjéül találja fogadni!
– Óh, ég, ne hagyd meghalni őt!
Akkor aztán a sötét kőszobor és a mohos fák megfeddék őt. „Tettető! hipokrita! Imádkozol jótevőd életéért, azért, hogy a magad szerelmét megvédd.”
Az esti szél végigzúgott a zörgő lombok között, a berek árnya beszélt
„Önző lélek! Ki útjában akarsz állni a sorsnak, hová reménykedel? Mi jogod van elhomályosítani egy felkelő csillagot? Az ifjúra, kit kötve tartasz emlékeddel, magas pályafutás vár, dicsőség, hatalom, fény: amihez te csak árnyék vagy és teher és gyöngeség.”
„Ha el tud feledni téged, egykor az ország első nagyságai közé emelkedik: ha hozzád ragaszkodik, veled együtt lemerül a fenékre.”
„Hogy mersz szeretni? hogy mersz hinni? hogy mersz reményleni?”
„Hogy mersz gondolni arra, hogy versenytársa légy Rafaelának? Te! Kegyelemkenyéren élő koldus! Ügyetlen, félénk teremtés, ővele, egy istennővel!”
„S ha megtörténhetnék az, ami képtelenség, hogy akinek választása van őközte és teközted, téged válasszon: volna-e vakmerőséged e diadalt elfogadni? Nem volnál-e egész életeden át örök szemrehányás tennenmagadnak!”
Az egész rengeteg minden falevele ellene zúdult! Az mind Rafaela vazallja volt. Mellette csak az az egyetlen egy repkénylevél szólt… amit Leon elvitt.
„Minden látható és láthatatlan ellentmond a te vágyaidnak. Szépség, gazdagság a vetélytársnénál, köznapiság, szegénység tenálad”.
„A sors igazságszolgáltatása kívánja, hogy amit elvett a férfitól, azt visszaadja neki. Boldogult halottak túlvilági üdve, nyugalma rejlik e fátumban. Hazafiúi kötelessége lesz, hogy úgy tegyen. Megvetné, kinevetné minden józan ember, ha azt tenné, hogy amidőn Magyarország leggazdagabb leányát bírhatná, engedje egy idegen nejévé lenni, csak azért, hogy a te két szemed ne könnyezzen”.
„Szörnyeteg vágy az, ami után te epekedel!”
„Kísérted az Istent, hogy tud-e lehetetlent létrehozni?”
„Essél kétségbe és mondj le róla!”
Szinte könnyebbség volt szívének, mikor az erdő szélét elérte, s eléje tárult a róna, hogy a haragos fák zúgása elmaradt mögötte.
A tarlón még kéklett a búzavirág és szarkaláb, a sík róna még világos volt az aranyban égő alkonyégtől. Az egész rétet bevonták finom selyemhálójukkal azok a kis parányi pókok, amiknek tanyája az aszú fű, s amik minden ősszel megszövik a mezők szemfödelét. Úgy csillámlik tőle a róna a napsugárban. A légben hosszan úszik az ezüstből selyemmé szőtt ökörnyál: „késő asszonyok nyara” más néven, mint egy láthatlan világ izenete a földhöz.
Lívia tovább barangolt az ismerős úton, mely az elhanyagolt telken vezetett keresztül az országútig. Odáig szokott minden este elmenni, várva Rafaela visszatértét.
Félt tőle, s mégis vágyott utána. Izenetet várt, amitől rettegett.
Az út egy gyepes, mohás rónán vitt keresztül. Az most tele volt kökörcsinekkel. Letépett egy csomót e szép rózsaszín tulipánokból, s körültűzködte vele kalapját. Azokról is magára gondolt.
„Ti is olyan virágok vagytok, mint én. Pusztán jelentek meg a föld színén, s mikor virágoztok, még nincs öltönyötök. A zöld levelet csak a másik tavasz küldi utánatok, mikor már nem vagytok többé virág.”
Tovább kanyargott az út, a barangoló leány eljutott Tukmányi rozzant házáig. A nagy rózsabokor előtt megállt, levett szalmakalapját két kezében tartva, s ott elmerengett hosszasan.
Milyen különös, hogy a sárga rózsa csipkebogyói feketék! Egy virágbokor, mely gyászol.
Eszébe jutott, hogy itt e rózsabokor előtt mondá azt kedvese: „igen, ez az én feleségem!” Feleségem! Ah, minő lángveres lett az arca akkor! Ah, minő halavány most! „Ő az én feleségem…”
– Szép jó estét, „kisasszony!”
Összerezzent e köszöntésre.
Az odújába hazatérő barlanglakó üdvözölte így.
Alig volt képes neki valamit rebegni elfogadás fejében, annyira megzavarodott.
– Azon bámult ugye a kisasszony, hogy mi lesz a rózsából ha megérik? Hecsepecs. – Eltette-e azt a rózsát, amit adtam?
– Óh, igen. Szépen megmaradt szárazon.
– Ez szokása a sárga rózsának. Hát most már vigyen el még egy csipkét is róla. Lássa: az fekete. Ha mellé teszi a sárga rózsának, együtt kilesz belőlük a nemzeti szín.
– Köszönöm.
– A kisasszony nagyon szomorú!
– Az vagyok.
– Miért szomorkodik?
– Mert úrnőm nagyon beteg.
– Már nem beteg, mert meghalt.
– Szent Isten!
– Meghalt biz az. Ebben az órában. Az orvostól tudom, akit lóhalálában vittek oda a hullát bebalzsamozni. Hallgassa kisasszony. A harangszó idehallik a kastélyból.
Lívia két kezét összekulcsolva szorítá feje fölé.
– Óh, Isten! Isten! Isten!
És elkezdett zokogni kétségbeesetten.
– Ejh, milyen nagyon megsiratja a kisasszony a szegény boldogultat! Jól járt az már! Mind utána megyünk egyszer.
– Jaj énnekem! Jaj énnekem!
S amint kezeit tördelte, kulcsolta, azt a kis vékony platinagyűrűt észrevétlenül lerántotta az ujjáról. Leesett az a fűbe.
A vadember észrevette a veszteséget, s fölemelte azt a földről. Lívia zokogva futott vissza a herceglak parkja felé.
A vadpalatinus suhancos kötődéssel kezdte el a futó után dalolni a gyerekek gúnydalát:
„Kinek mije elveszett,
Sírva ríva keresi,
Apja, anyja megveri:
Nálam, nálam megleli”.
Sírva ríva keresi,
Apja, anyja megveri:
Nálam, nálam megleli”.
Lívia megdöbbenve állt meg, s elkezdte magát körülnézni, hogy mije veszhetett el? Egyszerre kezére tekintett, és észrevette a gyűrű hiányát.
Halálsápadttá vált. Minden meggondolás nélkül visszafutott a vademberhez, s összetett kezeit ajkaihoz emelve, könyörge neki.
– Az Isten áldja meg, adja vissza a gyűrűmet!
– Ahán! tudunk szépen könyörögni ugye? Hátha nem adom ingyen? Hátha azt találom kívánni, hogy jöjjön el a gyűrűjeért éjfélkor: oda lesz akasztva a kőfeszület lábujjára az erdőben?
– Eljövök érte – rebegé a leány. – Óh, édes jó Tukmányi úr, adja vissza!
– Heh, te akasztófáravaló vén gazember!
(Ezt egy harmadik személy hangoztatá közben, s Lívia megrettent a hangtól s látványtól egyaránt. A vályogház egyik ablakán egy szörnyű fej dugta ki magát: a vadpalatinus életpárjának rettentő ábrázata.)
A vadembert még kedvesebb hangulatba hozta ez a közbeszólás. Most már kettőt bosszanthatott egyszerre.
– Hátha azt teszem, hogy ennek a fertelmes boszorkánynak adom a gyűrűjét, s azt mondom, hogy csókoljon neki kezet, amiért visszaadja!
– Meg fogom csókolni a kezét.
Erre a bozontos asszonyfő megint visszahúzódott az ablakból, elébb jól kiöltve a nyelvét Líviára.
Tukmányi röhögött.
– No hát ne sírjon no! visszaadom ingyen. Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik. Lássa, eldughattam volna a gyűrűjét, hadd kereste volna, hadd sírt volna érte. Pedig bizonyosan jegygyűrű lesz! No ne féljen. Az jó jel, mikor egy leány elveszíti a jegygyűrűjét, s aztán megint megtalálja. Ne féljen semmit. El fogja venni az, akit szeret. Én tudom, hogy kit szeret. Haragszom rá, ellensége vagyok. Engem megcsalt, meg is veretett. Minden embert megcsal. De magát nem fogja megcsalni. Én gyűlölöm. Reactionarius, pecsovics, hazaáruló, feketesárga! Hanem azért jó férj lesz belőle. No ne féljen! Azaz, hogy csak féljen, mert akasztott ember özvegye fog lenni. Ha én egyszer megkaphatom azt a hazaárulót: én felakasztatom. – No itt a jegygyűrűje. – No ne szégyellje magát. Félrefordítom a fejemet, nem látom meg, ha megcsókolja. Hahaha! Milyen bolond az ember, amíg fiatal. Hahaha.
Azzal kuncogva, dünnyögve, rázkódva ment a háza felé, s amint az ajtaján be akart nyitni, s azt megütötte a homlokával, mert zárva volt, elkezdte a bezárt ajtót rugdalni.
– Hej! te tüskére való boszorkány! Nyisd ki az ajtót! – Süket disznó a boglyában! Nem hallod? Eressz be!
Beeresztés helyett nyakon öntötték az ablakon keresztül egy fazék lúggal.
Erre a vadpalatinus felszedett egy nyaláb rothadt almát a fa alól, s azzal kezdett az ablakon át bebombázni. Rothadt alma berepült, kirepült, a két házastárs szidta egymást minden csúf névvel, hogy a széles rónán végighangzott a lármájuk.
Lívia futott onnan. S amíg e veszett lármát hallotta, folyvást üldözte az a gondolat, hogy ezelőtt harminc évvel ez a két ember hogy nevezte egymást „angyalomnak, egyetlenemnek!”
Csak az erdő sötétje nyugtatá meg.
Itt a suttogó fák oltalma alatt megállt, megpihent. Százszor meg százszor megcsókolá azt a visszakerült gyűrűt. Valami, mint az álomlátomány, felmagasztalá lelkét. Nem gondolt lemondásra. Nem volt kétségbeesve. Az a gyűrű azt mondta neki: „Küzdj! Ne engedd jogodat. Szentebb az minden jognál a földön. A szív joga az!”
Úgy vette azt, mintha a láthatatlan védangyal nyújtotta volna eléje kezét. Bátorság támadt szívében megragadni ezt a segédkezet.
Valamit határozott. Valamit tenni akart.
Először életében mert tenni valamit, amivel önmagát védje. Az erdőszélből egy kis parasztleány jött rá szemközt. Kosara tele volt vadrózsacsipkével. Megkínálta vele Líviát. Urak szeretik ezt vaddisznópecsenyével. Húsz krajcárért mind odaadja.
Lívia azt mondta neki, hogy megveszi azt tőle mind, de kosarastul.
– Úgy ötven krajcár lesz az ára.
– De haza is kell vinned. Tudod, hol van a távirda?
– Ahol dróton beszélnek?
– Odaviszed, s ott hagyod. S egy levágott fatörzs mellé leülve, egy papírszeletkére e sorokat írta:
„Nornenstein Octavian fejedelemnek Budapesten. – Etelváry Madelaine hercegasszony meghalt.”
Azt borítékba tette, egy forintot zárva mellé, s átadta a kisleánynak.
– Ezt a levelet vidd el ahhoz az úrhoz, aki a dróttal izen, s add át neki. Tőle megkapod az ötven krajcárodat.
A távirdász visszaadott a kis leánynak a forintból ötven krajcárt, továbbadta a sürgönyt, s aztán nagyot bámult, mikor az ott hagyott egész kosár csipkebogyót meglátta: holott neki se felesége, aki azt cukorba törje, se vaddisznója, amihez elköltse.
