A MEGTALÁLT KÖNNYEK
A MEGTALÁLT KÖNNYEK
Mire Lívia hazaért a herceglakba, már akkor ott várt rá a hintó, melyet érte küldtek, hogy siessen rögtön az ókastélyba. Madame Corysande írta hozzá azt a néhány sort, melyben tudósíták az anyahercegnő haláláról.
Rögtön útnak öltözött, s még alkonyvilágnál megérkezett a hercegnő kastélyába.
Megérkezésekor madame Corysande fogadta. A meghalt hercegnőhöz még nem bocsáták. Az ilyen magas halottnak előbb nagy toalettet kell végeznie, mielőtt a közönség elé jöhetne. Hírhedett orvosok vannak elfoglalva azzal a nagy munkával, hogy testét az enyészettől megóvják csodahatású balzsamokkal.
Líviát Rafaela hercegnőhöz vezették.
Rafaela éppen gyászruháját próbálta fel.
Minden cselédnek ki volt sírva a szeme, akikkel Lívia találkozott.
Ő maga is elkezdett zokogni, mikor Rafaela kezét nyújtá neki.
Rafaela megölelte őt és megcsókolá.
– Te is tudsz sírni – súgá neki halkan. – Mindenki tud sírni, csak én nem. Azt hiszem, csak mások láttára nem tudok sírni. Bezárkóztam szobámba, hogy egyedül legyek. Hasztalan! Nem tudok sírni. Nincs könnyem. Oh, milyen rossz az! Nem tudni érezni! Látom előttem halva azt, akit úgy szerettem, akinek egész életemben nem tudtam kimutatni azt, hogy szerettem, és még a ravatalánál sem tudom nyilvánítani, hogy mit érzek. Jéghideg vagyok. Nézd, milyenek a kezeim. Kívül-belül ilyen vagyok. Pedig tudom, hogy mit vesztettem. Amit nem pótol ki semmi és senki! Tudom, hogy milyen rettenetes egyedül maradtam a világban. Tudok kétségbeesni miatta; de nem tudok sírni.
– Óh, hercegnő, hisz önnek még atyja is van, egy angyali jóságú, szerető szív – sietett Lívia a vigasztalással.
(Hajh milyen nagyon megszenvedett e leány azért a mondásért valaha.)
E szónál tűzfényben ragyogtak Rafaela szemei. Megragadta Lívia kezét:
– Ugyebár! Angyali jóságú szív. Olyan gyémánt szív, amilyen nincs a földön második. Egy ember, aki csupa erényekből van összealkotva, akiben hibát nem lehet találni, akit mindenki szeret, akinek árnyékában nyugszik az üldözött, akihez fordul özvegy és árva, akire bízza a nép frigyládáját, a király koronáját, egy szent! Az én édes jó atyám. Ugye, hogy az? ugye, hogy az? Lívia!
S az indulatkitörés közben oly hévvel szorongatta kebléhez az ifjú barátnét, hogy az nyugtalankodni kezdett miatta.
– Óh, majd megtudod te azt, hogy mennyire szeretem én az én édes jó angyalom, apámat! Mit fogok én érte tenni? Majd megtudod te azt, de csak később.
És azzal összecsókolá Lívia arcát hévvel, indulatosan, mint egy szerelmes nő.
– Nem ma. Majd később. Ma sírás napja van. Eredj szobádba, sírd ki magadat. Hagyj itt engemet, én nem tudok sírni. Óh, nekem oly gonosz kemény szívem van.
Annál kevésbé bocsátá el magától Líviát madame Corysande.
– Csodálatos természet ez a Rafaela hercegnő! – panaszkodék Líviának –, más úri családban az a szokás, hogy mikor halott van a háznál, a család kiköltözik, s éppen csak a gyászszertartás idejére jön haza. Ez meg itt maradt, s egész környezetét itt tartja az előkészületek alatt, ebben a megbűvölt kastélyban.
– Madame Corysande! Ön csak nem fél talán a kísértetektől? – mondá Lívia, kit bántott madame Corysande affectantiája. A madame-ra nézve igen kellemetlen volt az, hogy a hercegnő éppen ott halt meg, ahol neki is jelen kell lenni.
– Óh, hagyja el, kedves Lívia. Van is szüksége kísértetekre egy olyan kastélynak, ahol a „bencék” járnak.
– „Bencék?” madame Corysande!
– Én nem is tudom, mi kedve telik a parasztnak „bencék”-nek híni őket, kik alatt mi tiszteletreméltó benedictinus szerzeteseket értünk, ezeket a fertelmes állatokat! Huh! ott mászik egy a falon! Lívia! Csengessen az inasnak!
– De hát mi az?
– A legrettenetesebb állat a világon! Borzasztóbb a rinocérosznál. Most mindjárt repülni fog. Én elájulok, ha rám repül.
Lívia öltönyére repült. Madame Corysande felsikoltott. Sikoltására beszaladt a szobaleány. Amint az meglátta a rettenetes állatot, elhajított mindent a kezéből s kiszaladt; bekiabálva az inast. Az inas a jajveszéklés okát megértve, sietett egy porseprűvel, egy csípővassal meg egy rézlapáttal segítségére.
– Jaj hozzá ne érjen! – igazgatá madame Corysande –, gyöngéden seperje le a lapátra! Meg ne szorítsa nagyon a csípővassal, meg ne ölje itt a szobában! Nyissa ki az ablakot, úgy dobja ki.
Persze a nyitott ablakon aztán három repült be az egy kidobott helyett, akik ott leskelődtek már a redőnyök között, s azok ellen újra kezdődött a hajtóvadászat; egy fenevad magának az inasnak a nyakára repült: arra az is elbődült, s elkezdett franciául imádkozni: „Sacré! diable d’une punaise volante”; elhányta a fegyvereit, s megfutott az egyenlőtlen tusából.
– De hát mit vétettek ezek a jámbor rovarok, hogy úgy félnek tőlük? – kérdé Lívia.
– Azt, hogy oly irtóztató halottbűzük van, hogy lehetetlen velük egy szobában megmaradni. Ezek a repülő poloskák. Aki egy ilyen állathoz hozzáér, tengeri betegséget kap tőle, s ha egyet eltaposnak a szobában, ott minden embert kilel a hideg. Ez az átka ennek a vidéknek. A közeli nádas a hazájuk, onnan jönnek elő ősszel; addig békén vannak a nyári szálláson, akkor aztán beszállásolják magukat a körül fekvő kastélyokba, úri lakokba, kolostorokba. Szegény ember házába szállnak be. Ezért tartotta a boldogult hercegasszony a baglyot a szobájában, hogy az felfalta rögtön a szörnyetegeket, amint az ablakon bejöttek. Én nem is tudom, minek teremtett a jó Isten ilyen állatokat. Csak akkor van tőlük bizton az ember, ha sötét van a szobában. Madame Corysande előtt a repülő poloskák egészen háttérbe szorították azt a nagy gyászt, ami ezt a palotát befátyolozza ez éjszakán.
– Hát akkor oltsuk el a lámpát.
-– De a sötétséget sem szeretem. Kivéve, hogyha ébren maradunk, és beszélgetünk egymással.
– Én ébren maradok – madame Corysande –, s ha ön beszélni fog, én hallgatom azt.
– De egyszer-egyszer mégis szóljon közbe, hadd tudjam, hogy ébren van.
– Hiszen nem vetkőzöm le.
– Én sem. Hiszen tudja, kedves Lívia, én nem vagyok babonás, de amint sötét lesz, oly elevenen látom magam előtt a hercegasszonyt, mintha előttem feküdnék most is. Az utolsó percig nem bocsátott el maga mellől. És nekem meg kellett hallanom mindazt, amivel végső gondolatai foglalkoztak. Rafaela hercegnő is ott volt mellette. Az utolsó órájában azt mondá Rafaelának: „Jer ide, csókolj meg egyszer, kétszer, háromszor, négyszer: az arcomat, az ajkamat, a homlokomat, aztán eredj át a terembe, ülj le a zongorához, s játszd el nekem Beethoven esz-dúr szonátáját. Kedvenc darabom”. Mikor aztán Rafaela kiment a szobából, megfogta a kezemet a hercegasszony, s azt mondá: „Én azalatt, amíg ő a szonátát végigjátssza, jobblétre szenderülök, nem akarom, hogy itt legyen, mikor haldoklom. Férjemnek adtak-e álomitalt? Ő is aludjék. Ne fájjon neki ez az óra. – (Húzza közelebb a székét hozzám, kedves Lívia.)
Azt Lívia szívesen megtette.
– Akkor aztán elkezdte nekem a hercegasszony az utasításokat kiadni, hogy minő halott öltönybe legyen felöltöztetve. Hol van az mind előre elkészítve. Azután így szólt: „Tudja ön, miért kértem most Rafaelától négy csókot? Az négy ember búcsúcsókja. Mert mikor már a koporsóban leszek, akkor nem szabad arcomat senkinek megcsókolni többé. Megmondom az okát, miért. Amint lelkem elszállt, halandó részemet be fogják balzsamozni. Akkor aztán elmondta nekem, hogy mi ez a bebalzsamozás. Ah, Lívia! A hercegasszony még az utolsó órájában is oly kegyetlenül bánt velem, hogy énbelőlem a borzalom és iszonyat által kiölt minden érzést. Elbeszélte, hogy ezelőtt harminc esztendővel még ezer forintba került ez a műtét, mert persze balzsamot, moschust, chinaport, kajaputolajat használtak hozzá, de most már a Cannal-Francina rendszer mellett csak mercurius sublimatus corrosivust és arzenicumot alkalmaznak; aztán kinyittatott velem egy titkos szekrényt, abból előkerestetett velem mindenféle lepecsételt üvegeket: elmondá, melyikben milyen rettenetes méreg van. Mérgek fontszámra! Azokat ő előre elhozatta, hogy az orvos készen találja. A hideg kiráz, ha rágondolok. Repülő mérgek, amikhez az orvos maga sem nyúlhat puszta kézzel, s mialatt a műtétet végrehajtja, üvegálarcot visel. És aztán elmagyarázta nekem a hercegnő tudományos alapossággal, minő vegyszer az, amit majd az ő ütereibe és visszereibe nagy mesterséggel be fognak fecskendezni, ami testét enyészhetlenné teendi; hogyan fog ez a műtét végbemenni. Nem szeretném, ha ezt hallotta volna ön, Lívia kisasszony! Én nem merek a hercegnő ravatalához közelíteni azok után, amiket nekem mondott. Különben is borzadok mindentől, ami a halálra emlékeztet. És aztán végül oly szelíden szólt hozzám. „Ezért nem szabad az arcomat megcsókolni senkinek, madame Corysande, majd akkor! egy ilyen érintéstől veszélyes kütegek támadnak az élő arcán. Ezt elmondja ön mind a négynek. Kedves Corysande”… Kettőnek már elmondtam: a harmadik alszik.
Lívia gyöngéden megszorítá madame Corysande kezét.
– A negyedik, nem tudom, megérkezik-e idejére?
(Kit tart a negyediknek?)
– Ezután egészen elcsendesült, s hallgatni látszott Rafaela zongorahangjaira. Mikor a szonáta utolsó akkordjai elhangzottak, a dicsőült lélek is elszállt velük együtt. Én átmentem Rafaelához, alig bírva e szót kirebegni: „ő jobb hazába tért”. Rafaela kezei csüggedten estek ölébe. Aztán felállt, nagyot sóhajtott, arcát végigsimította kezével: nem könnyezett. „Atyám tudja már?” – kérdezé. „Nem: ő alszik”. – „Akkor ne költsék fel, hagyják szunnyadni; majd én intézkedem”. S nehogy felköltsék az alvó herceget, ő maga fogott hozzá azt a munkát végezni, ami egy férfinak is nehezére esik. Szegény Dumka úr, úgy sírt, hogy semmi hasznát sem lehetett venni. Nekem kellett a leveleket megírnom, s a táviratokat fogalmaznom. Egy táviratot küldtem Zárkány Napóleonnak is.
Hah, milyen ideges rángással taszítá el egyszerre Corysande kezét Lívia.
– Mi lelte önt? Talán egy bogár szállta meg?
– Igen. Egy rovar! – rebegé Lívia.
– Hozzá ne nyúljon! Le ne rázza itt magáról!
– Nem. Nem. Majd kimegyek vele a folyosóra!
Lívia elhagyta a szobát. S várhatta aztán madame Corysande vissza, tenger időkig. Beleőszült a várakozásba. Ha meggyújtotta a gyertyát, rögtön elkezdtek kísértetes bőgőhúr hangon donogni körüle azok a félelmetes szárnyas ördögök, ha pedig eloltotta a világot, ott állt előtte a holt hercegnő alakja, amint magyarázza neki a titkos vegyszer hatását a holt ember ütereiben és visszereiben. Ki pedig nem mert volna menni a folyosóra, hogy utána nézzen Líviának, ha azt az egész kastélyt neki ajándékozták volna is.
Lívia lázas remegés közt járt alá s fel a hosszú folyosón, melyet csak az egyik végén világított meg egy ligroinlámpa.
Tehát Leonnak is táviratoztak.
Ővele is tudatva van, hogy a hercegnő meghalt.
Az a pillanat pedig elhatározó.
Amidőn a legnagyobb gyász közepett megjelent valaki, aki vigasztalást hozhat.
A nők szíve legkönnyebben megnyerhető a koporsó mellett. Azon arc, melyet a fájdalom daguerrotypja felvesz, a szív hártyáihoz tapadva marad. Ez a benyomas kitörülhetetlen.
Erre számított ő, amidőn Nornensteinnek táviratozott. Hisz Alienor nemes, derék férfi. Méltó Rafaelára. Boldog lehet mellette.
A hercegnő rangjára oly büszke. Vágyait teljesülve láthatja benne.
És most egy másik kéz lerontja az egész kártyavárat!
Ha Leon is el fog jönni! Ha ő is megjelenik akkor, amidőn a női szív legfogékonyabb egy férfiarcot kitörülhetlenül befogadni! Ha ő hozza meg a vigasztalás balzsamát!
Óh, mint kétségbe volt esve a leány! Óh, mint járt kezeit tördelve végtől végig a hosszú folyosón, s mint Jákob a pusztában küzdött az angyallal, aki nem sajnál egy szegény halandóval tusakodni, ne történjék ez meg! Véletlenek, csodák, rendkívüli sorsszeszélyek jöjjenek az ő segítségére!
Az a másik leány nem tud sírni! Az is nagy kín! De ő meg nem tud imádkozni! Ez még nagyobb.
Nem tudja, mit kérjen, és nem tudja kitől. Szabad-e egy ilyen kéréssel megjelenni Isten előtt? Van-e a szentek között egy, aki az ilyen vágyak teljesüléseért közbenjáró legyen az ég és föld között?
Óh, az rettenetes: kívánni valamit kétségbeesetten, amiért imádkozni szentségtörés! Imádkozni most egy leánynak földi boldogságért, amidőn jótevője, második édesanyja halva fekszik, s minden sóhajtásának az ő mennybeli üdveért kellene fölszállni, midőn az volna kötelessége, hogy imazsámolyára térdelve, olvasóval és imakönyvvel közeledjék az ég kapuihoz.
Madame Corysande elvégre megsokallta Lívia künnmaradását, s a hetedrészig kinyitott ajtón kiszólt hozzá:
– Lívia, kedves! bejöhet már. Elaludtak a rémek. Majd csak megoltalmaz bennünket mindannyitól a jó Isten.
Igaz. – Igaz. – Ki is takarna be ellenük más? – Csak te eredj nyugodtan aludni, szegény leány. – Corysande távirata nem találta Leont Budapesten, mert az távol jár most, kevesen tudják, hol, a te izeneted pedig címzetére talált, meg lett értve: és értéke elismerve. – Octavián fejedelem és fia útban vannak már Etelvár felé.
A boldogult szelleme pedig útban van a mennyország felé, csillagok útjait, szellemek útjait nem kell előttük járó imádkozásnak az égre rajzolni: az ima csak a földiek tekervényes, homályos útjain gyújt világot.
Octavian, amint a táviratot kapta, rögtön sietett Alienort felkeresni, s tudatni vele, hogy mi történt, tartsa magát az utazásra készen teljes gyászruhában: ő még maga elfutott a „Jerichói Kürt” szerkesztőségébe, a gyászhírt tudatni, s a maga részéről a következő közleményt beiktatni a személyi hírek közé:
„Octavian von und zu Nornenstein fejedelem a mai napon egyetlen fiát és fejedelmi utódját, Alienor von und zu Nornenstein princet nagykorúnak jelentve ki, a fejedelmi előjogokról lemondott, s azokat örökösére, most már Alienor von und zu Nornenstein fejedelemre ruházta át!”
Meg is várta Octavian, míg abból a lapból egy példányt kézisajtóval az ő számára lehúztak, azt azon nedvesen zsebébe dugta, s aztán sietett Alienort a vasútra vinni magával.
Az egész úton aztán folyvást tartotta beszéddel Alienort. Az pedig szeretett volna aludni, de világért sem lehetett. Az öregúr kifogyhatatlan volt.
– Fürst Octavian. Ha a te szád gőzmalom volna, irtóztató pénzt bekeresnél vele, amennyit tudsz darálni pihenés nélkül.
– Ahhoz is gyakorlat kell.
– Miért nem szivarozol inkább?
– Tudom, hogy te nem szereted a füstöt.
– De hát mért nem hagysz engemet aludni?
– Azt is megmondom. Halottas házhoz megyünk. Mikor valaki egész éjjel nem aluszik, olyankor nagyon érzékenyek lesznek az idegei. Nagyon előnyödre fog szolgálni, ha úgy leendesz diszponálva, hogy a gyász látása könnyekre fakasszon.
– Ha ezt valaki meghallja, darabot ír rólunk: „Agg színész és fia”. Eldugom előled otkolonos üvegemet, képes vagy szalmiákszeszt cseppenteni közé, hogy megríkasson.
– No no! Tenálad ugyan nem sok kell ahhoz. Hiszen Wagner „Walkür”-jének előadásán, meg „Siegfried halálán” úgy sírtál, mint egy Niobe. Ez is egy jó asszonyi tulajdon nálad. Ha megharagítanak, sírva fakadsz. Ha a balerinád nem jelenik meg a légyotton, megsiratod. Könnyebben áll nálad a sírás, mint a hajdani híres színész Celesztinnél, aki megrendelésre, közkívánatra tudott sírni.
– Hát akkor annyival inkább engedj aludni.
– Nem engedlek, mert én bizonyos akarok lenni a dolgom felől. Nézd csak, milyen szépek itt a kukoricák!
Másnap reggel maga Rafaela tudatá atyjával anyja halálát.
– Egész éjjel egymással beszéltünk – monda a herceg.
Az a lelke volt a jó hercegnőnek. Teste már be van balzsamozva.
A herceg régóta nem alszik ágyban. Szívbaja nem engedi. Nagy karszékben szokott szunnyadni felöltözötten.
– Vezess a ravatalhoz.
Rafaela kezét atyjáé alá ölté, s levezeté őt a földszinti nagy teremig, mely gyászpompával volt már feldíszítve, de még nem volt feltárva a látogató közönség elé.
A gyertyák meg voltak gyújtva már a koporsó körül, s két szerzetes ott imádkozott mellette.
A hercegasszony ott feküdt a koporsóban halotti mezében. De Rafaela könnyeit még ez a látvány sem indítá meg.
Ez éppen nem.
Az a halott arc nem hasonlított az ő anyjához. Minden ránc el volt rajta simulva; egyetlen vonás nem maradt meg az élőből. Idegen arc volt az, sima és fényes. Nem olyan, mint a szegény ember halottjának az arca: derült, mosolygó, nyugalmas, ez egy főúri halott, kinek testéből a tudomány ércet, pergament csinált, s elvette vonásaiból az üdvözültek magasztosságát, helyette a műtői pepecselő kéz egy múmiamosolyt mesterkélt rájuk.
Rafaela visszataszítva érzé magát e látvány által.
Minden érzetét ellenszenvesen érinté az a gondolat, hogy az a bálványalak, akit ő édesanyjának nevezett, nem lehet az, amivé a gyermeki kegyelet a halott anyákat átalakítja: egy mennylakó szent, hanem amivé a tudomány alakította át: egy múzeumi tárgy.
Úgy fájt neki ez a gondolat; majd a szívét metszé keresztül, s ez a fájdalom még mélyebben fojtá el könnyeit.
Kényszeríté magát e borzalmat leküzdeni, s nem törődve madame Corysande óvásával, odahajolt, hogy megcsókolja az alak arcát.
Egész teste összeborzadt tőle.
Az orvos elővigyázó volt. A bebalzsamozott hulla arcát bevonta az arsenas sodae után vízüveggel.
Nem „személy” az többé: hanem „tárgy”.
E pillanatban a hátulsó ajtón két alak lépett be a gyászterembe. A viaszgyertyák megvilágíták arcaikat.
A herceg eléjük lépett.
– Nornenstein fejedelem, Alienor princ…
– Nem princ többé – mondá Octavian. – Hanem Alienor Nornenstein fejedelem tegnap óta.
Alienor pedig odalépett Rafaela elé. A leány kezét nyújtá neki.
– Nézze ön: szegény anyám.
Alienor érzékeny szívű volt (nem is aludt az éjjel), e szóra ellepték szemeit a könnyek: amint a ravatalhoz ért, zokogni kezdett.
S erre, mintha a lebilincselő varázs tört volna szét Rafaela szíve fölött: egyszerre kitörtek az ő könnyei is.
– Óh, édes egyetlen jó anyám – sikolta fel, s odaveté magát a halottra, átölelve annak lábait, és azután sírt hosszasan, bőségesen: egész lelke mélységéből.
S mikor kisírta magát, akkor odafordult Alienorhoz, és megszorítá annak a kezét, halkan rebegve.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm önnek.
Alienor tekintete azt kérdezé, hogy „mit”?
– Hogy megtaláltam a könnyeimet.
Alienor is hozzáadta az övéit.
S az összevegyült könnyek frigye szentesítő erővel bír.
Legalább a költők azt mondják.
A hercegnőt nagy pompával temették el az etelvári családi sírboltba: jelen volt közel és messze környékről minden tisztelője, úr és szegény.
Csak egy nem jött el a temetésre. Zárkány Napóleon. Azt bizonyosan nem találta fel a gyászhír. Ki tudja, hol járt azalatt?
Nornensteinék még a temetés utáni napot is ott tölték a hercegi kastélyban. Úgy utaztak fel együtt Budapestre.
Az utolsó nap estéjén Rafaela hercegnő odaölelte magához Líviát, s azt súgá neki:
– Kicsikém. Menyasszony vagyok. Nornenstein Alienor fejedelemmel mai nap eljegyeztek atyáink.
Lívia arca ragyogott a boldogságtól. Tehát mégis csak vannak olyan szentek, akik közbenjárnak az ég és föld között a szegény halandók olyan vágyaiért, amiket nincs szó kifejezni!
…De ne keverjük mi a szenteket a halandók történeteibe…! Ki tudja, mi lesz a vége?
