A VASKAKADU
A VASKAKADU
A legelső tanúja az ősidőknek, aki Leont Magyarország bécsi házában fogadta, mindjárt a folyosón, volt egy mopsz. A hajdani kávénénikék, a nyugdíjazott államhivatalnokok oly elválhatlan képviselője, mint Szent Péternek a kakas, egy agyonkényeztetett állatfaj, mely kiveszett a nagy ápolás miatt, melynek utolsó deficiensét rég el is parentálták a német lapok, íme egy legeslegutolsó példánya még itt maradt, Bécsben ugyan, de Magyarország házának födele alatt: a mopsznemzet utolsó ivadéka.
A mitológiai állat széles, fekete, feltűrt orrával megszagolgatta az új kor jövevényét, végignézett rajta, klasszifikálva, hogy tekintetes-e vagy nagyságos vagy éppen excellenciás? Regisztrálta. Leon bizalmaskodó fittyet pattintott felé. Arra elmordult. Semmi konfidenskedés! Akkor aztán Leon megemelte előtte a kalapját. Akkor a mopsz egyet csóvált felkunkorodott farkával, s megrázkódtatta zsemlyeszínű bőrét. A bemutatás megtörtént.
De már a második személy, aki a kőlépcsőn Leont fogadta, csakugyan a vaskakadu volt.
Éppen olyan, aminőnek őt Pompeia leírta. Képe úgy tele volt rajzolva ráncokkal, mint egy földglóbus meridianusokkal, postavonalokkal, vasutakkal és folyóvizekkel. Két kis hegyes, szürke bajusz, erősen kifenve felső ajka fölött s egy festőecset az alsó alatt, s amily nyugtalanul táncol a két hegyes bajusz beszéd közben, éppen olyan szökelléseket követ el a nyugtalan szemeket őrző szemöldökpár, mely még hegyesebb, előreállóbb, mint a bajusz. A névadó kakadubóbita, a felfésült haj, alul tőben sárgálló ősz, felül pedig rőtlilaszín, hajdani rosszul sikerült hajfestés emlékeül.
A nevezetes férfiú felülről jött, Leon pedig felfelé indult a lépcsőn. A vaskakadu egyszerre ráismert, és nevén szólítá; pedig sohasem látta.
A legelső lépcsőnél már tegezték egymást.
Kész volt Leont felkísérni a lépcsőn, bár éppen most jött le rajta.
A második lépcsőn elmondott neki egy adomát a volt osztrák miniszterelnökről. („Ha szárazság van Magyarországon, miért nem öntözik a parasztok a búzájukat?”)
A második lépcsőn elpanaszolta neki, hogy a volt osztrák igazságügyminiszter, született magyar gróf, a palotájában levő pompás freskókat a plafondon bedeszkáztatta takarékosságból, hogy kevesebb fa fogyjon.
A harmadik lépcsőnél megmutogatta neki azokat a bizalmas leveleket, amiket a múlt, jelen és jövendő államférfiak őhozzá írogattak.
A negyedik lépcsőnél elszámlálta Leonnak azokat a fontos szolgálatokat, amiket ő közvetlenül és közvetve az országnak s az ország egyes fiainak tett, hányat szabadított ki annak idejében a fogságból? Hány menekülőnek szerzett suttyomban útlevelet?
Az ötödik lépcsőn beavatta Leont az odafenn működő új és régi államférfiak jellemrajzába, szokásaiba, gyöngeségeibe.
A hatodik lépcsőn megismertette őt azokkal a veszélyekkel, amik a magyar diplomatát az osztrák, orosz, német, horvát cselszövők részéről, a cseh feudálisok machinációiból, s a katonai körök féltékenysége folytán fenyegetik.
A hetedik lépcsőn figyelmeztette őt többrendbeli gyanús egyéniségekre, akiktől jó lesz őrizkednie, mert azok kémek, agent provocateurök, tízkulacsos reporterek, akik minden kormányt szolgálnak, egyiket a másiknak elárulják, s utoljára valamennyinek a titkait összeszedik, hazudnak hozzá egy csomót, ezt kinyomatják, de nem adják ki, hanem elküldik a kefelevonatot a kormányoknak, fenyegetőzve: hogy ha meg nem veszik azt tőlük drága pénzen, akkor könyvárusi útra bocsátják. Ezektől őrizkedjék, mert ezek csak azért barátkoznak, hogy valami titkot kikapjanak!
A nyolcadik lépcsőn aztán elmondá, hogy ő nem olyan ember, mint azok. Az ő keblében egész Szibilla-könyvei vannak eltemetve az állam magas politikájának, s őtőle azokból vas harapófogókkal sem lehetne soha egy szót is kicsikarni. Próbálták már őt megvesztegetni a külhatalmak, de hasztalan! (Következett a kilencedik lépcső.)
Itt elmondá, hogy pedig bizony ráférne. Az a kis nyugdíj, amit az államtól húz, éppen felényit tesz a mostani pénzviszonyok között, mint tett ezelőtt harminc évvel, s szűken lehet kijönni vele Bécsben.
A tizedik lépcsőn aztán elkezdett keservesen panaszkodni a kormányférfiakra, akik nem tekintik az ő nagy szolgálatait, amiket a közügynek tett; folyvást biztatják, de mindig adósak maradnak ígéreteikkel, s így töltetik el vele egész életét, meddő reménykedésben.
A tizenegyedik lépcsőn kisírta magát.
A tizenkettediken becsületszavát vette Leonnak, hogy őt elöljárói figyelmébe fogja ajánlani. A tizenharmadikon ő kötelezte magát becsületszavával, hogy Leonnak minden válságos percben jó tanáccsal, figyelmeztetéssel fog szolgálni.
Végre, mikor már az ajtó előtt állt Leon, akkor elővont a zsebéből egy hosszúra összehajtott ívet. Szerény felhívás egy elszegényedett, de szemérmes úri család felsegélésére. Leon megértette a dolgot, s megváltotta magát egy ötössel, ami lelkiismeretesen beíratott a lajstromba, melyben már nagyságos és excellenciás nevek pompáztak, kék, zöld, veres és violaszín tintával írva, arany, ezüst, gyémánt porzóval behintve. Láthatta Leon, hogy milyen előkelő társaságba került.
Még aztán az ajtót is kinyitotta előtte, bevezette az előszobába, bizalmasan odasúgott az irodaszolga fülébe, s mint aki e helyen legjobban otthon van, sietett őt bemutatni a hivatalszobában, s megismertetni a jelenlevő urakkal. Aztán ajánlotta magát.
A hivataltársak már előre nevettek Leonnak.
– Már elcsípte a vaskakadu!
Aztán elszámlálták neki, hogy lépcsőről lépcsőre mikkel traktálta. Úgy volt szóról szóra.
– Végül kért öt forintot egy szemérmetes úri család számára?– Erre már nem akart emlékezni Leon.
Mindenki úgy ismerte a vaskakadut, mint egy alkalmatlan, tolakodó, nevetséges, dicsekedő egyéniséget, akire soha senki se bíz semmit, aki bejáratos ugyan mindenhová, de akit mindenünnen kilöknek. Egy szomorú clown a diplomáciai cirkuszban.
Leon azért sohasem tagadtatta el magát előle: sajnálta szegényt. Bizony szomorú sors: a harminc év előtt előszabott nyugdíjjal élni mai világban. Sokat fecsegni azonban nem engedte látogatóját, hanem mindjárt az első adoma után belelépett, „in medias res” azzal a kérdéssel, hogy hát ama bizonyos szemérmetes úri család hogy éli világát. S minthogy arra még mindig ráfért a jó emberek részvevő figyelme, egy újabb öt forint szerencsésen befejezte a hosszúnak ígérkezett diskurzust. Amiért aztán viszont a vaskakadu szolgált Leonnak egy csempészett szivarral, egyik látogatástól a másikig elfeledve, hogy Leon nem él dohányfüsttel. Olyan embert, akiről tudta, hogy szivarozik, nem is szokott megkínálni.
A politikai láthatár vereslett. Nagy zivatart jósolt. Ama bizonyos fekete pontok kezdtek bombaalakot fölvenni.
Az a szövetség, melynek egyik ágát Nornenstein Octavian fejedelem képezte, úgy látta, hogy az ő búzája virágzik.
Nornenstein Octavian ez időben áttette lakását Bécs közelébe. Badenben bérelt ki egy nyári palotát a maga számára, s az lett mindennapi gyüldéje az egyetértőknek.
Járt oda mindenféle ember. Diplomaták, katonák és papok, honfiak és külföldiek.
Mióta Zárkány Leon az új pályán működött, többször találkozott Octavian fejedelemmel, aki most minden alkalommal igen barátságos volt iránta.
Ez nem ritka tünemény. Két ismerős, aki Budapesten csak ímmel-ámmal köszönti egymást, ha Bécsben találkozik össze, kezet szorít, s párbeszédbe ered.
Nornenstein Octavian még meg is hívta magához látogatóba Leont, mely előzékenységet Leon a látogatás megtevésével viszonzott is. Octavian egy szót sem beszélt vele ez alkalommal politikáról. Elmondá neki, hogy Alienor most Etelváron ül, a szép hercegnőt eljegyezte: az ősszel fognak egybekelni. Leon tudta ezt már, s sajnálatát fejezé ki, hogy jelen nem lehetett az anyahercegnő temetésén, kit nagyon tisztelt, de külföldön járt akkor éppen: későn kapta a gyásztudósítást.
Octavian azt sem kérdezte tőle, hogy hát merre járt. – Tudta úgy is.
Azután azt is elmondá neki, hogy Falbenheimék is feljöttek Bécsbe. A tábornok elő lett léptetve vezérőrnaggyá. Sokszor eljár ide a szép Pompeiával együtt, amikor hölgytársaság is van együtt, ha egyszer olyankor ide vetődnék Leon, régi jó ismerősökre találna.
S miután áttérve a bécsi színházakra, ezt a tárgyat is alaposan kimeríték, mint igen jó barátok váltak el egymástól. (Jó barátok ti. az olyan emberek, akiknek egymás irányában nincs se kérni, se adnivalójuk semmi.)
Leon pedig tudta azt jól, hogy miért van ott Bécs közelében Nornenstein Octavius. Azt is jól tudta, hogy miért sietett a megszakadt ismeretség fonalát vele összekötni, még azt is tudta, hogy ez a fonál hogyan téved a szép Pompeia ezüstszőke hajfürtei közé.
S most íme ez az Ariadne-fonal rá nézve az új labyrinthban. Csakhogy ezúttal Ariadne fonala Theseus eltévesztésére van szánva.
Az pedig a legtökéletesebb labyrinth, amibe Leon jutott.
Egy fiatal magyar diplomata, aki ezt a mesterséget eddigelé csak a vármegyén tanulta: aztán most egyszerre belejut az udvari légkörbe, amit a hagyományok otthonról pestisesnek és ragályosnak hirdettek előtte, úgyszólván szája elé tett zsebkendővel lépett bele, s meg volt felőle győződve, hogy itt minden ember ellensége neki s fajának.
S aztán ahelyett azt találta, hogy ellenkezőleg, inkább mindenütt kényeztetik, előrevonják, követelik tőle, hogy jól érezze magát.
Nem a vén Bécs ez most, hanem a fiatal, az élni, mulatni akaró Bécs, akinek még akkor a krach köszvénye nem szállta meg a csontjait, fiatal volt az egész világ. Ifjak voltak a paloták, ifjak az iparvállalatok, ifjak a börze új vezérei, ifjú a konstitúció, a diplomácia: ifjaké volt a világ.
Ezt rögtön érezheté a kérvényezők seregéről, akik egész nap ostromolták az ajtaját, s jöttek a legheterogénebb tervekkel a nyakára, mikhez mind az ő nagy befolyású pártfogása igényeltetett, kíséretében a csáb, szemfényvesztés minden műfogásainak a szem káprázott a millióktól, amik csak egy helyeslő mosolygásba kerülnek, s a szép hölgyarcok mosolygásától, amik milliókat érnek.
S hogy helyzetének fontosságáról meggyőződjék, egymást követték a kitüntetések rá nézve a magas és legmagasabb körökben, amiknek, akármilyen erős önbírálattal nézett is végig saját magán, nem tudta okát adni. Titkos protekció tolja-e előre, vagy főnökeinek van arra szükségük, hogy megbízottjuk állásának tekintélyt szerezzenek? (Mint ahogy Lipót-rend lovagjává tesznek egy színészt, hogy elhíhassák az udvari koncertbe deklamálni.) Többször a legkényesebb megbízásokkal küldték el a berlini és párizsi diplomáciai körökhöz, s hogy eljárásával meg voltak elégedve, azt bizonyítá, hogy a megbízást ismételték.
Akárhová ment, mindenütt feltalálta ugyanazt a színpadot, ugyanazokat a komédiásokat. Ninivét, Babilont, Sybarist, az Astarte ünnepélyeket, az aranyborjú körüli táncot, Párizsban, Berlinben, Bécsben, s ő úgy játszott és úgy táncolt együtt velük, mintha elfelejtette volna egészen a gezetleni szegény paraszt baját s az etelvári erdő repkénylevelét. Pedig a szíve fölött hordta mind a kettőt. Azt hitték, mulat. Azt hitték, könnyelmű, csapodár, csélcsap. Hogy kifecsegi a rábízott államtitkokat. Pedig ez csak művészete volt. Mindenkit megcsalt: komolyan – és tréfából, csak azt nem, akinek hűséggel tartozott.
S ez nehéz feladat ott, ahol a jövevény mentül előbbre hatol, annál nehezebben tudja elhatározni, hogy kinek tartozik tulajdonképpen hűséggel. Ahol van a „látható” és „láthatatlan” kormány. Kezek, amik a határozatot aláírják és kezek, amik a határozatot keresztülhúzzák. Ligák, szövetségek, amik egymás tervei ellen dolgoznak. Titkos kézszorítások egyetértő jeladása pompásan elmondott nyilvánításokkal szemben. Cukorral bevont bombák és lőporral töltött bonbonnière-k. S a hívek tábora fenn a hegy magasától le a völgy mélyéig terjed. – Kié itt a hűség? – Azt azután csak a szíve mondja meg az embernek!
S a szív: az olyan ritkaság a magas helyeken. A szív, mely fel tudja fogni: mennyi verítéket hullatott el a szegény földmíves, amíg azt a forintot megszerezte, melynek milliárdjai vesznek el egy kimondott szó miatt, mennyi könnyet hullatott el a szegény anya, míg felnevelte egy fiát, aminőnek százezrei hullanak egy kard markolatára ütő kéz miatt. Ezt a szót, ezt a csörrenést alig várják ott, hogy meg lehessen adni.
S a fél világrész készül az ítéletnapi találkozóra. Ninive, Babilon, Sybaris táncol, tömjént éget Astarténak, de azalatt a Dagon templomában fegyvert halmoz össze.
Titokban keresik a szövetségeket. Ígéreteket tesznek.
„Ha te ellensége leszesz az én ellenségemnek, én prédául adom neked az én barátomat.”
Ami útban áll, azt el kell hárítani. Ha megy: cselszövénnyel, ha megy: pártalakítással – ha nem megy: erőhatalommal. „Tegnap ellenségek voltunk ketten, holnap szövetkezzünk ketten, holnapután egy harmadikat megverjünk ketten. – S aztán megint lehetünk ellenségek ketten.”
Hogy reszket már az a kard magától is a tokjában? Hogy vibrálnak a dobverők a kifeszített bőrön érintetlenül is! Hogy búg az ágyú torka, mikor a szél végigfúj előtte!
A háború a levegőben függött: megérve. Megkaphatta, aki utánanyúlt.
A gezetleni szegény embernek pedig nem kellett a dicsőség, hanem a béke. S a gezetleni szegény ember – az az egész ország.
Egy késő tavaszi estén Leon rendeletet kapott, hogy készüljön Párizsba.
Ez ugyan anakronizmusnak látszik. A gyorsposták és távirdák idejében még futárok által küldözni leveleket. Hanem ez bizony így szokás. Mély barátságban élünk egymással, hanem azért nem hiszünk egymásnak, s nem tudunk szabadulni attól az előítélettől, hogy minden ország kormánya hódol annak a rossz szokásnak, hogy a diplomatáknak küldött leveleket felbontogatja (a műtét nyomot sem hágy), a sodronyon küldött izeneteket pedig lemásoltatja, s egész bureaut tart, melynek feladata a titkos írásjegyekben küldött sürgönyöket megoldani. – Nem tudjuk: alapos-e a gyanakodás, de mélyen gyökeredzik, s ezért a titokban tartandó izeneteket titkos jegyekben is írják, be is pecsételik, s még azonfelül az elszállításukat is a legmegbízhatóbb emberre ruházzák.
Leon rögtön sietett szállására, úti málháját összecsomagolni. A megőrzendő sürgönyt magát azon oldaltáskájába zárta, amelyet az egész úton, szíjra kapcsolva, a vállán szokott viselni, annak a kulcsa pedig az óraláncán függő csecsebecsék közé volt rejtve.
Hogy annál nesztelenebbül elosonhasson, inasát elküldte a legközelebbi kaszinó-vendéglőbe, hogy hozzon számára valami estebédet, akkor aztán nem lesz kénytelen reggelig kimenni a házból, s minden vele találkozónak a kérdésére felelgetni.
Mert arról az egyről ugyan bizonyosnak kellett lennie, hogy abban az órában, amelyben azt a sürgönyt az ő kezére bízták, már tudják e küldetését olyan helyeken is, ahol nem kellene tudni.
A chiffre-olt sürgönyöknek kulcsa van. Ahány, annyiféle. Külön titkosírás az, amellyel az uralkodók egyenesen egymás között leveleznek, megint más, amellyel a külügyminisztereikhez írnak, ismét más, amelyen két ország külügyminisztere értekezik egymással, s különböző a titkosírás, mely a nagykövetek és kormányaik között folyik, s mindannyitól eltér, ami a kormányok és kiküldötteik által használtatik. A sürgönyök megoldásának kulcsát egy jelszó képezi, amely jelmondat betűi szabályozzák az alphabetet, úgy, hogy a kezdő ABC betűk minden szónál más betűre esnek. A jelszóban „A” betűnek nem szabad lenni. Aki e jelszót nem bírja, semmiképpen nem olvashatja el az írást, mert az egyik szó a másikra rá nem vezet. Ezt a jelszót magát is gyakran felcserélik.
Azon sürgönynek a nyitját képező jelszó, mely Leonra volt bízva, ez volt: „Non semper idem”.
Ez olyan titok, amit még az sem tud, akinek a sürgöny szól, amíg a megbízott nem közli azt vele. Leon még a tárcájába sem jegyezte azt fel, elégnek találta emlékébe felróni.
Csöngettek bezárt ajtaján. Egyedül volt, azt hitte, az inasa tér vissza, s sietett az ajtót kinyitni.
Tökéletes volt a bosszúsága, amint a belépőt megismerte. A vaskakadu volt.
– Szervusz barátocskám! Jaj de szaladtam! Csuromvíz vagyok. Utolért a zápor, s én otthon hagytam az esernyőmet. Ne haragudj, hogy ilyenkor háborgatlak. De téged legközelebb találtalak. Tudom, hogy nem dobsz ki.
No bizony ezt Leon nem tudta olyan bizonyosan.
Akárkit sem látott volna most szívesen, ezt az embert pedig legkevésbé. Azon is csodálkozott nagyon, hogy most eső eshetik odakünn, holott félóra előtt, mikor ő hazajött, tiszta derült volt az ég. Hanem a kóbor diplomata leolvasta azt a gondolatot az arcáról, s eléje került a gyanúnak, nehogy Leon azt higgye, hogy ő most a városi park kertészével öntöztette le magát tetőtől talpig, hogy ürügye legyen Leonhoz berontani.
– Ilyen ez a Bécs! Az ember soha sem tudja, hogy esernyővel menjen-e ki az utcára vagy sétabottal. A Neubauban a nap süt, a Lipótvárosban a szél fú, s a belvárosban eső esik. S én otthon hagytam az esernyőmet.
– Nekem pedig nincs több egynél, s azt nem adhatom kölcsön, mert szükségem van rá.
– Nem is kívánom, majd hazajön az inasod, s hoz nekem egy comfortáblet. Addig megengeded, hogy itt lebzseljek nálad.
Csak ez kellett még!
– Leülhetsz, ha akarsz, az előszobában, de a szobámba be nem jöhetsz.
Leon nem akarta vele tudatni, hogy útra készül, amit annak a csomagolt málhák rögtön elárultak volna.
– Hehehe! Valami kellemes találkozás? – enyelgett a kopott államférfi. – Valami szép fiatal hölgy van odabenn?
– Az hát – hagyta rá Leon bosszúsan.
– Zavartam a pásztorórát? hehehe!
– Igen, zavartad. S most eredj le a házmesterhez, küldd el azt kocsiért, mert az inasom soká nem jön meg, s ha nem volna aprópénzed, szívesen szolgálok vele.
S azzal Leon kivette tárcájából az obligát öt forintot, a stereotip szemérmes úri család jutalékát, s oda akará azt nyomni a tolakodó markába, hogy megszabaduljon tőle.
Ez azonban ezúttal nem fogadta el a kegyadományt, hanem sajátságos mosollyal hajlott oda Leonhoz, fülébe súgva:
– „Non semper idem.” – Ami azt teszi, hogy „nem mindig ugyanaz”.
Leon meghökkenve rántá vissza fejét, s rábámult a furcsa vendégre, ki az ő titkos rejtszavával köszönt be hozzá.
Az egy ideig gyönyörködni látszott Leon elbámulásában, azután csendesen az oldalzsebébe nyúlt, s onnan kivett valamit, amit a markában tartva oda mutatott Leonnak.
Ez azon aranypecsét volt, mely jelvénnyel a kormány legbensőbb megbízottai igazolják magukat. Ezt a titkos jelvényt csak a legválságosabb percben szokták megmutatni; csak a legnagyobb kényszerűség idején. Némelyik soha napvilágot nem lát, s mint lepecsételt hagyaték jut vissza megbízójához, a megbízott halotti ágya mellől.
A jelvény látása, mint a galvanszikra hatott Leonra. Ennyire nem csalta még meg ember soha, mint ez az ütött-kopott nevetséges alak.
A kopott diplomata súgva mondá neki:
– Nem minden ember az, aminek látszik. – Ugyebár? semmi szép delnő nincs rejtve a szobádban, Leon?
– Nincs.
– Hanem útra készülsz, s azt nem akarod senkivel tudatni?
– Úgy van.
– Akkor beeresztesz a szobádba.
Leon elöl bocsátá vendégét.
– Nem esik ám az eső odakünn, hanem magam locsoltam össze a kalapomat a szökőkútnál, hogy ürügyem legyen hozzád berontani. Már össze is pakoltál: látom. Itt ebben az oldaltáskában van az a sürgöny, amit el kell vinned, ugyebár? Csak azért kérdem, mert azt el fogják tőled lopni. No, légy felőle bizonyos, hogy ellopják. Akármit csinálsz, akárhova teszed, ellopják. Ki van már adva a rendelet, hogy ezt a sürgönyt minden áron kézre kell keríteni. Ebben van Európa legközelebbi jövendőjének sorsa. A jelszó, mely vagy elolt vagy meggyújt. Én a tartalmát is tudom. S bizony mondom, hogy drágább lakmározást Kleopátra nem követett el akkor, mikor a 80 ezer sestertiát érő gyöngyöt ecetben felolvasztva lenyelte, mint én eszem ma, aki lenyelem ezt a titkot, amiért engem „Olcsó Jánosnak” neveznének bizonyos urak, ha százezer forintért odaadnám azt nekik. Ha nem ismernének úgy téged, mint ahogy ismernek, már azóta itt volna az asztalodon három darab váltó, ugyanannyi százezer forintról szóló, azért a barátságért, hogy csak egy éjszakára engedd át ezt a lepecsételt levelet, s mondd meg a jelszót, ami a cryptographia kulcsául szolgál. – Azt nem merik tenni. – Hanem el fogják tőled lopni. Már ki van adva a rendelet. Innen Párizsig két nap, két éjszaka. Nem is gyanítod, milyen emberek indulnak el erre a vadászatra, s milyen cselszövénnyel kerítenek meg. Ha férfinak nem sikerül; sikerülni fog nőnek. Mikor legkevésbé gyanítod, akkor lopják el, ahol legbiztosabbnak fogod magadat érezni, ottan lopják el tőled. Hasztalan mondod, hogy a testedhez fogod kötni, hogy rajta hálsz. Ha száz szemed lesz, mint Árgusnak, nekik százegy kezük lesz, s a százegyedik meglop. – No már most eléggé megijesztettelek. – Ne félj semmit! Csak tréfa volt. – Már most beszéljünk komolyan. Kell egy szivar?
– Köszönöm: csak gyújts rá magad.
– Igaz: te nem szivarozol. Hát mondom, hogy ez csak tréfa. Az egész sürgöny csak tréfa. Az a sürgöny, amit most viszesz, éppen arra való, hogy ellopják. Azokat bolonddá tenni való, akik vadásznak rá. Van nekik reményük, hogy nagy megvesztegetés árán valakitől mástól megkapják a titkos írás kulcsát is, ha tőled meg nem kaphatják. De rólad sem mondtak le! Őrizkedjél a szép asszonyoktól! Csak azt mondom, hogy őrizkedjél a szép asszonyoktól! De hát mi az ördögért őrizkednél a szép asszonyoktól? Te bizony csak ne őrizkedj a szép asszonyoktól, hanem vedd őket, ahogy vannak. Hadd lopjanak meg. Lopd meg őket te jobban. – Ez a sürgöny, amit magaddal viszesz, áltudósítas. Ezt te elő se add azoknak, akikhez küldve vagy, még ha el sem lopják is tőled. Élő szóval mondd el, amit tudatnod kell. – Hogy mit kell tudatnod: azt kérdezd a saját szívedtől és fejedtől. A szíved érzi, az eszed ismeri azt, amit elő kell adnod. Az igazat mondd mindenütt. Ne légy ravasz, ne titkolózzál, őszintén és mindenki előtt a valót, az igazi helyzetet mondd el és azt, amit az egész ország kilenc-tizedrésze kíván. Ha nem fogják elhinni, csak azért, mert igaz, ha az ellenkezőjét fogják elhinni, az baj lesz, de nem nekünk. Ha elhiszik, az jó lesz mindenkinek. Most semmi utasításod nincs. Látsz, tudsz mindent, ami előtted és mögötted van. Semmi ravaszság nincs rád bízva. Ha küldetésed be lesz fejezve, akkor visszahívatol. Ha új utasítást kapsz, sürgönyeid titkos írásának kulcsos jelszava ez lesz: „Virtute puer”.
Leon kénytelen volt föltétlenül hinni ez embernek.
– Hiszesz nekem?
– Hiszek.
– Ismersz már most?
– Ismerlek.
– Mégsem olyan jól, mint én téged. Más embernél azon kezdtem volna, amin tenálad végzem. A pénzkérdésen…
(Tehát mégis!)
– Ami pénzt az útra kaptál, az éppen csak saját szükségleteidre való. Azonkívül még sok kiadásod lesz. Urat kell mutatnod, hogy mindenütt ott lehess. Splendide kell föllépned, és imponálnod külsőleg a veled érintkezőknek. Feladatod lesz: feltűnővé lenned. Fogadd ezt a csomag pénzt. Ne kérdd, ki küldi, ne számláld meg, mennyi. Én sem tudok róla többet. Nem adsz róla nyugtát, s nem adsz róla számot. – Nincs kinek. – Tedd el gyorsan! Az inasodat hallom csoszogni a lépcsőn. Kérlek, szidj ki előtte nagyon. Nevezz szemtelen tolakodónak. Fenyegess, hogy a lépcsőn dobsz le, ha még egyszer idejövök. Megszoktam én azt már. Tőled az igaz, hogy nem. – Te nem szoktál a kéregetőkkel gorombáskodni. Te a zsebedbe nyúlsz, markukba nyomod a pénzt, úgy rázod le őket a nyakadról. – Hát csak ezután is tégy úgy velem. – Add ide azt a keserves öt forintost annak az ínségszenvedő szemérmetes úri családnak a részére, s aztán mondd rá: hogy több is veszett Buda alatt! Mások meg is taszigálnak, akiknek ez a modoruk. Akinek leghívebb szolgája vagyok, annak a kapusa botot fog rám, ha közelítek. Úgy csúfol minden ember, hogy a „vaskakadu”.
Csengettek.
A kopott emberke háttal ment kifelé, alázatosan hajlongva Leon előtt, s köszöngetve és hálálkodva neki latin nyelven, hogy az inas ne értse: „ago gratias, domine illustrissime; Deus omnipotens faciat felicem summa cum benignitate dominationem vestram. Sancta trinitas et omnes beati sancti vigilent super passus vestras. In gratiam angelorum vos recommendo”.
– O, du verfluchter Eisenkakadu! – kiáltá el magát a háta mögött valaki, rekedten dörgő hangon, s egy indiscretus kéz odamarkolt a szépen felviaszkozott üstökébe, s azt hátulról előre simította, míg egy goromba csizmaorr a térdhajlásába rúgott. – Nem az inas volt a belépő: hanem Nornenstein Octavian fejedelem.
A kis kopott ember ugyancsak sietett a rendúr hóna alatt keresztülsurranni s a lépcsőt elérni: a magas úr még oda is utána kiáltott:
– Csak énnálam mutasd meg a bóbitádat, te szemtelen jótékonysági adószedő! majd olcsó lesz a cukornád! – Orcátlan egy fickó! Csupa gummi elasticumból van. Akárhogy ledobja az ember, megint felugrik – koldul egy szemérmetes család részére, s amint megkapja az öt forintot, egyenesen megy a Hotel Imperialba, s pezsgőt parancsol magának. Kellemetlen vendégtől szabadítottam meg önt, kedves Leon!
(– Au contraire – mondá magában Leon.) De azt az új vendéget csakugyan be kellett vinnie a belső szobájába.
Nornenstein Octavian még ott is úgy gesztikulált, mintha semmire másra nem gondolna, mint arra az innen kikergetett alázatos emberkére.
– Hogy eresztheti be az ilyen embert a szobájába, kedves barátom? – zsörtölt Leonra. – Hiszen ez egy valóságos komisz kém. Muszka és porosz zsoldban álló kém. Ez egy olyan ember, akinél a koldulás csak ürügy. Azt nézi, hogy mit lophasson el. Ettől az embertől őrizkedjék ön. Ez a „hárombetűs” emberek osztályába tartozik, akikre a boltos legények e három betűvel figyelmeztetik egymást, D. M. S. (Der Mann schnipft). Vigyázzon a kezére, mikor itt jár.
S e közben Octavian fejedelem szemei fürkészőleg járták be Leon szobáját, meg-megakadva tekintetükkel az oldaltáskán.
Leon azt mondá nyugodtan:
– Engem még nem loptak meg soha.
És tudott parancsolni arcvonásainak, hogy azok egy rándulással se árulják el az e válaszban rejlő malíciát.
– Nos? Hát? Ilyen nagy előkészületeket tesz ön? – szólt, másfelé fordítva a beszédet Nornenstein, s a félig csomagolt bőröndre és egyéb útitáskákra mutatva.
Leon foga alá szorítá az ajkát. Az ember kénytelen néha megfogni a száját, hogy ne beszéljen.
S azt már tudta Leon jól, hogy két nagy tudomány van a világon, amivel messze földet be lehet utazni: az egyik tudomány „nem hallani”, a másik „nem felelni”.
Nem hallotta, hogy mit kérdeztek, és nem felelt rá.
– Nos megkapta ön levelemet?
Már erre mutatta Leon a fejével, hogy nem kapta.
– Micsoda? Nem kapott semmit? Ez mégis szörnyűség! Itt van a zsebemben a postai vevény, három nap előttről! Tehát csakugyan igaz! Hogy minden levelemet elfogják és előbb a cabinet noirba viszik, felbontják, lemásolják, s csak azután kézbesítik. Most már tetten kaptam őket. Panaszt fogok tenni a miniszternél. A levéltitok szent! No, hanem ezúttal ugyan felsültek vele. Az egész levelemből nem tudtak meg többet, mint azt az ártatlan dolgot, hogy én ma a badeni villámban estélyt adok, s arra néhány régi kedves ismerősömet meghívom. Ön is azok közé tartozik, kedves Zárkány. Ön ismerősei nagyrabecsülését kivívta. Igazán helyesen van mondva: kivívta! Megállította az embert az úton, kihúzta a hintajából, mellére szegezte a pisztolyt, s azt mondta: „ideadod a nagyrabecsülésedet, vagy meghalsz!” Az ember meg van babonázva általa. Az ember! De hát még az asszony. Önnek nincs fogalma arról, hogy micsoda pusztítást követ el az asszonyi szívekben? No, majd meglátja ön! Micsoda szerencsés sejtelem volt tőlem, hogy ide feljöjjek! Pedig csak egészen véletlen. Az irodában volt dolgom, s akkor jutott eszembe hogy hohó! hisz az én barátom, Leon is itt lakik. Hátha nem kapta levelemet? Az a cabinet noir! No lett volna az én fejemnek zivatar: szép szemek villámaiból és könnyeiből, ha önt ma elő nem tudom adni.
Ismét csengettek.
Leon nem ment az ajtót kinyitni, – nyitva hagyta azt szándékosan. Majd rátalál, aki jön, hogy nincs bezárva.
Az inas jött az ételes kosárral.
Azalatt, míg az motyogott az előszobában, Octavian el akart készülni Leonnal. Megfogta a kezét.
– No csak el fog ön jönni hozzánk Badenbe?
– Alig tehetem, magasság; mert holnap reggel találkozóm van.
– Micsoda? Tête à tête vagy rencontre? Mindegy no. Egyik a kettő közül. Hány órakor kell önnek ott lenni?
– Reggel fél kilenckor.
– Megvan! Akkor bizton eljöhet ön hozzánk Badenbe: a reggeli öt órai vonat visszahozza. Nem kérdezem, párbaj-e vagy szerelmi légyott, ami önre vár? Az mindegy. Ha párbaj, nem árt neki egy éjjeli dínomdánommal megvetni az ágyát. Experto crede Ruperto. Én mindig különb dolognak találtam, ha valami rencontre várt rám, víg cimborákkal eltölteni a megelőző éjszakát, s illuminált fővel menni neki a halálveszélynek, mint otthon ülni, testamentomot írni, s bűneimen bánkódni. Ha pedig szerelmi kaland az, ami oly elhalaszthatatlan, annak megint higgye el ön, semmi sincs annyira javára, mint egy átdőzsölt éjszaka. S egy nagyon kicsiny kis hűtelenség, aminőre önt képesnek hiszem, csak hatványozza az utólagos szenvedélyt. Ez a fantáziát feleleveníti. No hát kezet rá! El fog ön jönni hozzánk az éjjel. Falbenheimék is ott lesznek.
Leon meg volt akadva.
Inasa teríteni kezdett, s figyelmezteté, hogy a beefsteak megfagy.
– Csak költsd el a beefsteakedet magad, fiam – monda neki a rendúr – s nesze, igyál hozzá egy pohár bort is. Urad ma nem vacsorál itthon.
Annyit vett észre Leon, hogy nagyobb tériméjű bankjegy volt az, melyet Nornenstein inasa markába nyomott, mint amekkorával egy pohár bort szoktak kifizetni.
– Nem tagadom meg magamtól azt a szerencsét, hogy magasságod estélyén jelen legyek – mondá Nornensteinnak kezet nyújtva.
– Ah, az utolsó biztatás fogott– enyelgett hamiskodó szemhunyorítással a rendúr. – Ezt tudtam én. A szép Lorelei is ott lesz. Csak aztán el ne felejtse ön azt a másik légyottot miatta!
– Két rencontre-ért cserébe.
– Micsoda két rencontre-ért?
– Nincs kedvem az öreg generálistól összeapríttatni magamat.
– Ah, az öreg kardcsörtető nem öli meg a leánya udvarlóit.
– Lehet, hogy azok maguk teszik meg egymásnak ezt a szívességet. S én ismerek a közelben valakit, aki erre aligha nem kész.
– Ah! Badarság! Az a valaki nincs a közelben. Arra már szavamat adom. Az a valaki most Etelvárott ül, s segít hímezni a szép Rafaela hercegnőnek. Az biztos helyen ül.
Ennél a szónál valami démoni ötlet villámlott keresztül Leon agyán. A rontás, a rombolás gondolatja volt az. Rossz gondolat.
Nem kellett volna neki megkívánni a démonok gyönyörűségét, akik annak örülnek, ha azt látják, hogy az emberi bolondság mint szakítja a saját fejére a legszebben fölépített fellegvárakat. Nem tudott ellentállni annak a csiklánynak, hogy megtréfálja azokat, akik vele játszani akarnak. Nem gondolkozott tovább rajta, hogy mi lehet még abból.
A démoni ellenszenvhez aztán még egy kis emberi igazságérzet is vegyült. Lehet-e azzal a gondolattal kibékülni, hogy Rafaela hercegnő egy olyan férj neje legyen, mint Alienor, aki őt már abban a percben sem szereti, amidőn megesküszik erre az oltár előtt. Nincs olyan közönyös idegen, aki ne sajnálja tőle azt a meg nem érdemlett kincset. Minek is választotta őt Rafaela? Nem talált széles Magyarországon magához illő alakot? Főrangú, délceg, nemeslelkű ifjak között nem válogathatott? Ez a báb tetszett meg neki? Rangkórság az uralkodó szenvedély nála? No hát bűnhődjék benne!
– Az esteli vonatnál találkozunk – mondá a menni készülő Nornenstein előtt meghajtva magát.
– Nagyon fogunk rajta örülni.
– Legnagyobb tisztességnek veszem megjelenhetni.
Mikor a rendúr eltávozott, Leon utasítást adott az inasának, hogy úti bőröndjével másnap reggel várjon rá az indóháznál, most pedig készítse elő táncvigalomhoz való öltönyeit.
Az inas az oldaltáskát is a többi útimálhák közé akarta tenni.
– Ne bántsd, azt magammal viszem.
– Hogyan? Az oldaltáskát táncvigalomba?
– Oda. Csak tedd le.
Amíg átöltözött, az inge alatt viselt kis medaillon, azzal a védszentképpel még egyszer megszólítá: „Nem jobb volna-e, ha ezt az estét azzal töltenéd, hogy levelet írj annak, akinek minden gondolatja te vagy, akinek egyedül mondhatod el minden titkodat? nem jobb volna-e, ha az ő szeretettől dicsfénylő arcát invocálnád lelked elé, s álmodnál felőle, ahogy minden éjjel”.
Ez jó szellemének szava volt. – Nem hallgatott rá. Azzal mentette magát önlelke előtt, hogy e titkot még ővele sem szabad tudatni. A gúny, a rontáskedv kapott erőre szívében. Bálnak öltözött.
Mikor a lépcsőn lement, kezében tartva oldaltáskáját, valaki a sötét kapuív alatt megfogta a karját. – A vaskakadu volt.
– Rád vártam. Hátha elfelejtetted a jelszót: virtute puer!
Valóban elfelejtette már.
A kapus kergette kifelé a kopott embert.
– Ugyan ne alkalmatlankodjék már!
Leon elgondolkodott rajta magában, amíg az indóházig kocsizott, hogy hát vannak az életben olyan komédiások is, akik a koldus, a könyörgő, a hányt-vetett szerepét játsszák végig. Akiknek küldetésük lenézetni, leköpdöstetni, megrugdaltatni, gúnynevet viselni, s akik egyetlenegyszer sem emelik fel a fejüket a világ előtt, hogy megmondják az igazi nevüket. Játsszák élethíven a megvetett nyomorultat végig – és soha sem tudja meg róluk senki, hogy kik voltak??
