MOST JÖVÖK ÉN!
MOST JÖVÖK ÉN!
– Most jövök én! – e szóval csapott kardmarkolatára Falbenheim Hugó vezérőrnagy, a szent liga stratégiai lumene, midőn ki lett betűzve a „megnyert” sürgöny titka. Most azután hallgassanak el a deklamáló urak, a firkászok dugják a tollaikat a füleik mellé, most a kard fog vezényelni.
– Csak lassan a testtel! – mondá neki Nornenstein Octavian. – Nem kell azt a kardot még zörgetni. „Si vis bellum, para pacem.” Nekünk a nagy hadvezér, Józsue jelszavára van szükségünk: „állj meg nap!”, amíg államférfiaink pénzt tudnak szerezni a háborúhoz. Mert pénzzel járják a vásárt. Addig minden diplomatának esküdni kell mennyre-földre, hogy a béke örök időkre biztosítva van, hogy a kormányok között a legbensőbb egyetértés uralkodik, avégett, hogy a börze gyanútlanul fogadja a hasznos beruházásokra contrahált kölcsönt. Mert ha előre kikiáltjuk, hogy hadi felszerelésre s hadseregmozgósításra kell a pénz, olyan pánikot indítunk meg, hogy mikor senki sem kerget, akkor is szaladunk, s ahol nem lőnek, ott is elesünk. Azért nekünk nagyon a haditervünkbe illik, hogy azok, akiké a „szó” és a „toll”, még jó darabig beszéljenek és írjanak arról, hogy – ők vezetik a világtörténetet. Historice nekik kell a felszínen maradni. Párizsban hadd játsszák a kibékítő, az engesztelő, a komolyan intő szerepet, Berlinben esküdjenek a változhatlan jó barátságra. Mi pedig azalatt cselekedjünk. Ők arra valók, hogy tagadják el, amit mi teszünk, mi pedig, hogy tegyük meg, amit ők eltagadnak.
– Így már szeretem a magyarázatot.
– Most a legelső dolgom lesz Alienort hazahívni, s eljegyzését felbontani.
– És Etelváry herceggel mi történik?
– Azoknak az embereknek, akik csak beszélnek, a napja lejárt. A magyar törvényhozóktól senki sem kérdi, hogy mi történjék a külpolitikában. Ők adják a közkatonát, s többet nincs rá gondjuk.
– De hátha szeretik egymást?
– Kik? A képviselők a közkatonákat?
– Az ördögöt! Az eljegyzett fiatalok.
– Ugyan, ugyan, édes báró! Hát szokták azt valahol? – Ön tud sakkozni ugye, ha egy parasztot bevihetek az első sorba, felcserélem a királynéval, parasztnak csak nem hagyom ott? Alienornak most legelső dolga lesz ventre à terre nyargalni Ehrenbreitsteinba, ott a rég tervezett eljegyzést a princesszel végrehajtani.
– Lesz-e hozzá kedve? A princessz nagyon mostohán lett kistaffirozva a természettől.
– A természettől megtagadott „staffierung” hiányát kipótolja az atyai „kelengye”. – Ha valaki princessz, akkor okvetlenül szép.
– Azt is mondják, hogy igen csípős természete van: a környezete nem képes kiállni.
– Hát hiszen a világ elég nagy, hogy két házastárs elférjen benne. Nem féltem én Alienort, hogy neki asszony keserűséget tudjon okozni.
– Ez hát az ő dolguk lesz.
– Az összeköttetés meghitelesíti Alienor misszióját, azontúl nemcsak a mi nevünkben, de az egész szent szövetség égisze alatt cselekedhetik. És Alienor első cselszövő a világon. Annyit mondhatok!
– Kivéve Zárkány Napóleont, aki Alienort már egyszer szépen kiszabta abból a posztóból, amit mi valamennyien szőttünk.
– Annak nyakát szegjük. Falnak fog repülni a fejével.
– Aztán tovább?
– Akkor Alienor átmegy Hannoverbe, s a welf hívek táborában kiosztja az ordre du bataille-t. Ha azt bevégezte, ekkor aztán megy bride abattue Párizsba, közli az irányadó körökkel a felfedezett diplomáciai titkot. Azalatt én a bankárkonzorciumommal létrehozom a kölcsönt, valami nagy ipar- és vasútvállalat címe alatt, s mikor az megvan: – akkor jön azután Falbenheim altábornagy.
Falbenheim nem tarthatta vissza a mosolyt a hízelgő címelőlegezésre.
– Csak nagyon soká ne tartson ez a dolog.
– Amint Alienor hazaérkezik.
Másnap már Badenben volt Alienor.
– Hát mi bajod velem, hogy éjszaka nyargaltatsz haza?
Octavian fejedelem megmutatta neki azt a levelet, melyet Etelváry Miksa hercegnek írt.
– No ezt jó lett volna három nappal előbb közölnöd velem, mikor még a menyasszonyi ajándékokat nem vittem el neki.
– Pfuj! Nornenstein rendúr! Micsoda asszonyos kicsinyeskedés ez megint. Ilyen bagatellnek jutni most eszedbe! A te ajándékaidat úgyis utánad fogák hajigálni, ne búsulj. Most tudd meg további teendőidet. Ugyan kérlek, ne ásíts a szemembe!
– Légy mulattatóbb.
– Az leszek. Még ma este útra kelsz Ehrenbreitsteinba. A nagyfejedelem már értesítve van érkeztedről: a pályafőnél fog várni egész suite-jével, ő maga a nornensteini gárda ezredesi egyenruhájában, míg te az ehrenbreitsteini dzsidás őrnagyi egyenruhában jelensz meg.
– Potz element! Még színpadi kosztümöt is kapok?
– A peronnál a nornensteini himnuszt fogja megérkeztedkor játszani a zenekar.
– Ismerem. A „hymenaeus”-t a „Kék szakáll”-ból.
– De ugyan lehessen már veled egyszer három szót beszélni komolyan.
– Hát ne komizálj mindig.
– A nagyfejedelem leányát ott el fogod jegyezni.
– Úgy! Ez már elég komoly dolog.
– Arcképét tekintsd meg. Itt van.
– Nagyon megnyugtató látvány. Nem sok bajom lesz a féltékenységgel, azt látom.
– Gyermek vagy, ha azt hiszed, a legrútabb leányokból lesznek a legkacérabb nők – kedvező körülmények között.
– De ezzel meg egészen elijesztesz.
– Ah, bah! Ismerlek én téged. Az a francia herceg, aki a felesége szobájából kijövő házibarátnak ezt mondta: „comment? Sans y être obligé?” nagyon hasonlít te hozzád.
– No hát tovább!
– A nagyfejedelem el fog téged látni ajánlólevelekkel és további utasításokkal, amiket ismeretes furfangoddal végrehajtasz. Szükségesnek tartom figyelmedbe ajánlani, hogy amit rád bízok, annak a jó vagy rossz sikere nemcsak a közügyre, de a saját személyedre nézve is fölötte komoly dolog. A jó siker téged Nornenstein és Ehrenbreitstein egyesült fejedelemségek szuverén urává fog tenni.
– Balsiker esetén pedig, ha megkapnak, főbe lőnek.
– Hát hiszen más ember is meghal.
– Ezt nálad nélkül sohase tanultam volna meg. Köszönöm.
– Hogy mennyire komoly e misszió, amit rád bízok: azt megítélheted abból, hogy az összeg, amit rendelkezésedre bocsátok, nem kevesebb, mint egy félmillió.
– Ez már „hagyja magát hallani”.
Ezt el kell költened. Rendelkezni fogsz többel is. Brüsszelben egy nagyobbszerű kölcsön negotiatiójánál ügyességedtől fog függni, hogy egy milliót nyerj-e vagy kettőt? Én magam intézném el ez ügyeket, de ezer látcső kísér, s mindenütt megtudják, mit teszek. Terólad pedig mindenki azt tudja, hogy egy szeleburdi vagy, ki ha utazol, vadászni, lófuttatni jársz; Párizsba ha mégy, menyasszonyodnak vásárolsz trousseau-t, a nagykövetnél, az udvarnál „Schwarzer Pétert” játszol, s ha a bankárok ajtaján kopogtatsz, úgy az bizonyosan azért történik, hogy a magad számára szivattyúzod meg őket; notórius „tékozló fiú”. Ez álca alatt végrehajthatod a komoly küldetést, amit „Brutus”-nál nem gyanít senki. Tehát gondolkodjál végig a szerepeden. Itt vannak a félmillió értékig kiállított váltók, itt útikészleted becsomagolva, itt ajánlóleveleid, itt katonai egyenruhád. Ha estig értük jössz: indulhatsz az útra. Ha pedig nincs kedved a küldetést elfogadni, azt estig megmondod, s én keresek mást, akit ezzel megbízzak, te pedig mehetsz haza Budapestre, s folytathatod a „váltónyargalást”, amit én a legkellemetlenebb utazásmódnak tartok.
– Hahaha! öreg! – szólt Alienor nevetve, s belecsapott az apja tenyerébe. – Ettől ne tarts! De elviszem mindenedet, még a dzsidás jelmezedet is, s ha csak az kell, hogy az embereket egymással összeveszítsem: akkor ne félj, jól foglak kiszolgálni.
Octavian fejedelem e szónál megcsókolta Alienort.
– No! Ne nyald le a képemről a festéket!
…Még aznap este a legkésőbb induló vonattal útra kelt Alienor, legnagyobb elővigyázatból még csak egy inast sem víve magával.
– Most jövök én…
Ezt pedig nem Falbenheim Hugó vezérőrnagy mondta; hanem Falbenheim Pompeia baronesse. Ezúttal.
– Háromezer milliom tüzes ördög és pokol! – E rettentő üdvözlettel kívánt másnap jó reggelt Falbenheim vezérőrnagy Nornenstein Octavian fejedelemnek, ki nyugodtan szivarozott a reggelije mellett.
– De mi szükség van olyan nagyon sok pokolra, mikor egy is elég? – kérdé elbámulva a magas úr, s higgadt kedéllyel veré teás csészéje aljába a szivarhamut.
– Hallatlan gyalázat ez, uram! – szólt a tábornok, kardtokja végével csörrentve hozzá.
– No, mi az?
– Az, hogy princ Alienor az éjjel elszöktette a leányomat.
Már erre a szóra Octavian fejedelmet is ledobta a karszéke magáról, felugrott, s az égő szivart belehajítá a teába.
– Az nem igaz! – ordítá vissza. – Az ön leánya szöktette el Alienort!
– Az mindegy, ördög. Ők együtt szöktek. Önnek ez semmi baj, de én meg vagyok gyalázva!
– De tüzes mennykőt nem baj! Alienort ma délben Ehrenbreitsteinban várja a nagyfejedelem, akinek a leányát el kell vennie.
– Ahhoz nekem semmi közöm. Az én becsületem nem tűr foltot.
– A kék Úristenre Bajorországban! Vigyázott volna ön jobban a leányára! Minek nevelte oly szabadelvűen! Tartott volna szigorú rendet a házánál, most nem történt volna meg ez a katasztrófa.
– Csak katasztrófa? Ez nem katasztrófa! Ez point d’honneur! Nem ön adott-e nekik alkalmat a találkozásra százszor meg ezerszer?
– Bíztam a női erényben! Lehetetlennek tartottam ilyesmiről még álmodni is a mi köreinkben. Pfuj az ilyen világra!
– De én nem hagyom magamat meggyalázni! Én utánamegyek a princnek, s megölöm őt, ha leányomat el nem veszi.
– Én pedig megölöm őt, ha elveszi.
– Uram!
– Nos, mit uram?
– Itt csak egy módja van a helyrehozásnak.
– Tudom. De abból nem lesz semmi. „Vérségből” való princek rangukon alul csak morganatikus házasságot köthetnek.
– Ez sértés ellenem és leányom ellen!
– Minden halálos méregre a földön! Hát talán hízelkedő kedvemben legyek ma?
– Ezért önnek meg kell velem verekednie!
– Meg vagyunk mi már verve mind a ketten úgy, hogy jobban már meg nem verhetjük egymást. Ez a botrány fölér egy elvesztett hadjárattal, egy szétvert hadsereggel, egy kapitulált várral. S ezt mind ön vesztette el!
E szóra végső elkeseredés fogta el Falbenheim Hugó vezérőrnagyot, lecsatolta oldaláról a kardot, s odadobta azt Nornenstein Octavian fejedelem asztalára.
– Itt van! – tehát tessék! – szólt mélyen elérzékenyülve. – Ha én vesztettem el a hadjáratot: ne viseljem ezt a kardot tovább. Keressenek önök nálamnál jobb hadvezért a hadjáratukhoz. Én semmivé leszek.
Nornensteint a vezérőrnagy atyai elérzékenyülése csak még nagyobb dühbe hozta.
– Még utoljára ön fog itt sírva fakadni! Holott én vagyok veszettül megborotválva. Én elrontom fiamnak házasságát egy hercegasszonnyal, a leggazdagabb, hatalmasabb magyar dynasták egyikének egyetlen leányával, csak azért, hogy másnap összekeljen egy… egy…
– Falbenheim baronesse-el. Remélem.
– Igen baronesse-el, akinél még csak kezdődik az ember…
– Az ön fiánál meg már végződik az ember!
Ekkor meg Octavian kapta fel a kardot, s csapta oda az asztalhoz.
– Uram! Én nem szoktam sértegetéseket megtorlatlan hagyni!
– Annál jobb! akkor mégis verekedni fogunk!
S már közel voltak hozzá, hogy minden kihívás, cartell és párbajsegédek nélkül kardra kapjanak, s egymást összekaszabolják, amidőn éppen idején talált az ajtóban leskelődő Vendelin színpadi pontossággal megjelenni, egy ezüst tálcán levelet hozva Octavian fejedelem számára.
A komornyik láttára a két főúr abbahagyta a pogány lármát.
– Egy levél, magasság! – szólt mosolyogva Vendelin.
Octavian fejedelem elkapta azt a tálcáról, s feltette orrcsíptetőjét.
No igen. Ez biz Alienor írása. A levélben ez volt: „Kedves papa! Nehogy összeverekedjetek Falbenheimmal, sietek veled tudatni, hogy én még tegnap este összekeltem Falbenheim Pompeia baronesse-el, az alservorstadti templomban. Szeretett nőm jó eleve gondoskodott az egybekelést megelőző törvényes előkészületekről, s mi már, mint boldog házaspár, indulunk a mennyegzői útra, s egyenesen Párizsba megyünk, hová reménylem, mindkettőtök atyai áldása kísér. Írtam Falbenheimnak is. Egyébiránt amit rám bíztál, azt híven elvégeztem stb. stb.”
–Most már készen vagyunk – dörmögé Octavian, harminckétfelé tépve a levelet, s a kandallóba hajítva.
– Nos! mi az? – kérdé Falbenheim, ki nagyon különösnek találta azt, hogy egy levelet összetépnek, ahelyett, hogy neki is felolvasnák.
– Csak tessék hazamenni: otthon várja excellenciádat e levélnek a párja. Egyébiránt megmondhatom: a princ nőül vette már a baronesse-t. Az okos teremtés készen tartotta a fiókjában a diszpenzációt. Azért vannak az embernek püspök jó barátjai. Oly bizonyos volt a dolga felől. Pedig Alienor még tegnap Etelváry Rafaela hercegnővel járt jegyben. – Ehhez hát gratulálhatunk egymásnak. – Hanem most kezdődik a jó mulatság. – Ez a futóbolond, az én kedves fiam, most nem megy Ehrenbreitsteinba, ott nem tudja meg, hogy mi elintéznivaló van Dél-Németországban, nem viszi el a hadjárati tervet Hannoverbe, nem hágy nekem időt a bankárokkal negotiálni, ahelyett szalad egyenesen Párizsba, ott fellármázza a világot, meggyújtja a tűzaknákat: akkor aztán mehet ön neki egy világháborúnak a mi jó pénzügyminiszterünk salinenscheinjaival s a háromszázharminc nyugalmazott tábornokkal. Most már elmondhatja vezérőrnagy úr, hogy „most jövök én!” – Hanem én meg elmegyek. – Hej Vendelin! Készítsd el a fegyvereimet, megyünk medvevadászni Mármarosba.
Falbenheim látta, hogy itt semmi dolga sincsen többé: vette a kardját és eltávozott.
Octavian pedig dehogy készült vadászatra menni, levágta magát a karszékébe nagy búsan, s az öklére támasztotta fejét.
Vendelin a vett parancshoz híven előhordott puskát, vadásztarisznyát, kürtöt, háromlábú lesőszéket, kulacsot, étszeres kosarat, bundát és lábzsákot, mintha semmi sejtelemmel sem bírna az itt végbementek felől, s rakott mindent sorba, míg egyszer Octavian olyat ütött az asztalra, hogy minden edény táncra kerekedett rajta.
– Ne bosszants a készületeiddel.
– Hát nem megyünk medvét lőni Mármarosba?
– Nincs a mármarosi hegyekben olyan nagy medve, mint én vagyok, én pedig már meg vagyok lőve!
Vendelin aztán megint mindent elrakott szépen.
Mikor aztán eltakarította az asztalt, azt mondá Octavian fejedelemnek:
– Magasság! Nem jobb lett volna ahhoz a parasztgyerekhez, akit princ Alienor tartott keresztvízre, Pompeia baronesse-t hívatni keresztanyának?
