AZ OROSZLÁN, AKIT MEGÜTNEK
AZ OROSZLÁN, AKIT MEGÜTNEK
– Mi vagyunk a hibásak, kik őt elüldöztük – mondá a herceg, midőn Rafaela megmutatta neki azt a levelet. – „Ő szeretett valakit.”
– De ki lehetett az, akit jobban szeressen, mint engem? Kit szerethetett úgy, hogy azt el kellett titkolnia énelőttem?
– S most még őt felkeresni is kegyetlenség volna tőlünk. Tegyük el őt szépen a halottaink közé.
– Sohasem bocsátom azt meg magamnak.
Rafaelára oly kínos volt az a nap s a rákövetkező éj.
Minden útját összejárta a parknak, az erdőnek, azt hitte, szemközt fogja őt találni, amint visszajön, csak kegyetlen tréfa volt az egész, még éjjel is felkelt álmából, s átment Lívia szobájába, megnézni, hogy csakugyan nincs-e ott, hátha visszatért már.
Azután megpróbálta haragudni rá. Hálátlannak; rossz szívűnek nevezte magában. Előkereste büszkeségét. s ezzel a személyválogató igazságtalan bíróval mondatott ítéletet az eltávozottra: „Ő el tudott utasítani egy hercegi koronát magától, a koldus, a családtalan! Ízlelje hát az elhagyottság keserű kenyerét! Szentnek mutatta magát, szenvedélytelennek! iszonyodott a nők szerelmi bolondságaitól. S íme nem kívánja a csillagkoszorút sem az égen, sem a földön, nem akar zárdafejedelemnő lenni, sem egy herceg felesége, előbbvaló neki egy földi szerelem, melyet megbélyegez a titoktartás. Az nem lehet tiszta szerelem, amit bevallani nem szabad!”
S még nagyobbra nőtt az elkeseredése az eltávozott iránt, midőn atyjával találkozott szobájában. Az orvos mondá, hogy a hercegnek igen rossz éjszakája volt.
Rafaela megdöbbent tőle, mikor meglátta.
Akiről azt mondta pár nap előtt: „az én apám egy kis dandy!” kész öreg ember volt ma, kifáradt, sírba kész alak. Csak intve beszélt, szótlanul.
(„Volnál itt! hogy látnád őt most, te szívtelen leány!”)
Rafaela egy percre sem hagyta a herceget egyedül, igyekezett eszméit másfelé téríteni, beszélt neki közelgő mennyegzőjéről, hitegette vele, hogy milyen boldog fog lenni, dicsérte Alienort és fejedelmi atyját előtte, kíváncsiságot árult el megláthatni a tündérszép nornensteini székpalotát. Költött magára hiúságot, ámította őt büszkeségével, felfogta a ragyogás sugarait arcával, hogy annak visszfényét a beteg arcára vethesse.
Ebéd után, mely a hercegre nézve csak ételkóstolás volt, ismét ott maradt mellette, szokása szerint, míg elszunnyadt, és őrködött álma felett. Ha nyugtalan lett, kezét odatette keblére imádkozva. A herceg ismét érinté az imádkozó kezeket és mosolygott. Aztán föltekintett, elszomorodott, s azt mondá:
– Te vagy itt, Rafaela?
(„Csak én vagyok itt!”)
Rafaela már kezdte gyűlölni Líviát, s az eltűnése utáni délestén minden bimbót leszaggatott arról a fehér rózsáról, amelyről azt a hajéket szakíták, melyet mindketten az őskastély sírboltjában hagytak, s széttépve elszórta azokat az út porondjára.
Postakürt szólt a park útján végig, a szemközt járó szekerek nagy készséggel tértek ki az ügető postaszekér útjából. Dumka úr maga jött átvenni a postától a hercegnek szóló leveleket. Rafaela nem mulasztá el a jó öreget üdvözölni. Egy kis önzés is volt abban. Észre akarta vétetni magát, hogy itt van, – ha talán ő is kapott volna levelet. – Kitől várta azt? Ha mástól nem: hát talán Alienortól, hisz az igen természetes volna, hogy a hirtelen eltávozott vőlegény gyorsan tudassa menyasszonyával az indokot, mely mellőle elhívta, a bánatot, mit e kényszerűség miatt érzett, s az örömteljes napot, melyen ismét visszatér.
Dumka úr kitalálta gondolatját, s végigtekintve a levelek címein, alá s fel fordított tenyerével mutatá, hogy a hercegnő számára azok közt semmi sincs.
Rafaela aztán folytatta a feladatot, hogy kitudja: hány lépés az a rotunda, ami a park közepén a szökőkutat körülveszi, hányszor kell azt valakinek körüljárni, hogy akkora utat tegyen gyalog, mint innen Budapestig.
De alig tette meg a kerülő fele útját, amidőn a palota lépcsőzetén futva rohanni látja Dumka urat, kalap nélkül, ki aztán nem is, hogy a rotunda körútján sietett volna hozzá, hanem egyenesen keresztül vágott a szép vetett pázsiton, s annak valamennyi virágrabattján, a hercegnő felé.
Nagy dolognak kellett történni!
– Kegyelmes hercegnő! Siessen, az Istenért! A herceg rögtön meghal.
– Irgalom Istene! – sikolta fel Rafaela, s aztán nem kérdezősködött tovább, hanem elfogta Dumka úr karját, s egyenesen a pázsiton keresztül törve, sietett fel a palotába.
Mikor atyja szobájába ért, már akkor az orvost ott találta.
A herceg karszékében feküdt, s szaggatott, taszító lélegzetvétele tanúsítá, hogy szívgörcsökben szenved. Szempillái kínteljesen voltak leszorítva, homlokán a veríték gyöngyözött. Néha megnyíltak ajkai hirtelen, mintha kiáltani akarna.
Rafaela oda térdelt eléje.
– Atyám! Mi történt veled?
Az orvos felelt helyette.
– A herceg egy levelet kapott, annak a tartalma háborítá így fel, amidőn beléptem, az összegyűrt levél öklében volt, most ott hever lábai előtt.
Rafaela fölemelte az összegyűrt levelet.
A címer a papíron már tudatá vele, kitől jön az. A cserkoszorús vadember e jelmondattal: „In fortitudine virtus” (Erőben az erény) a Nornensteinok jelvénye.
A levelet Octavián fejedelem írta. Rafaela elolvasta azt
„Kegyelmes herceg!”
„Magasabb állami tekintetek kényszerítenek a fiam, Nornenstein Pratz Alienor tervezett egybekelési szándokát Etelváry Rafaela hercegnővel megmásítani. Nem nagyrabecsülésem változott önnek magas családja és bámulandó hercegkisasszonya iránt, hanem az európai konstellációk, melyek elutasíthatatlan kötelességemmé teszik személyes rokonszenveimet alárendelni a parancsoló erejű politikai kényszerűségnek. A boldogságnak hátrálni kell a ,misszió’ előtt. Ily boldogságtól fosztom meg fiamat, amidőn ily ,misszióval’ ruházom fel. A veszteség csak az enyim: a nyereség csak a szent ügyé. Ez ki fog minket menteni ön előtt.”
„Fogadja stb.”
Rafaela a levél olvasása után odaborult atyja keblére, s kezei közé szorítá jobbját.
– Áldassék Istennek szent neve, hogy ez így történt! Atyám! Nem bánat ez, hanem öröm nekem. Jobb hírt nem hozhatott volna nekünk a kerek világból semmi postagalamb. Rablánc esett le a kezemről: egy bilincs! Én köszönöm azt annak, aki feloldott alóla. Nézz rám! Nevetek! boldog vagyok. Óh, ne epeszd magad miatta. Isten gondviselése ez. Egy rossz jövendőtől szabadított meg engem. Most ismét a tied lehetek. Szerethetlek, veled maradhatok. Óh, milyen boldogság ez! Egy napra sem hagylak el többet soha! vesd ki a bánatot szívedből! Elmegyünk utazni együtt, a délszigetre, az örökzöld fák közé, az örök kék ég alá, s olyan derült lesz a mi lelkünk is. Hogy tudsz felindulni ily semmiség felett! Hát veszteség ez? – Ezután két szalmabábbal fogunk játszani!
Sikerült neki.
A beteget megnevetteté e szó. S ez a baj oly csodálatos. Feltámad egy rossz hírre, megenyhül egy sikerült tréfától.
Miksa herceg felemelkedett fektéből, s leányának fejét két keze közé fogva, sokáig nézett annak arcába.
Aztán keserűen felsóhajtott.
– S ők ezt a kincset elutasítják! Magasabb állami tekintetekből! Mi nekik nem vagyunk elég magasak! – De hát kicsodák ők, és kik vagyunk mi?
A főúr ennél a szónál elfeledé azt, hogy szenved: alakja kiegyenesedett, hangja megcsendült.
– Mi az ő büszkeségük alapja, ha velem szemközt állnak? Őseim sorában nádorok és bánok voltak, kiknek tetteit megörökíté a történet, míg a Nornensteinok viselt dolgairól csak a chronique scandaleuse beszél. Ha mi barbárok voltunk, de hazánkat szerettük, míg ők, német létükre, minden ellenségével Németországnak szövetkeztek, s hogy maguk apró királyok lehessenek, gátolták országuk naggyá lételét örökké. Mi béke idején iskolákat, könyvtárakat, múzeumokat alapítottunk, mikor még a Nornensteinok a káplánnal íratták alá a nevüket. Mi századokon át vérrel és vagyonnal védelmeztük a szentegyházat, míg ők egyebet se tettek, mint hogy a pápa papucsát elmentek megcsókolni. Nekünk szentség volt az oltár, nekik csak kohó, melyben tört bilincseiket forrasztják össze. Mi a népet védtük fegyverrel, védtük törvényekkel, megosztottuk vele kenyerünket, előjogainkat, míg őket a maguk népe nem ismeri másról mint zsarnokságaikról. Áruló nem volt családunkban soha: hős, vértanú elég, ők összeesküvők voltak minden uralkodó ellen, akinek csak hűséget esküdtek, s ha a mi családfánkon nincsenek is fejedelemnők nevei, de megnemesített balerinák nevei sincsenek, mint az övékén.
– Atyám! Az Istenért! Csendesülj le!
– Nem fogok lecsendesülni! Akarom, hogy ismerjenek meg valahára. Aki velem büszkeségben akar megmérkőzni, legyen mindenben jobb, mint én! Ismerjenek meg, hogy ki vagyok! Nem a déli szigetekre fogok bujdokolni, hanem odamegyek hozzájuk, ahol sark sarkat ér: s aztán lássuk, hogy ki lesz az erősebb! Velük voltam azért, hogy gátja legyek világbontó terveiknek. Most azt hiszik, hogy eljött az ideje a gátat félrelökni. Beszélnek új európai konstellaciókról. Legyen európai nevetséggé fennhéjázásuk!
A herceg arca lázas tűzben égett. Nyugtalanul járt-kelt heves léptekkel, s öklével szíve fölé vert, mintha végtusára hívná ezt az ő legnagyobb ellenségét.
Rafaela odaborult keblére.
– Óh atyám! édes jó atyám!
– Nekem álmatlan éjszakáim rémképe volt ez az eljegyzés, de azt hittem: szeretitek egymást, s nem akartam elszakítani, amit Isten kötött. Most ők szakítják széjjel. S én áldom érte csillagzatomat, hogy halálom óráján Istenben vetett bizalmamat visszaadta. De nem halok még meg nekik! Ne higgyék, hogy halálra sebeztek. Még találkozni fognak ők velem! Utolsó leheletemmel ráfújok kártyavárukra, s összeomlik az! Holnap utazunk Bécsbe, leányom. Nem! Még az éjjel. Nincs veszteni való idő.
Rafaela zokogva rogyott térdére, atyjának lábait átkarolva, mintha így akarná őt visszatartani.
– Kegyelmes uram – szólt az orvos –, az önnek halálát okozhatja.
– Akkor csak az történik velem, ami a jó katonával, aki a csatatéren hal meg. Készüljön útra, aki velem akar jönni.
Az indulatkitörés csodaerőt kölcsönzött roskatag alakjának. Mi fáj? Mi hibás, itt-amott, a veszni induló életszervekben? Abból nem érzett ez órában semmit.
Mint a jó katona nem érzi a kapott halálsebet – addig, amíg küzd – addig, amíg össze nem rogy.
