RAGYOGÓ VESZÉLY
RAGYOGÓ VESZÉLY
Fél év múlt el Etelváry Madelaine hercegasszony halála óta, amely napon a család letette a mély gyászt, s a fekete csipkék helyet adtak a fehér díszítésnek; azon a napon bontották fel a hercegasszony végrendeletét is, s felolvasták a hivatalos személyek, az aláíró tanúk s a meghívott hagyatékosok jelenlétében.
A hercegnő figyelme mindenkire kiterjedt; madame Corysande is megnyugodhatott, számára élte fogytáig tartó évdíj volt rendelve.
A hercegasszony végrendelete úgy volt szerkesztve, hogy legelébb is a cselédjeiről, azután a környezetéről emlékezett meg, úgy tért mindig feljebb a kedvenceire, közintézetekre, végezve általános örökösén, a férjén.
Líviáról egy nagyszerű alapítványban volt gondoskodva; a hercegnő patrociniumi joggal bírt a zajnai Szent Erzsébetről címzett zárda irányában: annak hagyott nevezetes összeget, oly feltétellel, hogy a megürült fejedelemnői állást az ő kegyes növelt leánya, Lívia foglalja el. A szent gyermeket ő fejedelemnővé avatta.
Rafaela kezében tartá Lívia kezét, mikor a végrendeletet felolvasták előttük, s úgy találta, hogy a leány reszket.
Rögtön utána Zárkány Napóleonról volt szó.
Lívia szívdobogása a lázig fokozódott.
A hercegasszony maga mondta toll alá végrendeletét: saját szavai voltak azok, miket most felolvastak.
Gyengédség és szeretet hangzott azokban. De semmi világos meghagyás. Leont egyszerűen férje szeretetébe ajánlá. Ezt hagyta neki. Semmi célzást nem tett, mely Rafaelára vonatkoznék. Ismerte leánya büszke természetét. Tudta jól, hogy az képes önakaratból, szerelemből meghódolni: de elajándékoztatni nem engedi magát senkitől, még egy halottól sem!
Lívia szívdobogása szűnni kezdett, s a reszketést hőség váltotta fel.
A végrendelet végrehajtásával, a család legderekabb hivatalnoka: Dumka úr lett megbízva.
A hivatalos tény bevégzése után a herceg megölelte leányát, és az arcát gyöngéden megcsókolá, mindenkivel kezet szorított, de Líviát legutoljára hagyta. Őelőtte tisztelettel hajtá meg magát. Máskor annak is meg szokta csókolni a homlokát, hiszen fogadott leánya volt, de most már fejedelemasszonyi jelölt.
– Tehát menyasszonyok volnánk most már mind a ketten – szólt Rafaela, felsóhajtva, mikor Líviával szobájába visszatért. – Az én vőlegényem csak egy földi fejedelem: a tied az ég királya. Én már megnyugodtam az enyimben… és te?
Lívia nem adott választ, de fejével intett tagadólag.
– Hogyan? Te nem? Te nem fogadod el a végrendelet hagyatékát? A fényes polcot? Te nem akarsz apácafejedelemnő lenni? Te elutasítod ezt a dicsőséget magadtól?
– Nem érzek arra magamban sem képességet, sem elég erényt. Vessen meg érte! Én nem akarok zárdaszűz lenni!
Rafaela e szóknál egész szenvedéllyel ölelte magához Líviát, s összevissza csókolá.
– Én? tégedet megvesselek, azért, hogy lemondasz a fényes rangról, amire százan versenyeznek, előkelő családok leányai? Sőt szeretlek, ölellek e szavadért! Te visszautasítod a végrendelet jótéteményét. Köszönöm ezt neked! Így nagy tehertől szabadítottál meg. Különben nekem kellett volna arra vállalkoznom, hogy lebeszéljelek róla, s az nekem nagy lelki tusába került volna: visszatartani egy tiszta lelket attól, hogy az égnek szentelje magát, s visszahozni őt ide ebbe a mi bűnös világunkba. Így nagyon jól van: te magad sem akarsz zárdába menni, még fejedelemnőnek sem. Inkább elfogadod a női hivatást, ha ideje eljön, minden terheivel, bánatával, csalódásaival. Inkább tűrsz nélkülözést s ha kell, önfeláldozást. Így szeretlek.
S csókjaival bizonyítá, mennyire szereti.
– Látod én is férjhez megyek – szólt Rafaela nagyot sóhajtva –, pedig ha végiggondolok azon, ami rám vár, nagyon elővesz a vágy, hogy magam foglaljam el azt a helyet, mely neked volt szánva, s a te vőlegényedet vegyem magaménak.
Líviának minden idege összerezzent.
Rafaela keblére téve kezét rebegé utána:
– Az én uramat és megváltómat.
Azután hosszan elhallgatott, szép fejét gondolatterhesen lecsüggesztve. Majd kitekintett ablakán és felsóhajtott.
– Már csak három hónapig leszek itten. Akkorra van kitűzve menyegzőnk. Belenyugodtam. Én fel fogom találni magamat mindenütt. Nem várom férjemtől azt, hogy angyal legyen, s amit más hibának tart, azt én emberi megszokásnak veendem. Engedelmes leszek és megelégedő. Igyekezni fogok tudatlan maradni s nem hallgatok a mendemondákra. Így nyugalmat biztosítok magam körül. Saját sorsom nemigen aggaszt engem, de mi lesz atyámból, ha én elhagyom? Én voltam egyetlen felvidítója életének. Nem tudott elaludni soha, míg engem meg nem csókolt. Én nem úgy nőttem fel, mint más nagyúri gyermek, akit az apja csak ünnepnapokon lát, s csak azért beszél vele, hogy megtudja, mennyire ment már a gouvernante-tal az angol nyelvben. Én kisgyermek koromban is mindig az atyám nyakán csüngtem, mindenüvé elvitt magával, ahova utazott. S cipőimet ő húzta fel mindig reggel. Maga tanított az első ábécére. Minden ruhácskámat, amiből kinőttem, félretette, ott vannak egy szekrényben sorban felaggatva, mint egy emlékgyűjtemény. Búskomorsága csak akkor enyhült, ha én beléptem hozzá. Orvosának sohasem mondta el, hogy mi baja, nekem kellett azt kivallatnom vele. Minthogy éjjel keveset tudott aludni, a délutáni álommal pótolta azt. De az meg álomlátásokat szokott neki hozni, s a szívbetegek álomlátásai vagy gyönyörteljesek vagy iszonytatók. Nekem kellett pamlagánál őrködnöm és figyelnem arcára, lélegzetvételére, töredezett szavaira, hogy megtudjam, mit álmodik most, rémület, iszonyat kínozza-e, hogy felébresszem belőle. Ki ébreszti fel őt ezentúl kínzó álmaiból?
Rafaela csüggedten ült le íróasztalához, melyen atyja arcképe állt.
– Ha magára fog maradni, egy évig nem él – suttogá a hercegnő.
Aztán egyszerre Lívia felé fordult, s oly gyorsan ragadta meg a leány kezét, hogy az szinte összerezzent bele.
– Hát te hová léssz, ha én férjhez megyek? Velem nem maradhatsz többé. Nekem férjem lesz, aki parancsol velem. El kell tőlem szoknod. Hát itt hogyan maradsz? Palotánk megüresül. Atyám szívbajával el fog utazni valamerre: tán a hyerès-i szigetekre vagy Kairóba. Kire maradsz, te kedves kicsikém?
– Az Isten majd gondot visel rám – szólt Lívia nyugodtan.
– Én gondoltam valamit. Régen főzöm azt már. Addig nem mondhattam azt meg senkinek, amíg jó anyám végrendeletét fel nem bontották, mert a te elhatározásodtól függött, hogy elfogadod-e a zárdafejedelemnői állást, vagy visszautasítod azt. Most már elindulhatok. Te megmaradsz elhatározásod mellett, hogy a végrendelet intézkedését, mely rólad szól, nem fogadod el. Csak Nornensteint várom vissza, nehány nap alatt meg kell érkeznie. Különben őróla bizonyos vagyok. Akkor nagy dolgokat fogsz tőlem hallani, amikből majd megtudod, hogy mi vagy te énnekem.
Lívia sejteni sem volt képes, hogy mi terve lehet Rafaelának. A következő napokban gyakran sétáltak együtt a parkban Rafaela, Lívia és az özvegy herceg.
– Vezessük ketten az én jó atyámat – mondta Rafaela, s egyik jobbról, másik balról akasztá magát a herceg karjába. A haraszt alatt tavaszi ibolyát kerestek, már egypár szál virított, amit találtak, összetették s azt Rafaela Miksa herceg gomblyukába tűzte.
– Az én apám egy kedves kis dandy! – ugye Lívia?
Egy napon aztán megérkezett Alienor. Bécsből jött, ajándékokat hozott Rafaela számára. Rafaela duzzogva fogadta, amiért Líviának semmit sem hozott, s azt kívánta tőle, hogy az ajándékokat ossza meg Líviával.
Aznap este hárman családi értekezést tartottak. Lívia nélkül. Másnap reggel kocsira ültek négyen, áthajtattak az őskastélyba, s meglátogatták a családi sírboltot.
Madelaine hercegnő márványemléke ott állt mar. A boldogult fekvő szobra művészi remekül faragva díszíté a kőravatalt. Imádkoztak, könnyeztek mellette.
A herceg megcsókolta a kőszobor homlokát.
Rafaela és Lívia hajdíszébe egy-egy fehér rózsa volt tűzve, a hercegnő kivette azt mindkettejük hajából, s odatette a szobor egymásra hajtott kezeibe.
Azután ő is megcsókolta a kezeket, Lívia is.
Este madame Corysande-nak rossz kedve volt, s valamit parancsoló hangon talált mondani Líviának –, csak szokása szerint.
Másnap Dumka úr korán reggel megjelent madame Corysande-nál, átadta neki egy szép újdonat új bőrtárcában az egész évre járó kegydíjat, amit a hercegnő végrendelete biztosított számára, s tudatá vele, hogy rendelkezésére áll az utazó hintó, bármikor akarja elhagyni a kastélyt.
Madame Corysande meg volt lepve, de inkább Alienorra gyanakodott, mint bárki másra, s midőn búcsúzni a hercegnőnél megjelent, ott találva Lívián kívül még Alienort is, erőt vett érzelmein: nem árult el semmi érzékenykedést, hálás szavakat szedett mondatokba, s megkímélte a társaságot minden teátrális jelenettől.
Lívia megsajnálta, mikor elment, utána akart indulni. Érezte, hogy annak jól fog esni, ha valakit megölelhet az itt maradók közül, hanem Rafaela megfogta a kezét és visszatartotta.
Ugyanakkor Alienor majd kitörte a lábát abban az igyekezetben, hogy a hölgyeket a lépcsőkön lekísérve, Líviát minden fordulónál jobb kéz felül eressze.
Líviának feltűnt, hogy Alienor eddigi kacér udvarlói modora egyszerre hódolatteljes tisztelgéssé alakult át.
Lovagolni mentek: mind a négyen, Rafaela, Lívia, a herceg és Alienor.
Rafaela előre bocsátá az atyját és Líviát.
– Gyönyörűen ül a lovon ez a kedves teremtés – mondá Alienornak elég hallhatólag.
Mikor visszatértek, mind a két hölgy szobájába távozott átöltözni.
Rafaela hamarább készen volt a maga toalettjével, mint Lívia. Ő sietett át amahhoz. Amit az nagyon szégyenelt: hogy olyan soká piperézte magát.
– Jól teszed! Én azt akarom, hogy szép légy. Én büszkélkedni akarok veled. Ne fésüld úgy fel a hajadat. Az nagyon gyermekes külsőt ad.
– Hát azt akarja a hercegnő, hogy matrónás külsőm legyen.
– Megállapodottabb. Komolyabb. Így.
S ő maga igazgatta el neki a választékait, lehúzva azokat halántékaira, hogy idősebbnek tessék.
Az ebédhez csak négyen jelentek meg, se az orvos, se a prépost, se Dumka úr nem voltak ma hivatalosak.
A társalgás nagyon vontatva ment. Meglátszott mindenkin, hogy csak szükségből keresi azt a tárgyat, amiről beszédet kezd. Más van a fejében.
Alienor háromszor is áthágta a tilalmat, hogy háborúhírekről nem fog beszélni, amiért aztán a beszédét a szó közepén szakítá félbe Rafaela gyöngéden szigorú intése. A herceget nem szabad izgatni e hírekkel.
Ebéd végével Alienornak meg lett engedve, hogy elmehet akármerre szivarozni. Idebenn nem szabad. Miksa hercegre nézve az ebéd utáni óra az a boldog idő, amelyben az álom önkényt meglepi. Éjszaka kerüli az. Ilyenkor, amint bágyadt fejét a karszék támlájára lehajtja, a karszék gépszerkezete a támlát félig hátradönti, hogy félfekve aludjék. Ezek drága pillanatok, amiket féltve kell őrizni.
A két leány ott maradt mellette.
Rafaela odaült a szék karjára, s legyezőjével hűsselte az alvót.
– Nézd minő szép, mikor alszik! Olyan mint egy szent! Ez a szép, sima márványhomlok! Ez a szenvedésektől megdicsősült arc! Ez a kimondhatlan szépségű ajk, melynek hallgatása is imádság! Ha sokáig nézek rá, valóságos glóriát látok arca körül. Van-e ennél szebb férfi a világon valahol? Nézd, most összevonja szemöldeit. A halavány vonásokon villanyos rángások cikáznak át, lélegzete szaggatott lesz, öklei reszketnek: nyög. Rossz álma van most. Óh, hányszor imádkoztam el róla e lidércnyomást. Jer ide, próbáld meg te is. – Így. Nézd. A két kezet összetenni a szíve fölött, aztán rebegni: „óh, Isten, légy hozzá irgalmas! Amen!” Látod? látod? Mily sikere van a te imádnak! Már nem nyög, nem szorítja össze ökleit, homloka elsimul. Arca mosolyogni kezd. Nézd azt a szelíd ragyogást e mosolygó ajkakon. Hagyd még a kezeidet szíve fölött. Most édeset álmodik. Most boldog. Most felmagasztosult.
Az alvó jobb kezét felemelte, s a szíve fölött imádkozó kezeket hirtelen eltakarta vele, gyönyörteljesen suttogva:
– Óh, Rafaela!
Azok Lívia kezei voltak.
Az alvó észrevette azt. Talán reszketésükről, s egy percre föltekintett
– Kegyed az, Lívia? köszönöm.
Lívia szemérmesen vonta ki kezeit az ő keze alól, mely a tovább alvó szíve fölött maradt. Most már csendes álma volt. Egy teljes óráig fel nem ébredt.
Ezen a napon egész estig a legderültebb kedélyben volt a herceg.
Este whisthez készültek.
Mikor már le akartak ülni: Alienor egy távsürgönyt kapott az atyjától, mely azt parancsolta neki, hogy rögtön keljen útra, különvonattal. Veszély a késedelemben.
Ennek tehát rögtön pakolni kellett.
– Azért nem bomlik meg az asztal – mondá Rafaela, mikor vőlegénye búcsút vett (mintha ez volna a legnagyobb veszteség az ő eltávoztából). – Játsszunk hárman, egy szalmabábbal.
A herceg örült az indítványnak, mint egy gyermek.
– Jatsszunk hárman! Jó lesz!
– Az én társam lesz a szalmabáb.
A herceg felsóhajtott. Lehet még a sóhajtásban is szarkazmus. Ebben az volt: „tartok tőle, hogy a tied lesz!”
– Ti pedig együtt lesztek Líviával.
A herceg mind kiejtette kezeiből a kevert kártyákat.
-– Ah, milyen ügyetlen vagy a kártyakeverésben.
Abban a percben pedig mar nem kellett a hercegnek attól tartani, amiért felsóhajtott. Hasztalan volt Rafaelának a szalmababot választani. A szalmabábot már viszi haza az ő magasságos apja, az nem fog őhozzá visszajönni többet, a meglopott sürgöny már megtette hatását. Az eljegyzést fel fogják bontani. Alienorra most már két uralkodó fejedelmi címer egyesítése vár. Az egyiken egy hableány, a másikon egy vadember, s ezek nagyon vágynak egymás keblére borulni. A herceg kezéből kiejtett kártyákért legelőbb lehajolt Rafaela, azt Lívia nem akarta engedni, ő igyekezett azokat felszedni: ezt megint a herceg nem engedhette meg. Így mind a hárman összekerültek – az asztal alatt, amin aztán nagyon jót nevettek mind a hárman. – Máskor a hercegre nézve merénylet volt a földre lehajolni. Most nem szédült el bele.
Sokáig tartott a játék. A hercegnek egész öröme telt benne, hogy ő és Lívia sok pénzt elnyertek Rafaelától és szalmabábjától.
Rafaelának kellett utoljára is figyelmeztetni Miksa herceget, hogy már ideje lesz a lefekvésre gondolni.
A jó éj kívánásnál Rafaela szeretettel csókolta és ölelte meg atyját, s éppen oly gyöngédségi nyilatkozatokkal vált meg Líviától.
Másnap már korán reggel felkölteté Líviát Rafaela.
A hercegnő igen korán szokott kelni. Az az életmódja volt, hogy amint a hajnal hasadt, rögtön felkelt, igen egyszerű házi öltönyt vett magára, s aztán Líviával együtt lekocsizott a parkba, ott volt egy tó, melynek vizét a beleömlő meleg ásványvízforrás folyton langyhűs állapotban tartotta: ott félóráig ketten versenyt úsztak, s aztán gyalog visszamentek a palotába.
– Használjuk fel még a rövid időt – monda Rafaela e napon Líviának –, úgysem soká tart már ez örömem is.
Az úszás után gyalog visszatérők szemközt találkoztak Miksa herceggel. A beteg férfi máskor egész éjjeli álmatlanság után csak reggel felé szokott elszenderülni, s azért későn kelt mindig. Most úgy örült neki, hogy a nap fölkeltét látja s a harmatot a füvön.
– Hogyan? Te már fenn vagy?
– Az éjjel igen jól aludtam, s azért korán lehetett kelnem.
– S nem várhattál bennünket haza, s elénk jöttél?
– Úgy van.
– Hogy fog majd az orvos csodálkozni, ha nem talál szobádban! Óh, mint szeretném én azt a te orvosodat nyugalomba helyezni!
– Hiszen majd nyugalomba fog ő lépni felőlem rövid időn, kedvesem.
– Óh, de nem úgy, ahogy te gondolod! Te rossz vagy. Látod!
A hercegnő csak olyankor tudott gyermeteg lenni, mikor atyjával beszélt.
Ez nap a reggelizés után Rafaela Líviát vállánál átölelve, a saját szobájába vitte, s aztán leültette a balsacra.
– Így. Most ülj velem szemközt. De most nem szabad nevetned. Igen komolyan fogok veled beszélni. S aztán ne hívj hercegnőnek.
– Jól van, kis mama.
– Semmi kis mama! Te nem vagy kisleány többé, te nagy, eladó leány vagy. Én téged férjhez akarlak adni.
– Ah!
– De ne csinálj ilyen gyermekes képet, mert akkor az egész tervem összedől s én elszomorodom, ha te mosolyogsz.
– Hiszed-e, hogy én szeretlek?
– Sőt bizonyosan tudom, hercegnő.
– Már megint „hercegnő!”
– Kedves Rafaela!
– Hát hogyan szeretlek?
– Mint édes testvérét.
– Nem igaz. Jobban szeretlek, úgy szeretlek, mint az édesanyámat. Lívia! Én téged édesanyámmá akarlak tenni.
– Hercegnő!
– Hívj nevemen! Én neked adom az atyámat.
Lívia egészen elveszté minden gondolatát e váratlan villámcsapásra.
– Nem értettél meg? Én azt akarom, hogy légy te az én atyám hitvese… Mért vetsz rám oly ijedt tekintetet?… Valami szörnyeszmének adtam kifejezést? Atyám ötvenéves, te húsz: leánya lehetnél, miként én az vagyok. És én tudnék oly férfit, amilyen ő, egész lelkemből szeretni. – De hát szerelmet kívánok-e én tőled? – Nem; csupán gyöngédséget. Mindenki tudja: atyám maga is, az orvosok véleményét. Ő a tudomány törvényszéke előtt halálra van ítélve. Ki van rá mondva, hogy rendes körülmények szerint egy évig él: gondos ápolás, gyöngédség mellett tán kettőig is, szokatlan lelki izgalom, felháborodás nehány nap alatt megölheti. Gondolhatok-e egyébre, mint arra, hogy az ő életét megtartsam? Te egy szent vagy. Anyám zárdafejedelemnővé akart tenni. Én másra gondoltam, arra, amit Szent József-házasságnak neveznek. Aminek köteléke a kölcsönös tisztelet. Te tiszteled őt, ő szeret téged. Egy család voltunk eddig is. S hátha megtörténnék az, ami nem tartozik a csodák közé, hogy a te gyöngédséged visszaadná őt az életnek? Én Istenem! miért ne gyógyulhatna meg egy szenvedő szív, egy szerető szív által? Megtudnád akkor, mennyi szeretet lakik ebben a szívben, s nem cserélnéd el a birtokát semmi hízelgő ifjoncért. Ha ő még egyszer boldog lenne! És teáltalad! Ha új öröm ifjítaná meg szép arcvonásait! Ha a boldogságot, mit évtizeden át megvont tőle a sors, most későre tartogatta volna fel számára! – De ne követeljünk az égtől egyszerre mindent. Maradjunk csak a jelennél. – Engem boldogtalanít az a gondolat, hogy őt elhagyjam egyedül, szerettelenül, ridegen. Ő nem panaszkodik arról, amit érez, amint nem kérkedik azzal, amit tesz. Élete egy folytonos munka, mely hazájának, a közjónak, az emberiségnek használ, de amelyről naplót nem vezet senki. Élete munkájáról nem a megtörtént dicsőség, hanem a megakadályozott balesetek beszélnek. Mennyi balsorsot elfordított az országról az ő eltitkolt, bölcsességteljes közbenjárása, mennyi romboló vésznek állt útjába akadályul, mennyi gonoszt tört össze fészkében, mielőtt tojáshéjából kipattanhatott volna, azt csak a férfikönnyek fogják elmondani egykor sírboltja előtt. E sírboltajtónak a kulcsa most a te kezedben van. Maradhat zárva sokáig, ha te úgy akarod. Napokat, hónapokat, éveket adhatsz az ő drága életéhez. Nem akarlak megvesztegetni a nagyravágyással. Nem beszélek neked a megosztott hercegi koronáról. Mit neked a világi hiúság? De szólok az ő mártírkoronájáról. Osszad meg vele ezt. Légy jótevője, boldogítója a népnek, a nyomorultaknak, s a minden árvák és özvegyek közt legárvább hazának! Óh, fogadd el férjül az én szegény atyámat!
Lívia azt hitte, hogy az ég szakad most rá, s agyonsújtják a hulló csillagok!
Oly védtelenül érezte magát, mint egy gyermek egy óriás ellenében.
Rafaela nem is várt tőle feleletet.
– Tudom, hogy megleptelek ez óhajommal, s kételyeidet látom, mert magam is megküzdöttem velük. Emlékezhetel rá, mikor jó anyám halála után találkoztunk, mit mondtam neked. Már akkor gondoltam erre. Mi lesz jó atyámból, ha én is elhagyom majd, ha egyedül marad? Miért gondoltam egyszerre terád? Hisz rangjabeli nő van elég a világon, ki két kézzel kapna az ő keze után, s tán korához illőt inkább kereshetne élettársul. De én ismerem nemünk rigolyáit, mindazok a nők, akiket közelből s messziről ismerek, az élő pokol volnának őrá nézve, kínoznák szeszélyeikkel, s amely nő nem őrizné meg jól az ő szeplőtlen becsületét, az őt megölné. Őt csak az bírhatja, aki mint egy oltárkép jön be az ő szentélyébe: nem asszony, de védszent. Te vagy az. Benned minden tökéletesség egyesül. Tőled minden hiba távol van. Sohasem árultad el egy sóhajtással is, hogy szívednek valami titkos vágya lehet. Hisz magad mondád: több voltam rád nézve, mint testvér: barátnőd voltam. Ha szeretnél valakit, azt nekem elébb kellett volna megtudnom, mint tenmagadnak. Képtelennek hiszlek oly végtelen tettetésre, hogy ezt előttem el tudtad volna titkolni. Ez olyan fájdalom volna nekem, amit nem tudnék megbocsátani!
(Ah! de hát vallhatja-e meg egy leány azt, hogy szeret, annak, akit vágytársnéjának hisz? S Lívia őt még most is annak hiszi!)
– Én azt gondoltam – folytatá Rafaela. – Íme itt van egy hölgy, aminőt valaki leimádkozhat az égből, akinek gyermekkorától a mai napig minden gondolatjáról lelkemmel állok jót. Ő eddig is családunk tagja volt, maradjon örökre az. Atyámnak eddig is kedvence volt. Ha én rosszalkodtam, azt mondta: „nézd, Lívia milyen jó”! Ő szeret téged. Mikor előhoztam neki ezt az eszmét, megcsókolt érte. S azt mondta: „igazad van. Csak a címe valtoznék. Nőmnek nevezné a világ, s én atyja maradnék ezentúl is. Nem is soká tartana rabsága. Legszebb hajadon korában lenne ismét szabad. De nem köti-e le őt egy boldogabb emlék?”
Lívia szédült; szemei előtt káprázatot játszott a világ.
– Ne szólj, ne húzd össze szemöldeidet, ne törd a fejedet azon, hogy mit felelj. Ismerem én minden kételyedet. Hat hónap óta tusakodom magam is azokkal. Nézd ezeket a leveleket, amiket rokonaimnak, nagynénéimnek írtam, s olvasd el a rájuk küldött válaszokat. Tudakozódtam előre, milyen néven veszi a társaság, ha atyám fogadott leányát veendi nőül. Elolvashatod, hogy mit feleltek rá. Megtudhatod, hogy mi véleménnyel vannak felőled. Nyílt, őszinte megbecsülés kész fogadni a születési rang magas köreiben. „A magyar főnemesség társasága csak a nem nemes előélet irányában ismer zárfalakat”; így szól az egyik. A másik példákat sorol fel, mik buzdításra szolgálnak. Több grófi nőrokonunkat láthattad azóta kastélyunkban megfordulni, azok mind „leánynézőbe” jöttek. S te nem is tudtál afelől, hogy téged megbírálni jöttek ide. Egytől egyig mind meghódítva mentek el innen, s üdvöt kívántak nekem e sugallatomért… A legutolsók voltak Nornensteinék, akikkel e tervemet közöltem. Tegnapelőtt hozta meg Alienor atyja válaszát. A büszke Nornensteini Pratz uralkodó család kész tisztelettel meghajolni a szív nemessége előtt, s Octavian fejedelem azt kívánja, hogy amidőn fia engem oltárhoz vezet, már akkor anyai áldást vigyek oda magammal: – a te áldásodat.
Lívia csak lefordult eszméletlenül, ájultan a pamlagról.
Mikor magához tért, saját szobájában lelte magát, ágyában fekve, Rafaela ott állt mellette az orvossal.
Mikor szemeit fölveté, Rafaela szelíden megcsókolá őt.
– Óh, milyen gyermek vagy te! – szólt feddő hangon hozzá. – Ugye, orvos úr, nem lesz semmi baja?
Az orvos biztosítá róla, hogy az eset nem aggodalomkeltő. Fiatal lányoknál gyakori tünet ez. Vérkeringési szabálytalanság. Gyógyítani sem kell, elmúlik magától.
– Kérem, doktor úr, menjen atyámhoz és nyugtassa meg.
Azután, hogy egyedül maradt Líviával, azt mondá neki:
– Kívánsz valamit kedvesem?
– Aludni – rebegé a leány.
Akkor aztán Rafaela maga leereszté ablakain a függönyöket, megigazítá vánkosait feje alatt, Lívia megfogta Rafaela kezét és ajkaihoz szorítá azt.
Rafaela gyöngéd enyelgéssel mondá neki:
– Ma még te csókolsz nekem kezet, holnap már én teneked.
Azzal egyedül hagyta őt: hadd tudjon aludni.
Az, dehogy aludni! Szegény boldogtalan leány! De arcra borulva zokogni ágyában, kétségbeesetten tördelni kezeit, s attól az ujjáról lehúzott vékony karikagyűrűtől kérni tanácsot, és azt csókjaival elhalmozni.
Hová fusson innen? – Csak az a kérdés.
Lehet-e azon rettentő talánynak megoldására találni, amit a sors eléje vetett? Mi kijárás van e tömkelegből?
Íme a legnemesebb férfi kínálja őt kezével. Rang, fény, gazdagság és igazi szeretet van eléje téve a sorstól. Ha semmi más érzés nem, a hála kötelezné rá, hogy annyi szeretetért viszonzásul adja mindenét, amije van: hűségét, szeretetét. Ha egy gondolatja van lelkében a büszkeségnek, úgy elhatározása nem lehet kétséges. Hercegnővé lenni, a köztisztelet legmagasabb polcára egyszerre fölemelkedni! De ő valóban szereti is azokat, akik őt úgy szeretik. Életét, fiatalságát fel tudná áldozni azért a férfiért, akit csak bámulni és tisztelni tanult, s ha azt kívánná tőle, hogy legyen szolgálója ezentúl, hódolattal teljesítené kívánatát. De az nejévé akarja őt tenni. Óh, ez rettenetes! S hogy válaszoljon erre? Hogy ejtse ki ezt a szót: „nem!” Mi okot adjon rá? Hogy álljon meg tekintete előtt, hogy viselje el azontúl az ő látását? S ha a tagadó válasz után hideg haraggal fordulnak el majd tőle mindazok, akik szerették, mivel védelmezze magát? Hová rejtőzzék el ítélő bírái elől, akit azt fogják rá kimondani: „neved vagy bűnös, vagy bolond?”
Óh, valóban, Leon sokkal jobban tette volna, ha akkor amidőn Nornenstein badeni táncestélyére elment, otthon marad, és nem keresi fel a szép Lorelei ezüst-arany hajfürteit, és nem találgatja az ő rejtélyeit, s cserébe a maga rejtélyeit nem találgattatja vele, hanem elébb nézi meg azt a medaillont, hogy nincs-e eltörve rajta az üveg, s aztán szépen leül levelet írni Líviához, ahogy sugallta neki valami. Most annak a leánynak volna egy menedéke a kétségbeesés sivatagában, min megnyugodjék. Felmutathatná azt a levelet a megkísértés nehéz órájában, s büszkén üdvözülten mondhatná: „Nézd: én szeretve vagyok! Ez a vékony kis gyűrű nászjegyem, s nincs az a hercegi koronája a kerek földnek, amiért én ezt elcseréljem!” – Akkor nem volna kénytelen eltakart orcával, szégyenpirulva futni innen: és nem mondhatni meg, miért?
Másnap reggel, mikor Rafaela felkeresé Líviát szobájában, hogy szokott najádi mulatságainak társául magával vigye, a szobát üresen találta, s Lívia asztalán egy levelet, mely hozzá volt címezve.
Felszakítá a levelet sebesen, s ezt olvasá belőle:
„Imádott hercegnő! Taszítson el, és vessen ki emlékéből engem. Én nem maradhatok itt tovább. Futnom kell innen. Legyek meghalva ön előtt. Szerencsétlen, de nem hálátlan. –”
Egyéb semmi.
Mikor ment el és mely úton, azt nem tudta megmondani senki.
Még csak egy úti felöltönyt sem vitt el magával.
Semmi útbaigazító nyom nem maradt utána.
Senki sem látta őt elmenni.
Sötét éjszaka, egyedül, erdei mellékutakon kellett elmenekülnie, hogy tanúja nem akadt hoválétének.
Mi üldözhette oly nagyon?
