A Bábolna istenasszony
A Bábolna istenasszony
Mint afféle keleti pusztázó nemzetnél szokás, minél rongyosabb az alsórendű népség, annál nagyobb pompával jár az előkelő rend; a kunnál is a vénasszony rongyot aggatott magára, a gyermek és a rabszolga mezítelen szaladgált, a gyalog embert, a pásztort állatbőr takarta; hanem aztán a fegyveres lovagokon ragyogott négyféle ország viselete, a papok aranyos kantusban jártak, s a fejedelem körül levő mindenféle hivatalosok azt sem tudták, miféle csodapompával különböztessék meg magukat.
Legelöl jöttek a kakastollas garaboncok, teveháton, tele aggatva csengettyűkkel, körülfonva rézláncokkal: csupa zenebona volt a megjelenésük; utánuk a főtáltos, a bokolabrás, nyolc fehér ló húzta szekéren: egész vég selyem volt tekerve a termete körül, válltól sarkig, alig tudott tőle lépni; a fején hegyes süveg, a nap aranycsillagával, kezében a kőfejsze, az áldozathoz való, a két karja vállig meztelen, vas és ezüst karperecekkel átszorítva. Szekerének a hosszú lőcseire lókoponyák voltak tűzve. Azután jött tizenkét fehér kutyától vont kétkerekű talyigán a jövendőmondó horkáz, hosszú, földig érő palástban, fejére farkasfej bőre van húzva, kezében a kígyóbőrrel bevont bot, oldaláról aranyláncon csüng alá az áldozatkehely, ami emberkoponyából van formálva; mellette lovagolnak fehér lovakon a „szűz legények”, akiknek hivataluk a szent tüzet forgatott kerékkel meggyújtani. A fejeiken fazék forma sisakokat viselnek, amiktől csak lefelé lehet látniok, hogy asszonyra ne nézhessenek: a lovaikat úgy vezették púpos hátú törpék. Majd a főcsakán jött fényes kíséretével, mindannyian délceg paripákon, amiknek a sörénye szirony közé volt fonva: még a nyerge is drágakövekkel volt kirakva valamennyinek, a dolmányuk boglártól ragyogó, selyemvirágokkal hímes.
Csak azután következett maga a fejedelem, Thatha, nyolc fehér bivalytól vontatott szekéren –, aminek abroncsra vont bíborkárpitjai voltak; rúdja és kerekei fényesen megaranyozva; a bivalyok nyakán csengő-bongó ezüstkolompok. Mikor megérkezett, hét kürtös fújt riadót, s a bokolabrás üdvözlő szókat mondott; de mindazt felülmúlta az a nagy rivallás, ami a köröndön belül fogadta az érkezőket; keverve volt abban a nevetés az üdvözlő szóval; de még a kutyaugatás sem maradt el belőle, s amilyen nehéz volna elhatározni, hogy a székely tanácsfők szelindekjei a maguk vad üvöltésével barátságos indulatukat akarják-e kifejezni a kunok szekérbe fogott ebei iránt, vagy az ellenkezőt, éppolyan bajos lenne kimondani, hogy a székelyek elfogadó zajában annak az örömnek volt-e meg a hangja, amit az ősvallásra visszaemlékezők érezhettek, mikor ezt a pogány szertartáshoz való ember- és állatsokaságot újra meg látták jelenni hazájukban, vagy pedig az elszörnyedés tört ki e hangokban az új tiszta hit megháborítása miatt?
A zaj csak akkor csendesült el, mikor a főcsakán és a fejedelem belépegetett a száldokfa köröndbe.
Minden székelynek visszatetszett az a szokás, hogy Kuthen előtte jött a fejedelemnek, aki neki még azonfelül apja is volt. Úgy illett volna, hogy a fiú az apját gyámolítsa, akinek arra valóban nagy szüksége is volt: öreg volt már és tehetetlen; nagy, potrohos termetét alig bírták a lábai; két karjával jobbra-balra fogózott a vezetőibe; el-elbotlott hosszú, asszonyos kantusában, ami csupa arany szövetből volt, megbélelve drága prémmel; a feje is csillogó lepellel letakarva, amit zománcos aranyabroncs tartott a homlokára szorítva; a szakálla zöldessárga volt a régiségtől; hanem azért gyöngyökkel átfűzve, s a bajusza két végét egy-egy nagy szem gyöngy húzta alá, a füle mögé csavarintva. Duzzadt arca, kimeredt veres szemei, vastag piros ajkai, egész tekintete egy eleven bálványt árultak el benne; akinek nincsen egyéb dolga, mint a gyönyörűséget egymásra halmozni: annak soha fogytát nem érezni. – Szolgái asszonyhajjal, diófalevéllel töltött vánkosokat hoznak utána; azokból csinálnak neki ülőhelyet, s mikor arra elhelyezték, kezébe adják a nagy fejedelmi botot, az aranybuzogánnyal, arra rátámaszkodhatik az állával; nehogy a fejét elejtse valahogy.
Annál délcegebb alak Kuthen vezér: amint rengő léptekkel a székely tanácsfők elé dobban, s ezüst nyelű kopjájára támaszkodva megáll a középen, üdvözletül hegyével lefelé fordítva a dárdát. Azután körülnéz, s megtalálva, akit keres, így szól Mike Sára asszonyhoz.
– Te hívtál, mi megjelentünk a Körültájban. Mit kívánsz tőlünk, férfilelkű asszony?
Mike Sára tiszteletből felállt a helyéről, s úgy beszélt a vezérhez.
– Kívánságomat tudattam már veled, kunok főcsakánja; nálunk, Székelyországban törvény tiltja a pogány vallás szertartásait. Az ősi tuhudun hit áldozatait eltöröltük: egyetértve nemzet és király. Újra kigyulladni az eloltott tüzeket nem engedjük. Ha tehát a kunok áldozása hasonlít a megtiltott tuhudun áldozáshoz, ti jövevények ugyanazon törvény alá estek, mint az itt lakozók: s tűztől, víztől eltiltattok.
(Ez volt a székely alaptörvényekben a legfőbb szentesítés.)
Kuthen vezér dacosan felhúzta a vállát.
– Én áldozár nem vagyok, nem tudom megmondani, mi az igazság, mi a bolondság. Láttam a világban bujdokolva hetvenhétféle oltárt, hetvenhétféle áldozással. Egyiket sem értettem meg. Láttam az akacirokat, láttam a kuttigurokat meg a pecsenyégeket, láttam a várkunokat, láttam a kozárokat meg a kabarokat, laktam együtt görögökkel, trákokkal, bolgárokkal, tatárokkal; mindenkinek az istenét sorra próbáltam: egy sem segített meg. Én nem hiszek a jó istenekben, csak a rossz istenekben: akik üldöznek, büntetnek, megvernek. Áldozatot nem azért hozok nekik, hogy segítsenek, hanem azért, hogy ne bántsanak. Ha tinektek olyan istenetek van, aki jókedvében jót is szokott tenni: adjatok belőle; én itt hagyom nektek az enyimet érette cserébe.
De erre a szóra Thatha fejedelem haragosan kiáltott fel, és vele együtt a táltos, horkáz, a bokolabrás, a garaboncsereg; a kutyák is üvöltöttek, mintha ők is tiltakoznának ez ajánlat ellen; pedig nekik csak veszedelmükre volt a szittya vallás.
Kuthen hátrafordítá a fejét, s dárdáját fenyegetésre emelve, szólt:
– A kutyák ordíthatnak; de a többiek hallgassanak! (Az apját, a fejedelmet még csak kutyába sem vette.)
Aztán két karját a dárda nyelére támasztva, azt mondá Mike Sárának:
– A mi mostani istenünk a Bábolna isten: Hallottad-e hírét?
– Sohasem hallottam.
– Pedig hallhattad volna. Sok cifra népe volt; míg én agyon nem vertem. Egész város vette körül, márványkő palotája volt: azt az apám pusztította el. A Bábolna isten aztán velünk jött: mi imádjuk.
– Nem ismerem.
– Pedig fajtád. Asszony. Hát majd mindjárt megismered: aztán majd mondjátok meg, hasonlít-e az a ti ősbálványaitokhoz, akiknek az áldozatát megtiltották a magyar királyok, visszatéríti-e ez a ti népeteket az ős tuhudun valláshoz? Hozzátok ide a Bábolna istent!
A kunok sokasága, mely a száldokfás körönd bejáratát elállta, utat nyitott, hogy a bálványisten előbbre kerülhessen. Azt azonban nem hozták a szabad ég alatt: egy nagy sátor volt föléje alkotva, veres perzsiai szövöttesből; azt huszonnégy garabonc emelte rudakon, úgy, hogy az előre tolt sátor egészen takarva tartá a bálványt: nem lehetett tudni, gyalog jön-e az, vagy szekéren? – Előtte azonban nagy zeneszóval és énekléssel járultak a dalosok, hegedűsök, a timboraverők, a tilinkó- és tárogatófúvók: s hangicsálták azokat a méla búbánatos dalokat, amik a magyarnak a szívét úgy felcsiklándozzák. Hajh, idebenn Székelyországban mind összetörették a hitbuzgó királyok ezeket a hangszereket: igen bölcsen; mert amit három pap a lelkébe prédikál a népnek, azt egy hegedű vagy egy tárogató egyszerre kiveri onnan. Íme most is, hogy dobognak a lábaikkal egynémely rabonbánok, amint ezt a zeneszót meghallják. Nem hiába nevezik a hegedűszót „ördögök litániájának”!
A bejárat előtt aztán megállt a sátor. A garaboncok elől széthúzták a kárpitokat, a dalosok, hegedűsök oldalt álltak, s arra a felnyílt sátorból előtámadt a Bábolna isten. Aranyos szekéren ült, amit tizenkét ifjú szép leány húzott, bíborhámba fogva. Mind mezítelenek: ahogy az Isten megalkotta őket; s amilyenek a papnéi, olyan a bálvány maga is: egy leplezetlen női szobor, aranyozott rézből, a fején napforma küllős koronával; talán Astarte vagy Mylitta, vagy ki tudja, hogy hítták annál a népnél, aki legelőször megalkotta? A kunok tán tizedik kézből vették azt el: megtették a maguk istenének, s elnevezték Bábolnának.
A székelyek csak elnémultak a nagy bámulat miatt, amint a tizenkét észbontó tündéralak elkezdett a zeneszóra a bálvány körül valami varázslattal teljes táncot járni.
Hanem Imola e látványra egyszerre sírva fakadt a sértett szemérem érzetétől, s mintha ő szégyenlené legjobban magát, sűrű hajával eltakarta az arcát, s odaveté magát az anyja keblére.
– Utcu la! – kacagott fel Opour Kevend, s vele együtt nevetett két kisebbik fia is. – A vitéz még sírva fakad! Hát ugye, hogy nem mindenben egyenlő a leány a férfival!
– Nem! – kiáltá Mike Sára, leányát magához karolva. – Ebben az egyben jobb! Ebben fölötte áll a férfinak! S jaj volna a székely nemzetnek, ha ennek a szüzei a Bábolna isten és fertelmes kíséretének láttára sírva nem fakadnának, s el nem dugnák az arcaikat.
Azzal leányának a fejét még jobban eltakarva özvegyi fátyolával, odafordult Kuthen vezérhez, s keserűen kifakadt ily szókkal
– Íme, ez az a bálvány, aki titeket hazátlanokká tesz; ez az, aki arra kényszerít, hogy országról országra bujdokoljatok, hogy minden ellenségnek üldözöttei legyetek: mert kilopja ez a férfiak szívéből a lelket, karjaikból az erőt, az asszonyoktól elveszi a hűséget, a gyermekektől a tiszteletet. Vész, pusztulás ez a bálvány annak a népnek, amely azt magával hordja; vész, pusztulás annak az országnak, ahol letelepszik vele! Jóslatot mondok neked, Kuthen vezér! Te derék férfi vagy, hős, vitéz és igaz ember, néped rokonom, mint a magyar: kívánnom kell, hogy boldog légy népeddel együtt a te új hazádban. De te szerencsétlenséget fogsz vinni a magyaroknak és magadnak, s a te dicső fejeddel gurigázni fognak az utcán a magyarok, s gázolni fogtok egymás vérében. És mindennek az okozója ez a fertelmes bálványisten!
S oly nagy volt az elkeseredés az asszony szívében, hogy indulatát nem bírva türtőztetni, a kezében levő aranycsákánnyal megsújtá a Bábolna bálványt, hogy az ércszobor nagyot csendült utána.
E vakmerő oltársértésre a kunok minden népe felzúdult, maga Thatha király is olyan haragba jött, hogy a buzogányával meg akarta hajítani a bálványát megbántá asszonyt, csakhogy kiejté azt tehetetlen kezéből, s a saját lábát ütötte meg vele. – Ki tudja, minő veszedelem támadhatott volna még ebből, ha egy hatalmas, erőteljes hang túl nem dörgi az egész lármazsivajt, s egy délceg férfi a székelyek közül oda nem lép a kunok és a székely asszonyok közé. Ez Szilamér volt, Opour Kevend legnagyobb fia.
– Engedd meg főrabonbán – szólt az ifjú –, hogy szót emelhessek a gyülekezetben.
– Ifjú vagy még – monda Káldor –, nem illetne meg a beszéd a tanácsban. Meggondoltad-e, hogy mit akarsz szólni?
– Meggondoltam.
– Gondold meg még egyszer.
– Bizony meggondoltam.
– Akkor beszélj.
Szilamér két karját egymásra téve, úgy állt, hogy a két nőt termetével eltakarja a kunok elől, s aztán beszélt csendesen remegő, de mély zengésű hangon.
– Székelyek és kunok, édes véreim! Halljátok szavamat. Nem messze Bálványosvártól, magas bércek között van egy kerek tó. A tuhudunok Ividő tavának hívták azt, az új vallás követői Szent Anna tavának nevezik. Szájról szájra hagyva él még a történet, hogy itt két testvér élt, két nagy sziklavárban, nagy pompa, gazdagság, bőség és hatalom lakta mind a kettőt. Egy nap az öregebb bátya várlakában egy nagy úr jelent meg; nyolc délceg paripa, aranyos csojtárral, szekerébe fogva. A várúr szemének megtetszett a nyolc ló: kérte drága pénzen, a vendég nem adta. Aztán ettek, ittak; víg lakozás után kockát hoztak elő. Játszottak ezüstben, játszottak aranyban. „Hopcihér”, az ördög, a várúrral tartott, a pénzt mind elnyerte. A jövevény vendég lovait tette fel: mind a nyolc paripát, az arany csojtárral. Az is odaveszett. Vendég úr gyalog ment világi útjára. Ez pedig nem volt más, mint Damasek isten. Másnap ment a bátya öccsét látogatni, nyolc elnyert paripán. Ilyen nincs senkinek! – dicsekvék előtte. No, énnekem szebb lesz, kérkedék az öccse: fogadásom állja. Fogadjunk mindenbe, egész birtokunkba, várunk, földünk bánja. Ha én hetednapra a te nyolc lovadnál pompásabb fogattal vágtatok be hozzád: enyém leszen minden; ha nem, te bírj mindent. Hat nap alatt az öcs előkerestette egész birtokáról a legszebb nyolc szüzet. A hetednap aztán mind levetkőztette a szép nyolc szűz leányt, ahogy anya szülte, és úgy befogatta aranyos szekérbe. De a nyolc szűz leány nem akart indítni. Csak a könnye folyott, csak az arca égett, de egyik se mozdult. Ekkor a vár ura felugrott a bakra, felkapta az ostort; odavágott véle az ostorhegyesre. Szép szelíd szűz lyányka, szöghajú Ividő volt az ostorhegyes. Vére kiserkedt rá, az ostorütésre. A lyány felkiáltott: Oh Damasek isten! Te hatalmas isten! Ne hagyd megcsúfolni szűz ártatlanságom! És abban a nyomban rémséges robajjal összeroskadt a vár, a vár palotástól, palota hegyestől; hegy, szikla erdőstől, mind alásüllyedett, mély tó fenekére, csak a nyolc szűz leány úszott a tó színén, fehér hattyúképpen. Így tett haragjában a Damasek isten! – Ezt a történetet én az anyámtól hallottam; tehát igaz. – Gondoljatok reá, istenek haragját nem jó felkölteni gyönge szűz leányok megcsúfolásával.
Az egész gyülekezet, kun és székely, mind mélyen meg volt indulva Szilamér beszéde után.
– Ez aztán a bölcs ifjú! – monda Kájon horkáz Zezárma táltosnak. – Igazi jó készültségű ifjú. Aki nemcsak a hadakozáshoz ért, de még a régen múlt történeteket is ismeri. S úgy folyik a szájából a beszéd, hogy hegedűvel lehetne kísérni. Csupa vers, amit mond. Ez aztán a helyes beszéd; nem olyan oktalan átkozódás, mint amit amaz asszony elcsergetett. Az asszony csak asszony, a férfi csak férfi.
Még maga Opour is meg volt a fiának a szónoklatával elégedve. Hisz Damasek isten dicsőségére volt az tartva.
Várta mindenki, hogy mit szól erre Kuthen.
Soká gondolkozott, leráncolt homlokkal, s szemenként megnézte az egész gyülekezetet, egyszerre aztán így szólt:
– Halljátok, székelyek! Megértettem eddig, hogy a mi istenünk, a Bábolna isten, itt a Székelyföldön nincs szívesen látva. Amit ez asszony mondott: jövendőbe látó őrjöngő jóslással, az engem fel nem tart. Amit eme derék ifjú beszélt, visszatekintve bölcs hátranézéssel az elmúltak tanulságaira, engem hátra nem ránt. Hanem az a sírás, amit ez a leány hallatott itt előttem, az visszariaszt és megtántorít. Sok nagy vízen átkeltem már népemmel és bálványommal együtt, átúsztattam az Etelt, a Bajkált, a Kürteltót, az Ister hét ágát; de ezen az egy könnycseppen nem tudok keresztülúsztatni. Amely országban a Bábolna istennő láttára ilyen könnycsepp jelenik meg a hajadon leányok szemében, ott az én Istenemnek megszűnt a hatalma. Ebben az egy könnycseppben jobban elsüllyed az, mintha az Arál-tó közepébe volna elmerítve. – Elköltözöm Székelyországotokon keresztül eskü, fogadás, szer mellett, anélkül, hogy áldozatot tennék a magam istenének. Sőt, zálogul itt hagyom nálatok a Bábolna istent; tartsátok rekesz alatt, amíg népemnek utolsó csapatja is ki nem tisztult innen: akkor adjátok ki, majd ha érte küldök.
Ez amilyen nagylelkű, éppolyan bölcs elhatározás volt a kunok csakánjától. Ezáltal egyszerre helyre lett állítva a testvéries egyetértés a kunok és székelyek között, megszüntetve a féltékenység keresztyénnél és őshitűnél – s egyúttal a kun népnek az előrevonulása is meggyorsítva. Most már ezek ugyan sietni fognak keresztülvonulni a Székelyföldön, hogy a zálogban hagyott bálványistenüket mentül hamarább megkaphassák.
Amint azonban ezt a szót kimondá Kuthen vezér, egy székely menyecske, aki a hársfák egyikére felkapaszkodva hallgatá a Körültáj tanácsát, vérszemet kapva, leoldá nyakából a kétujjú zekéjét; s azt ezzel a székely jelszóval: „Jeddre ne!” oly ügyesen hajító a Bábolna bálvány felé, hogy ez az istennő nyakába kerülve, annak az alakját hirtelen egész combtövig eltakarta, csak a két aranyos lábszár lógott ki alóla, ami nagy nevetséget szerzett nemcsak a székelyekben, de még a kunokban is, s erre a bátorításra minden oldalról előtörének a székely asszonyok, s valamennyien egy akkoriban dívott széles szövetet viselvén a ruhájukon fölül, amit fótának neveztek, ezzel nagy hirtelen úgy felöltöztették a Bábolna istennőnek mind a tizenkét szekérvontató leányait, hogy nem volt azokon többé semmi megbotránkozásra méltó.
Csak az öreg fejedelem, a potrohos Thatha nem akart beleegyezni a fia ítéletébe. A felkapott buzogányával megint csak saját magát vágta hátba, mikor Kuthenre akarta hajítani, azután meg odaveté magát hasra a bálvány lábaihoz, s a szekerének a kerekeit ölelte át, ordítozva, hogy ő nem engedi azt magától elvétetni. – Kuthen intett a kísérő vitézeinek, s azok négyen kezénél-lábánál fogva felkapták Thatha fejedelmet, s hogy ne ordítson olyan nagyon, megitatták egy kulacsból valami varázsitallal, amitől aztán megszűnt átkozódni, s engedte magát a szekerébe cepeltetni.
Íme tehát, amit a vének bölcsessége, a férfiak minden bátorsága nem bírt kivívni, elnyerte egy leány könnyező két szeme.
Maga mondta azt a kunok főcsakánja, Kuthen vezér.
Igaz-e, nem-e, amit mondott? Azt ember nem tudhatja. A szívekbe nem lehet látni. – Vajontén csakugyan Imola könnyrefakadása térítette-e arra a gondolatra, hogy a Bábolna istennőt elhagyja magától? Vagy pedig maga is régen főzte már azt a fejében, s egészen igazat adott annak az asszonynak, aki azzal fenyegette meg, hogy az a bálvány teszi az ő népét hazátlanná, földönfutóvá, s lelkében megrezzent annak a jóslata előtt, bárha nyelvével tagadta is a hitét benne? Ki felelhet erre? Annyi tudni való, hogy soha Kuthen vezér a makrai száldokfás dombon elhagyott Bábolna istenasszonyért vissza nem küldte a maga embereit, hanem nagy hirtelen átköltözött a Honárkán, az Etele útján, a Rapsonné útján, s mikor Deés alá megérkezett, ott az Őrhalmon nagy máglyát rakatott nyergekből, s azon a vén Thathát, valamennyi feleségével együtt megégetteté; a tevéket is agyonüttette, s együtt elsíroltatá Thatha hamvaival, rézkopját, aranybuzogányt, koronát, sarkantyút mind odarakatott mellé. – Szokás volt ez a vándor népeknél, hogy a megvénhedett fejedelmet nem vitték át az új ország határán, ahol le akartak telepedni, hanem a két ország közötti legmagasabb hegyen megölték, megégették és eltemették. Így tettek a magyarok is Álmos fejedelmükkel.
Hanem azért mégsem kerülhette el a jó Kuthen fejedelem azt a nehéz jóslatot, mit a székely alirumna ivadék mondott felgerjedésében, hogy a fejével fognak gurigázni az utcán a magyarok. Bizony az lett a vége. S térdig gázolt a két testvérnemzet egymás vérében nemsokára, ahogy azt Mike Sára megjövendölé.
A száldokfás köröndben pedig ott maradt a Bábolna istennő, papnők nélkül, zenészek nélkül, imádók nélkül: nyakába vetett panyóka zekével megcsúfolt istenszobor. Aki háborúságára született a nemzeteknek, aki miatt irtóháborúkat viseltek trákok, gepidák, szarmaták, massagéták, agathirsok, kunok, egymástól elfoglalták, s meghódoltak előtte, hordozták két világrészen keresztül, míg utoljára egy olyan nép között zátonylottak meg vele, amely szégyenli magát előtte, s azt mondja az istennőnek: „Eredj, takard el meztelenségedet!” S azzal megszűnt isten lenni.
– Ki fogja őrizni ezt a bálványt? – kérdezé Káldor, a főrabonbán.
– „Én!”
– „Én!”
Egyszerre két szó is hangzott fel. Opour Kevend és Rapsonné szóltak.
Ha valaki ráért volna megvigyázni a vénhedt tündérnő arcát, attól a perctől fogva, amidőn a Bábolna és papnői a sátor alól kibontakoztak, megdöbbent volna attól az átváltozástól, ami ez arccal történt. Már maga az alak, mely eddig karikára görbedve gunnyasztott, térdéhez értetett állal, egyszerre kiegyenesedett, a százéves csontok délceg alakká merevültek ki; a beesett szemek elkezdtek ragyogni, a száz ráncú pofák kigömbölyödtek a mosolygástól, s az igézet alatt a hirtelen oda tekintőnek úgy rémlhetett, mintha előtte állna ismét az a mesés tündér, aki annyi férfiszívet tört egykor cseréppé –, mintha valóban birtokában volna az a bűvös asszony annak a kantéros kenőcsnek, amitől még a legrútabb boszorkány is egyszerre deli cifra asszonnyá változik által. Ez a bálvány, ez a tánc, ez a zene felkölté benne az emlékezetet. A vér újra felforrott szívében, s csiklandani kezdte alvó érzékeit: kevés kellett volna hozzá, hogy oda szökkenjen a táncolók közé „hopp hírével!”, s rákezdje a „szép asszonyok” táncát. Minden íze apróra reszketett, s őrjöngő mosolygásra nyíltak fel ajkai.
– Én őrzöm meg a bálványt! – kiálta hevesen, Káldor felszólítására.
A főrabonbán csillapító kézmozdulattal inte Rapsonnénak.
– Nem te, húgám. Az nem neked való. A te váradban már ott van a kápolna, a Szűz Mária-képpel. Ez a kettő egymással meg nem fér. Te csak imádd a Szent Szüzet. – Majd elviszi őrizetre Opour Kevend rabonbán öcsénk a Bábolnaképet a maga várába, a Bálványosba. Ott még helyet találhat, amíg a kunok érte nem küldenek. Most oszoljatok haza békességgel. Minden indulatot itt hagyjatok, magatokkal semmit haza ne vigyetek.
Ősi szokás szerint mindegyike a jelenlevőknek a nagy száldokfákról egy-egy csivatag sarjúhajtást tört le, s annak a leveleit maga előtt elhinté, annak a jeléül, hogy minden indulatot elszór magától, ami tanácstársai ellen gerjedt a lelkében. S nagyon őrizkedett mindenki csak egy levelet is felvenni a földre hintettekből, mert megeshetnék, hogy az elhajítónak valami indulatát magával vinné el.
Hanem amint Imola elszórta maga elé a hársfaleveleket, voltak, akik megvigyázták, hova hullanak el azok.
Opour Kevend három fia legutolsónak maradt az eltávozásnál. S mikor egyedül maradtak, mind a hárman oda rohantak, ahol Imola elszórta a hársleveleket. Egyet mindenik felkapott belőle.
– Én ezt a leányt elragadom! – lihegé Iszla.
– Én ezt a leányt megölöm! – dörmögé Zsombor.
– Én ezért a leányért meghalok! – sóhajtá Szilamér.
S elvitte magával mindenik a leányszórta levelet: vajh, ki milyen indulatát vitte el a levélhintőnek?
