A Körültáj
A Körültáj
Micsoda Belzázár palotájának a pompája a székely ősök tanácsdombjához képest!
Egy kerek domb tetején száz hársfa körbe ültetve, ötszáz éves valamennyi, a távolból olyan, mint egy boltkupolás szentegyház. A száz élő oszlop oly terjedelmessé vastagodott az idővel, hogy a két fa közei csak ablakoknak látszanak már; a vastag gyökerek messze elnyúlva, egymásba fonódva a földszín felett, az egész belsejét a körnek beterítik, míg lombsátoraik fenn a magasban összeborulnak, s oly mennyezetet képeznek, amin napsugár át nem tör, zápor keresztül nem ver. A székely tuhudun vallás szent fája, a száldok, mikor virágjában van, arannyal húzza be az egész kupolát, s illatával az egész rónát betölti; alatta az ezernyi fülemüle, pacsirta zengi dalait az Úrhoz. Nem volt ennél szebb istenháza Salamon királynak!
Egy oldalán tág kapu van hagyva a száldokfás körnek, olyan nagy, mint egy diadalív. Azon keresztül a székely havasokra látni, a várakkal koronázott hegyormokra: – fölséges egy látvány; és körös-körül a hársfák között minden élő közle új meg új tájt mutogat a gyönyörű háromszéki rónán, kanyargó folyamokkal, kéklő bércfalakkal, kacagó mezőkkel. Talán ezért nevezték a gyűlés helyét Körültájnak.
E nyitott boltív bejáratánál van az áldozatkő; egy óriási koloncra egy még roppantabb kőlap fektetve. Benn az élő teremben pedig a boltívvel átellenes félkörben van elhelyezve huszonhárom fehér lapos kő. Ez a huszonhárom székely törzsnek az ülőhelye. Középen a legmagasabb kő a főrabonbán ülőszéke.
Ez volt az ősvallás korszakában az áldozatok helye. (A legrégibb hagyományokban Moya, majd Moxa: mai nap Maksa a neve.)
A tűzáldozatokat hitbuzgó királyaink törvény által megtiltották, hanem azért a tanácsdomb meg lett hagyva gyülekezési helynek, s azt is még hosszú időn át „áldozatnak” nevezték. – Pedig már nem gyújtották meg a gyulák (a tuhudun főpapok) a szent tüzet kerékforgatással az oltárkövön; nem ölték le a fehér lovat a táltosok; nem itták meg a vérét a daliák a szent forrás vizével keverve; (ámbár még voltak számosan, akik emlékeztek azokra az időkre, amikor így tisztelték az Istent; sőt némelyek még most is így végzik azt titokban). – Ez idő szerint az oltárkőre csupán a nemzeti ereklyék vannak elhelyezve, Bálványosvárból a kőpajzsok az alaptörvényekkel, Bondavárból az áldozatkehely, Torjáról a turulos zászló: mindezeket a legjobb vitézek őrzik, akik dárdahegyeikkel távoltartják a sokaságot. Két óriási dalia, keresztbe tett alabárdokkal tartja elzárva az oltárkőhöz vezető lépcsőket.
A sziklák tetején még ott látható az a három, egymásra tett pad alakú csompó, amit Kupa kövének neveznek; a magas völgyből még egyre szakad alá a zúgó patak, mely az „Úr kútjából” támad, ott, ahol az az óriási bükkfa látszik; de már sem a kövön, sem a forrásnál nem áldoznak; lenn a völgyben építik az új vallás templomát (ma is fennáll). Ám azért az emléke az őshitnek még a mai ivadékra is átszállt: az Úr kútja főfájást gyógyít, s aki iszik belőle, csomót köt a bükk ágára.
Amint az első hajnalsugár kilövell a havasok mögül, szerteszét az egész vidéken megszólalnak a kürtök, s minden oldalról érkeznek a székely törzsek fejei, erős kíséreteikkel. Legelsőnek érkezik meg az udvarhelyi főrabonbán Káldor István. Törvény szerint ugyan székelyek grófja volna már a címe, de még mindig a régit tartják. Öreg ember már: három tatárjárást megért, ha levágnák a száldokfát, amit születésekor ültettek, megtudnák a gyűrűiből, hogy csak egy esztendő hiányzik neki a százból. Azért még egyenesen áll, mint a fenyőszál, s nem is támaszkodik az aranycsákányára; övéig rengő szakálla olyan fehér, mint az ezüst, s sűrű hótiszta haja befonatlan omlik vállaira: a keresztyének így viselik. A szemei oly élesek még most is, hogy a félsötétben is megismer minden arcot. Tiszteli őt minden ember, mert tudják, hogy igazságos. Két horkáz cipeli utána a „varázsdobot”, mely hajdan az áldozatnál szolgált, most pedig az ítéletkimondáshoz ad jelt.
Azután rendben érkeznek a Zelemérek, a Vacmán-törzsből, Kalandos, Dindár a Megyesekből, Bánd, Ropó, Libancs a Pethes-ágból, Sámsond a Telegdek sarja, Maka a rabonbán, Kada, Zaklató, Ozdor a Szomorú-ágból; – a királyi udvarnál a száz székely testőr mellett vezérkedett Ika, Póka, az Opoulet unokája, Domboru a Zábrán nemből, Nyújtód, a Domonkosok őse. – Az a rend, hogy a család feje az őt megillető kövön helyet foglal, a hozzátartozók, a levente fiak pedig a háta mögé állnak kivont kardokkal. Maguk a családfők, a hatalom és tisztség jelvényeül egy-egy aranycsákányt viselnek, hosszú, görcsös vadkörtefanyéllel.
Kívül a hárskörön gyülekezik a nép, férfi, asszony, gyermek, mindenki hallgatja a tanácstartó áldozatot; de ide a szentélybe csak a családfők és azoknak a felnőtt fiai jöhetnek be. Panasztevő felek, idegenek a kör elején állanak fel, azoknak a számára nincsenek ülőhelyek.
Nagy pompával érkezik meg a hatalmas Sándour János rabonbán is, fiával, Ompollyal, aki tisztében következik, a másikat, Ipolyt, papnak neveli, mert buzgó keresztyén.
Csak négy kőszék maradt még betöltetlen: az egyikről mindenki tudja, hogy az a fiúleány Veneturné helye, akit gonosz tetteiért a tanács megfosztott attól a tisztességtől, hogy a törzsét itten képviselje. A másik hely szintén fiúleányra vár. Az a hírhedett Rapsonné helye, akinek elég oka van késedelmeskedni; mert messze lakik, s öreg asszony már. Még akkor tündérek és óriások világa volt Erdélyországban, amikor Rapsonné meg az ő öccse, Firéne csodaszép menyecskék valának: bizony, most már a száz esztendőn régen túl van. S csak zselyeszékben tud idáig jönni, s mikor leültetik a helyére, az orra hegye majd a térdit éri.
Héj, Rapsonné asszony, hol van az már, mikor kegyelmed tündéri szépsége még az ördögöt is úgy elbolondította, hogy kívánságára kőutat épített a várától egész Kolozsvárig. Régen volt ez már. De azért, hogy Rapsonné asszony fiatal korában az ördög arája volt, most igaz keresztyén hitű lélek; az ördöggel is csak azért csináltatta azt az utat, hogy Kolozsvárra bejárhasson misére: most pedig már maga tart kápolnát, abban dominikánus baráttal miséztet, s egész nap imádkozik és kuruzsol. Nagy tudománya van benne, hogyan kell a pogány babonákból keresztyén babonákat formálni. Azonban egy körültáji áldozatról el nem maradna, s a gyülekezetben mindig övé az első és utolsó szó. Ékesszólásától rettegnek a magyarok!
Még Mike Sára asszony maga van hátra; de az ő késedelmét megértheti, aki tudja, hogy neki az Olt átjáratait kell őrizni, amíg a kunok fejei megérkeznek, akik a Körültájra híva vannak. Ő csak azoknak a kíséretében jő fel majd.
Hanem, hogy Opour Kevend rabonbán uram legutoljára marad, az tőle tiszta kevélység; mivelhogy csak a szomszédos Bálványosvárból kell alájönnie: ő bizonnyal előbb áldomást tartott odahaza. Mindenki tudja felőle, hogy ő még az ősvallás híve, s Bálványosvárban a Damaseket imádják, s a forrásnál áldoznak; de senkinek sincs kedve ezért belekapcáskodni, mert mind maga, mind a három fia igen hatalmas emberek. Ő ül a balról levő legszélső kövön, s közte és a szomszédja közt van a Veneturné üres ülőhelye, aminek a szomszédja eléggé örül. Az átellenben levő szélső kőpad pedig a Mike Sáráé.
Azért örül pedig az Opour Kevend szomszédja olyan nagyon annak, hogy messze esik tőle, mert a rabonbán nemcsak a három fiát szokta elhozni magával, hanem még azonfölül a hím oroszlánját is, amit a szájába vetett zablánál fogva bocsát a kezén. Ámbátor a székely nem szokott megijedni a medvétől és a mándructól sem, de mégis egy oroszlán nem kellemetes szomszéd, ha mindjárt tejes haricskán nevelték is fel.
Kevend úrnak nagy gyönyörűsége van abban, hogy ő egy oroszlánt vezethet pórázon. Bír vele: ő annak az ura. Amerre megy, az emberek félve kotródnak előle szerteszét – s mikor leül, zsámolyul használja a lába alá az oroszlán fejét. – Pedig az ábrázatja is elég marcona volna arra, hogy a rátekintőben feltámassza a félszt. Összevissza hasogatva sebhelyektől, amiket nem ellenség vagdalt oda, hanem a saját keze. Az ősvalláskövetők a kedves halottaik temetésénél az arcukat szokták felhasogatni: vérrel siratták el, nem gyáva könnyel. Kevend sok ilyen kedves halottat elsiratott már. S aztán minden sebhely egy emlékeztető jel a halottnak megnyugtatást adó bosszúállásra. Neki és a fiainak három varkocsba fonva csüng a haja kétoldalt és hátul, elöl a homlok leborotválva. Az álla közepén hiányzik a szakáll, azt a helyet az újszülött gyermeknél tüzes vassal égeti meg a billogos (bilochus). Ez az őshitűeknél a felavatás; mint a Jézus-követőknél a keresztség.
Amint az öreg Kevend úr, senkit nem üdvözölve a tanácsban, nagy dölyfösen leül a tanácskőre, lábát elnyújtva az oroszlán sörényes nyakán, a három legényfia odaáll körüle, jobbról a Szilamér, balról a Zsombor, háta mögött az Iszla.
Szilamér a legidősebb; délceg, magas alak, hosszúkás tojásdad arccal, szép, szelíd tűzű barna szemekkel: gesztenyeszín haja és szakálla. Ez bizonyosan az anyja képmására ütött, mert az apja szegletes vonásaiból alig van benne valami; – ellenben a középső, Zsombor, szakasztott mása az apjának, mintha csak a száján köpte volna ki: ugyanaz a tömzsi, széles vállú termet, azok az előreülő pofacsontok, az a kettős áll, agyarkodó száj, villogó parázsszemek, az egyik szemöldöke éppen úgy húzódik lefelé, a másik meg fölfelé; még a hangja recsegésével is úgy utánozza az apját; ezért is ő az igazi kedvence. A legifjabb, Iszla, széles képű, vastag ajkú kamasz; kiülő bikaszemekkel, alig serkedő bajusszal, kenderszőke hajjal, a bal arcán van egy nagy fekete szemölcs. Három különböző anya szülte ám ezeket! Kevend úr úgy bánt az asszonyfélével, hogy „adom s veszem”.
Végre jelenté a kürtszó, hogy a huszonkettedik „ág” is megérkezett.
A zöld boltíven át közeledett, lováról leszállva, Mike Sára asszony. Neki is a hosszú nyelű aranycsákány volt a kezében. De nemcsak egyedül jöve el; hanem a leányát is magával hozta. Teremtő szent Isten! De megremekeltél, mikor ezt alkottad, akárkinek az oldalbordájából vetted! Milyen délceg termet; karcsú, de hatalmas; minden mozdulata csupa ideg, minden tekintete csupa lélek; aranyszínű haja sarkáig takarja; szája akkor mond legtöbbet, amikor csukva van; de a két szemének a tüzét ember legyen, aki kiállja. Nem is jó ránézni erre az alakra: mert aki meglátja, hogy a keble azt a bőrpáncélt hogy feszíti széjjel, még eszét veszti bele.
A leány oldalán kard volt; mikor az anyja leült a tanácskőre, ő is kihúzta azt, mint a többi legények, s odaállt az anyja mellé.
– Ki az ott?
– Mit keres az ottan? – kiálta fel egyszerre Rapsonné és Kevend úr; de Rapsonné még egy szusszal hamarább.
Mike Sára asszony nagy nyugodtan felelt.
– Ez az én leányom: Imola.
– Mit keres egy leány az áldozathelyen? – kiálta Kevend úr.
– Azt, amit a legényfiak. Olvastassa fel kegyelmed magának, rabonbán uram, Szent László királynak törvényét, abból megértheti, hogy ha egyike a székely ágnak fiban kihal, annak minden birtoka és hatalma szálljon a leányágra, s akit fiúleánynak neveznek, csak olyan legyen mindenekben, mint a férfi.
– Köpök az ilyen törvényre!
– Akkor köp kend az egész székely nemzetre, aki ezt a törvényt maga hozta a csíkrákosi mezőn, maga László jelenlétében, aki még akkor csak királyfi volt.
– De a tuhudunok ezt soha el nem ismerték. Tudva van, hogy a bágyi lakodalomban Sándour Están rabonbán uram menyasszonyleánya, Druzsilla inni akart ám áldomást a fiúleányok törvényére az áldozatkehelyből, de Burzon rabonbán ki is kapta a kezéből a szent kelyhet: asszony nem iszik abból.
– De le is szúrta Borzon rabonbánt Sándour Están ott abban a nyomban. Megolvashatja kegyelmed a csíki rovatosban.
A dob közbehangzott. Káldor István főrabonbán igazságot tett a perlekedők között.
– A törvény: törvény; az ellen nincs szó, sem beszéd. A fiúleánynak mindenütt helye van ott, ahol az ágból való fiúnak.
– Te mondád – pattogott vissza Opour Kevend. – A törvény: törvény. De azt is apáink erősítették meg, hogy aki az áldozathelyre bejön, annak a háromban kell igaznak lenni: legyen erős, bátor és tiszta.
– Az én leányom bizonnyal mind a háromban igaz – mondá Mike Sára asszony.
– De annak előbb bizonyságot kell tenni ősi szokás szerint, igaz tuhudun szokás szerint.
Erre Sándour rabonbán kiáltá közbe indulatosan
– De mi nem vagyunk többé tuhudunok, hanem keresztyének.
– Korcsok vagytok! – ordítá Opour Kevend a fiával együtt, s a megrúgott oroszlán is beleordított a zajba. – Mind keresztülmentetek a szivárványhídján! Az asszonyokból tettetek férfiakat, s a férfiak lettek asszonyokká!
– Igazad legyen! – szólt felcsattanó hangon Mike Sára. – Úgy van! Ahol férfimunka vár a székelyekre, nincs különbség férfi és asszony között. Az oroszlán nőstényének, azért, hogy sörénye nincs, az mégis oroszlán. Én nem féltem a leányomat a tuhudunok próbáitól. Neked is látom itt egy fiadat, rabonbán, aki a három bizonyság letevése nélkül jött ide a tanácshalomra. Ami bizonyságokat ő le tud tenni, az én leányom bizonnyal megcselekszi azt mind.
Az Opourok éktelen kacagást támasztottak erre a felhívásra, aminek csak Káldor hatalmas dobütése vetett véget.
– No, hát álljatok ki a próbára! – mondó Opour Kevend, hosszú palástjával eltakarva az oroszlán fejét. – Kezdd el, Iszla fiam. Mutasd meg, milyen a székely erő! Tégy fogadást.
Iszla kérkedőn felvetett fejjel lépdegélt fel az oltárkőre, s ott a két nehéz kőpajzst, amikre a székely nemzet alaptörvényei vannak vésve, a két kezébe véve, felemelé azokat rengő karjaival, az arca csak úgy fénylett bele. És aztán elmondá a fogadást: „Ahogy most feltartom a székely nemzet törvényeit, úgy fogom azokat életemmel, véremmel mindenkor megtartani.”
– Jól van fiam! – dörgé Opour, az öreg; – hát a leány, hogy mondja ezt?
Imola szép csendesen odajárult az áldozatkőhöz, a két márványvértet egymásra fektette, s úgy egyszerre emelte fel azokat a feje fölé. De meg sem látszott az arcán, hogy ez erejébe került, meg sem érzett a hangján, mikor a fogadást elmondta, hogy a keble szorul; még csak az arca sem volt kigyulladva, mikor a lépcsőkön alászállt.
A rabonbánok a fokosaik nyelével dobogtak a földön, helyeselve.
– Alirumna vér van benne! – dörmöge bosszúsan a vén Opour. Amint a tündéri alak a fényes napvilágtól körülsugározva belépett a hárskörönd ünnepélyes sötétjébe, Iszla szájtátva bámult reá, Zsombor vasvillaszemeket vetett feléje; de Szilamér egészen rajta felejté a lelkét.
– Hát lássuk a másodikat! – szólt Opour – vajon csakolyan bátorság lakik-e a fiúleány szívében, mint az igazi legényében? Intésére egy garabonc egy kecskegödölyét hozott, s azt átvette tőle a rabonbán.
Akkor lerántá a palástja szárnyát Opour az oroszlán fejéről, mire az, meglátva a gödölyét, hirtelen fölemelte a fejét, s megrázta a serényét, veszedelmes mormogással. – Opour odahajítá eléje a reszkető áldozatot, s az oroszlán lenyomta azt a földre hatalmas tányértalpával. Opour inte Iszla fiának.
Erre Iszla kirántott a puzdrájából egy nyílvesszőt, s odalépve az oroszlánhoz rárivallt, s lábával nagyot dobbantva, fejére vágott a nyílvesszővel a nagy fenevadnak, s ugyanabban a percben a másik kezével kirántotta annak a talpa alól a gödölyét, s magasra fölemelve tartá. Az oroszlán ordított dühében; de az igaz, hogy Opour maga is visszatartotta azt hatalmas karjával a szájába vetett éles zablánál fogva.
– Csináld ezt utána! – szólt Opour Imolához, ismét odadobva a fenevad elé a gödölyét.
Imola még el sem sápadt. Odalépegetett az oroszlánhoz szelíden; még csak vesszőt sem hozott magával, csak a szemébe nézett a nagy fenevadnak, azokkal a bűbájt sugárzó nagy égvirágszemeivel, s attól a nézéstől az oroszlán pofájáról elsimultak a harag ráncai, az a nagy bolond vadállati ábrázat valósággal mosolyogni kezdett, még a fülét is hátrahúzta; s mikor a leánynak a varázstevő keze hozzáért a fejéhez, hogy azt megsimogassa: az oroszlán féloldalt fordította neki a fejét, mintha azt mondaná: „no még itt is”; a szemeit is összehunyta, a körmeit behúzta a talpa közé, csak a loboncos farkával veregette a földet, utoljára hanyatt fordult, mint a macska, s játszani kezdett. – S mikor aztán a leány kezébe fogta a gödölyét, az oroszlán megnyalta a gödölyének az orrát a nyelvével.
– Alirumna volt az anyád! Az tanított erre a varázslatra! – kiálta szörnyűködve Opour; míg a többi rabonbánok nagy tetszésre riadták körös-körül. – Az oroszlánomat is megigézted!
Hej, de ha még csak az oroszlánját igézte volna meg tekintetével ez a leány; de a legnagyobbik fia is beleesett annak a bűbájába. Abban is kicserélte a lelket. E szemek varázslata alatt elfeledte Szilamér hogy az Opourok és Mikék örök ellenségek, s bizony azzal a szándékkal irányozta a kardja hegyét az oroszlán felé, hogy ha az Imolát meg találja tépni, rögtön halálra szúrja vele.
Mike Sára büszkeségtől tündöklő orcával ölelte keblére leányát. Nem válik ez szégyenére a nemzetségének.
– No, de hátra van még a harmadik igazság! – mondá Opour –, a tisztaság próbája.
Már erre a szóra haraggal dobbant fel az úrasszony.
– Kell azt még bizonyítani az én leányomnak?
– A törvény: törvény – monda keserű gúnnyal Opour.
– Akik a törvényt hozták, csak férfira gondoltak; hajadon szűzleányt egy ilyen kérdéssel illetni is vétek!
A férfiak mind helyeselték ezt. Az ilyen próbát hajadon leánynak nem szükség letenni. De Rapsonnéból kitört az irigység: neki nem volt leánya.
– De csak tartsuk meg a törvényt. Az ember esendő. Ilyen idős hajadonnak már sokfelé lehetett az útja.
– Magáról tudja kegyelmed? – veté oda gorombán Mike Sára asszony. – Nohát, hozzák azt a próbatevő üstöt! Nem féltem tőle a leányomat.
Abban az időben gazdag ezüstbányájuk volt a hegyekben a székelyeknek, ott állt a hatalmas kohó, ahol az érceket kiolvasztották. – Nagy négyfülű üstben felhozta négy hevér az olvasztott ezüstöt, s odahelyezé az oltárkőre.
Az volt a tisztaság próbája, hogy a bizonyító ezekkel a szavakkal: „amilyen tiszta a szívem, olyan tiszta legyen a kezem is”, belemártotta kezét az olvadt ezüstbe.
Isten csodája-e, vagy valami bűbájos mesterség, hogy voltak sokan, akik ebben a próbában a kezüket össze nem égették? Abban az időben ez volt a rendes bizonyítás: ahol nem volt olvadt ezüst, tüzes vasat hoztak; törvény rendelte így; a körüljáró billogosnak ez volt az igazságszolgáltatása.
Iszla csak egy rövid káromkodásig, de Imola egy üdvözlégy Máriáig tartotta benn a kezét az olvadt ezüstben, s azalatt nem az ő arcán folyt végig a könnyű, nem is az anyjáén, hanem a Szilamérén. Az ifjú dalia azon gondolkozott, hogy ha Imolának összeég a keze, felrúgja az oltárkövön az áldozatkondért az egész ezüsttel.
De nem égette meg.
A főrabonbán dobütés után kimondá a tanács ítéletét, hogy Opour Iszla levente és Mike Imola fiúleány helyet foglalhatnak a Körültáj gyülekezetében a száldokfákon belül.
– Magad is alirumna vagy – dörmögé bosszúval Opour Kevend.
A főrabonbán ekkor Mike Sárához fordult.
– És most add elő, miért hívattad össze a Fergettyűvárral a székely nemzet tanácsát a maksai dombra?
– Elmondom. Értsétek meg. A kun nemzet hét nemzetséggel vonul keresztül a Székelyföldön Magyarországba, a királyok engedelmével. Béla király megparancsolta a székelyek grófjának, hogy békében engedje őket elvonulni a Honárkán, az Etele útján, a Rapsonné útján egész Kolozsvárig. Én, a rétyi nyírnek és a Honárkának örökös úrasszonya, kötést szerzettem a kunok vezérével, Kuthen fejedelemfival, hogy én is békében engedem őt seregestől, népestől, minden jószágostól egész birtokomon keresztülvonulni, de ő is békében hagyja, meg nem háborítja az én népemnek se testét, se lelkét, se semmiféle jószágát. Kuthen vezér ezt a kötést megerősíté a nagy esküvéssel a négy éltetőre, a szétvágott kutyával. És arra kérdés támadt közöttünk, hogy ha a kunok itt a mi székely földünkön az ő áldozataikat végezni fogják: ez nem lesz-e majd lélekháborodás a keresztyén hitű székely népre nézve, nem rontják-e meg az én nemzetségemet az ő szokásaik?
– De bizony megrontják! – rikácsolt közbe Rapsonné asszony, akinek már majd kifúrta az oldalát a szó, abbeli kínjában, hogy egy másik asszony annyi ideig beszél őelőtte; nem hagyta Mike Sárának végigmondani a magáét, hanem közibe vágott, s akkor aztán semmi gát az ő beszéde árját fel nem tarthatá vala. – Hogyne rontanának meg bennünket. Cudar, rusnya; riha nép ez. Alighogy letelepedtek, boszorkánygyűlést tartottak a rétyi nyíren. Ezeren is voltak, vízen keresztül jöttek, vízben el nem merültek, férfiakat megnyergeltek, azokon lovagoltak, apró gyermekeket víz fenekéről felhoztak, tüzet fábul csináltak, tűzön átugráltak, kis gyerekeket tűzön keresztül dobáltak, kígyót, békát összeszedtek, üstbe hánytak; azt megfőzték; ördögökkel táncot jártak; összeszedték a harmatot, s zsákba dugták; a kútágasba kést ütöttek, azon keresztül a vidéken minden tehenet kifejtek, az én teheneim is mind véres tejet adtak az éjjel: látta őket, ott volt Darkó juhászom, azt megérezték a szagáról, pedig elbújt faodúba, de kihúzták, s csak úgy kegyelmeztek meg neki, hogy megígérte, hogy sót hoz nekik. Éjjel sót csak a boszorkányok kérnek. Azzal úgy elfordították a nyakát a pásztorlegénynek, hogy most is oldalt áll a feje. Még nagyobb gonoszságot követtek el az Olt mellett. Egy halászlegény megleste őket, mikor mint hattyúk meg vadludak odarepültek a leányaik a partra, ott levetették a hattyúruhát, a holdvilágnál megfürödtek, hajaikat szétbontották, énekeltek, karéjban táncoltak; a halászlegény reggelre holdas lett a varázslatuk miatt. Az ördögökkel vannak. Én az én utamon keresztül nem hagyom őket vegyegni.
Opour Kevend goromba kacagással kiálta közbe.
– Talán bizony fél kend, nénémasszony, hogy amely utat az ördög csinált oda kendnek, azt az utat megint elviszi az ördög?
Rapsonné mérgesen förmedt a háborgatóra.
– Teneked meg, vén bak, jobb lesz, hogyha hallgatsz az ördögről! Hiszen három fiad közül kettő váltott gyerek. Azt mindenki látja. Csak a középső a te képed. A legnagyobbikat a Furusina tündér cserélte ki a magáéval, a legkisebbet meg a Drómó ördög tette a fészkedbe; ott a pofáján a fekete jegye!
Hajh, micsoda viheder keletkezett erre! A négy Opour férfi mind visszakiabált Rapsonnéra, aki meg, száz ráncba vigyorítva az ábrázatját, csak úgy vicsorgatta azt a harmadfél fogát reájuk. Legdühösebb volt az öreg Opour, aki nemcsak a három fiát buzdította Rapsonné ellen haragra, de még az oroszlánját is ráuszította; de amitől Rapsonné meg nem ijedt, hanem ő is előrántá a palástja alól a három singnyi hosszú fekete kígyóját, s azt farkánál fogva kibocsátá a rátámadók ellen; a kígyó sziszegve emelte fullánkos fejét az oroszlán ellen, aki visszahőkölt előle ijedten, és se ember, se állat nem mert Rapsonnéhoz közelíteni, úgy féltek tőle meg a kígyójától. Ellenben a tanácstagok lábainál levő szelindekek mind beleavatkoztak hangos csaholással ebbe a perpatvarba. (Mivelhogy a hű medvefogó ebét, kivált táborjáráskor, mindenki maga mellett tartotta szüntelen.)
Csak a főrabonbán hármas dobütése tudta elcsitítani ezt a szörnyű lármát.
– Hallgatás legyen a szent tanácsdombon! Kussodjanak el már ez oktalan állatok! Nem áldozat helye ez már, ahol kutyákra, medvékre van szükség, hogy az áldozatmén belein osztozzanak. Itt most ember tanácskozik, ésszel, nem fegyverrel. Te, Opour rabonbán, olyan fegyverrel támadtad meg Rapsonnét, amiben ő náladnál erősebb, a nyelvpirittyel. Ami sebet kaptál, viseld. Máskor ne hagyd a nyelvedet kiguvadni a tokjából. Te pedig Rapsonné húgomasszony, ne szólj, amíg nem kérdeznek, akkor is beszélj ész szerint, s ne légy minden lében kanál. Nem kérdezte itt azt senki, hogy vannak-e boszorkányaik a kunoknak! Kálmán királyunk kimondta törvényben, hogy nincsenek. S a törvény: törvény. Hogy a te juhászod látott sok vén banyát, azt elhiszem: a kunoknak az a szokásuk, hogy a vénasszonyokat félrecsapják, s a kis porontyaikat is azoknak a nyakukba dobják. Nem szeretik a vénasszony-pört meg a gyereksírást. Hogy ezek a férfiak nyakában ülve jöttek ki a vízből, abban semmi varázslat sincs: kénytelenek voltak vele, ha bevitték a mocsárba a bivalyok. Ha tüzet raktak, melegedtek nála. Azt hányták üstre, amit útban találtak, s ha megfúrták a nyírfát, annak a levét csapolták le, nem a te teheneidét. Ha véres tejet fejtek nálad, csapasd meg a gulyásaidat, miért hajtották a csordát szirontákos legelőre? Amit pedig a halászlegényed látott, azt nem kellett volna neki meglátni. Ha éjjel van, aludjék, s ne leskelődjék a kunok szép leányai után, mikor azok a vízre járnak, s ne bámulja a holdat: hiszen hallhatta az anyjától, hogy nem jó a holdba nézni, mert abban egy ember hegedül, s ha annak a hegedűjéről egy húr lepattan, megüti a mafláskodó szemét. Bolondnak bolond a tanácsa. – Az ide nem kerül. Azonban a mi tisztünk afölött igazságot tenni, hogy a kun jövevényeknek a bálványáldozata nem háborítja-e meg népünk lelki békességét: nem ragadja-e a bálványimádás sötét berkeibe vissza székely nemzetünket, amiből bizony nagy háborúság lenne! S ha a székely a fejedelmek ellen, a magyarok ellen támad, csak ő vallja kárát. Székely támad: székely bánja! Azért igazság, hogy Mike Sára asszony kívánsága szerint a kun atyafiak idehívassanak, s adják elő, mi az ő bálványáldozatuk! Ha nagy lármával jár, sípszóval, dobveréssel, tűzrakással, botránkoztatással, tiltassanak el tőle; ha titokban tehetik, hogy senkit se háborítanak vele: az ő lelkük rajta! Gondoljátok meg, hogy a kun nép a mi vérünk: egy ükeink voltak most egy haza fiai leszünk. Egy fonálnyi szeretettel többet meg lehet kötni, mint egy pászma haraggal. – Ezt gondoljátok meg!
Általános zúgás hagyta helyben az öreg szavait. Még Rapsonnét is megnyugtatta a „húgomasszony” megszólítás.
Azzal a székely gróf jeladására minden oldalról megszólaltak a kürtök, behívogatva a népet s felszólítva a kunok követségeit a közeledésre. Mikor a körültájt tartották a maksai dombon, akkor az volt a szokás, hogy a nem harcra való nép elfoglalta a hársfák közléit, asszonyok, öregek onnan hallgatták a nagy zöld boltozat alatti tanácskozást; a gyermekek pedig felmásztak a fákra, s egész csoportostul elhelyezkedve a benyúló ágakon, ott szájukba vett falevelekkel és cserépsípokkal utánozták a madarak éneklését. (Még maig is fennmaradt ez a szokás a ditrói egyházban a karácsonyéji szertartás alatt.)
