I. A TITKOS PATRONESSZ
I. A TITKOS PATRONESSZ
Fritillária virágnév: nálam nőnév. Népies elnevezése „császárkorona”. Megérdemli a nevét, igazán fejedelmi virág; sűrű pálmaforma levélkorona közül hat aranyszínű virágharang csüng alá, ezüst harang-nyelvvel. Diószegi azonban ezt a nevet adta neki: „hatkotú”. Hát már ezt a magyar nevet, dacára minden chauvinizmusomnak, nem adhatom a regényhősnémnek: „Hatkotú asszonyság”. – Azt pedig Diószegi azért cselekszi, mivelhogy a szép virág belsejében minden szirom alatt rejtőzik egy „kotú”, amit a füvész „mézgödör”-nek nevez.
No, hát ennek a pompás virágnak a mézét nem hordják el a méhek.
No, te híres botanikus vagy. Tudod, hogy miért nem kedvelik a fritillária mézét a méhek? – Nem tudod. – Hát majd megtanulod ebből az én elbeszélésemből.
Muszáj volt ám (ezerszer engedelmet kérek) ezt a botanikai bevezetést előrebocsátanom; mert ez a fritillária is egyike az én sorsomat intéző párkáknak vagy walküröknek, vagy alirumnáknak, vagy hogy hívják azokat a félelmetes tündéreket, akiknek az a küldetésük, hogy az embereket gyönyörűséggel halálra kínozzák. Azonban tartsunk rendet.
Az Iringó lakodalma miatt egy kicsit elkéstünk az akadémiából. A beiratkozás határideje elmúlt már, s a bécsújhelyi akadémiánál numerus clausust tartanak; a határozott számon túl nem vesznek föl senkit. No, de én előre jelezve voltam az igazgatónál, illetőleg a dékánnál, s a nagybátyám bízott abban az egy gönci hordó karlovici ürmösben, amit előre küldött a tanár úrnak kedveskedésül, hogy expiálja vele a mulasztásomat.
Ő maga is velem jött Bécsújhelyig. Jó ember volt a kalugyer, el kell ismernem aztat.
Mikor azon a híres nagy kapun behajtottunk, melynek boltozata egy egész templomot emel, éppen mise volt; a növendékek mind a templomban voltak, egyet sem láthattam közülök.
Az orrfinánc fölvezetett bennünket a dékánhoz.
Ott találtuk őt a kémiai laboratóriumban.
Nem jól mondtam, hogy mise volt; mert már annak vége volt; hanem a tanulóknak ott kellett még maradniok, gyónás végett, amin a tanév kezdetével át kell esni. A tanárok azonban már hazavonulhattak.
Az én professzorom alacsony termetű katonatiszt volt; fakó arcszínű, ritka hajú, deres szakállú férfi (úgy a negyvenes évek derekán), szemüveget viselt; az egyenruhája őrnagynak vallotta.
Szárazon és hidegen fogadott bennünket, előreküldött névjegyeinket kezében tartva. Nagybátyám élőszóval is megmondta a nevét.
– Van szerencsém – mondó az őrnagy. – Tegnap érkezett uraságod küldeményeképp a címemre egy hordó bor. De jobb lett volna, ha önnek a gyámfia előzte volna meg a becses küldeményt.
A kalugyer a kedvemért hazudni is kész volt.
– Mulaszthatlan családi ügyek tartóztatták vissza.
– Tudom. Lakodalom volt a háznál, s neki ott kellett vőfélykedni.
(Hát már azt itt is tudják? Honnan tudhatták már azt meg, mikor én senkinek sem írtam erről, csupán csak a Nikkel pajtásomnak?)
– Itt pedig már minden szoba el van foglalva, minden alapítványi hely betöltve, minden ágy fölött ott függ a hozzátartozó nevével a tábla. Ha egy hatalmas szószólója nem lett volna az úrfinak, most szépen visszakocsikázhatna a Bánságba.
Nagybátyám bizalmasan vigyorgott.
– Óh, nem! Nem a karlovici ürmös! – szólt az őrnagy, el sem mosolyodva, de elértve a konfidens arckifejezést. – Annál hatalmasabb befolyás őrizte meg az úrfit a hopponmaradástól. A feleségem kívánta, hogy fölvétessék.
(A felesége! Aki engem sohasem látott. Én sem láttam. Hogy nyerhettem meg ekként a kegyét?)
Az őrnagy észrevehette, hogy micsoda ostoba pofát csinálok fülig elpirulva.
– Hát, nehogy soká törje a fejét ezen a talányon az úrfi, megismertetem a megfejtéssel. Az én feleségem szenvedélyes gordonkajátszó. Ez az úrfi pedig kitűnően hegedül, képes lesz esténkint duót játszani vele. Remélem, elhozta a hegedűjét? Ha nem hozta volna, van nekünk egész hegedűgyűjteményünk. Hát ennek az érdemének köszönheti, hogy szabály ellenére fönntartottam az elkésett úrfi számára egy rezervált ágyhelyet, az úgynevezett Cannagatta szobában. Majd ebéd fölött elmondom önöknek, hogy ki volt az a Cannagatta. Ma lesz szerencsém önökhöz ebédre. A feleségem szívesen látja önöket. Csak magunkban leszünk. Rajtunk kívül csak önnek a szobatársa lesz még az asztalnál. Ismerni fogja az úrfi: Nikkel kadét.
Most már aztán olcsó volt a talány lehüvelyezése. Nikkel már itt van. Annak a révén aztán lehetett jól értesülni az én nacionálémról.
De hát mégis érthetetlen marad, hogy miként lett Nikkel az első héten ilyen bizalmas embere a dékánnak? Hogy még énrólam is pletykázhatott neki. Ilyen konfidencia nem szokott létezni egy katonai akadémia professzora és kadétja között.
Az őrnagy nem soká hagyott elmélkednem.
– A kadét keresse föl a szobáját, az ordinánc átvezeti, a holmiját utána fogják vinni. A tekintetes úrral majd elvégezzük a circumstanciákat. Pont kettőkor ebédelünk.
Én még nem tudtam, hogyan kell katonásan szalutálni, még civilben voltam, az egyenruhám készen volt ugyan a bőröndben elpakolva, de míg föl nem vétettem, nem volt szabad kuszpitolnom; – annálfogva meglehetős balogsüti módon vettem búcsút az őrnagytól.
Még jobban éreztem a gyámoltalanságomat, mikor az udvarra kijutottam.
A laboratórium földszinten volt, fölötte az emeleten az őrnagyprofesszor szállása, a túlsó traktusban voltak a tantermek meg a kadétok hálótermei. A két szárny között egy nagy udvar. A professzorok lakásainak az ablakai kifelé a sáncokra nyíltak, azokra nem lehetett a diákoknak látni.
Éppen szembe találkoztam a beözönlő kadétsereggel. Közel négyszázan lehettek, de én ezernek láttam.
A gyónás után jöttek a kápolnából lármázva és kacagva. Mindenik azt beszélte a másiknak, hogy miket gyónt meg a páternak. Én még akkor civilben voltam, a férfi felöltőt abban az évben dzsekknek hívták. Még gyerekebbnek nézett ki benne az ember. Ha nő viselte, akkor úgy hítták, hogy „szótánkano” (csónakba ugró).
Persze hogy belémkötött a siserahad, akárhogy igyekeztem előle a lépcsőbejárathoz jutni.
Elöl jött egy vén diák, aki bizonyosan megrepetálhatta az iskolát, mert már bajusza is volt; széles vállú, cipóhátú fickó, csontos pofával, előreálló nagy masztodon állal.
– Hát ez kinek a csibéje? – kiálta rám vigyorogva.
Én, gondolva, hogy valami elöljáró, levettem előtte szépen a kalapomat. Erre aztán valamennyi kacagott rajtam! Milyen diga!
A masztodon barackot adott a fejemre, ez volt köszöntésemre a fogadj Isten.
Az ordinánc felelt a kérdésre.
– Ez az a másik a Cannagatta szobából.
– A Cannagatta szobából? Hisz akkor ez is valami leány. (Hát, akkoriban csakugyan az volt a divat, hogy a fiatal férfiak középen választották el a hajukat, ami valóban leányos kinézést adott a szőrtelen arcnak.)
– No, ezt megvizitáljuk elébb – röhögött pimasz módon a vasgyúró, felém nyújtva hosszú karjait.
Nekem azonban volt egy jól betanult fogásom, amit „Rappógambit”-nak neveztek akkoriban. Az ember az ellenfelének a két karját megragadja, birokra kelve, akkor a jobb lábát hirtelen a küzdőtársa jobb lábán innen helyezi, a jobb kezével áttaszítja a térdén, az súlyegyent veszít, s mire észreveszi magát, már ott hever a földön.
Ezúttal is bevált a Rappó-fogás. A masztodon fölbukott.
Maga is elbámult rajta.
– Ez, istenuccse, nem leány!
Én pedig hetyke hencegéssel mondám:
– Ejh, de megütötted a pondus specificumoddal a földet, pajtás!
Ekkor a sok fiú közül kivált egy, és odalépett közénk.
– Hagyjatok ennek a fiúnak békét – szólt röviden –, én jótállok róla, hogy ő férfi. Itt viselem a homlokomon a stampigliáját. Csak akkor ismertem rá. Ez az én pajtásom, Nikkel.
Hogy elváltoztatja az embert az egyenruha. De az arca, tekintete, mind úgy megváltozott.
Biz annak még látható volt a homlokán a hegedés, amit tőlem kapott emlékül a vívóiskolai párbajban.
Én pedig szétnyitottam a mellemen a plasztront, odamutatva:
– Csak kölcsönbe esett, urak; nézzétek: én meg az ő emlékét viselem.
Ott is látható volt a sebhely.
Erre aztán vivátot kiáltottak a pajtások, s maga a vén kadét nyújtá a kezét legelébb, s megkövetett a sértésért; aztán kamerádok lettünk.
Nikkel pajtás karon fogott, s vitt magával a közös cellánkba.
