II. A FEHÉR ÉS FEKETE POR
II. A FEHÉR ÉS FEKETE POR
Az én Nikkel pajtásom még útközben, ahogy a két emeleten fölmentünk, fölvilágosított a helyzetről.
– A mi szobánk kiváltságos cella, amit csak kitüntetésül osztogatnak. Protekció itt nem használ. Császári, királyi sarjadékok is ott laknak tizedmagukkal egy teremben. Hanem vannak a dékánnak kiválasztottjai, kegyencei.
– Hát hogy lettél te egy ilyen rövid idő alatt a tanár kegyencévé?
– Azért lettem kegyence, mert én hiszek benne.
– Mi a manó? Tán Messiás ez a tanár?
– Persze hogy Messiás. S én vagyok az apostola. Most nem érek rá mindent elmondani. Majd ebéd után. Én is híva vagyok hozzá ebédre. Megmutatta a nagybátyád levelét. Most siess az egyenruhádat fölvenni.
Eljutottunk a szobánkba. Legutolsó volt a folyosón.
Kicsiny volt, de csinos, tiszta, két ágy egymás mellett, egy pokróc takaróval. Nagy örömömre szolgált, hogy az ágyak fölé akasztott táblák egyikére a Nikkel pajtásom nevét, a másikra a magamét láttam fölírva. Be voltam véve in absentia. Nagy kegyelem!
Hozzáfogtam a kipakoláshoz, átöltözéshez. Elébb megmosdottam. Külön mosdómedencém volt, amibe egy csapból lehetett ereszteni a vizet. A csap fölé az volt írva nagy betűkkel: „ebből a vízből nem kell inni”. Nikkel pajtás megmagyarázta. A vízvezetékhez a parkon átfolyó patak szolgáltatja a vizet; de az a sok fabrika salakjától, amik mellett elfolyik, egészen telítve van már mindenféle csávával és ércméreggel. Ott áll a palack tiszta forrásvízzel, a kadétok italáról jól gondoskodnak itt. Azt a hegyek közül hozzák naponta frissen.
Megkóstoltam, víznek elég jó víz volt.
Én azonban ahhoz voltam szokva otthonrul, hogy ebéd előtt szükségképpen be kell hörpinteni egy kupica pálinkát.
– Nincs egy kis gugyid?
– Gugyi? Annak a nevét se vedd a szádba. A kadétok nem isznak mást, mint vizet, az igaz, hogy fölséges jó vizet.
– Ej, ha!
Ugyancsak elhűltem, mert a pajtás kikacagott.
– Bizony komám, a mai ebédnél sem kapsz te abból a drága karlovici ürmösből, amit a nagybátyád küldött a dékánnak. Nem látsz te mátul fogva jövő Szent István király napjáig mást, mint kristálytiszta vizet. – Ha néha „per fas et nefas”.
– Hogyan „per fas et nefas”?
– Majd megtudod – szólt Nikkel, s olyan furcsán mosolygott hozzá.
Én aztán gálába tettem magamat. Mikor az a nyalka egyenruha rajtam volt, magam is úgy éreztem, hogy valami új ember vagyok. Ejh, az a kardot tartó szíj, hogy kiegyenesíti a legény derekát egyszerre. A bajuszom után kapkodtam, ami még nem volt.
Cudar érzés! Hogy az embernek kardja már van, de bajusza még nincs.
No, de itt a szivar, az kontesztálja a férfiasságot. Elővettem a szivartárcám.
– Hohohó, pajtás! – akadályozott meg Nikkel. – Sose fáraszd magad a rágyújtással. A kadétok föl vannak mentve a szivarozás kellemetlenségei alól. Majd István-napkor délben, mikor az első pohár bort kapod, a búcsúpohárt, oda lesz téve a szalvétád alá egy virginia, arra majd rágyújthatsz, de csak akkor, mikor már fönn ülsz a kocsin.
– Hát te sem szivarozol soha? Éjjel sem?
– Nekem meg éppen nem lehet; éjjel pláne! Ahol én a fél éjszakát töltöm, ott nem szabad tűzzel bánni.
– Hát hol töltöd te az éjszakádat?
– Odalenn a kémiai laboratóriumban az őrnaggyal.
– S mit csináltok ottan?
– A „fehér port”.
– Mi a ménkű az?
– Ha nem is ménkű, de mindenesetre annak a sógora: fehér lőpor.
– Hát mire jó az?
– Még most a te paraszt eszednek hiába magyaráznám egész tudományosan, hogy mi az. Te biz a líceumban is hátramaradtál a kémiából, míg énnekem az passzióm volt. Fizikusinasnak csúfoltatok; de most ennek a tökéletességemnek köszönhetem, hogy rögtön a professzor kegyencévé lettem, mikor bevallottam, hogy én hiszek a fehér lőporban.
– Ez egy új krédó?
– Az artilleristák új krédója. Amivel merőben szemközt áll az ortodox tüzérek egyedül idvezítőnek tartott fekete lőpora. Egészen jól mondtad, hogy ez a mi dékánunk egy új Messiás. Az ő fehér lőpora harmadfélszer messzebbre lő, mint a fekete lőpor. Tudod, hogy Magentánál meg Solferinónál csúffá tették a francia vontcsövű ágyúk a mi simacsövű lövegeinket; hát most ezek ellenében nekünk olyan lőport kell föltalálnunk, ami a mostani ágyúcsövekből nagyobb lódító erővel taszítja ki a gránátot. Efölött aztán egész árkolájharc folyik a fehér por és fekete por hivői között. Mi a feketéket boncoknak csúfoljuk, azok meg a fehéreket derviseknek.
Én pedig mindebből nem értettem semmit.
– Persze, te még pogány vagy! De majd ha keresztülmégy a tűzkeresztségen!
– Te tán már keresztülmentél?
– Keresztül ám. Nézd, hogy leégette a hajamat. Te is a miénk lész.
– De köszönöm! Akkor én megyek a feketékhez!
– Akkor egyszerre kiesnél a kegyelemből. Ez a két szekta ad internecionem üldözi egymást. Siiták és szunniták úgy nem ungorkodnak egymással, mint a fehér és fekete por prozelitái. Az egyik a lőport akarja átalakítani, a másik meg az ágyúcsöveket, s mind a kettő a minisztérium alá fűti a poklot, akinek nincs pénze hozzá. Legjobb lesz, ha neutrális maradsz; mondd, hogy szamár vagy, nem tudsz a kémiához, csak huszár akarsz lenni. Már az infanteristának színt kell vallani, vagy fehéret, vagy feketét, mert a puskákról is szó van.
– Hát az természetes!
– Természetes? Mit értesz hozzá? Te zöld vagy még, az is maradsz. A fehér lőport már a franciák is, a poroszok is föltalálták, de majd az a hibája, hogy a legkisebb ütésre fölrobban, majd meg az, hogy a vascsövet oxidálja, csak rézcsőbe használható. No, hát az, amit a mi tanárunk föltalált, eddig legtökéletesebb; mert nem robban föl, csak tűzszikrától, s nem oxidálja a vasat, s percenkint ezerötszáz lépésnyi sebességet ád a golyónak, ami háromezer lépésnyire is Kernschuss. (Szeglövés? vagy inkább „széklövés”?)
– Hát akkor mért nem fogadják el azonnal?
– Azért, mert még az a kérdés, hogy az állásban nem veszti-e el a robbanó sajátságát? Ez a kritérium. Mert nagy készletet kell tartani töltényekben. Azért, ami fehér lőport most fabrikálunk, azt raktározzuk, s majd a nyáron a Steinfelden kipróbáltatik, hogy olyan jó-e, mint frissiben volt. No, de most fogd a hegedűdet, menjünk az őrnagyékhoz.
Az őrnagy szállása ott volt az emeleten, a kémiai laboratórium fölött. Az őrnagyné budoárja éppen a puskaporfőző konyha tetejében.
Igazán boldogító érzést kelthet egy asszonyságnál az a tudat, hogy az ő alkovenje alatt főzi, darálja, keveri a férje a fehér lőport, amihez csak egy üveg eltörése, egy reagens savany elcsöppenése kell, s ő nyoszolyástul, zongorástul repül föl (ki tudja, milyen társaságban?) az égbe, vagy – körülmények szerint – a pokolba.
Mikor benyitottunk a folyosóról az őrnagy szobájába, mely egyúttal ebédlő is volt, már in medias res elmerülve találtuk a két urat: a gazdát meg a vendéget, egy konyakos üveg mellett.
Természetes, hogy ők csupa lőporról beszéltek. Disputáltak. A bátyám fekete lőporos volt.
Nem mintha valami sokat járt volna háborúba, hanem, hogy volt neki egy vasbányája Krassó vármegyében, amit maga tartott üzemben, hát onnan voltak tapasztalatai mindenféle robbantószerekről. Nagyon belevesztett az experimentumokba. Egyszer rádisputálták a bányamérnökök a lőgyapotot. Nem ér az semmit! Csak legjobb a régi becsületes lőpor. Az való a mi fegyvereinkhez. Különben ezek sem érnek semmit. Montecuculi szerint annyi mázsa ólmot lövöldöznek el minden ütközetben, ahány halott otthagyja a fogát a csatatéren. In ultima analysi legtöbbet értek a nyilak, amelyeket a mi szittya őseink használtak, azokat nem puffogtatták el találomra, mert mint Constantinus Porphyrogenneta följegyzé, egy ütközetben kilőtték Dárius Hystaspés bal szemét, s a nyílvesszőre föl voltak vésve e szavak: „Dárius király szemébe”.
Nagybátyám ezzel bebizonyítva nagy olvasottságát, fölhagyott a további vitatkozással, nem akarva magát a kadétok előtt kompromittálni.
Véget vetett a veszedelmes disputának a háziasszony megjelenése közöttünk.
Fritillária valóban büszke szépség volt.
(De talán itt már végződnék a fehér por fejezete? Kezdhetnénk új szakaszt. Az olvasó alaposan megunhatta már a robbantószerek témáját.)
Jaj, csak ne fuserolj te bele az én historizálásomba. Nem olyan könnyű az, mint a regényírás.
Igenis hogy van még a fehér porbul.
Az őrnagyné büszke szépség volt; reneszánsz kori frizurával, dús szőke haja magasra föltornyozva és stílszerűen fehérre púderezve. No hát, ez is a tárgyhoz tartozik, mert fehér por.
Amit pedig a két szemeiben hordott, mondhatom neked, hogy annál veszedelmesebb gyújtószert nem találtak föl a pirotechnikusok.
A két piros arca, azokkal a gödröcskékkel, valóságos tűzakna; az egész alak egy dinamittal töltött mina; egy eleven torpedó. Nagyobb veszedelem van itt, mint a lőporgyártó officinában. Mikor bemutatott neki a férje, azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány.
A büszke delnő, úgy látszik, egy véleményen volt velem. Elnevette magát, mikor meglátott.
– Nézz ide! Hisz ez a valóságos Cannagatta! Ezt a férjének mondta.
