VI. „60.”
VI. „60.”
Másnap, mikor a tanterembe fölmentem, ezt a számot találtam az iskola nagy számvető fekete táblájára kolosszális jegyekkel fölkrétázva: „60.” Nikkel pajtás megmagyarázta nekem: ez a szám azt jelenti, hogy még mátul hatvan napig maradunk az intézetben. István király napján végződik a szemesztrisz, akkor aztán szabadulunk haza, kivéve azokat, akiket itt hagynak, vagy gráciából, vagy büntetésből. Ezt a 60 napot tehát, mely a vizsgákkal végződik, ugyancsak föl kell használni s nekifeküdni egész szorgalommal a tantárgyaknak.
Ezentúl minden nap egy számmal kevesebb lesz fölírva a táblára, egész az 1-ig. A 0-t már nem írja föl senki.
Nekem is hozzá kellett (volna) látnom a könyvekhez. E miatt „is” pihenhetett a hegedű.
De más okbul is.
Az őrnagy határozottan tudtomra adta, hogy nála semmi keresnivalóm nincs; ott már minden hivatal be van töltve. A Nikkel sem járt többé a kémiai laboratóriumba. Az őrnagytól elvették a kulcsát. Megsütheti a fehér lőporát. Az most tetszett magának a Jónás próféta szerepében a töklevél alatt. A tantermen kívül sehol sem volt látható. Ott pedig igen kellemetlen examináló kedvében volt, különösen az én irányomban. Mintha csak kiválasztott kegyence lettem volna, engemet macerált legjobban a fizikából, kémiából és matematikából, amiket ő tanított. Tőlem akart megtudni olyan dolgokat, hogy hogyan támad a jégeső? Mi okozza az északi fényt? Mi lehet a holdnak túlsó oldalán?
Én persze nem tudtam kielégíteni a kíváncsiságát. Olyankor aztán komoly dorgatóriumot tartott.
– Ön hibás utat választott szellemi tehetségeinek kifejlesztésére. Ön a fantáziáját raffinírozza, holott az elismert tézis, hogy a képzelőtehetség túltengése mindig az ermlékezőtehetség rovására történik. A poétáknak erős fantáziájuk van, azért gyönge a memóriájuk. Ez a két tehetség olyan, mint az ellentétes színek, aki folytonosan veres színre néz, ha fehér papírra tekint, zöldet lát; ha feketére néz, fehéret, vagy hogy ad hominem szóljak, a memória és a fantázia olyan két egymást abszorbeáló fogalom, mint a tankönyv meg a hangjegy.
Nekem kapóra jött a felelet.
– De hiszen akkor, nagyságos tanár úr, nekem mindig a tankönyvet kellene magam előtt látnom, mikor fehér papirosra nézek.
– Üljön le! – riadt rám mérgesen. – A tanárnak felelni kell, de nem visszafelelni! Ha ön a tudományos kiképződésben ily retrograd progressziót fog tanúsítani, én kénytelen leszek önt a tanév bevégezte előtt a gondnokához hazaküldeni.
Ettől a fenyegetéstől ugyancsak megszeppentem. Hazaküldetni! most!
Hát akkor a mi merész terveinkből Fritilláriával mi lesz? Mik voltak azok a merész tervek?
Hát mármost mégis rátérek.
De, kérlek, ne csinálj hozzá valami túlságosan fancsali képet. Meg akartunk szökni együtt a nagyvilágba.
Ezt főztük ki azon a fiaskós napon, a hintóban és peronon. Az volt a tervünk, hogy ketten együtt beutazzuk Európát, minden fővárosban koncerteket adva. Elkezdjük Svájcban. Azért ottan, mert nyáron az a turista-nép gyűlhelye, s ott legkevésbé lehetünk holmi hivatalos üldözésnek kitéve. Elébb Varsóra gondoltunk. Fritillária orosz nő volt; de ott kellemetlenségeknek lettünk volna kitéve. Másutt pedig saison morte van ilyenkor. Párizsban télen szándékoztunk fölmerülni.
Csoda sikereket jósoltunk magunknak! Sapristi! Sakinka! Teringette! Milyen plakátok! Egy orosz hölgy meg egy magyar fiú. Amaz a violoncellón, ez a hegedűn virtuóz.
Óriási nagy bolondság volt biz ez – de hát mondtam én valaha, hogy nem voltunk tökéletes bolondok mind a ketten?
Még rám nézve nem is elég a „bolond” jelző, én még azonfölül cudarságot is követtem el. Tönkre akartam tenni nemcsak egy asszonynak a jó hírnevét, hanem még egy derék embernek az egész életpályáját is. Ebből olyan botrány kerekedik, ami az őrnagyot lehetetlenné teszi. Velem nem duellálhat; egy őrnagy egy iskolás kadéttal. Kénytelen lesz állásáról, tiszti rangjáról lemondani.
Hogy ezt én nem láttam!
S az őrültségünkben volt szisztéma.
Fritilláriának minden lépését őrizték. Lehetetlen volt a vele érintkezés. (Van is lehetetlenség a világon, ha egy asszony akarja.)
Először is a jó Vencel Fritillária zsoldosa volt. Húsz forint havonkint egy privatdienernek szép pénz! Azért érdemes egy kis perfidiát elkövetni. Tehát leveleket kaphattam Fritilláriától, amikben arról értesített, hogy dolgunk a legjobb kerékvágásban van; részleteket élőszóval a tudvalevő helyen.
Az a tudvalevő hely volt a park végében levő kis temető. Ott nyugszanak azok a növendékek és tanárok, kik a katonai akadémiában haláloztak el.
Fritilláriánál nagy volt a kegyelet.
Kalendáriumában minden gyásznap meg volt jelölve egy kereszttel, amelyen egy kedves ismerős elment abba a csendes iskolába – örökké tartó vakációra.
Azokon a napokon Fritillária koszorút kötött télizöldből, s maga vitte el azt a kedves halott sírjára.
Kiválasztotta azt az órát, amelyen a növendékek a parkban gyakorlatokat tartanak.
E gyakorlatok között legnépszerűbb volt a szökevénykergetés. Erre pályadíj volt kitűzve – egy lázsiós tallér.
Ha nem akadt önkényt vállalkozó kadét, sorshúzás útján választottak egyet, akinek három percnyi egérutat engedtek, hogy azalatt a parkban elrejtőzhessék. Van ott sok mindenféle menedék, palánkok, grották, bozótok, sáncok, terebélyes fák, rőzserakások, csatornák, amik mögé el lehetett bújni. Aki legelébb fölfedezte a szökevényt, az kapta meg a tallért, a szökevény pedig kapott ütlegeket a pajtásaitól, amennyi elég volt neki. Ha azonban egy óra alatt nem bírták a búvóhelyét megtalálni, akkor a szökevény magától előjött, jelentkezett az auditornál, s ő kapta meg a jutalomtallért.
Azokon a délutánokon, melyeken Fritillária a sírkertben lerótta a kegyelet adóját: én voltam rendesen az önkénytesen jelentkező.
Én pedig az ilyen alkalmat onnan tudtam meg, hogy ilyenkor a temetőőr, kinek a házikója a sírkertben belül volt, künn állt az ajtóban. – Strázsált. – Meg volt neki hagyva, hogy azalatt, míg az őrnagyné a temetőben jár, senkit be ne bocsásson; de mindenkinek a nevét följegyezze, aki közeledik, s netán be akar menni. A sírkertnek nyolc láb magas fala van, s másutt nincs bejárás. Nincs ám rendes embernek; de egy dezentornak!
Volt eszem, hogy nem kerültem az ajtóra, hanem megkerültem a kert falát. Hátul nagy platánfák voltak, amiknek az ágai áthajoltak a kertfalon. Híres voltizsírozó voltam. Egy ilyen platánról könnyűszerrel átjutottam a kertfalra; a belső oldalához a falnak egy fokozatos állvány volt támasztva, melyen a kertész apró cserepei voltak sorba rakva, amikben ő árvácskákat, verbénákat s egyéb sírdíszítésre szánt virágokat tenyésztett. Ezen az állványon, mint egy kész lépcsőn szállhattam le a falról.
A sírkertben van egy szép nagy emlék, fehér és fekete márványból, egy híres igazgatótanáré; ennek az oszlopos fülkéje, a lépcsőzete egészen arra van teremtve, hogy azt egy titkolózó pár bizalmas suttogásaira fölhasználja.
Körös-körül hangzott liget, csalit az üldözők lármájától. Azalatt nekem elmondta Fritillária, hogy melyik impresszáriótól minő választ kapott a szándékolt vendégszereplésre, minő föltételek mellett koncertezhetünk, és mikor. Egész programot állított már össze a jövő szezonra. Még Amerikából is kapott kecsegtető ajánlatokat. Az egész turnénk biztosítva van már.
Engem igazán csak a „miatyánk” őrzött, hogy most valami híres hegedűvirtuóz nem vagyok – vagy, hogy agyon nem ütöttek. Mind a kettőhöz volt elég hivatásom.
Mikor aztán az óra letelt, az üldözés lármája elvonult, én megint ugyanazon az úton, amelyen idejöttem, szépen visszaszöktem, s mentem jelentkezni az auditorhoz. Társaim faggattak, hol bujkáltam? Mondtam nekik mindent, csak az igazat nem. A jutalomtallért elkuráltam fagylaltra vagy dinnyére a pajtások közt.
Szép Fritillária pedig keresett négylevelű lóherét a sírok közt, s azt hazavitte a férjének; azzal legitimálta magát.
