V. A LŐPOR PRÓBÁJA
V. A LŐPOR PRÓBÁJA
Nem akarlak zavarba hozni, kedves barátom. Ismerem a metódusodat.
Te úgy írod a regényedet, hogy azt ne csak zárt ajtóknál olvassák a bakfisek, hanem még a mamák is olvashassák – nyitott ajtóknál.
Hja, biz a francia regényírónak jó a dolga. Számára nyitva áll a „félvilág”. Az osztrigát eszik, s pezsgőt iszik. – De a magyar regényíró kénytelen a tisztességes emberek számára írni; mert ezekből telik ki a publikum. – Aztán eszik pörköltet, és iszik vinkót. De azért is ezer hála! – S végtére is nagy kérdés, hogy nem jobb-e a malacság villával a tányérbul élvezve, mint könyvbül falva? – Én az előbbit szeretem.
Azért nem szuggerálom se neked, sem az olvasóidnak a mi violoncello-violon tanulmányaink misztériumait. Annyit sejteni engedek, hogy egészen belebolondultam (már tudniillik a violoncellóba). Képes voltam rá, hogy valami nagy bolondságot kövessek el, ami rám nézve végzetes lehetett volna. Az őrnagynak messzelátó tervei voltak.
Ha a fehér puskapor beválik, akkor ő nemcsak ezredesi rangra emelkedik (a professzorság nem irigylésre méltó állapot), hanem félmillióval kecsegtető vállalathoz jut. Az járt a fejében, hogy ha az ő szisztemája győz, ő lesz a hadsereg megmentője. Aztán hull az égből az aranyeső, csak a tollaskalapját kell alája tartani. Szerencséje, hogy megbukott a puskaporával, Uchatius lett a győztes az acélbronz ágyúkkal.
Láttad a pompás síremlékét ugye, a bécsi Centralfriedhofban, az Uchatius tábornokét, a mindeneknél tökéletesebb ágyúk létrehozójáét. El kell ismerni róla, hogy ennél pompásabb síremlék kevés van a világon. Meg lehet vele elégedve, aki alatta fekszik. Csak azt ne kérdezze valaki, hogy hogyan jutott oda?
A mi barátunkat megőrizte a jó sors ettől a fényes kimeneteltől azzal, hogy a lőpora csütörtököt adott.
Egy nyári napon általános próbát tartottak az új tüzéri kísérletekből az ismeretes Steinfelden.
Derék egy darab föld! Mérföldnyire körös-körül semmi egyéb, mint kavics, terméskő, békasó, kova. Egy szál fű sehol. Csak itt-ott tör elő egy sárgavirágú „királydárda”; népiesen „ökörfark-kóró”.
Itt tartják a mi tüzéreink a lőgyakorlataikat. Amennyire a kilőtt golyó eltévedhet, élőlényt nem talál sehol, akiben kárt tehessen. A síkon palánkok vannak keresztülhúzva, ezer-ezer lépésnyire egymástól, az első palánk kétezerre az ágyúteleptől. A lőpróbára a növendékek is meg voltak híva.
Hölgyek is jöttek ki hintókon. Fritillária is ott volt, és számos tábornoki hitvestársak és egyéb hercegasszonyok. Nikkel meg én az őrnagy hintóján jöttünk ide, az első ülésben elhelyezkedve.
A lövészterepen megállapodva, leugráltunk, az őrnagyné a hintóban maradt ülve. Onnan legjobban láthatott, jó tábori látcsővel fölfegyverkezve.
Megkezdődött a céllövés.
Először a fekete lőporral tettek próbát. A kilőtt golyók kétezer lépésen innen már ricochettíroztak, alig talált minden ötödik teke derék-lövéssel a célpalánkba. – Egy ágyúcső, amit erősebb adag lőporral töltöttek meg, széjjelszakadt, s ternónak lehet nevezni, hogy senkit sem ütött agyon. Ekkor aztán a fehér lőporral tettek kísérletet. Énnek az elsütéséhez egészen e célra készült gyutacsokat használtak, mert ez a közönséges kanóc tüzétől föl nem robban. Még akkor csak elültöltő ágyúink voltak.
Frissen készült lőpor volt.
Az őrnagy Nikkel pajtást bízta meg az ágyú elsütésével, ő maga célzott. A kétezer lépésnyire húzott palánkra nagy célkarika volt festve.
„Feuer!”
Az ágyú elsült; sokkal kisebb dördülése volt, mint a másiknak, s alig adott valami füstöt, az is egy perc alatt eloszlott a levegőben. „Bravó, bravó!” hangzott a Generalstab csoportjában; a tábori látcsövek mutatták, hogy a kilőtt golyó egy hármast talált a célkarikán. Gyönyörű egy Kernschuss volt!
A fekete lőporral nem lehet ily precízióval célozni. Egy második, egy harmadik megint a karikát érinté.
No most próbáljuk a háromezer lépésnyi távolban levő palánkon.
A cső száját följebb kellett emelni.
Háromezer lépésnyire is bevált a lövés. Ívet képezett már, de mégis a palánkba fúródott.
Újabb hangos tetszésnyilvánítások.
Most négyezer lépésnyiről tettek kísérletet a fehér lőporral. Ott már háromszoros palánk volt fölállítva, vastag deszkákbul, s amögött még egy golyófogó téglafal.
A kilőtt golyó keresztültörte mind a három palánkot, de még a téglafalon is rést ütött.
Ezt csinálják utánunk a fekete lőporosok! Magam is megtértem fehér porosnak.
A generálisok siettek a mi őrnagyunknak gratulálni.
– Függesszük föl még egy kicsit a véleményadásunkat – mondá egy pápaszemes főtiszt. – Ezek a lövési kísérletek mind a frissen fabrikált fehér porral történtek, ami csakugyan csodaeredményeket mutat föl. De meddig tart ez a csodaerő? az a kérdés. Mert a lőpornak raktáron kell állni, hogy a háború kitörésekor egész hadjáratra való készen legyen.
(Ismételem, hogy még akkor az armádiánknak semmiféle hátultöltő fegyvere nem volt, az ágyúkba a cső száján dugták be a lőport és a golyót, azzal a bizonyos tömőrúddal, a végén kefével, amivel minden lövés után kikefélték, mint a kéményt.)
A mi fehér lőporunk összesajtolt állapotban dugatott be az ágyúcsőbe.
Előhoztak egy lőszekérrel olyan fehér lőpor tömecseket, amik már egy év óta hevertek a raktárban. Egyet azokból beletoltak az ágyúba.
Most is emlékezem azokra a gúnyosan mosolygó arcokra, amik az ágyú mellett egy csoportba verődtek.
Az őrnagy irányozta az ágyút. Célzott, föltette a gyutacsot, aztán félreállt. „Feuer!”
Nikkel megrántotta a csappantyú zsinórját. Az ágyú elsült. Nem mondhatom, hogy eldördült; sőt inkább valami csúnya sercegő-szortyogó hangot adott, s nem tűz és füst lövellt ki a száján, hanem valami hosszú fehér lövet, mintha nem is ágyú volna, hanem fecskendő. A kilökött golyó pedig ott gurult valami ötven lépésnyire a kavicsokon ugrálva, hogy azt csupa tréfa volt elnézni.
Egy tüzér utánaszaladt a golyónak, elfogta, visszahozta. Nagy volt a gaudium fölötte – bizonyos körben.
Annál nagyobb a bosszúság az ellenpártban. Másik próba következett.
Azzal is oly pórul jártunk.
A pápaszemes főtisztnek most már nagyon megnyílt a szája; eddig csak dohogott.
– Megmondtam előre, hogy a fehér lőpor egy év alatt elveszti a robbanó erejét. Most az egész lőpormagazinnal gulyáshúst lehet főzni.
Ez a sottise egészen kihozta az őrnagyot a csigaházából.
– Gulyáshúst? – rivallt mérgesen a pápaszemesre.
– Igenis! Gulyáshúst, ahogy a figura docebit.
A tüzéreknél volt tábori bogrács, szolgafa; azt a szabadban fölállították, a bográcsot megtöltötték konzervvel, akkor a pápaszemes odahelyeztetett a bogrács alá egy egész töltésre való összesajtolt régi fehér lőport; kivett a zsebéből egy viaszkos gyufát, azt meggyújtotta, s égve beledugta a lőporpogácsába.
Minden ember szétriadt e merénylet előtt, mely, ha „ne adj Isten” rosszul üt ki, mindenikük ott hagyja a szeme világát, csak a pápaszemes maradt ott a bogrács mellett, egy nagy főzőkanállal a kezében.
Mikor aztán a gyufa odáig égett, ahol a lőport érte, az bizony csak nem pukkadt szét, hanem elkezdett szép csöndesen sercegve égni, azután lángra is kapott, égett fényesen lobogva a bogrács alatt; az volt a jó, hogy nem volt füstje; nem kozmásította meg az ételt. Ez bizony kitűnő helyettesítője lesz a hadjáratban a – tőzegnek; meg lehet mellette főzni az egész menázst.
A pápaszemes még olyan maliciózus volt, hogy a hosszúnyelű főzőkanállal egyre kavargatta a bogrács tartalmát, s mikor egészen elégett alatta a fehér lőpor, levette a szolgafáról, és sorba kínálta vele az ismét visszasomfordált illusztris társaságot: „méltóztassék, pompás jó gulyáshús!”
Az őrnagy engem keresett a szemével. Mikor meglátott, egy intéssel maga elé hívott.
Még sápadtabb volt az arca, mint máskor.
– Menjen ön a feleségemhez, s mondja meg neki, hogy távozzék el innen. Kísérje ki a vasúthoz. Aztán jöjjön vissza a kocsival azonnal. Megálljon! Madame utazzék vissza Bécsújhelybe.
– Egyedül?
Ettől a kérdéstől egészen megvadult az őrnagy. Úgy prüszkölt, mint egy hörcsög.
– Hát mi az ördög mennykő?
– Úgy értettem, hogy a Vencel. – Az volt a Privatdiener, aki a bakon ülve maradt.
– Úgy? Az mehet vele.
Én odasiettem Fritilláriához. Mondtam neki, hogy kudarcot vallottunk a lőporral.
A madame vállat vont kedvetlenül, s franciául beszélt hozzám.
– Je le savais bien. Je l’avais lui dit, moi. Ça ne vaut rien. J’en étais sûre.
(Hogy ő azt tudta előre? hogy előre megmondta neki? hogy ez nem ér semmit? Vajon honnan vette a tudományát?)
Én aztán átadtam neki az izenetet, amit a férje küldött általam, hogy kocsikázzon rögtön a vasúthoz, majd én odáig elkísérem, onnan aztán a legelső vonattal Bécsújhelybe. A Vencelt viheti magával.
– No, hát üljön föl. Én mehetek.
Én fölhágtam a csézába – az első ülésbe ültem, ahogy dukál a kadétnak, mikor őrnagynéval kocsikázni van szerencséje. Szemközt ültünk, a térdeink egymáshoz értek.
Aztán, amint a Steinfeldet elhagytuk, Fritillária a napernyőjét a kocsiülés felé fordította. Nagy terebély napernyője volt, afféle en tout cas. Mind a ketten elfértünk alatta.
– Az nem baj, hogy a fehér lőpor megbukott – suttogó hozzám –, hanem, hogy a mi cselló duóink is megbuktak, az a csapás. Arra én is gondoltam már.
– Ez után a fiaskó után előrelátható, hogy mi következik. A hadügyminisztérium abbahagyat minden további experimentálást a fehér lőporral; az őrnagy nem fogja a fél éjszakákat a kémiai laboratóriumban tölteni, hanem otthon marad, beül az én szobámba, pipázik, és altvatert iszik.
– Rosszul alszik tán?
– Nagyon rosszul. Aztán mentül többet pipázik, mentül több altvatert iszik, annál álmatlanabb. Én a csellómat az almáriumba zárhatom.
– Én meg a hegedűmet akaszthatom szegre.
– Nem is ér a cselló hegedű nélkül semmit.
Azzal a két térde megszorította a térdemet.
Fatális állapot.
– A mi duóinknak vége!
S két könnycsepp gyűlt a szemébe.
(Nagyon szerethette – azt a hegedűt.) Magam is meg voltam rökönyödve.
Egészen közel hajolt hozzám, úgy, hogy a forró lélegzetét éreztem, mikor suttogott:
– De én nem fogok lemondani…én találok ki valamit…nem nyugszom bele…ha az ördögökkel kötök is szövetséget…
Én kértem, hogy lassabban beszéljen; az inas meghallhat valamit a bakon.
– Ejh, mit! Az az én emberem. Tőlem kap havonkint húsz forint extra-fizetést. Olyan hűséges, mint a kutyám.
S aztán folytattuk tovább a páros suttogást.
Az az eddigi biztos módja a találkozásnak, valószínű, hogy a mai naptól kezdve el lesz előttünk zárva.
Mit tehetünk ezentúl?
Őrültnél őrültebb terveket gondoltunk ki. Egy sem vált be.
Az őrnagy nem zárkózik be többé a vegytani terembe; nappal engem strázsál az iskolában, este meg Fritilláriát a szobájában. Eddig minden gondja a fehér lőporra volt, ezentúl a rizsporra is gyanakodni fog.
Abban a nagy kaszárnya-akadémiában minden találkozás lehetetlen. Annak ezer szeme van.
De talán a parkban lehet.
A katonai akadémiának van egy hetven holdas parkja. Abban van egy szép temető. Ahová azokat helyezik el, akik időközben a nagy katonai intézetben elhaláloznak. A halottak síremlékeit megkoszorúzni kegyeletes kötelesség. Vannak közöttük, akiknek emléke Fritilláriára nézve kedves. Szokott nekik virágokat hordani. – Az a temető olyan kedves hely. – Azokra nézve, akik még örülnek az életnek.
A Vencel közvetíteni fogja az izeneteket.
Ezt az életrevaló eszmét tovább fejlesztettük, a vasúti peronon sétálva, amíg a vonat megérkezett.
Forró kézszorításokkal vettünk egymástól búcsút.
Engem ez persze sokkal jobban érdekelt, mint a világ minden puskapora. Lőhettek a Steinfelden miattam, ahová akartak. Pedig bizony mondom, hogy az az egyszeri tengerész, aki a lőporoshordóba dugott égő gyertya lángjánál gyújtott pipára, nem követett el olyan eszeveszett bolondságot, mint én ebben az órában; majd elmondom később, hogy te is megítélhesd: föl lehet-e ezt venni egy regénybe? nem mondják-e rá azt az olvasók meg a kritikusok, hogy ez hihetetlenebb a háromszínű kandúrnál is?
Mikor aztán a vonat tovaragadta előlem Fritilláriát, én is visszatértem a Steinfeldre.
Ott már akkor vége volt minden lőkísérletnek; a főtisztek csézái már robogtak az országúton; a laffeták szekereikhez voltak már csatolva; az őrnagy is készen volt, Nikkellel egyben; csupán csak énrám vártak. Nem azért, mintha én lettem volna a legnagyobb úr a társaságban, hanem mivelhogy elvittem az őrnagynak a kocsiját.
Fogadtak is szép heilige Kreuz Donnerwetterrel!
– Hol járt ön?
Mondtam, hogy a bárónét kísértem, utasítás szerint, a vasúthoz, s ott őriztem, míg a vonat megjött.
– Ezer milliom mennykő? Önnek nincs semmi dolga a professzorné mellett, hanem a professzora mellett!
Hát ezt én eddig nem tudtam. No, de már most megtanultam.
A professzor mérges volt az egész úton. Nem tudtam már hová dugni a lábamat, hogy össze ne tapossa. Szemben ültem vele. S a rossz lelkiismeret azt sugdosta a belsőmben, hogy azok a haragos csizmasarkok igazán meg vannak érdemelve.
