I. ELÖLJÁRÓ BESZÉD
I. ELÖLJÁRÓ BESZÉD
Dejszen várhatsz arra a Hesperisre!
Arra csak egy esztendő múlva kerül a sor.
Szerencsére a regényben az esztendő nem tart tovább három napnál. (Éppen, mint a vasorrú bába házánál.)
Elébb a tisztelt publikumnak föl kell kanalazni egy tele tányér pszichológiai és fiziológiai értekezést. (Aki a levest meg nem eszi, nem kap húst!)
Mert azt csak valahogyan igazolnom kell, hogy énbelőlem, a nagy széltolóbul, hogy lett egyszerre mustrája a szolid ifjaknak, akivel a többit ijesztgetik? S hogy ennek következtében hogy fészkelte be magát az életem curriculumába egy olyan üres esztendő, amelyben nem történt velem semmi, s amely alatt nem fordul elő más női név, mint az „alma mater” (ahogy a múzsafiak tisztelik az egyetemet).
Nagyon valószínű, hogy az a becsületes kardvágás, amelyet az én áldott ellenségem, a burkus huszár hagyott emlékül a koponyámon, olyan anatómiai befelé képződést okozott a fejcsontomon, mely a „hencegési orgánum”-ot a minimális működésre szállította alá.
Azonban nemcsak ez a materiális, de egyéb morális következése is lett ennek a végzetes sebhelynek.
Én ezáltal a társaságban egyszerre a tiszteletreméltó egyéniségek kategóriájába rukkoltam elő. Mindenütt úgy fogadtak, mint egy harcban kipróbált hőst. „Ah!” Ezzel fogadott minden ember. Úgy bámultak, mint egy portentumot. Csodadolgokat beszélhettek rólam a tisztelőim.
Aztán egy vitézségi érdemrendet is küldtek utánam, s azt nekem föl kellett tűznöm az uniformisomra, s egy csoport vitéztársammal együtt lefotografáltatnom magamat egy gruppban, akik mind velem együtt mitmacholták azt a bravúrstiklit a chlumi nagy ködben s a maslowedi hajcécuban. Csak később olvastam a hadi bulletinekből, hogy mink akkor magát a porosz trónörököst támadtuk meg. Meg nem vertük, de legalább megmutattuk neki, hogy nem félünk tőle. Ahányan megmaradtunk a huszárszázadból, mind elfértünk azon a fényképlapon. Mind föl voltunk dekorálva.
Az ilyen nagy tisztesség szintén szolid magaviseletre kényszeríti a fiatalembert.
Hozzájárult egyrészt a becsületérzés is.
Nagybátyám igen emberségesen viselkedett irányomban e katasztrófa óta. Feljött hozzám Pestre (én még nem voltam obsitolva), úgy beszélt hozzám, mint komoly férfiúhoz, a tárgyalás fonalát ott kötve össze, ahol elszakadt: annál a bizonyos levélnél, amiben tudattam vele, hogy megyek a színfalak közé házasságot kötni.
– Ugyancsak megijesztettél ezzel a levéllel, öcsém.
– Remélem.
– Annál jobban megörvendeztettél azzal a távirattal, hogy visznek a háborúba.
– Gondolom.
– Azt hiszem, hogy kigyógyultál ebből a bolondságból.
– Tökéletesen.
– Én mindent tudok.
– Én meg még annál is többet.
– Nem akarod feleségül venni a dívát.
– Nem érzem magamat Zeüsznek.
– Hanem a kisleányáról gondoskodtál?
– Azt nemesemberi kötelességemnek ismertem.
– Szeretem, hogy nemesemberi hajlamokat ápolgatsz. Tudod, hogy miben különbözik a nemesember a többitől?
– Tudom. Abban, hogy ha a szavát adja valamire, azt megtartja.
– No hát, hogy te is megtarthasd a szavadat, hát add nekem a szavadat. Én elvállalom minden kötelezettségeid lebonyolítását. Fedezem azokat a saját vagyonomból, hogy a te örökségedet intacte adhassam a kezeidbe. Elvállalom a ratifikációját az Assicurazioni Generalivel kötött tontinádnak is ama bizonyos életjáradék és eventuális kelengye iránt, de már ezt a magadéból kell fizetned, mert én kilencvennégy esztendeig akarok élni (az apám is addig élt): addig nem örökölsz utánam. Hanem mindezekért a koncessziókért viszonzásul egy nemesi becsületedre fundált ígéretedet akarom intabulálni. Ha nemesi szavadat adod, hogy mától számított egy esztendő alatt leteszed a vizsgákat jó sikerrel!
– Szavamat adom. Itt a kezem.
Ezzel aztán paroláztunk. S ezzel én el voltam adva egy álló esztendőre Mnemosynének, Themisnek, Minervának s mindazoknak az istenasszonyoknak, kik a hálójukba kerített ifjak ereiből a vért kiszivattyúzzák, s helyébe az istenek ichorját inficiálják.
Én hát – a becsületszavamért – egy álló esztendeig nem cselekedtem mást, mint ettem a tudományt merő kanállal; bálványoztam Wenzelt, Paulert, Kerkápolyt; – Pulszky Gusztiból pedig valódi kultuszt csináltam.
Hol maradna hely ezek között szép hölgyek számára?
De hogy a legvalódibb okát is bevalljam ennek az én pillangóbul hernyóvá visszaváltozásomnak: nem annyira az a csapás igazította helyre az én fejemet, amit az áldott ellenségtül kaptam, mint amit az átkozott jó barát sújtott le rá a végzetes leleplezésével.
Belém volt ójtva a széruma, az ellenszere a szerelmeskedésnek. Annak a tudata, hogy valaki más az arany, én csak a talmi vagyok. Nem is úgy: hanem hogy annak a szép hölgynek, aki nyájasan tekint rám, van már egy Nikkele, akit velem akar megezüstözni.
Mennyire lehetetlennek tartottam én, hogy ez az asszony rajtam kívül mást szerethessen! Hiszen annyira nekem ajándékozta lelkét, vérét, hogy velem kellett vagy idvezülnie vagy elkárhoznia. Az őrüléshez voltam közel miatta! – Hogy jártam a lebontott színház szeméthalmára egy leszakadt cipősarkát keresni! Hogy neveztem amulétemnek az ő emlékeit! – És ő nevetett rajtam! Duettben nevetett az igazi kedvesével! Mikor ez eszembe jutott, szerettem volna a fejemet belebuktatni egy kád jeges vízbe.
Azt meg is tettem. Rettenetes Priessnitz-kúrát követtem el magammal. Hideg víz, úszás, távgyaloglás volt az egyedüli mulatságom. Télen-nyáron a puszta pallón háltam, a rajztáblám volt a fejem alatt a vánkos. A bort gyűlöltem, mint a mérget. Hogy színházba nem jártam, az magától érthető.
Ilyenformán aztán be tudtam váltani az adott szavamat, hogy egy év alatt minden jogásznak való tudományból leteszem a vizsgát. Letettem, kitűnő sikerrel.
Nem láttak engem ez idő alatt még csak egy házi bálban sem, csak egy Kränzchenben sem. Ha hívtak, azt mondtam, nem tudok táncolni. Arra is jó kifogás volt a fejemre kapott vágás.
Óh, ezért én nagyon sok hálával tartozom annak, aki adta. Ilyen unalmas históriának a hőse lett belőlem egyszerre.
De lesz ez még unalmasabb is, csak hadd gémberedjek bele, hadd fanyarodjak bele. Tudok én is olyan impresszionista képeket festeni, ahol a lehámozott emberalaknak csak a héja van meg, ráragasztva a levegőre. A négy ujja egymásba ragadva, a szája egy fekete gomblyuk, a szemöldöke egy strikla.
A nagybátyám teljesen meg volt velem elégedve.
Amint a bizonyítványaimat megkaptam, stante pede karonfogott, magával vitt a főváros egyik legelőkelőbb jogtanácsosához, ki régi jó ismerőse volt, de akinek mindezideig nem akart bemutatni.
Hogy miért nem akart? azt majd el fogja ő mondani.
Elébb azonban jónak látta engemet beavatni a saját fiziológiai tanulmányaiba a prókátorok felől.
– Mert hát, tudod, öcsécském, a prókátornépnek többféle kategóriái vannak; az „ügyvéd” az csak csipeget, a „fiskális” az ellenben markol, a „jurium direktor” nyalábol, de a „jogtanácsos” az már kazaloz!
Hát, bizony, csak kazalozunk.
– Tudod, öcsécském, az a te leendő principálisod a legalaposabb tudományú és tapasztalatú jogtudósok egyike a fővárosban, aki teljesen a helyzet magaslatán áll. Ennek a kisujjában van nemcsak a köz- és váltójog, de minden kereskedelmi törvény; a külföldi kódexek, a biztosítási szabályok, a tengerészeti jog, az angol, francia, német törvénykezési praxis, minden furfangjaival, teketóriáival, amikben egy közönséges fiskális úgy elvész, mint mikor a vadászkutya hínár közé kerül. Milyen örökségi pereket tudott az megnyerni, öcsécském! Más ügyvéd bele sem merte volna vágni a fejszéjét. Hiszen majd meglátod. Egy esztendő alatt annyit tanulsz nála, amennyit négy év alatt nem tanultál az univerzitáson.
(Amire én szerényen megjegyeztem; hogy az az én hibám, nem az egyetemi fakultásé.)
– Hát, tudod, öcsécském, addig, amíg a vizsgákat le nem tetted, nem akartalak a jogtanácsos barátomnak a házához bevezetni. Könnyen megzavarhatott volna a szorgalmatoskodásodban. Mert hogy előre tudassam veled a helyzetedet, neked, mint gyakornoknak, ott kell laknod az ő házánál (házánál igenis, az a kétemeletes az ő tulajdona), és az ő asztalánál étkezned. A jogtanácsosnak pedig van egy csodaszép fiatal felesége, akihez foghatót még sohasem láttál. No, no! Csak ne szimatolj egyszerre! Az nem vadászni való vad!
Én biztosítottam felőle a nagybátyámat, hogy habár maga volna is a principálisom felesége a csábos Koleikháb, Potifár úr felesége, én az lennék irányában, ami volt József, a Caféát Panéákh. Soha a szememet sem fogom hozzá fölemelni.
– Én erre ismét kész vagyok nemesi szavamat lekötni.
Amire az öregem, kurta bajuszát furcsa gesztussal pödörgetve, azt mondá:
– Csak hagyjuk ezt a fogadást in suspenso, öcsécském.
Sedriai műszó!
– Leszámoltam az asszonyokkal.
– Egyelőre. Jól tetted. Minek is az? A tengerészek esztendőszámra nem látnak egy asszonyt. Hanem ez nem olyan, mint a többi. Ez kivétel. Az udvarlók úgy dongják körül, mint a rózsabogarak a „Königin der Rosen”-t. Csak a töviséből kapnak. Ha kedve tartaná, négyesbe foghatná az imádóit, úgy parádézhatna velük. Nem teszi. Példánya a női erénynek. Majd meglátod. Ha udvarolni próbálsz neki, úgy megfagysz mellette, mint a vaníliafagylalt. Hanem ha rezerváltan tartod magadat, akkor fölcsapod előtte az „égőt”. A férje pedig, aki principálisod lesz, egy beteges ember. Valami olyan krónikus baja van; ami egy vagy két esztendő alatt okvetlenül elviszi.
Ez a szó nagy szeget ütött a fejembe.
Akkor én minek állok be ehhez az emberhez gyakornoknak?
– Kár érte – folytatá az öregem –; mert igen szép praxisa van. Ki fogja tovább vezetni az irodáját?
Ez volt előtte a legnagyobb aggodalom.
– Tudod, öcsém, nekem van számodra egy horoszkópom. Hanem még csak embrióban van.
(Vajon tudja az öreg, hogy mit jelentenek ezek az idegen szavak? Azoknak a használatában nagy latitűdöt szokott engedni magának.)
Iparkodtam lehetőleg buta képet csinálni előtte, ami annyira sikerült, hogy az öreg kipattantotta, hogy mi az a horoszkóp.
– Te, fiú! Ha okosan viszed a dolgodat, te fogsz lenni a szép Pálmának a második férje, s a hírhedett irodának a principálisa. Ezzel a szóval aztán teljesen dühbe hozott! Hogy engem majd úgy visznek valahová; mint a Bájrám-ünnepi ajándékul szánt rabszolgaszüzet az „arany kapu”-hoz. Előre desztinálva!
Ki is fakadtam.
– No, már, bátyám, én sohasem ismertem az Erbschleichereit (nincs rá magyar szó: örökség után csúszás-mászás), de ennek a legcsúfabb neme az, amit az ön horoszkópja nekem szuggerál, hogy én egy becsületes embernek, pártfogómnak hátrahagyandó özvegyére spekuláljak!
– Bukfejes! Hát mondtam én, hogy spekulálj rá? Én csak a horoszkópot állítottam föl. Tanultál görögül. Hora = óra, szkopein = vizsgálni. Ami a csillagokban meg van írva, az megtörténik. Ez asztronómiai kiszámítás. A csillagász kikalkulálja előre, mikor kell Jupiternek a hold háta mögött keresztülmenni. S Jupiternek a kiszámított órára – akarja, nem akarja – bele kell ütni az orrát a holdba. – Pedig a Jupiter csak különb legény, mint te.
– Dehogy különb! A Jupiter csak egy planéta; megy, amerre muszáj; de én egy üstökös vagyok, aki arra megyek, amerre nekem tetszik.
Az öreg nagyot nevetett:
– Majd mondtam rá valami bolondot, de csak nem mondom el.
– No, hát én majd megmutatom, hogy az egész gyakornokságom alatt soha szemébe sem fogok nézni a nekem szánt kandidátus özvegylendő menyasszonynak.
– Mutasd, mutasd! – Az öreg úgy packázott velem, mint a pók a léggyel, aki már a hálójába került. Én azt tettem aztán, hogy mondtam neki egy gorombaságot, amiért, ha egy csöpp gentleman-vér van az öregben, rögtön otthagy, s megszakít velem minden rokonsági összeköttetést.
Kirántottam a karomat a kezéből, s ráförmedtem pimaszul:
– No, ez egy olyan monstruózus idea, amilyen csak egy kalugyernek az agyában foganhatott!
Dehogy volt az öregben az a bizonyos fölfortyanható csöpp vér! – Szatírásan kuncogott; ismét visszadugta a karom alá a kezét, s tolt előre. Többet el nem eresztett. Vitt magával, mint a konstábler a kurrentált szökevényt, míg oda nem állított a leendő principálisom elé:
– Itt hozom az én legkedvesebb öcsémet.
