II. A SZÜRKE EMBER
II. A SZÜRKE EMBER
Azt hittem, hogy nem is embert látok magam előtt, hanem csak egy embernek az árnyékát.
Szürke volt a kabátja, szürke az inggallérja, szürke az arcszíne, a haja, a rövidre nyírt szakálla, bajusza, s szürke szemüveget viselt; még az óralánca is platinábul volt, hogy az is szürke legyen. Mikor megmozdult, olyan volt, mint azok a kísértet-sablonok, akik Macbethben (az operában) végigsasíroznak a színpadon.
Arckifejezéséből minden orvosi tapasztalat nélkül föl lehetett ismerni az életműszereiben dúló vészt; mélyen bele voltak vésve a kín redői, azok a sebhelyek, amiket egy lassan gyilkoló kakodémon karmai vájnak oda.
De szelídítette e kifejezést egy szép metszésű száj mosolygása, melyben öntudatos jóság volt. Tudta, hogy aki rátekint, megijedt. Biztatóan mosolygott. Nem kell miatta aggódni.
A nagybátyámmal régi jurátuskorabeli pajtások voltak; együtt cenzúráztak; azóta is levelezésben álltak.
Az első rövid szóváltás után könnyen kitaláltam, hogy a principálisom nagyon alaposan van informálva aziránt, hogy ki vagyok, mi vagyok. Ő volt az elintézője az uzsorásaimból való kibontakozásomnak; azt is tudta, hogy a drága kölcsönöket miféle szentetlen célokra fordítottam! azt a biztosítási ügyet is ő bonyolította le, és a tőkepénzemet is ő fruktifikálta, állampapírokba elhelyezve, amik (akkoriban) sokkal többet jövedelmeztek, mint az árvapénztárban.
Mindjárt elfogadásul megismertetett a házi szokásokkal.
Az inas átveszi a bőröndömet, s a szobámban elhelyezi az öltönyeimet. Szobámnak külön kijárása van a folyosóra.
– Ön itt fog nálam étkezni; mert kell, hogy minden időben rendelkezésemre álljon; önnél fog állni a stampiglia; a prokúrával is meg lesz bízva. Az inventáriumot kezeli; a napi postát átveszi, a vevényeket aláírja és regisztrálja; a bélyegeket evidenciában tartja, s a kézipénztárt kezeli; arról könyvet vezet. Később aztán egyéb hivatásköre is fog nyílni. Egyelőre ezzel is el lesz foglalva az egész ideje. – Azért kell, hogy a háznál étkezzék. A többi segédek, kiknek szabott óráik vannak, mehetnek azokon kívül, hová nekik tetszik. Ebédhez, vacsorához csöngetnek. Mikor én étkezem, egyszer; mikor a nőm: kétszer.
– Én az egyszeri csöngetésre jelenek meg.
– Nem biz az, ifjú barátom. Mert az én étkezésem nagyon különleges; azt én egyedül végzem. Orvosi rendelet szerint. Nekem külön konyhám van, s az én vendégségem nem egészséges ifjú gyomornak való. Ön a feleségem asztalánál fog rendesen étkezni. Egyszerre fejembe lőtt a vérem.
A principálisom maga utasít, hogy a nejével együtt ebédeljek, mint rendes asztaltárs. Hisz ez már a horoszkóp!
Bizonyosan észrevette, hogy fülig pirultam; mert eddigi jóságos mosolygását még egy szardónikus gunyorral is kellemesebbé téve, megnyugtatólag mondá:
– A nőmnél rendesen van társaság. Ismerős hölgyek. Jó barátnéi. Délben is, este is. Rendesen ott fogja ön találni az elválhatlan hölgyet: Adelphe Philine-t, az athosz-hegyi kék apácák provinciálisnőjét, a feleségem mellett.
– Nojszen, te tudsz görögül; elbeszélgethetsz vele! – kottyant közbe a kalugyer. (Szerettem volna a tyúkszemére hágni.) Azzal a szobámba küldtek. Nekik még elintézni valóik voltak, amikhez nem kellett az én jelenlétem.
