IV. A SEPTEMVIR LEÁNYA
IV. A SEPTEMVIR LEÁNYA
No, hát letelt az esztendő. Amivel biztattam a t. c. olvasót. A háromnapos boszorkány-esztendő.
Meg kell vallanom, hogy igen kellemetes csalódáson mentem keresztül.
Közelről látva (ellenkezőleg a rendes szokásnál) minden ember, akivel érintkeznem kellett, diametraliter ellenkezője volt annak az első fogalomnak, amit felőle alkottam (a saját előnyére).
A jogtanácsos nem volt unalmas jogtudós. A hivatalos ügyekben is oly érdeket tudott kelteni, hogy csupa élvezet volt az információit átvenni. Voltak kétségbeesett ügyei, de azoknak a részén volt az igazság. Én apródonkint megtanultam az ellenfeleit gyűlölni; azok voltak a svindlerek, a rabulisták, az örökségmászók, az álorcások, a stellionatusok, a felonisták, a hamisítók, az accaparisták, a hochstaplerek, a hamis krídások; az ő kliensei a rokonszenves, becsületes emberek.
A hivatalos órák után pedig az én principálisom megszűnt jogász lenni; nagyon érdekelte a politika (1867-ben!), az irodalom, a művészet. Volt igen szép képtára, nagybecsű művészremekekből összegyűjtve; nagyszerű könyvtára, klasszikusokból, inkunábulákból s valamennyi magyar író műveiből, amiket ő maga marginális jegyzetekkel látott el.
Minden héten jour fix volt nála, amelyen fényes termeiben összegyűlt a főváros minden előkelő osztálya; szellemi és társadalmi celebritások; művészek és művésznők. Ott énekeltek, szavaltak, hegedültek, zongoráztak, cimbalmoztak, s ha idegen művész került Budapestre, az rendesen ott fényeskedett a mi jour fixeinken. Semmi feszesség, semmi prüderie; szabad, de elegáns, szellemes társalgás folyt. Maga a principálisom a legérdekesebb társalkodó volt; mintha elfelejtette volna halálos betegségét. Csak annyiban különbözött a vendégeitől, hogy nem evett, nem ivott semmit. A gazdag buffet a közönséget detektálta.
Én azonban nagyon passzív szerepet játszottam ezeken az estélyeken. Tetszettem magamnak a „kukkó” szerepében, aki blazírt pofával leül az olvasó asztal mellé, s a külföldi illusztrált lapokban levelész.
Hegedültek a koncert-teremben. Minden ember odatódult. Azt mondták: Terezina Tua hegedül. Bánom is én! Hegedült már nekem a Terezina Mea is. Annak is betege vagyok.
Valaki odajött hozzám, fölszólított, hogy akkompanyáljak a nagy művésznőnek.
– Én?
– Hát nem értesz a hegedűhöz?
– Annyit értek hozzá, mint a székely góbé, aki azt mondta a hegedűre, hogy „ettem is!”
– Nagyon szép leány ám.
– Ahhoz meg éppen nem értek.
Azzal leültem a sakkozó asztalhoz, s elkezdtem sakkozni magamban. Ez a monomániának a kezdete.
Egyszer csak selyemruha-suhogást hallok a hátam mögött. A jogtanácsomé volt.
– Jöjjön csak hamar; be akarom önt mutatni a septemviréknek.
Nagy grácia! Maga jött fölkeresni, holott a komornyikjával is hívathatott volna.
Ah! A septemvirék! Eddig is sokat hallottam róluk beszéltetni. A septemvir legszorosabban összecsatolt jó barátja volt a principálisomnak. Sok ügye az ő kezén keresztül ment körösztül. Legelső jogtudósnak tartották az országban, úgyhogy az első felelős minisztérium megalkotásánál ő is szóba került, mint igazságügyminiszteri kandidátus.
– A septemvirnek leánya is van. A gardedámja nem az anyja, hanem egy távoli rokona, akivel nem lehet konverzálni mert nagyot hall. Az anyja korán elhalt.
Ennyi információt szükségesnek talált velem közölni a patrónám.
Súgva még hozzátette:
– Társalkodjék ön a kisasszonnyal hosszasabban. Szeretném önnek a véleményét megtudni felőle.
Ez nevezetes prospektus! Mondhatnám – különös.
A terembe értünk. Éppen egyenesen rábukkantunk a septemvirre.
Nagy feje volt; rengeteg hosszú, oroszlán-fakó szakállal, széles válla, melle és dereka hosszú, úgyhogy ha így folytatta volna az alkotó, egy óriásnak kellett volna neki lenni; azonban a lábszárak szertelenül kurták voltak hozzá; úgyhogy egybevéve, az alacsony termetűek közé volt sorolható. Hogyha ült, akkor imponált az embernek.
Amint a nevemet kimondta előtte a jogtanácsomé, egyszerre derült mosolyra szaladtak szét a vonásai. Mintha kellőleg informálva volna már a jó és rossz tulajdonságaim felől. Szívesen megrázta a kezemet, s azzal bocsátott el, hogy reméli, el fogok járni a zsúrjaikra. Majd elküldi a meghívást.
Szerencsémnek tartottam.
A jogtanácsosné aztán egyet fordított rajtam, s arrafelé pilótált, ahol a fiatal leányok csoportja volt a terem közepén. A gardedámok a mindenféle kereveteken foglaltak helyet, és teáztak, pletykáztak; a kisasszonyok pedig a terem közepén álltak, és várták a jó szerencsét.
Azok közt volt a septemvir leánya is, akit én a magam regényében elneveztem Hesperisnek. (Hesperis matronalis Linnaei.) Már a öltözetével is föltűnt. 1867-ben rég el volt feledve a hét év előtt inaugurált magyar divat, az urak elfáradtak az antik gombok viselésében; a hölgyek fejét zsenírozta a rezgős főkötő és a gyöngyös párta; párizsi divatot viseltek a delnők, frakkot, klakkot a delfiak, s virágában volt a chignon, ez az idegen szőrölebül csavarintott hurkatorony a hölgyek fején; ki mentül több hamis hajat föl tudott rakni a kontyába, az volt a legszebb. Hesperis még mindig a magyar divatot viselte. Fűzött derekú ingvállt, dudoros ujjakkal; csipkekötényt nagyvirágú szoknyához; leeresztett hajfonatot, keskeny pártát, pillangós cipőket.
Ezen a témán mindjárt elkezdhettem a társalgást, mikor bemutattak neki.
– Nagysád még mindig hű a magyar divathoz. (Magam is hű voltam hozzá; huszáregyenruhámat kellett viselnem társas estélyeken.)
– Boldogult anyámtól így tanultam – felelt Hesperis. – Én másforma ruhát szabni nem tudok.
Nagyot bámultam.
– Hát kegyed maga szabja a ruháit?
– Magam is varrom meg.
(Hisz ez egy klenódium! Ennek a papája nem ismer szabókontót, masamódkontót, konfekciós boltot! Nem borzad el, mikor divatműáru kereskedés kirakata előtt végighalad! Ez a tulajdonság maga egy hozomány!)
– Nagyon derék!
Egyenesen rátértem a legközelebb eső témára.
– Hogy tetszett nagysádnak a hegedűművésznő?
– Semmit sem értek a zenéhez.
– Ah! Tehát nagysád nem is zongorázik?
– Nem bírtam megtanulni. Nincs semmi tehetségem hozzá.
Most már jobban meg kezdtem nézni. Egy leány, aki nem zongorázik! Ez lefotografálni való! Szép tojásdad metszésű arca volt, gyöngéd pírral áthajnalodva, sötétkék szemei, sötétszőke haja, vékony, finom metszésű ajkai és igen kicsiny, nagyon szép, rózsaszín fülei, vékony orra, lüktető cimpákkal. Termete nyulánk volt, és karcsú, minden ámító mellékletek nélkül. A vállat és keblet irigyen őrzi a magyaros ruhaderék.
– És így koncertekre nem jár nagysád?
– Nem tudnám élvezni.
– És bálba?
– Egyszer voltam, tavaly. Többet nem kívánkoztam oda.
– Nem is táncol?
– Soha.
– Tán orvosa tiltja?
– Óh, nem. A testgyakorlást szeretem. A svéd gimnasztikában otthon vagyok. Vívni is tudok. De a táncot nevetségesnek találom; úgy, ahogy nálunk szokásban van. Ahogy a keletiek élvezik a táncot; kitanított táncosnőket lejtetve, az urak csak nézik; minők Egyiptomban az almék, Kelet-Indiában a bajadérek, Japánban a gejzák: úgy én is tudnám élvezni a táncot mint művészetet; de hogy én magam egy soha nem látott embernek a nyakába boruljak, aki engem körülforgat, s végigszalad velem a termen; előre-hátra ugráltat, hozzácsapkod a többi táncosokhoz, konvulziókba jön; keze-lába kalimpázik; meg-megkap, fölhajigál a levegőbe; magához szorongat; ugyan mit szólhat ehhez egy süket néző, aki nem hallja a zenét, csak a mozdulatokat látja?
In theoria tökéletes igazat kellett adnom a kisasszonynak. A tánc csak nézni való. In praxi ellenkező nézetben voltam.
Áttértem más matériára. Beszéljünk színházról, irodalomról. No, ezekben már otthon volt. De itt is ellenkezőek voltak a fölfogásaink. Hesperis valóságos fakíri önkínzásnak tartotta a versírást, hogy egy ember el tud nyavalyogni azon, hogy egy gondolatot, amit elmondhatna egy sorban, kinyújtson négysoros strófává, s keresse lepkefogóval a rímező szavakat a sorok végére. Fogalma sem volt róla, hogy ez önkényt jő, s ez éppen a költői adomány. Ő úgy fogta föl, hogy ez takácsmesterség, s osztovátán készül. A prózairodalomban kedvenc olvasmányát képezte Macaulay, Carlyle, Renan. A magyar regényírók közül nem szeretett mást, mint Vas Gerebent; a többi mind svindler volt előtte. Ezer bocsánatot kérek. – Efölött nagyon összedisputáltunk. A téma nem lett megoldva. Azzal váltunk el, hogy ezt a vitát folytatni foguk a legközelebbi jour fixen.
Veszedelmes egy ismeretség!
Egy hölgy, akinek paradoxon ideái vannak!
