III. EGY CSAPÁS HELYETT KETTŐT – A LÉGYNEK
III. EGY CSAPÁS HELYETT KETTŐT – A LÉGYNEK
Az udvariasság szabályai azt diktálták, hogy ahová ebédre vagyok hivatalos, ott elébb vizitet tegyek a háziasszonynál, s bemutassam magamat.
Az irodaszolgát vettem elő, attól kérdeztem meg, hogy mikor fogad őnagysága.
Az azt mondta, hogy ő erről nem tud semmit, mert ez nem az ő szakmája, hanem értekezzem róla a komornyikkal; az asszonysághoz azon az átelleni ajtón kell bemenni.
Becsöngettem. A komornyik igen komoly magatartású úr volt. A névjegyemet megtekintve, magas leereszkedéssel mondá, hogy igenis van már tudomása a létezésemről; megkapta az utasítást, hogy egy terítékkel többet tetessen az asztalra, s kétféle bort, fehéret és vöröset. S egészen a helyzet magaslatán állva, a választ is megadta a kérdésemre, amire legmagasabb helyről előre föl volt hatalmazva. – Tisztelgő előzetes vizitemet őnagysága ez órában nem fogadhatja, mivel ilyenkor a konyhában ellenőrzi a nagyságos úr számára, higiéniai tekintetek mellett készített ételeket; azután pedig, mikor a nagyságos úr étkezik, átmegy annak a szobájába, s ott marad, amíg az az ebédet be nem fejezte, pontosan fölügyelni, hogy az orvosi rendelet szabályai megtartassanak. Mikor ennek vége van, akkor rögtön következik a második ebéd, a második csöngetés. Ezt tehát az én vizitemnek meg kell előzni. Fönn maradna az az expediens, hogy a nagysága távollétében sétálnék be a szalonba, s ott mutatnám be magamat Adelphe Philine fejedelemnőnek, ki itt az úrnő alteregója, s a látogatókat elfogadja, azonban (s ezt diplomatai bizalmatlansággal súgó meg sub rosa) az apáca-fejedelemnő, nevemnek hallatára, határozottan megtagadta az elfogadás helyettesítését.
A mennykőbe! Hát már az Athosz hegyéig elhatott volna a gonoszságaimnak a híre?
Azonban ez az expediens ajánltatott számomra a komornyik részéről: hogy az első csöngetés után menjek be a nagyságos úr szobájába, ott fogom találni a nagyságos asszonyt. S bemutathatom neki magamat, s ezzel a társadalmi illem és etikett szigorú szabályainak elég lesz téve.
De jó, hogy okos emberek vannak a világon! Én hát csak az első csöngetésre füleltem.
Amint az elhangzott, alig engedtem magamnak annyi időt, hogy a bajuszomat fölfelé keféljem, siettem a principálisom szobájába, ahol egyedül szokott étkezni.
Már akkor ott volt a nagyságos asszony – „Pálma”.
Rossz regényíró volnék, azt elismerem, aki előre kibeszélem a mesémnek a végét. Már a bevezetésnél közhírré tettem, hogy „Pálma” a hetedik. Az a feleségem.
Amit csatányos meglepetésül kellett volna visszatartanom, elárultam előre. (Mintha csak ismerném az olvasónőknek azt a szokását, hogy legelébb is a végét olvassák el a regénynek.) De hát én csak úgy históriázhatok, ahogy nekem jön. Úgy mondom el, ahogy tudom.
Mikor legelőször megláttam ezt a hölgyalakot, azt éreztem, mintha minden tagomban egy-egy szív volna; úgy meg voltam lepetve.
Tökéletes klasszikus szépség volt. Nem tudom máshoz hasonlítani, mint a kapitóliumi Vénus-szoborhoz; a szobornak a márványsimaságával és márványhidegségével.
S hogy még teljesebbé tegye a csalódást, nem viselt sem korzettet, sem krinolint. Volt merészsége dacolni az egész civilizált világ divattörvényével; végig mert menni az utcán; bátorkodott megjelenni a társaságokban azok nélkül az acélabroncsokra feszített volantok nélkül; a nélkül a természetszabályozó halcsontpáncél nélkül. Ez a legkihívóbb agacéria lett volna, ha nem paralizálja az a hideg északfényi tekintet.
Igazán mondom, nem tudom, mit mondtam neki az első önbemutatásnál. Azt hiszem, hogy a nevemre sem emlékeztem. Segítségemre jött a principális közbeszólása. (Közbe? Hát szólt valaki valamit?)
– Éppen önről beszéltünk a nőmmel. Az új joggyakornokom.
A hölgy egyszerre nem nyújthatta a kezét, mert az egyikben tartotta az ételes csészét, a másikban pedig kanállal szűrögette a bulljont, ami még nagyon meleg lehetett; azt elébb meg kellett langyosítani, így nyújtotta a férjének szürcsölésre, miután maga egy kanállal megízlelt belőle egy csöppet. – Csak azután nyújtotta nekem a kezét.
A kéz meleg volt és nedves. Hideg szív tanújele. Én egy kézcsókot leheltem rá messziről.
Azzal helyet mutatott az asztal mellett, magával szemben. Közbül a principális ült.
Egyéb nem volt napirenden, mint az étkezés.
Az irodaszolga valami sürgős paksamétát hozott be. Az úrnőnek egy szemöldökintése visszariasztá; az ebédet nem szabad megzavarni.
Én végignéztem, hogy segédkezik a hitvestárs a férjnek az étkezésnél; hogy vágja ki számára a rosztbifből azt a középső falatot, amit meg szabad neki enni. Aztán tölt neki a poharába egy szűk nyakú palackból fehér bort; keveset. Ő ismeri a mértéket. A bort ronszenyói vízzel kell neki inni. Az ott van egy kicsiny négyszögletű sötétkék palackban. A hölgy homlokán a két szemöld között egy minervai ránc mutatkozik; a csöngettyűt megnyomja az ujjával. Én kitalálom a homlokredő titkát; látom, hogy a dugó nincs kihúzva az ásványvizes palackból; megelőzöm a zivatart; kihúzom a zsebemből a tollkésemet a dugóhúzóval (azt minden magyar hord a zsebében), s mire az inas bejön, kiszabadítom a dugaszt, ami e halk „köszönöm”-mel lesz megjutalmazva. Akarok belőle tölteni a principális borospoharába: attól már letiltanak: „csak én tudom a mértéket”, s aztán ő maga tölt a kék palackból a bor közé az ásványvízből, amitől a neszmélyi aranyszíne egyszerre haragoszölddé válik. Hát biz annál tudni kell a mértéket, mert annak a víznek ásványalkatrésze – arzénikum. Annak a kredencolását a feleség nem bízza másra. – Még magára a beteg férjre sem.
Így folyik le az egész ebéd. Akárcsak a patikában készítették volna. Végre megengedtetik, hogy egy szivarra gyújtson. A feleség megnézi a zsebóráját. Egy óra. A következő szivarra csak öt óra múlva lesz szabad rágyújtani. Azt is helyébe hozzák majd a délutáni ozsonnával együtt; az pedig forralt, lefölözött tej.
Az úrnő föláll; felém fordul:
– Uram.
Én veszem a kalapom, bókolok, az ajtó felé hátrálok; távozás közben szabad látnom, hogy az úrnő odatartja az arcát a férje elé, a férj csókot nyom elébb az arcára, azután a kezére, s aztán a felesége karjába akasztva a kezét, fölkel az asztaltól.
Negyedóra múlva hangzik a kettős csöngetés; én átsietek az úrnő lakosztályába. A komornyik nyájas arccal fogad.
– Van más vendég is? – tudakozódom tőle.
– Igenis. Adelphe Philine fejedelemnő.
Ajtót nyitnak előttem: belépek. Szemben találom magammal a háziasszony oldalán a kék és fehér köntösbe öltözött Adelphe Philine fejedelemasszonyt. – Most van aztán okom eltátni szemem-szám.
Hisz ez az athosz-hegyi apáca-fejedelemasszony az én egykori görögnyelves ideálom: Amarillisz.
„Heuréka!”
Hat év múlt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Amarillisznek azóta tökéletes szépséggé kellett kifejlődni; az is volt; csakhogy olyan fehér lett az arca, olyan félig átlátszó, mint a tejopál.
A lelkiismeret megmozdult bennem: ez a fehér arc engemet vádol.
Az én hebehurgyaságom volt az oka, hogy Amarilliszből apáca lett. Ha az én bolond fejem nem keresztezi az ő életútját, most talán piros arcú menyecske volna valahol a Szerémségben.
Világoskék gyolcs köntös volt rajta, hosszú bő ujjakkal, a nyaka körül fehér csipkegallér s onnan hosszan aláomló fehér lebernyeg, úgyhogy a termetének semmi idoma nem volt kivehető. Egy nagy zafírokkal kirakott aranykereszt függött a mellén, a fejét fehér csipkés kék burkony takarta, mely a nyakát is körülfogá. A hajából semmi sem látszott.
Szegény Amarillisz!
Azonban már egy óra múlva megbántam, hogy sajnálkoztam rajta. Egészen beletalálta az magát a hivatásába.
– Hiszen mi öreg ismerősök vagyunk! Ezzel fogadott.
(Furcsa nyelv az a magyar! Amire a németnek csak egy kifejezése van: „alt”, azon nevez időt, lovat, bort, ruhát, embert, arra a magyar mind külön jelzőt használ: régi idő, vén ló, ó bor, ócska ruha, öreg ember; ha elcseréli őket, az gúny számba megy.)
Mondhatta volna úgy is, hogy „régi” ismerősök, de talán azt akarta vele sejtetni, hogy a görögök nem tudják a magyar szinonimákat megválogatni; vagy hogy mi öreg, rengeteg öreg emberekké lettünk azóta, hogy egymást nem láttuk, hogy az idők távolsága miatt a kezünket sem nyújthatjuk egymásnak.
Nem is vette elő a kezét azokból a bő ujjakból. Hanem a nyelvével annál inkább megtisztelt.
A csodálkozó háziasszony előtt sietett fölvilágosítani az enigmát.
– Adjunktus úr az én atyámnál volt kosztban, mint fiatal diák, s akkor én korrepetáltam vele a görög nyelvből.
– Ah! És nagy sikerrel?
– Meglehetőssel. Csak a kiejtése volt hibás. (Ez már vakmerőség!)
Siettem szárnyát szegni a repkedésének.
– Én ugyan mindent elkövettem a tökéletesítésére, s a tanításban sem volt hiány.
(Megérthette belőle, hogy emlékezem a „pszi” konszonáns történetére.)
– Azért érdekel ez a kérdés – mondá a háziasszonyság –, mert én is kedvenc tanulmányul választottam ki magamnak a görögöt. A fejedelemasszony fölügyelete alatt Homér „Iliász”-át fordítom.
(Rettenetes asszony!)
– Ismeri ön Homér Iliászát? – vallatott az úrnő.
– Óh, hogy ne ismerném: „Ménín aíde thea Peliadéó Achilléosz Úlomenén, hé műrin Achájoisz algen ethéke, Pollász d’ ifthimusz pszűchász aídi proiapszen, Heróon…” – Le is fordítottam magyar hexaméterekre: – „Zengd istennőm a Péliszfi Achillesz haragját. A veszedelmest, mely sok achájnak adta halálát. S sok hősnek fennkölt lelkét elküldte pokolra, Jó idején.”
– Ah, ez derék! Hisz akkor ön nekem nagy segítségemre lehet. (Alászolgája. Észrevettem, hogy beleestem.)
– Nem biz én, nagyságos asszonyom. Nem akarok svindlerozni. Ez a három sor az egész, amit Homéroszból tudok. Ami görögöt tudtam, azt már mind elfelejtettem. Kárbaveszett rajtam a fejedelemasszony tanítása. Azóta nem gyakoroltam magamat benne.
– Igen, igen – jegyzé meg rá Adelphe Philine Amarillisz. – Más kedvencebb tanulmányok foglalták el a helyét: a rác nyelv, a violoncello, a szavalóművészet, sőt a héber nyelv is, s kitűnő tanítói lehettek.
(Megannyi viperacsípés!)
(Hisz ez az athosz-hegyi szent alaposan értesülve van az én facinoráimról! No itt nekem szépen meg lesz vetve a fejem alja. Talán már meg is van?)
A jogtanácsomé jó szíve nem engedte, hogy így féllábra állítsanak, mint egy leckenemtudó szekszta diákot.
– Hiszen a hadászati pálya is elvonhatta önt eléggé a költészet mívelésétől.
S odatekintett a még nagyon jól látható sebhelyre a homlokomon.
Hát nem megcsípett újra az aszkétai szent hölgy?
– Ön igazán büszke lehet a sebhelyére, melyet királya védelmében kapott, nem pedig holmi elfeledésre méltó hölgy miatti párbajban.
Ez megint emlékeztetés volt arra, hogy „hiszen kaptál te a fejedre énmiattam is egy ilyen kardvágást, csakhogy tompa éllel, amiért nekem apácává kellett lennem. Te elfeledted azt már, de rám nézve meghalt a világ!”
Erre aztán, elhallgatva, asztalhoz ültünk. De a forró levessel hol az egyikünk, hol a másikunk égette meg a száját.
Én mind azon törtem a fejemet, hogy honnan meríthette a felőlem való pontos információit a fehér arcú Adelphe? – Pedig ugyan könnyen kitalálhattam volna.
S ez mindennap itt van a jogtanácsomé asztalánál? Nem leszek a jogtanácsos örököse!
