VI. VŐLEGÉNY IN PETTO
VI. VŐLEGÉNY IN PETTO
Ez már aztán komoly viszony volt! Határozottan udvaroltam Hesperisnek. Rövid idő alatt megértettük egymást.
Arra is rájöttünk, hogy mi egymás számára vagyunk teremtve. Mindennapos lettem a septemvirék házánál.
Délután, mikor vége volt a hivatalos ügyeknek, rögtön odasiettem. Ha látogatót találtam már ott, azt kiböjtöltem. Ott maradtam egész vacsora idejéig; néha vacsorára is ott marasztottak. A süket társalkodónő miatt beszélhettünk akármit. De az az akármi csupa merő bölcs dolog volt. Annyira, hogy mind a ketten tartottunk külön jegyzékkönyvecskét, s azokba az egymástul hallott emlékezetes aforizmákat följegyeztük. Mindig allegóriákban beszéltünk. Például: „a jéggé vált szerelmet nem jó fölmelegíteni, mert akkor meg vízzé válik.” Ezt ő mondta.
Hogy milyen hatással voltunk egymásra, azt a konkrét tények sejtették.
Én például rá tudtam bírni Hesperist, hogy hagyja el már a boldogult mamájától örökölt kecskeméti divatot, hisz azt már Kecskeméten sem viselik; sőt a Hortobágyon a csikósok, gulyások is azt danolják, hogy „nem is leány turnűr nélkül”, hogy az ilyen különc öltözet feltűnési vágyra mutat; hogy könnyen politikai demonstrációnak vétetik; míg megtette a kedvemért, hogy európai divat szerint alakította az öltözeteit; azokat is maga szabta és díszítette ugyan, s csinált magának olyan pomp fünébre kosztümöket, hogy az embernek kedve támadt megkondoleálni a toalettjeit; de legalább mutogathatók voltak.
Ő ellenben rábírt engem, hogy hagyjak föl a táncolással, ami őelőtte a férfit lefokozza. Megtettem érte. Pedig szenvedélyes csárdás-rázó voltam.
Arra is rávett, hogy olvassam végig Renant.
Házasságról természetesen még korán lett volna egymással beszélnünk. Úgy voltunk egymás mellett, mint két télikörte, amikre a kertész fölírta tintával: I. Kronprinz Ferdinand, érés ideje december, január. 2. Josephine de Malline; érés ideje február, március.
Nekünk is meg kellett várnunk az érés idejét.
Nekem a gyakornoki esztendőt le kellett szolgálnom, akkor lehettem önálló ügyvéddé; a nagykorúságomat is be kellett várnom; Hesperisnek pedig még rengeteg sok ingbetétet, alsószoknya-fodrot kellett kislingolni, hogy a kelengye komplét legyen. Az mind saját keze munkája volt.
Színházba én kísértem őt, s ott mellette váltottam zártszéket; haza is én kísértem, s ha esős idő volt, tartottam fölötte az umbrélát.
Társaságokban más nővel nem beszéltem; annyit már tudtam, hogy Hesperis a végletekig féltékeny.
Ellenben ő is egészen rezerváltan viselte magát más férfiak irányában. Azok is ismerték a helyzetet, s respektálták az én szerzett jogaimat.
A Nikkel pajtást én magam mutattam be neki. Megint a pesti garnizonba transzferálták. Jó, fidélis cimbora volt. Mindenki tudta felőle azt az epopeiát, ahol a burkusok kezéből kiszabadított, ezért az én barátaim előtt nagy volt a becsülete.
Neki megengedtem, hogy udvaroljon Hesperisnek. Tőle nem volt mit féltenem az imádottamat.
Egy szegény katonatiszt egy nem gazdag leánynál nem veszedelmes konkurrens. Komoly eszméi nem lehetnek, mert kauciót letenni nem képes; könnyelmű eszmékkel pedig Hesperishez nem közelíthet. Ah! Hesperis erénye erősen áll, mint a Gellérthegy; de még annál is erősebben; mert a Gellérthegyről töredeznek le egyes sziklacsomók, de nem a Hesperis grániterényéről!
Kivált, miután tudja Nikkel, hogy Hesperis az én jövendőbelim.
…De hát vajon tudja-e?
Mondtam én már valakinek, hogy Hesperist nőül akarom venni?
Nem én. Senkinek sem. Még őneki magának sem.
Hanem hát ez a titoktartás, mely nagy bolondságnak látszik, ha előadom az okait, egyszerre érthetővé lesz.
Amíg a nagykorúságom el nem értem, addig a kalugyer kezében van a nyakam. Ha az megtudja, hogy én eljegyeztem a septemvir leányát, azzal a szerény hozománnyal, s ezzel megzápítottam az ő horoszkópját, az egyszerre meg fog mozdítani minden eget, földet és poklot, hogy ezt a házasságot megakadályozza; befeketít a septemvir előtt úgy (érdemem szerint), hogy az rögtön kiadja az utat. Hisz én notórius csélcsap, csapodár vagyok, aki úgy cseréli a szeretőket, mint más ember a gyeplős lovat. Kezében a Passifloráról írt levelem; meg a Violának az életbiztosítása. Aztán tékozló, préda, könnyelmű vagyok, veszekedő, krakéler, iszákos! Ezt mind megkapom, ha idő előtt elárulom a szándékomat. – Csak hogy a horoszkópnak igaza legyen.
Másfelől meg itt van az Amarillisz. A hajdani ideál. Ez meg a Hesperis előtt fog elárulni, ha megtudja, hogy nőmmé akarom tenni. Mert ez nem tűri azt el, hogy én valaha boldog legyek, aki őt boldogtalanná tettem. Ha ő apáca lett, legyek én trappista.
Ha én szerencsés volnék a Magyar Bazár, Ország Világ, Magyar Géniusz, Magyar Szalon, Új Idők, A Hét, A Jókai stb. szellemdús szerkesztőnőivel és szerkesztő férfiaival közelebb ismeretségben lehetni, rég proponáltam volna nekik, hogy tűzzék ki lapjukban ezt a megfelelésre méltó kérdést: „Szükséges-e két szerelmes egyén között a szóbeli nyilatkozás?”
Nagy érdeklődéssel várnám a beérkező válaszokat.
Meg vagyok felőle győződve, hogy a nagy többség azt felelné, hogy „nem szükséges”, sőt sokan emlékeztetnének Heine „madame, je vous aime” schlagwortjával arra, hogy a szerelmi nyilatkozat egyenesen a banális frázisok kategóriájába tartozik: tréfának sok, komolynak kevés.
Ezen a nézeten voltam én is. Akiért én forrón érzek, az tartozik az én melegemet érezni; ha az én lelkem az ő lelkét keresi, az ő lelkének a dolga magát megtaláltatni. Én az egész valómat neki adományoztam; azt teheti velem, amit akar; rabja vagyok, mit akar még tőlem többet? Egy röpke szót? Egy ígéretet? Hiszen nem vagyunk még Észak-Amerikában, ahol egy be nem váltott házassági ígéret bíró elé kerül, s dollárokban taksáltatik.
Lesznek sokan, akik azt fogják mondani, hogy igenis van egy szájjal kifejezhető szerelmi nyilatkozat, mely minden kétséget kizár, s mely dacára annak, hogy semmi nemzet szótárában föl nem található, sőt még hieroglifokban sincs kifejezve, mégis minden nemzet által megértetik; ezt a nyilatkozatot száj mondja szájnak.
Csakhogy a mi adott viszonyaink között ez nem volt alkalmazható.
Hesperis sohasem volt található a nagynénje nélkül. De különben is nagyon óvatos volt.
Egy aranymondását megörökítettem a jegyzőkönyvemben. „Aki egy leányt, akit nőül akar venni, elébb megcsókol: saját magának rak föl szarvakat.”
Rettenetes mondás ez!
De hát mikor a leányok Shakespeare-t tanulmányozzák, s találnak benne ilyen dolgokat:
„Ofélia: Míg hozzád nem menék, násszal kecsegtetél.”
„Hamlet: El is vevélek – ha hozzám nem jövél.”
„Hamlet: El is vevélek – ha hozzám nem jövél.”
Igazán! A leányok a színházban annyi okos dolgot tanulnak, hogy szinte csoda, ha még egy leányt el lehet bolondítani a rendes életben.
Meg voltam felőle győződve, hogy Hesperisben olyan nőt fogok bírni, akit teljes életemben – becsülni fogok.
Egészen megnemesültnek éreztem általa magamat, lelkem magasabb régiókban csapongott, s korábbi életemre elítélő szigorral gondoltam vissza.
