VII. AZ ÉLVEZETES NÁSZUTAZÁS
VII. AZ ÉLVEZETES NÁSZUTAZÁS
No! Hála a papnak! Hallom e fejezet címének olvasásánál, csakhogy a végén járunk már ennek az unalmas históriának. Viszi már a hős a menyasszonyát!
Dehogy vége! Dehogy unalmas! Dehogy viszi! Most lesz ez még csak tréfás dolog!
Az én esztendőm vége felé törekedett, ami a kánikulába esett.
A jogtanácsosék elutaztak Karlsbadba, hat heti kúrára. A törvényszékek szüneteltek, az ügyek pihentek, igazgatósági gyűlések nem tartattak. Én vendéglőbe költöztem, mert a cselédség is mind szabadságot kapott. Ez idő alatt aztán mindennapos látogatója voltam a septemvirék házának.
Ők állhatatosan Budapesten töltötték a nyarat. Hesperis azt állította, hogy szebb üdülőhely nincs a világon Budapestnél. Itt van fürdő is, hétféle: hideg, meleg, sós, sáros, az ember válogathat benne. Az öregúr néha példálózott, hogy milyen nagyon szeretné megnézni a dobsinai jégbarlangot, már tíz esztendeje nem volt kinn a fővárosból. Tátra-Füred is nagyon szép lehet. Aztán csak nagyot sóhajtott. Nem lehet, mert nem lehet.
– No, majd augusztusban! – mondám én, jelentésteljes pillantást vetve a szemlesütő Hesperisre.
Akkor majd lehet.
Ki lehetett vetni az abrakadabra útján, hogy ennek a biztatásnak mi az értelme.
Többször előhoztam Hesperisnek, hogy én augusztus közepén érem el a nagykorúságom napját, akkor egyszerre ura leszek a sorsomnak, átvehetem a vagyonomat, és megházasodhatom.
…Akkor aztán mehet a septemvir Tátra-Füredre, nem kell neki leányt őrizni idehaza.
Ezt csak értheti, aki logikát tanult!
Ha csak egy szót szólt volna a septemvir; „Kérem, magyarázza meg ön jobban!” Hát előrukkoltam volna vele szabatos formulázással. De én azt hittem, hogy érti, tisztában van vele.
Augusztus elseje bekövetkezvén, egy határozott lépést tettem előre.
Ez a nap a nyári költözködések határideje.
Titokteljes önérzettől ragyogó (gondolom legalább) orcával jelentém Hesperisnek, hogy úri szállást fogadtam a Kerepesi úton. Első emelet, négy szoba az utcára, kettő az udvarra; szalon, ebédlő, boudoár, dolgozószoba stb.
Annál a szónál, hogy „boudoár”, gyöngéden tekintettem a szemébe: gondoltam, ezt csak megérti. Nem látszott megérteni. Még jobban megmagyaráztam.
Elmondtam neki, milyen bútorokkal szereltem föl a szállást. A boudoár szakasztott mása annak, ami Hesperis itthona; erről van lemásolva. (Ez már csak világosan érthető.)
– Most már nem hiányzik más az én otthonomból, mint egy édes női hangnak idvezítő zengése.
Hesperis azt mondta rá, hogy „szép” – a cérna végét elharapva a fogával, s tovább stikkolt, a cérnát a tűbe fűzve.
– Ez az utolsó fodor ugyebár, amit most hímez?
– Nem tudom.
(Mégsem tudja? A násznap után nem sokkolnak több fodrot.) A septemvirnek is elreferáltam az új szállásom eseményét. Az meg azt mondó rá, hogy „ejha”!
Csak legalább kérdezte volna meg tőlem, hogy minek öcsémuramnak az a hat szoba! (Eddig egy is sok volt.)
Mikor aztán elközelgett az a nap, amely nagykorúvá születésemet meghozta, jónak láttam világosabban nyilatkozni Hesperisék előtt.
Délelőtt tettem látogatást, amikor a septemvir is otthon volt. Először is őhozzá nyitottam be.
Egész komolysággal előadtam, hogy én most leutazom a Bánságba, abból a célból, hogy a néhány nap múlva bekövetkezendő nagykorúságom alkalmából apai birtokomat átvegyem, s eddigi gyámommal leszámoljak. Mihelyt ez megtörtént, s én a sorsomnak és vagyonomnak urává lettem, azonnal sietek vissza, s első dolgom lesz családi boldogságomat megalapítani.
A septemvir megrázta a kezemet, s minden jót kívánt jártomban, keltemben.
(Hát mi a manóért nem kérted meg ott mindjárt a leánya kezét?)
Elmondom az okát.
Hát én a leánykérést egész ünnepélyességgel akartam végrehajtani, ahogy apáink szokták, ahogy más magyaroknál láttam. Kérő násznagy által istápolva, tolmácsolva. S kérő násznagynak a jogtanácsost választottam; amint az hazaérkezik Karlsbadból.
Hanem azt már csakugyan megtehettem volna, hogy magának Hesperisnek megmondjam, mikor egy órára egészen egyedül maradtam vele; a társalkodónő távol volt: „kisasszony! én magát szeretem; én a kezét, szívét, lelkét magamévá akarom tenni, cserében az enyimért”, mielőtt búcsút vettem tőle.
Máig is önfölpofozási vágyakat érzek, ha visszagondolok rá, hogy micsoda ostoba helyzetet szereztem magamnak, amidőn a kiválasztott kedvesemnek nem mondtam meg, hogy mi a komoly szándékom vele.
Zsebemben volt a jegygyűrű. Ráhúzhattam volna az ujjára. Az is nyilatkozat lett volna.
Nálam volt a szállásom kulcsa. Letehettem volna az asztalára azzal a kéréssel, hogy távollétemben nézze meg azt a kék szobát; olyan szépnek találja-e, mint az itthonit? Ez is lett volna valami.
De én egyikre sem tudtam magamat elhatározni. Én, aki más nőknél mindjárt az egzekúción kezdtem a processzust, olyan félénk voltam ezzel a leánnyal szemben, mint egy gimnazista az első táncleckén. Az a kalugyer feküdt a mellemen az átkozott horoszkópjával. Hiszen ha nagykorú leszek, megnyílik a torkom egyszerre.
Az egész búcsúzás csupa szentimentális sóhajtozásból telt ki. A szemeink kérdeztek és feleltek, de nem volt fonográf, amely ezt a beszédet megfixírozza.
Még mikor a búcsúvételnél kezet szorítottam vele, úgy nógatott valami, hogy „no most! itt van szemközt; szorítsd egyszerre magadhoz! Nyomj egy forró csókot az ajkára!” – Azzal is meg lett volna pecsételve a kettőnk sorsa. – Ezt a percet is elszalasztottam.
Majd ha visszatérek! Mint diadalmas hódító! Hiszen csak néhány nap a különbség.
Addig még hadd maradjon kinyíltan a lótuszbimbó.
Amit most elmondok, azt már mástól hallottam később. Amint eltávoztam Hesperistől, a septemvir átjött a leánya szobájába.
– Nos? Nyilatkozott előtted?
– Nem az.
– Énelőttem sem.
– Elmondta, hogy házasodni készül, de hogy kit akar elvenni, arról nem szólt.
– Nem értem a dolgot.
Abban nyugodtak meg, hogy talán majd levélben fogom a nyilatkozatomat közölni velük. Várták szép türelmesen. Azonban az én nagynevezetességű 25-ik születésnapom is elmúlt, s az én levelem mégsem jelentkezett.
És azután még egy hét elmúlt, s levél csak nem jött.
A septemvir egyre iparkodott vigasztalni nyugtalankodó leányát, hogy nekem most véghetetlen sok a dolgom. Egy ilyen örökség-átvevés komplikált história. A közjegyzői intézmény még nem volt behozva. Mindent ex praesidio kellett elintézni. Fürdőidény van. Vicispán, árvaszéki elnök, bizonyosan ki Buziáson, ki Mehádián, ki Monyászán áztatja fáradt tagjait, azokat most nehéz kihúzni a kádból. Az is nagyon valószínű, hogy az árvapénztár nem képes olyan rögtön likvidálni a kapitálisomat. Sőt föltehető, hogy én most abban fáradozom, hogy a szülői kastélyt helyretataroztassam; oda szándékozom vinni a mézeshetekre a menyasszonyomat. De már azért csak írhatnék egy rövid levelet. Csak annyit, hogy mikor térek vissza. Végre már nem maradt más, mint az a föltevés, hogy a postás, aki a levelemet szállította, postaszekrényestől együtt belefulladt a legutóbbi felhőszakadás okozta árvízbe; vagy pedig a Macsvánszky bandájának a kezébe került.
Én pedig az egész levélnemírást egy idétlen theáterkup kedvéért rendeztem. Úgy akartam beesni a színpadra, ahogy azt a vígjátékokban láttam, s addig nem szóltam senkinek egy szót sem a házasulási tervemről, amíg az örökségem birtokába nem jutottam, s az apai házat lakható állapotba nem helyeztem.
…Egy szép (azaz, hogy csúnya) reggelen aztán bekopogtat a septemvirhez Nikkel.
Az én kedves barátom, akit eddig folyton az örök uniformisában lehetett csak látni, ezúttal kockás civilruhába volt öltözve; Bismarck-án-colér színű nyakravalóval, májszínű kalappal, turista bakancs a csánkóin, a mancsai vörös kesztyűkbe hüvelyezve. Még fehér szegfű is volt a gomblyukában.
A septemvir szobájában volt éppen a leánya is, aki a látogató érkeztével rögtön el akart tűnni a mellékszobába.
– Kérem kisasszony, maradjon itt – instálta Nikkel –, kegyednek is meg kell hallani azt, amit őméltóságának előadni készülök.
S azzal belépett, in medias res.
– Én mint leánykérő jövök ide. A katonai pályától megváltam, az acélbronzból elég volt nekem, áttértem a vaspályára. Egy új hazai nagy vasútnál elnyertem a főmérnöki állást, háromezer forint fix fizetéssel, ezer forint lakpénzzel s egyéb akcidenciákkal; képes vagyok egy nőt becsületes munkámmal eltartani: később előmenetelre is van kilátásom. Én a kisasszonyt régóta szeretem, s ha viszonzásra találnék, a lelkemet teszem rá, hogy boldoggá fogom tenni.
A septemvir a leányára nézett, a leány pedig az apjára.
– Önnek az ajánlata fölöttébb megtisztelő ránk nézve – mondá a septemvir. – De engedni fog ön nekünk egy pár napi gondolkodási időt.
– Nem lehet, méltóságos uram. Én a társulatomtól mától számított két heti szabadságot kaptam; abból egy napot sem lehet elvesztegetnem. Önök engem egy év óta ismernek; tudják, ki vagyok, mi vagyok. Én két nap múlva sem leszek se szebb, se jobb, mint ebben az órában. Két óra untig elég lesz önöknek az elhatározásra. Én azalatt elfutok a püspökhöz, kiveszem tőle a diszpenzációt; magammal hozom a káplánt meg két tanút. Itt a háznál végbemehet az esküvő. Ami az útra legszükségesebb, az egy kézitáskában elfér, s ha Isten úgy akarja, a délután két órai vonattal már a rezervált kupéban ülünk, s robogunk a szép Helvécia felé. – Tehát a viszontlátásig.
A fickó egész bizonyosra vette a dolgot.
A septemvir meg a leánya hüledezve nézett egymásra.
– Mit szólsz ehhez, leányom?
– Mit szólsz hozzá, édesapám?
– Én azt mondom, hogy ez meggondolni való dolog.
– Az ám.
– Sőt azt mondom, hogy ezen nincs mit gondolkozni. Ez már itt van. Ez beszél, nyilatkozik, világosan szól. Énnek a szándékát nem kell abrakadabrával lehüvelyezgetni. Az a másik kupcihér, ki tudja, hol jár? Ki tudja, mit akar? Se szól, se beszél, se ír: se nekem, se neked. Teljes életében mindig csapodár volt. Ki tudja, a sok régi szeretője közül melyiket szándékozik az új szállásába beplántálni? Kitelik tőle, hogy az oltár előtt hagy ott. Ez a fiú pedig, megvallom igazán, hogy egészen az én kontentumom szerint való. Igazi selfmademan. Nem stréber. Szolid pályát választott. S mindjárt fölül kezdte. Ebből derék férj lesz. Én azt mondom, hogy csapj föl a kezébe. Énnél jobb partit nem csinálhatsz.*
(Én mindezt nem fantázia után diktálom; nekem [később] úgy pipaszónál, kedélyes ebéd után maga a septemvir mondta el az egész történetet minden párbeszédestől.)
A szép Hesperis először vállat vont; azután egy pár könnycseppet törült ki a szeméből. Ezek voltak a búcsúkönnycseppjei. Azután jöttek a bosszankodás, az elkeseredés könnyei; míg egészen belekeseredte magát az irántam való méltó haragba, s a kitűzött két óra elmúltával már nem látszott meg a szemein, hogy sírt.
Azalatt bepakolt a kézitáskába.
A Nikkel pedig vágtatott egyenesen a püspökhöz.
Az éppen útra készült. Már a porköpönyegét is fölvette.
– Mi kell, fiacskám? Alig ismerek rád ebben a kadrollírozott kosztümben.
– Frissen, szentatyám, egy diszpenzációt.
– Fiam! útban vagyok. Itt a négylovas hintó a parókia előtt, visznek falura, előkelő nostras, oszlopos tagja az egyházkerületnek, haldoklik, óhajtja az úr vacsoráját föladatni. Estére hazakerülök. Addig várhatsz.
– Aki vacsorálni akar, inkább várhat. Az én dolgom sürgetős. Mert én még ebédelni akarok a vasútnál, s addig meg kell történnie az esküvőmnek.
Addig erőszakoskodott, amíg kicsikarta a szentatyából a szükséges fölmentést a háromszori egyházi kihirdetés ceremóniája alól.
Azzal aztán szaladt a káplánhoz. Az jó pajtása volt.
– Szervusz pajtás, frissen vedd föl azt a stólát!
– Ki haldoklik?
– Én esküszöm. Ebben az órában.
– De én meg utazni akarok. Itt a körutazási jegy a tárcámban. A vonat indul délben, s ma még templomot kell tartanom.
– Hiszen délig mind átesünk rajta. Itt hagyom a fiakkeremet. Hozz magaddal két násznagyot is. Templom után foghatsz a hívek közül, két forint napidíjért; aztán vágtatsz az egyházfival a septemvir házához; annak a leányával esküszöm.
Ez döntött. A septemvir is nostras.
A káplán megígérte, hogy ott lesz templom után.
Nikkel a két órai határidő elteltével betoppant ismét a septemvirhez.
– Minden rendben van – mondá őméltósága.
– Részemről is – mondó Nikkel. – Itt a püspöki diszpenzáció, itt a két karikagyűrű, rögtön érkezik a káplán a két násznaggyal.
A papa ezzel átvezette a leendő vejét a leányához.
Hesperis úthoz volt öltözve, csak éppen a menyasszonyi fátyolt próbálta föl a fejére, ami múlhatatlanul hozzátartozik a házasságkötéshez.
(Remélem, hogy amint a miniszter elrendelte, hogy a polgári házasságnál a fungáló államhivatalnok tartozik a széles háromszínű rendszalagot föltenni, a menyasszonyra is ráparancsoltatik, hogy a kontyára fátyolt tűzzön.)
Nikkel úszott a boldogságban.
Pontban tizenkét órára megérkezett a káplán, az egyházfival meg a két tanúval; nem sokat ceremóniázott; ő is sietett a vasútra; az övé Ruttka felé ment; hamarjába összeadta a boldog jegyeseket, fölhúzta az ujjaikra a jegygyűrűt, megáldotta őket. A nagy moles matrikulát természetesen nem hozta magával; hanem beírta az összeadott pár nevét, a két (templomból kijöttében elfogott) tanú nevével együtt a tárcájába; majd otthon beírhatja az anyakönyvbe. Azzal futott haza; a dejeuner-t sem várta be. A boldog pár sem várta be; azt maga költhette el az örömapa a süket nagynénével. A gyerekek siettek boldogságuk útját megkezdeni. A vasúti restaurációban kényelmesen megebédeltek. Az első csöngetésnél Nikkel karjára vette a menyasszonyát meg a plédjét; kezébe kapta az útitáskáját, s vitte magával a peronra, ahol a vasútiak, mint magas vasúti hivatalnokot, szívélyesen üdvözölték.
Én pedig ugyanakkor a temesvári vonattal zakatoltam fölfelé; tele büszke tervekkel és szivárványos reményekkel.
Az alföldi vonat két perccel hamarább érkezik meg, mint a Bécs felé induló vonat elindul. A pasasíroknak addig várni kell a kiszállással, amíg a bécsi vonat ki nem robog az indóházból. Addig nem nyitják ki a vagonajtókat.
Én kíváncsian néztem ki a kocsiablakon. Hát egyszer mit látok?
Az én Hesperisemet látom fölkapaszkodni a lépcsőkön az átelleni vagonban!
S utána mindjárt megint kit látok fölmerülni a lépcsők fokán? Az én Nikkel pajtásomat – álruhában, stuccernek öltözve; kockás dzsekkben, májszín kalappal, fehér szegfű a gomblyukában, útitáska a kezében meg parazol.
Ezek odatelepesznek le, éppen velem átellenben egy kupéba, igen gyöngéden bánnak egymással. Még annyit láthatok, hogy Nikkel kiveszi a fehér szegfűt a gomblyukából, s azt Hesperisnek nyújtja, amit Hesperis azzal viszonoz, hogy a keblébe tűzött piros szegfűt adja érte cserébe. – Azzal lehúzzák a függönyt az ablakra, s hogy semmi kétség se maradjon fönn, a kalauz kiakasztja az ablakra kívülről a sokatmondó táblát: „gemiethet!”
Hisz ez leányszöktetés! Nőrablás! Fényes nappal.
Ki akartam ugrani az ablakon! Meg is teszem, ha az a rézpálca keresztbe nem áll előttem.
A gyorsvonat fütyült, s azzal az orrom előtt vitte el robogva a menyasszonyomat.
Én erőszakkal fölnyitottam a vagonajtót, s azzal eszeveszetten rohantam le a vaslépcsőkön, s nekiiramodtam a szabaddá lett sínek között a gyorsvonatnak.
Szerencsére az inspekciós rendőrbiztos nyakon kapott, visszarántott.
– Megveszett az úr?
– Meg hát. Ahol! Rabolják a menyasszonyomat!
– Csak nem akarja ön elfogni a gyorsvonatot röptében?
– De mikor a menyasszonyomat rabolják az orrom előtt!
– Hát azért ne szaladjon ön a vonat után, mert azt el nem éri. Van telegráf a világon. Elébe kerülhet.
Ez eszemre térített. Persze hogy itt a telegráf, tíz lépésnyire a hátam mögött.
– Egyszerű a dolog – magyarázta a rendőrbiztos. – Telegrafálunk a váci rendőrkapitánynak meg az esztergominak, az érsekújvárinak, a pozsonyinak sorban, valamelyik csak letartóztatja a szökevényeket.
– No, hát gyerünk, telegrafáljunk!
– Hja, az nem megy olyan rövidesen. Nekem erre nincs meghatalmazásom; önnek a följelentése sem bír elég hitelességgel, hogy annak az alapján két utazót elfogjanak a szabad Magyarországon. Alkotmányos korszakban élünk, uram! Az nem járja, hogy egy urat meg egy hölgyet csak úgy mirnikszdirniksz útközben letartóztassanak. Hanem tessék velem a rendőrségre jönni, s ott a főkapitány úr előtt legitimálni a följelentést.
Végig kellett hallgatnom a megérdemelt útbaigazítást. Mentem a főkapitányhoz, vittem magammal a fiakkeren a rendőrbiztost. Aki látott minket együtt kocsikázni, azt hitte bizonyosan, hogy az visz engem. Egyenruhában volt.
Tíz perc múlva ott álltam a főkapitány előtt. Hiszen ismerted Thaisz Eleket. Jó pajtásod volt. No, hát!
Mekkorát nevetett a szemem közé, mikor előadtam neki a följelentésemet, meg a letartóztatás iránti követelésemet.
– Te vagy-e bolond, vagy engem tartasz annak? Az a te állítólag elszöktetett menyasszonyod Kiss Mihály septemvirnek a leánya, az elszöktető pedig báró Nikkel, császári tüzérkapitány. Ha én ezeket letartóztatom a te föladásodra, akkora orrokat kapok – kettőt, a belügyminisztertől, meg a hadügyminisztertől, hogy viselhetem az egyiket elöl, a másikat hátul. A vicclapok mind nekem esnek! Hátha csalódtál? Nem ők voltak. Ablakon keresztül láttad. Gőz kutyafuttában! Hallucináció lehetett. Szerelmes ember szemének nem lehet hinni. Eredj el a biztossal a septemvir lakására; hátha otthon van a mátkád?
Ez egy eszme volt!
Csakugyan! Hátha otthon ül Hesperis szépen, és stikkolja az utolsó hálóréklifodrot, s a szerelmespár, akit én láttam, valami vigéc volt az orfelinájával.
Köszöntem, vittem magammal a rendőrbiztost a septemvirék lakására. Három lépcsőnként ugorva rohantam föl a második emeletre. Becsöngettem. Nem jött senki az ajtót kinyitni. Még jobban csöngettem. Még jobban nem jöttek. Aztán a belső folyosón a konyhaajtóra kerültem. Az is be volt zárva. Benéztem a konyhaablakon. Nem láttam senkit. Ebbül a szállásbul minden ember kihalt.
– Gyerünk le a házmesterhez – indítványozó a biztos.
A septemvirék szállása egyikében volt azoknak a régimódi belvárosi kontignációs házaknak, amiknek szűk kapubejárata, hosszú, keskeny udvara van, s ennek a legvégső odújában a házmester lakása, úgyhogy onnan senkit sem lehet meglátni a kis bejárók közül.
Munka volt felzörgetni az odú egyetlen lakóját.
Csak a viceházmester volt otthon. Az először is tót volt, másodszor csizmadialegény volt, harmadszor pedig délután volt. Mikor a rendőrbiztost meglátta, úgy megijedt, hogy a hallását is elvesztette.
Nagy biztatásra, hogy nem őtet akarjuk elfogni, tudott annyit rebegni, hogy ő nem tud semmit, nem látott senkit, mert ő csak a viceházmester; a főházmester, meg a felesége elmentek korán hajnalban Budakeszire búcsúra. Ő maga csak itthon tartotta a búcsút, de azt olyan alaposan, hogy most a saját nevére sem emlékezik.
Innen tehát olyan okosan kerültünk vissza, mint idejöttünk.
– Septemvir kisasszony nincs otthon! – referáltam a főkapitánynak.
– Jól van öcsém; ülj le. Mindjárt visszajön a másik biztos, akit Nikkel kapitány keresésére küldtem ki a Neugebäudéba.
Én szorongva néztem az órámat. Már Vácon túl járnak! Ott már nem csíphetik el őket…
No, de megérkezett a biztos a Neugebäudéból.
– Nikkel tüzérkapitány letette a tiszti rangját, s nincs többé a kaszárnyában.
– Ez már súlyosító körülmény – mondá a főkapitány.
– No, hát! utána azzal a telegráffal! Már Esztergom-Nánánál járnak.
– No, csak ne nánánázz annyit! Egy stáció akár inde, akár unde.
– De ördögöt akár inde, akár unde! Mikor menyasszonyrul van szó, meg a csábítójárul!
– Hiszen nem eszik meg egymást!
– De mikor lehúzták az ablakfüggönyt!
Még csak a két detektív visszatértét kellett bevárni, akik a fiakkereket járták sorba.
Volt már öt óra, mire előkerültek. Az egyik rátalált arra a bérkocsisra, aki Hesperist és Nikkelt szállította a vasúthoz. Ez tanúskodott róla, hogy az általam jelzett házból vitt egy quadrollírozott urat meg egy fehérrel díszített fekete ruhás fiatal hölgyet a vasúthoz, nem volt egyéb útikészségük egy kézitáskánál, meg egy waterprufnál.
– Ez ő! Az ő pomp fünébre kosztümje! – kiálték én felbőszülten. – Telegrafálni! főkapitány úr!
– Csitt csak! Hadd szóljon a másik detektív.
Az meg rátalált a septemvir úr rendes komfortáblis kocsisára. Akkurát fél óra múlva az elébbi útrakelés után ugrott föl a septemvir úr is a konflisba, szintén nagyon kevés útikészséggel, s ezt a szót hallatva a konfidens kocsissal: „No, most már én is futhatok a leányom után!”
– Itt van! Tessék! – kiabáltam én. – Az apa is fut az elrabolt leánya után. Tessék gyorsan telegrafálni!
A főkapitány még szabadkozott, hogy az az „után” nem okvetlenül azt teszi, hogy a leánya „után” szalad; hanem hogy miután a leánya már elment, az után mármost ő is szaladhat valamerre.
Erre aztán méregbe jöttem, fenyegetőztem, amerikai párbajjal kínáltam a rendőrfőnököt, míg utoljára kötélnek állt, s telegrafált a pozsonyi rendőrkapitánynak a szökevények letartóztatása végett, utasításul adva, hogy csak okosan, szőrmentében bánjon el e kényes üggyel.
– Station Preschburg! – hangzott a perronon. (Még akkor német volt a vasút.)
– Itt kapni fölséges mákos kalácsot! – mondá Nikkel.
– Én jobb szeretem a diós kalácsot – viszonzá Hesperis. Nikkel kidugta a fejét a vagon ablakán.
– Sie! Hé! Nuszpájgl her!
Egyszer csak nyitogatták a vagonajtót.
– Nos! Hozzák már azt a nuszpájglt?
– Azt ugyan nem hozok – szólt a fejét bedugó egyéniség –, mert én a pozsonyi rendőrkapitány vagyok; hanem bátorkodom uraságodtól tisztelettel megkérdezni, hogy uraságod méltóztatik-e báró Nikkel, nyugalmazott tüzérkapitány lenni?
– Igenis én vagyok.
– Akkor bátor vagyok önt tisztelettel fölszólítani a törvény nevében, hogy kegyeskedjék a kíséretében levő hölggyel együtt leszállani a vagonból, és engemet követni.
– Micsoda dolog ez?
– Az a csoda, hogy én a budapesti rendőrfőnöktől kaptam táviratilag parancsot, hogy önt mint leányszöktetőt letartóztassam, s a továbbutazásban meggátoljam.
– Ez egy ostoba Schábernakk! – kiabált Nikkel. – Ez a hölgy az én törvényes feleségem, akivel rendes lelkész által, két tanú és saját atyja jelenlétében forma szerint összeeskettettem.
– Elhozta uraságod magával a házasságlevelét?
– Hozta az ördög. Hát kinek jut eszébe a házasságlevelét a zsebében hordani, mint valami passzust?
– Pedig az jó volna, ha itt volna; mert akkor én, annak az előmutatása után, uraságodat tisztelt nejével együtt, a saját felelősségemre, tovább hagynám utazni; így azonban a kapott parancs értelmében kénytelen vagyok ismételten fölszólítani, hogy szálljanak le mind a ketten a kupéból, s kegyeskedjenek magukat az én felügyeletem alá helyezni. Semmi kompromittálás nem lesz belőle. Önök beszállnak a Zöld fa vendéglőbe, két külön szobába. Egy telegráfváltás tisztázni fogja a helyzetet. Legfeljebb néhány órai késedelem lesz belőle. Az esteli vonattal tovább utazhatnak önök Bécsbe.
Nikkel nagyot nevetett a tréfán, aztán Hesperis is nevetett.
Kiszálltak a vagonból, s bementek a váróterembe, folyvást udvariasságokkal traktáltatva a rendőrkapitány által, ki maga hozott nekik pozsonyi móhnpájglit és nuszpájglit.
Amint a vonat továbbrobogott, a rendőrkapitány maga ajánlkozott Nikkelnek, hogy a letartóztatása elleni protestációjáról jegyzőkönyvet vesz föl, a bizonyítékait elősorolva, s azt rögtön táviratilag tudatni fogja a pesti rendőrfőnökkel.
Nikkel aztán tollába mondta, hogy ő Kiss Mihály septemvir úr leányát atyja beleegyezésével vette nőül, amelyre autentikus bizonyítékok találhatók először az atyánál, másodszor pedig az eskető káplánnál, akit szintén megnevezhet, ott lesz beírva az anyakönyvbe a mai dátum alatt a megkötött házasság.
Nagyon jól van. Ez mind föladatott a távíróhivatalba. A válasz egy pár óra múlva itt lehet.
Addig kényelmesen meg lehet vacsorálnia vasúti traktírnál. Nikkel a rendőrkapitányt is meghívta az asztalukhoz; bruderschaftot is ivott vele: „hiszen mindketten kollégák vagyunk: te is kapitány, én is”.
– Ez a kis intermezzó egészen regényessé teszi a nászutazásunkat – mondó Nikkel. Hesperis kevésbé volt elragadtatva. Az ő büszkeségét sértette az, hogy őt csak egy óráig is elszöktetett leánynak tarthassa valaki.
Még hamarább, mint a Pestről jövő esteli vonat, megérkezett a távirati válasz a pozsonyi rendőrkapitányhoz. Igen rövid tartalmú volt.
„Fölhozott ellenbizonyítékok nem találhatók. Letartóztatás továbbra fönntartandó. Bővebben levélben.”
– Ez már bolond helyzet! – fakadt ki Nikkel, míg Hesperis elkezdett sírni. – Hogy értsem ezt? Bizonyítékok nem találhatók!? Elnyelte a föld a septemvirt? a papot? a mátrikulát?
– Én nem tudom – szabódék a rendőrkapitány. – De mármost kénytelen vagyok a letartóztatást érvényesíteni, s önöket beszállítani a vendéglőbe. Egy éjszaka nem a világ. Reggel majd földerül a talány.
S azzal föleskortálta a boldog párt a Zöld fába; ott fogadott ki a számukra két szobát, de nem egymás mellett, hanem átellenben, s ott hagyott egy detektívet a két szobát elválasztó folyosón, azzal a szigorú utasítással, hogy ezt az urat és hölgyet semmi szín alatt egymással összejönni ne engedje; ha az egyik elhagyja a szobáját, a másik maradjon a magáéban, amíg amaz vissza nem tér; beszélhetnek az ajtóbul egymással, levelezhetnek; de kezet már nem szabad egymásnak nyújtaniok.
Ilyen volt az én kedves Nikkel barátom nászutazásának az első éjszakája.
Másnap reggel megérkezett a pesti rendőrfőnök tudósító levele a pozsonyi rendőrkapitányhoz.
Kiss Mihály septemvir elutazott, senkinek sem mondta meg, hová. Lakásán nem maradt senki; minden cseléd szabadságot kapott, nem tudni, mennyi időre; azok mind szétfutottak, nem tudni, merre. – A káplán is elutazott, azt a végcélt hagyva hátra, hogy megy Norvégiába az éjféli nepfölkeltét megnézni. A matrikulába nincs beírva semmi aznap kötött házasság. (Azt a káplán úr a nagy úti sietségben a tárcájában felejtette, gondolva, hogy majd ráér beírni, mikor visszakerül Awa Saxárul.) Az egyházfi pedig semmiről sem tud semmit. Azt mondja, hogy őtet künn hagyták a konyhában, se egy darab kaláccsal, se egy pohár borral meg nem kínálták, még csak a szokásos tallért sem nyomták a markába. (Itt van, nesze, Nikkel, a te fösvénységednek a jutalma!) Ő bizony semmit sem tud róla, hogy a septemviréknél lakodalom lett volna. Azt a két embert sem ismeri, akivel egy kocsin ment odáig; nem tudja, honnan szedte föl őket a káplán.
– No, most meg vagyunk lőve! – lamentált Nikkel kétségbeesve.
Ekkor aztán Hesperis tanúsítá nagyobb lélekerejét.
– Ne essünk kétségbe. Én tudom, hová ment apa? Nekem sokszor mondta: „hej, amint téged férjhez visznek, azonnal vágtatok Dobsinára; jégre teszem magamat a kánikula alatt”.
No, hát rögtön írtak Dobsinára hivatalból, ott van-e Kiss Mihály úr?
A dobsinai elöljáróság visszafelelt: „Igenis, itt volt Kiss Mihály úr, de nem találta eléggé hidegnek a jégbarlangot, s odább pályázott hidegebbet keresni Tátra-Füredre”.
Tehát utána Tátra-Füredre! Még akkor nem volt ám ezen a vidéken se vasút, se távíró. Delizsáncon ment a gyorsposta.
Tátra-Füredről visszajött a válasz a pesti főrendőrséghez: „Itt volt igenis Kiss Mihály úr, de nagyon hidegnek találta a vizet, s odább fuvarozott Trencsén-Teplicre.”
(És azalatt Nikkel barátom és Hesperis folyvást diskurálhattak a két szemközti ajtóból egymással – amiről nekik tetszett.) Végre ott nyomták Kiss Mihály urat Teplicen, mikor éppen a tagjait áztatta a tükörfürdőben.
Csakhogy az azt válaszolta a hozzá intézett kérdésekre, hogy ő sohasem volt septemvir, mert ő patyikus Kisújszálláson, és semmiféle leányát sem adta férjhez, mert még felesége sincsen.
– No, most már ide vagyunk fagyva! – kiáltó Nikkel dühösen.
– Személyleírás szerint kell apát köröztetni! – erősködött Hesperis még dühösebben.
Azt is megtette a kedvükért a derék rendőrség. Minden fürdőintézethez megküldték Kiss Mihály septemvir úrnak a személyleírását, a „puncta de utri”-val együtt.
Hogy hány vörös szakállú, nagyfejű, kurtalábú hazafit fogtak nyakon ennek a kurrentálásnak a következtében, Kabolya-Polyánától kezdve Krapina-Teplicig Kiss Mihály septemvir helyett? azt nem tudom; hanem hogy az igazit nem találták meg, az históriai adat.
És azalatt nap nap után ott ült az én barátom Nikkel meg az én Hesperis barátném a pozsonyi Zöld fában, két külön szobában, és írt egymáshoz szerelmes levelet.
Én pedig azalatt mindennap kétszer rohantam be ajtóstul Thaisz Elekhez, hogy hozzák-e már a szökevényeket haza; úgyhogy már azt indítványozta a főkapitány, hogy itt van egy üres zárka a rendőrházban, vegyem ki árendába, s lakjam benne.
Hiszen tudtam volna én, hogy mit csináljak! Amint értesültem róla, hogy Nikkelt letartóztatták Pozsonyban, amint tapasztaltam, hogy a dolog hosszú pórázra húzódik, nap nap után múlik, s a Nikkelt, meg a Hesperist mégsem szállítják haza, elszántam magamat, elmentem a puskamíveshez, vettem két jó párbajpisztolyt, s siettem a vasúthoz.
El Pozsonyba! Majd szerzek én magamnak szatiszfakciót! Nem kell nekem ahhoz rendőri asszintencia.
Mielőtt azonban jegyet váltottam volna, odajött hozzám az a bizonyos ismerős rendőrbiztos, s a karomra téve a kezét, azt mondó nyájasan:
– Uraságod Pozsonyba akar utazni, ugye?
– Igen.
– Nikkel urat akarja fölkeresni, ugye?
– Az ám.
– Ebben a fekete tokban pisztolyok vannak, ugye?
– Ühüm.
– No, hát barátságosan figyelmeztetem önt előre a sorsára. Amidőn uraságod a „Zöld fa” vendéglőhöz megérkezik, ott önt egy jól értesült rendőrfogalmazó veszi gondviselése alá, aki el fogja önt vezetni a szobájába, amely éppen a Nikkel úré mellett van. Ott azután a falon keresztül beszélhetnek önök egymással, amit akarnak; de egyszerre kijárni a szobájukból tiltva lesz; önök egyformán rendőri felügyelet alá vannak helyezve.
No, már ez egészen kihozott a sodrombul.
Micsoda dolog ez? Muszkaországban vagyunk-e? Politzeistaat lett-e Hunnia? Ezt nem tűri el a magyar!
Rohantam a vasúttól egyenesen a rendőrfőnökhöz. Majd tartok én annak egy filippikát!
No, ugyan jó helyre mentem.
Thaisz Elek éppen föl volt paprikázva egy ellenzéki cikk invektíváitól, mikor bebotlottam hozzá.
El sem hagyta kezdenem a replikámat.
Úgy förmedt rám, mint egy erzerumi kajmakám. Nem per tu, hanem per „az úr” beszélt hozzám.
– Az úr el akart szökni Pestről! Hallja az úr! Ha az úr denunciál, akkor az úr tartsa itt a fejét, s ne bújkáljon az úr! Mink az úr denunciálására a fél országot föllármázzuk, s akkor az úr megfordul a sarkán, egyet ugrik: itt hágy bennünket, mint Szent Pál az oláhokat! Azt mondom az úrnak, hogy otthon tartsa magát az úr, míg le nem bonyolódik az ügy, amit megindított az úr, mert ha még egyszer el próbál szökni az úr, vasra veretem az urat, s aztán szaladhat az úr Böszörményihez, Simonyi Ernőhöz panaszra. Amit kotyvasztott az úr, azt igya meg az úr! Hallja az úr! No, még így úrrá nem voltam téve soha!
Örültem, mikor kiszabadultam az oroszlán barlangjából.
Hát már a magyarnak még elégtételt venni sem szabad? Ide jutottunk?
Ezalatt Nikkel és Hesperis élvezhették az újmódi nászutazás gyönyörűségeit szakadatlanul. A szobát, a vendéglőt egyszerre csak az egyiküknek volt szabad elhagyni, a másik azalatt rendőri fölügyelet alatt maradt a szobájában. Az erkölcsőrző konstáblert minden hat órában fölváltották az ajtajuk előtt; étkezniök csak a szobájukban volt szabad.
Nikkel dühös volt! Dinamitbombákkal fenyegetődzött. Protestált, rekurrált e hallatlan jogsértés ellen; leírta a vele történt rémesetet az újságokba; petíciót küldött az országgyűléshez, rekurrált a belügyminiszterhez, igazságügyminiszterhez; azok intimálták az ügyét a főispánnak, a királyi ügyésznek; fölvilágosítást követeltek a polgármestertől, a rendőrfőnöktől; ediktaliter citálták a káplánt a norvégiai követség útján; az egész adminisztrácionális apparátus mozgásba hozatott, de azért Nikkel és Hesperis csak nem szabadult ki a kontumáciából, s a szerelmes tête-à-têtenél ott volt közöttük a konstábler…
Egyszer aztán csak hazakerült a septemvir Pestre. Nem volt ő a világ végén. Itt ült Balaton-Füreden az egész idő alatt, s minden délután ott tarokkozott a veranda alatt egy nagyváradi kanonokkal meg egy trencséni szolgabíróval színház idejéig. Talán ha újságot olvasott volna, megtudta volna belőle a szeretett családtagjai esetét hamarább is.
Természetes, hogy amint értesült az egész hajcihőrül rögtön sietett a rendőrségre, megadni a fölvilágosítást, hogy a leánya valósággal törvényes felesége a báró Nikkelnek.
A rendőrfőnök aztán sietett értesíteni a pozsonyi rendőrkapitányt, hogy rendben van a dolog; a letartóztatott párt szabad egy szobába összeereszteni; törvényes a viszony.
Ezalatt lejárt Nikkelnek a szabadságideje, fordulhatott vissza, mehetett Svájc helyett a szép Erdélyországba, vasutat traszírozni.
Engem pedig fölcitáltak a rendőrségre, ott leszidtak tetőtül talpig, hogy máskor ha valakit bolonddá akarok tenni, arra ne válasszam ki a pesti rendőrséget, mert az hazafiatlan cselekedet, s megfizettették velem a tetemes költséget, amibe ez a kriminális hajtóvadászat került. Még félév múlva is egyre fizettem erre a kontóra.
Ez volt az a bizonyos „mulatságos nászutazás”!
Hanem mármost azt kérdezhetné tőlem valaki, hogyan lehet az, hogy ezen affér után, mi ketten Nikkellel, úgy meg nem ettük egymást az utolsó farleányi falatig, mint a mesebeli két oroszlán? Hát arra igen világosan megfelelek.
Amely nap Nikkelt fölszabadították a vesztegzár alól, s nekem is megengedték, hogy mármost mehetek hetvenhét felé: otthon már várt reám egy telegram Karlsbadból, melyben a principálisom azonnal útra küld Amsterdamba, egy desperátus igénypörnek dűlőre hozatala végett, ahol periculum in mora. Nekem ugranom kellett Hollandiába.
Ott pedig két hónapig ragasztott oda ez a furfangokkal tele processzus, ahol a legravaszabb ellenfél kifárasztott már minden hazai és külföldi ügyvédet. Nojszen, emberére talált énbennem, amilyen kannibáli kedvemben voltam most. Utoljára maga könyörgött a mynheer, hogy menjek már a pokolba, fizet mindent, csak tőlem megszabaduljon. A hazai hajóstársaságnak elhoztam ötvenezer forintot, amit ők már régen a behajthatatlanok közé rubrikáztak.
Ezalatt aztán kipárolgott a fejemből az egész Hesperissel való história.
Nagyon valószínű a mesének a megoldása.
Amint a septemvir hazaérkezett, s megtudta, hogy én micsoda konfúziót csináltam idehaza, megijedt, hogy mi lesz ennek a következése. Duellum, életre-halálra! Azt sem engedhette, hogy én csináljak a leányából özvegyasszonyt, a Nikkelt megölve; de azt sem kívánhatta, hogy a veje kezdje el a polgári életpályát emberöléssel, s obligát börtönbecsukatással, tehát megtáviratozta a dolgot a principálisomnak Karlsbadba; az pedig sietett engem keresztüldobni három ország határán. A Nikkel sem találhatott rám, akinek én éppen úgy feküdhettem a gyomrában, mint ő az enyémben.
Valami félesztendő múlva találkoztunk össze egymással a Dorottya utcában.
Ha áll az a közmondás, hogy a „nagy lelkek egy gondolaton vannak”: úgy mi bizonyára a nagy lelkek számába megyünk; mert a találkozónál egyszerre kiáltottuk egymásra ugyanazt az üdvözlő mondatot:
– Hogy a Kozarek kösse meg a te nyakravalódat! (Kozarek volt a pesti hóhér.)
Mást nem mondtunk egymásnak; mentünk, ki jobbra, ki balra.
És ezzel végződött az én hatodik novellám. Következik a regényem.
Már most találd ki, hogy hogyan lesz e hat szál fonálból, egy hetedik meg egy nyolcadik fonál közbevetélése mellett egy egész darab sávolyos vászon. – No, majd azt is lediktálom. No, de most eredj te is fürödni, mosd le a tintát az ujjaidról.
