I. A KALUGYER
I. A KALUGYER
A nagybátyámat hítták az ismerősei odalenn a Bánságban „kalugyernek”. Egész helytelenül; mert a kalugyer jelent orosz papot, akinek a felesége meghalt, s akit a dogma kényszerít azontúl nőtlennek maradni és száját a húsevéstől megtartóztatni. – Márpedig az én nagybátyám soha rác pópa nem volt, soha feleséget nem vett, és így özvegy nem lehetett, ami pedig a vegetarianizmust illeti, attul olyan messze állott, mint az a debreceni diák, akinek a dárdása hozta a civától az ebédet fazékban, s keletkezett közöttük a következő szóváltás: „(Quid tulisti?” – „Brassicam.”– „Est ne sus íntus?” – „Minime gentium.” – „Tundas ad eperfám!” Ezt az anekdotát a vakáció alatt nekem minden héten kétszer kellett a bácsitól bevennem, vasárnap meg szerdán, amikor a töltött káposztát fölmelegítve adták föl az asztalra; hát csak vegye be a tisztelt olvasó is, ha már ismeri, fölmelegítve, s ha új volna, fogjon magának egy gimnazistát, s magyaráztassa meg, mit tesz.
Azért híhatták így a bácsit, mert egészen visszavonulva élt. Ő sem járt mások nyakára, őtet sem látogatta senki. A kaszinóba is csak pipázni járt; nem kártyázott. Hivatkozott a nagy emberek példájára. – Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Nyáry Pál notorie nem vett kártyát a kezébe soha. Valamennyi celebris politikus mind „achartista”. (Lásd, milyen szép új szóval gazdagítottam az irodalmat!) Hej, ha most látná a Ferraris históriai tarokkpartiját!
Szép nagy ősi háza volt; nagy kertje, külső, belső gazdasága. A külső árendába volt adva mindig, a belső fölött pedig korlátlanul gazdálkodott a Flóra asszony.
A Flóra asszony valamikor tüzes szépség lehetett, a szerecsikáról és az ólomfehérről ugyan előhaladt korában sem mondott le. Az arcát divat szerint csak a füléig zománcolta be, azontúl aztán kőbarna volt a bőre, s a fogai megfeketültek a festéktől. Az öltözete zsíros volt, de selyemvirágokkal és skófiummal hímezve, s a fején arany-ezüst fejkötőt viselt; az aranycsipke már egy kicsit zöldes volt, az ezüst pedig gyöngén vereses. Írással, olvasással soha nem vesztegette az idejét; de azért a számadáskor úgy ki tudta a fejében kalkulálni, hogy mikor a bácsinak egy forintból beszámolt, száztíz krajcár került ki belőle.
Énnek az érdekes hölgynek a társaságában töltötte el az én nagybátyám az egész életét.
Mert hát a cölibátust nem csak a papok jóvoltára találták föl. Akadnak az eklézsián kívül is okos emberek, akik ennek az előnyeit fölismerik, és magukra alkalmazzák.
Nem volt a bácsi életében semmi tragikus sorsfordulat, holmi poétás szerelmi csalódás. Ő egyszerűen kommodus ember volt, aki nem akart senkivel bajlódni. Asszony! Gyerek! Minek az?
Mikor lejött értem Esdrás úr vészharangozására, hogy hajamnál fogva kirántson az enyvből, kegyes útmutatásokat adott: „Édes öcsém, ha bolondságokat csinálsz, úgy csináld, hogy mást tégy bolonddá, ne magadat. – Magadra vigyázz. – Hidd el nekem, hogy a házasságoknak fele vigyázatlanságból származik. Valamint hogy a lábtöréseknek is száz eset közül ötvenben vigyázatlanság az okozója.”
Eszerint ő a lábeltörést meg a házasságot egy kategóriába sorozta.
Óh, be mély belátású és látnoki eszű politikus volt az én kalugyer bátyám! Ha az ő elvei szerint komponálná magát a társadalom, most nem volna egyházpolitikai herce-hurca. Az volna egyszerűen a jelszó: „Keresztények, vigyázzatok, hogy házasságba ne bukjatok.”
Az is igaz, hogy ezzel az életnézettel nem állt egyedül a bácsi. El volt az terjedve magában a népben is. De biz a legszebb petrezselyem teremhetett volna ott az ő mezővárosában a plébános és a pópa házának a küszöbe előtt, a házasságra lépni kívánó párok miatt. Bevett népszokás volt, hogy vőlegény és menyasszony egy félesztendeig kitanulják elébb, hogy egymásnak valók-e? S ha a praxisban arra a meggyőződésre jutottak, hogy nincs meg köztük a kellő harmónia, akkor szépen elbúcsúztak, széjjelmentek. Az új menyecskének egy esztendeig föl sem tűzték a kontyát, s nem tették föl a fejkötőjét, s egy évig szabad volt neki táncolni a rodinában és eljárni a fonókába.
Aztán volt vajákos asszony elég; aki kényes természetű helyzetben készen állt a segítséggel. Nem történt ott szerencsétlenség soha. A pap stólája többet látott a temetések, mint a keresztelések alkalmából.
De mármost üss hátba, kérlek: hiszen csaknem beleestem a moralizálásba.
Hát, bánja a szösz, hogy milyen volt az én nagybátyám, gazdasszonyostul; meg az ő egész házatája! Hanem beszéljünk már egyszer a szép Iringórul.
Iringónak hívják a virágzó korában (eringium) csodaszépségű burjánt; levele, szára kék, mint az indigó; csupa tövis, még a virága is, megszúrja a hozzányúlókat; mikor azután megszárad, a szél letöri a szárárul; megkapja, végigkergeti a fenyéren, akkor már úgy hívják, hogy „ördögszekér, ördögborda”.
