II. A HIDEGÍTŐ CSÓK
II. A HIDEGÍTŐ CSÓK
Mikor a delibácsi kastély udvarára behajtattunk, a nagybácsi saját négyes fogatán, a pitvarból egy leány jött ki elénk, aki a bátyámnak kezet csókolt, ahogy a bricskából leszállni segített neki, amire a bátyám azt mondta: „jól van, no!”
Azután nekem is segített leszállni a leány a hintóbul, s nekem is kezet csókolt.
Nem is igen néztem rá, csak azt láttam, hogy katrincát visel. Nekem ugyan még soha senki sem csókolt kezet, először esett meg rajtam. Nem tudom, más ember úgy van-e vele? De nálam még óra múlva is érzik a hidege annak a kezemet ért csóknak; olyan, mintha valami ércdarab volna oda téve. Később (pláne most!) gyakran volt már ehhez az amfibiumcsókhoz szerencsém.
Mi volt ez, szolgáló? Hogy kezet csókol a hazaérkező gazdájának; meg még a vendégének is.
Mégsem szolgáló, mert ő parancsolgat a bátyám hajdújának, hogy szedje le a bőröndöket, útitáskákat, s melyiket hová, melyik szobába vigye.
Mint minden régi ház, úgy volt a bátyámé is berendezve, hogy a konyhán keresztül kellett a szobákba menni. Nagyon racionális beosztás. A konyha egyúttal cselédlakás is. Az az egy darab nőszemély ott a tűzhely mellett egy személyben portás, szakácsné, bejelentő komornyik, gazdasszony – meg még ki tudja, mi?
Ott találtuk a nyitott tűzhely előtt.
Megmagyarázzam neked, hogy mi az a nyitott tűzhely? Neked nem magyarázom; mert magad is olyan mellett nevelkedtél föl. A mai generációnak pedig hiába elemezném, hogy mi az a „vaskutya”, „lúdlelke”, „lábos”, „tévő”, „pemete”, akik sohase láttak ilyent.
A bátyám gazdasszonyát már a föntebbi fejezetben szinskizzeltem (no, nézd, megint egy szép új szóval gazdagítottalak). Hát ez most nem fogadhatta az érkező uraságot, mert ott ült abban a négyszögletű süllyesztőben, mely a sütőkemence barlangjának odúját előzi meg, s abban serénykedett, hogy a tévőt felyül vizes rongyokkal tapasztotta be, alul pedig a kemencébül kihúzott parázzsal halmozta félmagasságig. A tűzhely előtt, zsámolyon állva, forgatta a nyársra kényszerített pulykát egy kis tömpe „szuka”. Tudod, hogy a diákok között ez a titulusa a fiatal vászoncselédnek.
Eszerint az a másik leány mégsem szolgáló.
A házi doromb fölnézett rám onnan a súgólyukból.
– No hát! Ez az a híres gólyás úrfi? – kiáltott rám familiáris komázással.
„Gólyás-úrfi!” Hisz itt már mindent tudnak.
Majd letapostam a bácsinak a lábát, úgy siettem a konyhábul a szobába eloldalogni.
A benyíló volt az én leendő garszonlakásom. Egy ágy, egy bőr kanapé, egy asztal, egy sublód, egy csukható tükör, egy pipatartó meg egy köpőláda. Teljes komfort. Nem! Az nem volt… Amire a gyertyát szokás tenni lefekvéskor.
Hozzá jött az én bőröndöm. Azt a hajdú meg a hetes letette az ágy elé.
Nyomban utánuk bedugta az ajtón a fejét az – Iringó.
– Nos! Be lehet magához jönni? – kérdezé kíváncsi képpel. Ekkor aztán jobban megnéztem.
Kapitális kis leánydarab volt.
Olyan gömbölyű rajta minden, mintha esztergából került volna elő.
Ezt ugyan ti, ritmuscsinálók, szebben tudjátok kifejezni, például Csokonai
„… úgy domboroda ki,
Mintha birsalmából harapták volna ki.”
Piros két pofácskája, akarta, nem akarta, mindig nevetésre állt, a szája meg éppen csupa gúnykacaj volt a szegleteivel fölfelé húzódva; egy kis gyenge pihécske hamvadott a fölsőajka két végében, ami annak még hamisabb kifejezést adott; a két szemöldöke olyan volt, mint két eleven csík; sűrű fekete haja egy vastag copfliba fonva. Piros korall volt a nyakán. Aztán a két karja egész vállig csak egy nagyon átlátszó receficével nem takarva, de elárulva. Egy katrinca elöl, a másik hátul, s ahol azok elváltak, meglátszott a házi csipkével díszített fersing; rózsaszínű harisnya volt a lábán aranypillangós piros szattyánpapuccsal.
Ezt az én szemem egyszerre mind lemomentfotografálta.
– No, adja ide frissen a kupferje kulcsát; (így mondta) hadd rakjam ki belőle a cókmókját.
Kezébe adtam az óraláncomon függő kulcsot. Odaguggolt vele a bőröndöm elé, s fölnyitotta a tetejét.
Az első beletekintésre összecsapta a két kezét. Legfölül találta a két vívókardot. Kezébe vette.
– Hát ilyenekkel kaszabolják maguk egymást össze? – szólt oda hozzám, azzal a feddőző fejbólintgatással, aminőre csak valami közel atyafiságos viszony jogosíthat föl. – No, ezeket jó lesz, ha a szalmazsák alá eldugja; mert ha a nagybácsi meglátja, beledobatja a kútba; az ám! Azt mondta. Csitt, patt! – Azzal a két kezébe fogva a két kardot, egymáshoz verte őket. – De szeretnék én is ilyen karddal vívni.
– Majd én megtanítom magát.
– Óh persze, hogy jól rám húzogasson.
– Nem. Én csak védekezni fogok: maga üthet, ha tud.
– Dejszen, ha én egyszer ráhúzok magára, tudom, hogy megemlegeti. Nézze, milyen karom van! – S föltűrte a receficét vállig. – Látja?
Ugyan láttam.
A nagybácsi lépései hangzottak a mellékszobában az ajtóm felé.
Iringó hirtelen eldugta a vívókardjaimat az ágyterítő alá.
– Siess! Ne trécselj annyit! – krákogott a kalugyer. – Láss az asztalterítés után.
Iringó kettőt-hármat rázott a vállán. Szép a parancsosztogatás, csak legyen, aki megfogadja.
A leány még nem fejezte be a fölvett témát.
– Aztán olyan igen nagyon szép volt az a leány, aki miatt maguk úgy összekaszabolták egymást?
Ohó! Hisz ez mindenről jól van értesülve. Ez nem cseléd.
Ez a famíliához tartozik.
Hogyan? Miképpen? Azért hárítsuk a felelősséget a kalugyerre.
– Bizony szép volt.
Ez a válasz megnyújtá az arcát.
– De azért lehet szebb leány is a világon – mondám. Erre megint mosolygásra gömbölyültek az orcái.
Iringó folytatta a kipakolást. Szép kis zsémbelés lett belőle.
Hát bizony mikor egy diák elpakolja a cókmókját, ott nincs valami pedáns rend.
– Hát már a szennyest ide kellett begyűrni a tiszta közé? Legfelül meg az opánkákat?
Volt egy pár ficsúros cipőm sárga bőrbül; azt ő opánkának nevezte. Megnézte nagyon.
– De furcsa cipellő! Nem is férfi lábára való ez, olyan kicsiny. Ez női cipő!
S azzal lerántotta a pillangós papucsot a lábáról, s egy húj alatt az ő lábán volt a sárga lábtyűm. Akkurát rápászolt.
– Ezt maga attól a bizonyos frajlátul hozta elemlékül; ezt nem a maga lábára szabták!
Úgy rám támadt, hogy kénytelen voltam védekezni.
Persze az útra a hosszú szárú vadászcsizmámat húztam föl, abban nagy volt a lábam.
Addig nem hagyott békét, míg le nem húztam a csizmámat (ő is segített), s a sárga cipőket föl nem erőtettem a lábamra. Az igaz, hogy szűken jártak. „Nem szégyenli, hogy ilyen kicsi lábai vannak?”
Azzal folytatta a rakosgatást; az öltönyöket a fogasra akasztotta, előbb kikeresve a zsebeiket; talált is bennük egyet-mást; a tiszta fehérneműeket a sublódba rakta. A szennyest egy zsebkendőbe csomagolta.
Mindig alább hatolva, egyszer csak megint talált valami megcsudálni valót.
– Hát abban a kis koporsóban mi van?
– Nem koporsó az, hanem hegedűtok.
– Hát maga szokott hegedülni? Hiszen maga nem cigány?
– A guszlicások sem cigányok.
– No, hát akkor én majd tanítok magának szép nótákat; azokat húzza el, ha tudja.
– El is húzom.
Legalul voltak a könyvek.
– Ezeket magának mind meg kellett tanulni? – Huh, de nem szeretnék diák lenni!
A könyvek alul előkerültek a rajzoló eszközeim, festéktokom, meg a rajz-albumom. Mikor azt fölnyitotta, egyszerre nagy respektusa támadt irántam.
– Hát maga festeni is tud? Ezt mind maga rajzolta? Aztán szabad kézzel? Le tudna egy embert is festeni? Élő embert.
– Az az én mesterségem.
– Engem is le tudna festeni, így, ahogy vagyok?
– Nagy gyönyörűséget találnék benne.
– Menjen már! Aztán mit kell érte fizetni? Van ám pénzem!
– Magát, szép kis leány, ingyen festem le.
– A – á! Az nekem nagyon drága.. (Van ennek már esze!)
A bőrönd fenekén volt még egy nagy skatulya, papírból. Hogy össze ne törjön az oldala, bele volt csavargatva abba a gyapot trikó-zubbonyba, amit a vívásnál szoktunk fölvenni. Azt le kellett a dobozrul göngyölíteni a leánynak.
Hogy elszörnyedt, mikor ennek az öltönydarabnak a mivoltát meglátta. Hosszú hasítások, szögletes repesztések rajta, itt-amott barna foltok a szöveten. Egyszerre kitalált mindent.
– Ugye? Ez az a vívó-zubbony, amiben verekedett? Hogy összehasogatta az a csúnya kard! Ezek itten vérfoltok mind? A maga saját vére? De így összeveretni magát!… Szegényke!
S mikor azt mondta, hogy „szegényke!”, a szemében valami nedvesség ragyogott.
A legveszedelmesebb baktérium a világon! Asszonykönny! – De sokszor voltam a betege. – S hogy ennek még nem találták ki a szérumát a doktorok!
Hanem aztán szépen megjárta vele az Iringó, mikor a kíváncsisága rávitte, hogy a dobozt fölnyissa.
Abban volt, gondosan vatta közé elpakolva a gipszmodellem, ami minden rajztanodában otthonos: a küzdő gladiátor. Ezen természetesen nemcsak hogy semmi öltözet sincs, de még az epidermisz is el van távolítva róla, hogy az izmok fekvése teljesen tanulmányozható legyen rajta.
– Juj de csúnya portéka! – szólt összeborzadva Iringó.
– Tegye csak oda a sublód tetejére.
Dejszen hozzá nem nyúlt volna egy világért ehhez a szörnyű alakhoz. – Hanem egyet gondolt. Volt a nyakán egy hímzett fulárd kendő, mely csücskéivel a keblébe vonult le; azt leoldotta a nyakáról, s aztán odakötötte a gladiátor derekára.
Persze a gladiátornak több szüksége volt arra a takaróra, mint az ő nyakának.
Így aztán kezébe merte venni, s odatette a tükör mellé.
– De le ne vegye róla – szólt megfenyegetve az ujjával –, mert különben sohasem mernék bejönni a szobájába.
Lármázhatott ezalatt a kalugyer, hogy miért nem jön asztalt teríteni a fruska! Én magam is figyelmeztettem e fölhívásra a leányt.
– Ejh! Hisz ott van az anyám, majd megterít.
Ebből aztán megtudtam, hogy az Iringó a gazdasszonynak a leánya, ő pedig a ház elkényeztetett zsarnoka. Eszmetársulat útján innenstúl azt is megtudtam, hogy hát a kalugyer kicsoda.
