III. A HEGEDŰ MEG A PEMZLI, MINT KÍGYÓ
III. A HEGEDŰ MEG A PEMZLI, MINT KÍGYÓ
Hát, bizony, fiatal koromban bennem is megvoltak a bohémien hajlamok.
De ugyan minek cifrázzuk a szót? Mire való nekünk az a „bohémien” kifejezés? Az csak a franciának jelent „cigányt”; nekünk pedig csehet. Mondjuk magunk magunknak őszintén: „cigány”.
Poéta, piktor, muzsikus, képfaragó, színész: az mind a nömös cigány nemzetségköz tartozik. Büszke lehet rá. Még tán a katonatisztnek is szoríthatnának helyet maguk között.
Én is írtam zöld koromban verseket, novellákat; virtuózul hegedültem, festettem arcképeket; deklamáltam és énekeltem. Amellett vívni, lovagolni is tudtam. Akármelyik fajtájában a cigány hivatásnak híres emberré lehettem volna. Neki is rugaszkodtam hol az egyik, hol a másik „göröngyös” pályának; s csak az Isten őrzött, hogy végig nem futottam rajta, és most babérkoszorúval a homlokomon, de csizmatalp nélkül, ott nem volnék a végcélnál: valamelyik rokkant táltosápoló intézetnek a nyakán.
Hát, biz a mennyei gondviselés őrzött meg tőle, hogy nagy emberré nem lettem. Mert nem szorultam rá. Tény az, hogy az éhség a legjobb Maecenas, az csinálja a híres embereket. A legtöbb zseni annak köszönheti a dicsőségét, hogy az uzsorásai folyvást rángatják alóla a gyékényt. A lyukas csizmatalp a legkitűnőbb közlekedési eszköz az Olympusra.
Az apámnak volt a pesti határban egy rozzant vityillója, nehány hold telekkel, ami konkurzuális masszából maradt neki veszett fejsze nyeléül. Fizetett érte egy milimári száz forint haszonbért. Egyszer aztán a vaspályának új magazin kellett; útjába esett az én örökségem, kaptam érte kétszázezer forintot.
Akkor aztán nem versifikáltam, nem muzsikáltam többé, vért sem ontottam a hazáért, szegre akasztottam a kardot és hegedűt, azt sem tudom, hová lettek. A feleségem bizonyosan fölvitte a padlásra, a rajzolást pedig, ahogy a német mondja: „zeichnen”, csak részvényeken gyakorlom.
Hanem hát még anno boldog idők, akkor még remekül tudtam hegedülni. Ha kinyitottam az ablakomat, s elkezdtem a száraz fát ríkatni a nyirettyűvel, rögtön visszhangot adott rá egy édes, csengő leányhang a kertből. A nagybátyámnak híres gyümölcsöskertje volt (a kalugyerek mind szenvedélyes kertészek), akkor érett éppen a cseresznye meg a meggy, annak a leszedésével foglalkozott az Iringó, az anyja meg befőttet csinált belőle.
Hol ő dalolta el az én hegedűszóm után a nótát; hol én hegedültem utána az ő népdalát. Ez a banális kezdete a falusi idillnek. Így lesz a hegedűből kígyó.
A második stádium az volt, hogy (felsőbb beleegyezéssel) lefestettem az Iringót.
Ott ült a leány előttem egész hosszú délutánonként, ünneplő jelmezében, melyen én igazgattam valamit, festői műérzékkel. Vállat mit – ki kell szabadítani a hüvelyéből –; s aztán hogy derült arcot csináljon, bohókás tréfákat mondtam neki, némelyikért durcás is lett. Utoljára is a festő a modelljével lehetetlen, hogy meg ne ismerkedjék. Bókokat is csak illik neki mondani.
Így lesz az ecsetből kígyó.
Azt azonban kikötötte az Iringó, hogy a kész arckép az ő tulajdonába menjen át, s én azért a festői honoráriumot elfogadjam, szép fényes koronástallér képében.
Ez volt az egyetlen pénz, amit ezzel a tudományommal kerestem.
Sokáig hordtam az óraláncomon.
Az Iringóval lassankint valóságos játszópajtások lettünk. Két pajkos gyerek, aki egymást kergeti, tépássza. Csináltunk bodzafából fecskendőket, azokkal permeteztük egymást nyakon. Az Iringó megtette azt a tréfát, hogy éjszaka, mikor az élőálmomat aludtam, odalopózott az ajtómhoz (a szobám a folyosóra nyílt), s elkezdett rajta két ököllel dobolni. Én fölriadtam; azt hittem, zsiványok törtek ránk. Kirohantam az ajtón, vadászpuskával a kezemben; senkit se találtam. Alig aludtam el újra, megint feldörömbölt. Most már karddal, puskával rohantam ki az ajtón; minden zeget-zugot összekerestem, sehol sem találtam a koboldra.
Reggel aztán jól kinevetett.
„Itt voltam elbújva a fülkében.” „Kaphattalak volna csak meg!”
Hogy a vadászcsizmámba tojásokat dugott, a vánkosom alá skatulyába zárt szarvasbogarakat rejtett, hogy guzsalyszárból kísértetet csinált; s azt az ágyamhoz támasztotta; meg hogy a viselő ruháimnak egyik szárát kifordította, arra mindennap el lehettem készülve. Ha rajtakaptam, rávertem.
S ez nekünk mind jó mulatság volt. A kalugyer nem törődött velünk.
A mámi pedig nem ért rá. Aztán hát mi baj?
Gondolom, hogy a te csikó-korodban is így volt.
