I. HÁBORÚ, MEG MINDENFÉLE
I. HÁBORÚ, MEG MINDENFÉLE
Hogyan is szedjem csak össze a gubancba szakadt fonalakat? Mert hát én nem értek a regényíráshoz; sohasem próbáltam.
Csak úgy historizálom a történt dolgokat, ahogy egymás után következnek.
De hát azt nem tudom éppen, hogy miképpen következnek egymás után?
Azon végeztem, hogy háborúban vagyok; ágyúmoraj hangzik.
No, de mielőtt a nyeregbe fölkapnék… hadd kezdjem ott, hogy egy levelet kaptam az ideálomtól egy kettős arcképpel.
(Ugyan mi köze annak a háborúhoz?) Nagy köze van hozzá.
A katonáknak babonáik vannak.
Mikor hadjáratba mennek, a dolmányuk balzsebébe egy női arcképet szoktak rejteni talizmánul. Ha nem szentkép, annál hatályosabb talizmán. Ez távol tartja tőlük a szanaszét repkedő golyókat. Én azt a kettős arcképet s a hozzátartozó levelet rejtettem a szívem fölé.
Ezzel ugyan el is hallgathattam volna; mert nem válik valami különös dicséretemre, hogy féltem a golyótul; de hát megvallom őszintén, hogy fél attul minden katona, amíg benne nincs a hajcihőben.
Azután még egyet.
Mielőtt csatába indulnánk, elébb minden huszárnak megvizitáltattuk a patrontását, hogy nincs-e bele pipa dugva. Az őrmester vizitált. Benedek tábornagy szigorú napiparancsban tiltotta meg e kihágást. – Persze hogy mindenkinek ott volt a patrontósában a pipája. Az őrmester egyet sem látott meg. A huszártiszteknek is van patrontása. Az meg a pisztolytöltények számára való. Az őrnagy azoktól is megkérdezte: rendben van-e a patrontás? – Persze hogy mind rendben volt. – Persze hogy mind tele volt szivarral. – A huszár nem gondol a lövöldözésre. – Csak az én tölténytartómban nem volt szivar. Hanem abban volt elrejtve az én legdrágább ereklyém: az a bizonyos üvegcse, azzal az emlékül megtartott isteni nedvvel, mellyel egykor Cythére fölkarcolt lába a rózsát pirosra festette. Ezt mindenütt magammal hordoztam.
Hiába nevetsz ki, kérlek! Ezek az én amulétjeim engemet az egész csehországi hadjárat alatt csodamódon megvédelmeztek. Nem fogott rajtam ellenség golyója. – Amit főképpen annak tulajdoníthatok, hogy az egész hadjárat alatt a sadowai napig nem láttam ellenséget. – A lovasság egyátaljában kevés alkalmazást nyert; az én svadronyom pedig csupa újoncokból és tartalékosokból állt; azt ágyúfedezetnek használták. Mikor előre mentünk, akkor én a hátvédet képeztem; ha pedig hátráltunk, akkor az előcsapatot. Így sosem kaptam az ellenségből még kóstolóra valót sem. – Igazán lett volna időm és alkalmam ezt a hadjáratot leírni.
Mert hát egy regényíró, aki sohasem volt háborúban, valami szépen le tudja írni azt, hogy milyen az a háború; de aki maga benne volt a melegében, az ugyan nem tudja, hogy volt, mint volt.
Én ugyan még annyit sem tudtam soha, hogy a lovamnak a feje felé van-e előre, vagy a farka felé.
Mindig elfut a méreg, mikor azt olvasom, hogy hadi léggömböket fognak használni a jövendő háborúkban; ennyi meg ennyi millió kell ballon captifokra, kormányozható léghajókra. Mire legyenek ezek jók? Az ellenségre granátokat hajigálni az égből? – Hisz innen a földről sokkal jobban oda tudunk egymásra célozni a mostani ágyúkkal, míg egy haladó léghajóról lefelé célozni, iszonyú komplikált föladat. – Hát, hogy az ellenség hadiállását kikémleljék onnan a magasból. – Ugyan mit akarnak meglátni onnan a háromezer méternyi távolból? Hiszen minden katonaköpenyeg szürke, onnan nem látnak egyebet, mint egy boly hangyát. Ha pedig alábbszállnak, onnan lepuskázzák őket a mostani rettenetes fegyverekkel. A mostani puskagolyó izzó, az fölrobbantja a ballon gázát. Aztán a legtöbb csapatmozdulatot éjjel hajtják végre. A sadowai ütközet fátumát a swiebi erdőben harcolták végig, ahol tizennégy porosz zászlóalj tartotta magát fél napon át, s ura maradt az erdőnek negyvenkilenc osztrák zászlóalj ellen, pedig ezek oroszláni bátorsággal harcoltak, s fele elhullott a küzdelemben. Se Benedek, se Bismarck nem tudta, mi történik az erdőben; pedig ott volt az orruk előtt. Nézték a távcsővel. A porosz király már nyugtalan volt dél felé, s odaküldte Bismarckot Moltkéhoz, hogy kérdezze meg tőle: „mi lesz már?” De Bismarcknak nem volt bátorsága meginterpellálni a jégembert, hanem ahelyett megkínálta a szivartárcájával, és Moltke végigropogtatta a szivarokat, s amelyik legjobb volt, azt kiválasztotta. Bismarck visszalovagolt a királyhoz, és referált: „Jól vagyunk már. Moltke megropogtatta a szivarokat előbb, mielőtt egyre rágyújtott”.
Maslovédnél a nagyváradi ezredet félóráig lövette a szomszéd osztrák dandár tüzérsége; nem ismert a saját katonáinkra ezer lépésnyiről, a sík földön, fényes nappal.
Mi pedig Chlumnál gyönyörűségesen belementünk vállra vetett puskával, hüvelybe dugott karddal egy porosz hadtestbe, amelyet a magunkénak néztünk. Ez az egy eset az, amit a saját tapasztalatomból el tudok mesélni, meg a pajtásaim utólagos tudósításából.
Hát, amit mink ki nem tudunk venni ötszáz lépésnyiről a sík földön, hogyan tudhatná azt meg az a Montgolfièr ott a felhőben három kilométernyi magasságból?
Hogy történhetett meg ilyen tévedés?
Hisz ez az egész sadowai ütközet a valóságos „tévedések vígjátéka” volt (a mi részünkről), hogy mikor visszagondol rá az ember, a fejét szeretné a falba verni, s úgy kacagni, míg bele nem őrül.
Vakon mentünk neki erdőnek, mélységnek, mocsárnak, ellenségnek; generálisaink, dandárnokaink, főtisztjeink derék emberek voltak, hősök voltak, elöl rohantak; ott hullottak el a szemünk előtt, a Festeticsek, Brandensteinok, Groebenek; de senkinek sem használtak dicsőséges halálukkal. Élniök kellett volna inkább!
Az ellenség láthatatlanul csúszott közelünkbe. Itt egy csöndes bozót előttünk; amott egy hullámzó rozsvetés az oldalunkban, egy kanyargó patak folyása, nefelejcses, rekettyés parttal, s mikor odaérünk, megelevenül bozót, vetés, rekettyés, s emberirtó golyózáport zúdít reánk. Amott jön mögöttünk egy kis köpönyegnyi felhő; esik belőle a pásztás eső, aztán mikor közel jön hozzánk, villámlani kezd, hull a zápor; igen, ágyúk villáma, golyózápor. Annak a kis felhőnek a takarója alatt egy ellenséges dandár jött a hátunkba.
Mit segíthetne itt az égbenjáró aeronauta, mikor maguk a mennybeli hatalmak is ellenünk fordulnak?
A „chlumi köd!” Amire a fővezér hivatkozik az ütközet utáni jelentésében. Magam is láttam azt, ami az ellenséget láthatatlanná tette: a ködöt. (Június harmadikán ködöt!) Csak akkor vettük észre, hogy akiket utolérni sietünk, nem az osztrák sereg dandára, hanem a poroszé, mikor azok arcvonalba fordultak felénk, s elkezdtek minket lőni.
Rettenetes zűrzavar támadt e gyilkos meglepetésre.
Azt már tudtuk, hogy a hátunk mögött a poroszok nyomulnak előre. – Azt sem a kémeink által tudtuk meg, hanem maguk a burkusok izenték meg a közénk röpített granátjaikkal. Kár, hogy vizitkártyát is nem ragasztottak a granátokra, hogy megtudhattuk volna, kihez van szerencsénk. Ki kopogtat odahátul? – Az a porosz trónörökös volt.
Mi hosszú marsoszlopban haladtunk előre az országúton; elöl három üteg nyolc fontos ágyú.
A negyedik üteg a hátvédnél volt a tartalékos huszársvadrony fedezete alatt, melynek én voltam egyik hadnagya.
A porosz lovasság tömegben közeledett a vetésen keresztül. Ekkor történt az a hadjáratokban hallatlan remek hőstett, amit Groeben ütegparancsnok véghezvitt. Egyedül a lovas ütegével, minden lovassági fedezet nélkül, odavágtatott a támadó ellenséggel szembe kétszáz lépésnyi közelbe; ott lekapcsoltatta az ágyúit, s elkezdett közékartácsoltatni a támadó lovasságnak: azt elseperte, szétzavarta; akkor a lovasság mögül gyalog zászlóaljak nyomultak előre, s elkezdték azt az átkozott gyorstüzelést a gyútűs puskáikkal. A magában álló üteg ezekkel is elfogadta az egyenlőtlen harcot, s addig szórta a kartácsait az ellenség soraira, míg az utolsó tüzér is el nem esett az ágyúk mellett; köztük maga az ütegparancsnok, a hős Groeben. A nyolc ágyú mind ott veszett, mert a lovakat is mind lelőtték. Hanem ezzel a dicsőséges önfeláldozással meg lett mentve a másik két üteg, s azzal az egész osztrák dandár; a csapatokat lehetett rendezni, a futamodást rendes visszavonulásra alakítani, a lovasságot arcvonalba állítani.
Én ezt ott láttam körülbelől olyan távolból, mintha a svábhegyi „Kakukk” villától néznők a Vérmezőn folyó csatát. – Az valami csodálatos érzés, egy ilyen szemünk előtt lefolyó hőstett példája; egyszerre megszűnik szívünkben minden remegés; ismeretlen tűz lepi meg zsigereinket, szomjazzuk a vért, óhajtjuk a halált, a düh megszállja agyunkat, hogy szemünk előtt vérben úszik az egész világ; még az eget is lángveresnek látjuk.
A szemközt jövő ellen leszerelt ágyúinkat elfoglalva visszavonult. Elérte célját; megszállta az előttünk fekvő várost, Chlumot, melynek a túlsó oldalán állt Benedek a táborkarával.
Ekkor a hátunk mögött dördültek meg az ágyúk. A visszavonulási utunk is el lett vágva; ott közelítettek a porosz trónörökös csapatai. Egy üteget az országúton állítottak föl: az hajigálta a sistergő granátait közénk; fedezetéül szolgált két svadrony testőrhuszár.
Mi voltunk legközelebb hozzájuk: én az újonc svadronyommal, meg a negyedik lovas üteg.
Rendes stratégia szerint az lett volna a föladat, hogy a mi ágyúink feleseljenek az ellenség ütegével. De már ekkor ki volt forgatva minden taktikai szabály a kerékvágásból. Előre! hangzott a kapitányok parancsszava; a mi huszárcsapatunk nekieresztett kantárral vágtatott egyszerre az ellenséges ütegnek, s egy mesemondási rövid idő alatt elértük az üteget, levágtuk a tüzéreket, s azzal neki a porosz huszársvadronynak, mely átkozott nyugalommal állt az országúton és az árok jobboldalán.
Az volt a taktikájuk, hogy a másik svadrony a hátunkba kerül, s körülfogják, foglyul ejtik a mi egész csapatunkat.
Ekkor aztán ismétlődött ugyanaz a hősi csoda, ami egy órával előbb a szemünk előtt végbement, a példa gyújtott: az ütegparancsnok, aki mögöttünk járt, észrevéve, hogy a második porosz svadrony a hátunkba akar kerülni, letért az ágyúival az országútról, s – szórul szóra úgy, mint Groeben – szemközt vágtatott az ellenséggel, kartács-távolra lekapcsoltatta az ágyúit, s mind a nyolccal közé zúdított a lovasságnak. Ugyanaz a siker! A második porosz svadrony megharmadolva rebbent széjjel, s menekült minden irányban.
A mi újonc huszárcsapatunk pedig, a porosz üteggel alaposan végezve a dolgát, rohant a porosz lovasságra.
Flegmatikus legények azok a burkus huszárok; úgy álltak ott glédában, mintha parádéra volnának sorakozva; még a kardjukat sem húzták ki. Ellenben revolvert tartottak a kezükben, s mikor százlépésnyi formán lehettünk tőlük, gyorsan egymás után kilőtték mind a hat csövét a forgópisztolynak; nem emberre céloztak, hanem lóra. Az én paripám is kapott két vagy három golyót; egy az orrát zsúrolta. Ettől legjobban megvadult; fölágaskodott, a fejét hátravetette, aztán, hogy sarkantyúba kaptam, megfordult a két hátulsó lábán, hogy azt még a cirkuszi ló sem produkálja szebben, s azzal keresztülugrott az országút árkán velem, s vitt – igazán lóhalálában – neki a sík mezőnek, aztán bele a kartácstól szétzavart porosz lovasgomolyba, ahol egyszerre három-négy ellenség között találtam magamat. Azok is úgy meg voltak rökönyödve, mint én – ijedtében dühös az ember. Én is vágtam, ők is vágtak. Öltem-e meg valakit? Bizony nem tudom én. A szekundánsok nem vettek föl róla jegyzőkönyvet. Azt tudom, hogy csak fejet vágtam. Egyszer aztán én is kaptam a fejemre egy kardvágást, hogy meglódult tőle az agyvelőm, s abban a percben a lovam összeroskadt alattam; nem bírta tovább a kapott golyókat, s lerogytában engem is maga alá szorított.
A porosz huszárok odábbrobogtak; én magamra maradtam. Eszméletemnél voltam, de a lábamat nem bírtam kihúzni a ló hullája alól. Láttam, hogy a magyar huszárok keresztülvágták magukat a porosz huszárokon, s azzal rohannak előre. Ki tudja, hová? Sokan elhullottak közölök; egynehány még verekedett, a tömegtől körülfogva.
A szétkartácsolt porosz lovasság mögött azonban csatárláncban közeledett egy csapat porosz lövész.
Én halálos veszedelmemben is kíváncsian néztem a következő jelenetet.
A mi ütegünk kapitánya hűségesen utánacsinálta Groebennek a bravúrját.
Fölcsatoltatta az ágyúkat, s „előre” vezényelt. Ő támadta meg a porosz gyalogságot, ágyúkkal, fedezet nélkül.
Láttam, amint a nyolc ágyú elgördült a mezőn, közelemben. A legszélső ágyú mellett lovagolt Nikkel hadnagy, a trombitással. Mint már többször fölhoztam, ennek az embernek a sorsa végzetesen össze van fonva az enyimmel; a fátum olyan takács-csomókat, olyan matrózhurkokat gabalyít a kettőnk életfonalából, hogy azt még karddal sem lehet szétoldani, mint a gordiuszi bogot.
Az én barátom észrevette, hogy én ott fekszem a lótól leszorítva, vértől elborított fejjel.
– Állj! – kiáltá a tüzéreknek.
Az az egy ágyú megállítódott, a többi hét előrevágtatott. Nikkel leugrott a lováról, odadobva a kantárt a trombitásnak. Azzal odarohant hozzám – megkapta két kézzel a lódingomat, s kirántott a lovam alul.
Egy vártüzér leugrott az ágyúról: hárman ültek rajta; odafutott a hadnagyhoz segíteni.
– Csigavér! – dörmögte az öreg, s kirántva a zsebéből a dohányzacskóját, egy marék vágott dohányt vett ki belőle, azzal teletömte a nyílt sebet a koponyámon; Nikkel hirtelen bekötözte azt a zsebkendőjével. Akkor aztán fölültettek az ágyúra, a három tüzér közé.
Ezzel annyi idő telt el, hogy azalatt a másik hét ágyú egészen kartács-lőtávolra érhetett az ellenséghez.
De a hét ágyú közül csak kettőnek volt ideje egy lövést tenni az ellenségre.
Egy perc alatt (egyetlenegy perc alatt) halomra volt lőve mind a hét ágyúnak valamennyi tüzére, szekerésze, lova. Maga az ütegparancsnok is megöletett. Íme, a Groeben bravúrjának az ismételt előadása.
Csak az az egy változat volt benne, hogy innen egy ágyút megmentettek: a Nikkelét, mely nem került a gyútűs puskák hordtávolába.
Nikkel, látva a katasztrófát, „fordulj”-t vezényelt, s az egyetlen megmaradt ágyúval visszavágtatott a dandár zöméhez. Az én életemet is megmenté.
Nagy áldozatot hozott vele a barátságnak, mert az bizonyos, hogy emiatt leglábbis megrovást fog kapni. Hogy merte megmenteni azt a nyolcadik ágyút? Holott neki az volt vezényelve, hogy rohanjon a bizonyos halálba, vesszen el ő is ott, ahol a társai! A katona ne okoskodjék, ne szemfüleskedjék; hanem teljesítse vakon a parancsszót. Bizonyosra vehető, hogy szegény Nikkel azzal, hogy az ágyúját hazahozta, s hogy engem is fölszedett: eljátszotta az egész katonai karrierjét.
