II. MIRRHA
II. MIRRHA
Jó lesz talán erről az unalmas témáról nem beszélni többet (a háborúról).
Nem töltött káposzta ez, hogy mentül többször fölmelegítik, annál ennivalóbb legyen.
Csakis annyiban tartozott ez a véres epizód az én tréfás regényemhez, hogy urát adhassam, hogyan kerültem én az én Mirrhám ismeretségéhez.
Königgrätzre vonultunk vissza. Azt mondják, hogy nagyon keserves utazás volt. Én nem tudok róla semmit, mert eszméletemen kívül érkeztem oda. A kórházak már mind zsúfolva voltak sebesültekkel. A magánosok szamaritánus érzelméhez kellett folyamodni. Engemet egy zsidó házalóhoz szállásoltak be.
Soha derekabb emberrel nem találkoztam az életemben.
Ő maga batyuval hordta a hátán az úri házakhoz a kelméket; közvetített ezüstneműt, ékszervásárlást; antik bútorokat szerzett és eladott; egész nap talpon volt, járta az utcákat és emeleteket, de uzsorával semmi szín alatt nem foglalkozott; tékozlókkal, bolondokkal szóba sem állt; csak ebédre, vacsorára került a családjához haza; akkor aztán együtt voltak mind. Volt két fia meg egy leánya; özvegy volt. – A leánya vitte a háztartást. A fiúk iskolába jártak. Mikor hazajöttek az iskolából, akkor velük együtt érkezett meg egy nevelő, aki a tálalás idejéig a francia nyelvből leckét adott nekik, s korrepetálta velük a tanulmányaikat. Mikor az apa hazaérkezett a hátán a batyuval, a leány föltálalta az ételt; addig főzött a konyhában. A nevelő is ott étkezett. Egyfélét ettek; de az jól volt elkészítve. Ebéd után jött a zongoramesternő, s a leánynak leckét adott; azalatt a fiúk matézist tanultak a nevelő felügyelete alatt.
Az a batyuhordó zsidó a fiainak nevelőt, a leányának zongoramesternőt tartott. Délután a leány hímzett. Pénzt keresett vele. Egy szobában laktak mind a négyen, abban volt három ágy; az egyik tolófiókkal ellátva, a két fiú számára. Volt még egy másik szobájuk is, de az zárva volt rendesen. Abban álltak az apa mindenféle árucikkei: kelmék, szőnyegek, ékszerek, ezüstneműek, régiségek zsúfolva.
(Én nem szeretem regényben a nagyon aprólékos részletezést; azt rendesen olvasatlan átlapozom; de ezek mind hozzátartoznak az én történetemhez. Én ebben a szobában töltöttem el egy egész hónapot.)
Mikor ide hoztak, eszméletemen kívül voltam. Késő éhjel volt, mire Königgrätzbe bevergődtünk. Hogy kerültem ehhez a házhoz, azt nem tudom. Már akkor a sebláz előfogott, hagymázban voltam. Csak arra emlékezem, hogy óraszámra – egy örökkévalóságig – vert az eső, s az nagyon rossz volt; rázott a kocsi, az még rosszabb volt; egyszer aztán száraz ruhát adtak rám, az jólesett; meleg ágyba fektettek, az meg éppen boldogság volt.
Abból az ágyból a zsidóleány kelt föl, akit én Mirrhának hívok. Azért volt olyan meleg a helye.
A három ágy közül egyet át kellett engedni a sebesültnek, a leány engedte át a magáét.
Ő maga pedig azután úgy aludt, hogy három széket odafordított az átengedett ágy felé, s azokra feküdt. Egyúttal ápolónőm is volt.
Én napokig teljes delíriumban voltam.
Azokból a kaotikus lázálmokból különösen egy vízió maradt meg állhatatosan a fejemben. Vannak olyan nagy iskolai térképek, amiken a földnek mind a két félgömbje látható egymás mellett. Minthogy a föld felületének nagyobb része tenger, a két földgömbön a kék szín uralkodik.
Ezt a kettős kék szférát láttam én minduntalan hagymázos ködképeim között újra meg újra megjelenni. Majd mint kidomborult félgömböket, amik a véghetetlenségből közelítenek felém; látom az ismeretlen virányokat bennük, beléjük szédülök, a lelkemet kivonzzák belőlem; rettegek tőlük, ha még közelebb jönnek, apróra fognak törni, ha rám esnek, összezúznak; majd meg úgy látom, mint két távozó világot, ami már fölvette magába a lelkemet, s viszi magával a végtelenségbe; látom egyre kisebbé lenni, és még mindig látom benne a kék tengert, a zöld ligetet, kétségbeejtő miniatúrában; a félelem, rettegés, a vágy és a gyönyör pokolbeli korcsszülött érzése kínoz, akár közelíteni, akár távozni látom. Ki akarom találni a láz fantáziájával, hogy mi az, amit látok. Egy iszonyú nagy bagolynak a két világító szeme? Egy óriási bálvány istennőnek: Mylittának, Astarténak a szemei zafírból?
Míg egyszer aztán napok múlva, mikor az erős természet győztes maradt a halálküzdelemben, agyamról eltisztult a hagymáz, egy egészséges, hosszú, álomlátástalan alvás után fölvetettem a szempilláimat, s láttam a szemeimmel valódi világot; akkor tudtam meg, hogy az a két csodálatos szféra, ami untalan visszatér hozzám, a szegény kis Mirrhának a két szeme.
Nem tudom én ennek az arcát leírni.
Van egy díszművem; régi már, amikor még az acélmetszetek divatban voltak. (Micsoda ideális kor volt az! Most már leszorította a gyönyörű acélmetszeteket az utálatos heliogravűr.) A könyv címe: „Die Frauen der Bibel”. Abban van „Miriám” képe. Ehhez hasonlított tökéletesen az én Mirrhám.
Joggal nevezhetem az én Mirrhámnak.
Soha egy nő sem volt oly igazán, oly érdek nélkül, ok nélkül, gyönyör nélkül az enyim, mint ez a szegény kis zsidólány. Aki egész éjeket ott virrasztott át mellettem, egy halálos sebben nyavalygó férfi mellett; ápolt, mintha anyám, mintha testvérem volna. Nem kérdezte, szokás-e az? összefér-e az illendőséggel, amit velem tesz? Nem gondolt rá, hogy ez a nyomorék, akiért ő nőiségét föláldozza, ha az ő ápolása mellett fölgyógyulhat, nem lesz-e fenevaddá; nem fogja-e azt a szép fehér kezet megmarni, melyet az én véremen kívül más szenny nem ért soha?
Majd beszélek még erről többet.
Mikor legelőször eszmélni kezdtem arra, amit a szemeimmel látok, mosolygó arca ragyogott elém. Azt mondta, hogy a doktor megengedte, hogy levest kapjak. Azt hozta elém csészében. Az egyik kezével a fejemet fölemelte, a másikkal úgy itatott. Előbb maga belekóstolt a levesbe, hogy nem forró-e.
Azután tiszta inget adott rám. Hol vette? Nem tudom. Mert az én exuviáimat valahol a burkusok mutogatták trófeumaik között.
Majd megújította a jégburkot a fejemen. (Még akkor Semmelweis antiszeptikus kötőlékei nem voltak használatban.)
Azalatt megérkezett a zsidó orvos. (A tábori orvosok a kórházakban voltak elfoglalva a tömérdek sebesülttel; azt sem győzték.) Az orvos igen jómodorú ember volt. Megvizsgálta a sebemet. Meg volt velem elégedve. Megbiztatott.
– Hadnagy úr szerencséről beszélhet. Üszögtől vagy orbánctól féltettem; de az szerencsésen elmúlt; a seb rendes lefolyással gyógyul. Önnel igazán csoda történt. Csak legyen nyugodtan. Én magamban gondoltam valamit.
„Csoda bizony! Amulétem volt! Az szabadított meg.”
Az orvos aztán utasításokat adott Mirrhának, hogy miket kövessen el velem. Azzal magunkra hagyott. A fiúk iskolában voltak, az apa ócska fehérneműeket vitt a kórházba, amit hitsorsosai és kuncsaftjai között gyűjtött össze, mint szamaritánus adományt; arra van most legtöbb szükség. A leány tépést csinált a hímzőasztalnál. Az most a legdivatosabb mulatság.
