III. A HEROIKUS KÚRA
III. A HEROIKUS KÚRA
Mondjuk, hogy „lókúra”; minthogy rajtam lett végrehajtva. Jó sikerrel.
De ezt nem a zsidó doktor követte el velem. Nem is Mirrha. Majd rájövünk arra.
Nekem a doktor mondása motoszkált a fejemben. Önnel csoda történt.
Az eszmetársulat egyenesen rávezetett az amulétemre.
– Kisasszony! – susogtam az ágyból.
Szó nélkül odalebbent hozzám, s rám hajolt, hogy hangos beszéddel meg ne erőltessem magamat.
– Nem tudja kegyed, hogy mikor idehoztak, s a ruháimat levették rólam, mi történt a dolmányom zsebében található pugyillárisommal?
– De igen. Az a tüzérhadnagy úr, aki önt idehozta, kivette a tárcát önnek a dolmányzsebéből, s átadta az atyámnak megőrzés végett. Az atyám megszámlálta, hogy mennyi pénz van benne, s erről elismervényt adott a hadnagy úrnak.
Ez engem nyugtalanított.
– Nem találtak abban a tárcában egy levelet is, borítékba téve?
– Úgy tudom, hogy igen.
– Nem nyitották föl a borítékot?
– Nem.
– A hadnagy sem tekintett bele?
– Az sem.
Megkönnyebbült a lelkem a biztosításra.
– Kisasszony! Nem kaphatnám én a kezemhez azt a borítékba tett levelet?
– Most rögtön nem. Mert az apám önnek a tárcáját mindenestől elzárta egy Wertheim-ládikóba, s annak a kulcsát átadta a hadnagy úrnak, akit úgy hínak, hogy Nikkel.
– Nem szokott Nikkel hadnagy úr hozzám ellátogatni?
– Minden reggel hat órakor. Máskor szolgálatban van. Ma már volt itt. Önnek türelemmel kell lenni holnap reggelig.
Eszerint én egy egész éjjel kénytelen vagyok nélkülözni az amulétjeimet.
Mikor a halállal küzdöttem, az általános érzés az idegeimben hasonlított a gyönyörhöz. Emberfölötti bátorságot éreztem a lelkemben. Hívogattam kézszorításra azt a rejtélyes alakot, akit a klasszikus korban angyalnak ábrázoltak, lefelé fordított fáklyával, mi pedig rémalaknak festünk. Mindegy volt, akármelyik jön; itt a kezem. Lássuk, melyikünk lesz, aki nem állja ki a másiknak a kézszorítását. Diákkoromban sokszor próbáltam ezt. Nem volt pajtás, aki a kézszorításom elől vissza ne húzódott volna. Úgy látszik, hogy ő kegyetlensége sem állhatta ki. Visszavonult.
Mikor aztán gyógyulásra váltam, akkor az ellenkező érzés vett rajtam erőt, az elűzhetetlen félelem. Olyan rettegővé lettem, mint egy rossz kölyök, aki a mumustól fél. Tárgytalan, alaktalan rémek kísértettek.
Legkínzóbb aggodalmam volt az, hogy az amulétem nincsen velem. Az a kettős arckép. Ha azt idetehetném a szívem fölé, az engem megoltalmazna. Pedig olyan közel van hozzám, itt a mellékszobában. De be van zárva. Egyre azon törtem a fejemet, hogy lehetne egy Wertheim-ládát kulcs nélkül fölnyitni. Egy egész hosszú éjszakát kell végigkínlódnom, míg hozzájuthatok.
Az elmúlt éjszakákon mély, lázas álmaim voltak. Ezen az új éjszakán egy percre sem bírtam elaludni.
Mirrha nem győzte az arcomról törülgetni a verítéket. Ott volt mellettem a három székbül csinált fekhelyén. Minden óraütésre hozta az orvosságot, amit csöppenkint megszámlálva kellett beadni. Koronkint megújította a jeges borítékot a koponyámon. Éjjeli mécs égett az éjszekrényen. Ha szomjaztam: citromvizet adott. Nem bírtam az álmatlanságot eltűrni. Arra kértem, hogy beszélgessen velem.
Ugyan miről konverzáljon egy fiatal leány egy idegen, seblázas férfival egy mélységes éjszakán át?
– Van önnek édesatyja? – kérdé Mirrha.
– Nincs.
– Hát anyja?
– Azt sohasem ismertem.
– Hát azért lehetett ez?
– Micsoda?
– Hogy ön ide jutott.
– Aki csatába megy, ide jut.
– Hát minek ment ön oda?
– Mert oda kommandíroztak.
– Valóságos katonatiszt ön?
– Nem. Jogász vagyok. Még iskolába járok.
– Lássa, az én bátyáim is iskolába járnak; az egyik orvos akar lenni, a másik kereskedő; ezeket nem viszik soha a csatatérre.
– Hogy lehet az?
– Úgy lehet, hogy az én apám mind a kettőért lefizette a katonaváltság-díjat, az ezer forintot. Pedig az én apám szegény ember. Nehezen keresi a pénzt. Mégis összezsugorgatta azt a két darab ezrest, amit törvény szerint, igazság szerint váltságul letesznek az olyan fiakért, akikből a szülőik nem akarnak katonát csinálni. Hát önöknél nem ismerik ezt a törvényt?
(Ezt a törvényt? A „lex Schmerlingiánát”. Melynek érvényében ezer forint lefizetésével minden gondos családapa megszabadíthatja a jobb sorsra szánt magzatját a haza védelmének, a trón oltalmazásának véres kötelessége alól. Menjenek verekedni, akiknek a dulakodás a passziójuk; akiknek a világ egy nagy korcsma, s a mulatság vége fejheverés. – Óh, te bölcs államférfi, te jóltevője az intelligens ifjúságnak! De kár, hogy nem vagy itt már. – Most nem volna rajtunk a keserves 25: – már tudniillik nem a hajdani olvasatlan 25, hanem a nagyon is agyonolvasott 25. §.)
(Ugyan, kérlek, könyökölj oldalba, hogy ne politizáljak!)
Valahogy mégiscsak rám virradt a reggel; egész éjjel a Mirrha tartott mesével; napihírekkel, suttogva, hogy a többieket föl ne zavarja, akik a szobában alusznak.
Négy órakor már világos volt. Mirrha legelébb fölkelt, kiment a konyhába; valószínűleg ott végezte el a toalettjét. A diákok öt órakor keltek, s nekifeküdtek könyveiknek. Fél hatra fölkelt az apa, s egy óranegyedig fennhangon imádkozott. Akkor bejött a konyhából Mirrha a tejeskannával; az asztalra tett csészéket teletöltötte, a zsemlyés kosarat föltette; három pere alatt mindenki végezte a reggelijét; a fiúk hónuk alá csapták a könyveiket, elsiettek; a házaló vállára vette a batyuját, s ment üzérkedni. Mirrha az én számomra köménymagos levest főzött, ami nekem nagyon jól ízlett.
Amint az óra hatot ütött, sarkantyús lépések hangzottak a konyhában; kopogtattak: „szabad”. Az ajtón belépett Nikkel.
– Nos, öreg ház! Hisz te már egész helyre legény vagy! – szólt, mikor meglátta, hogy már levest kanalazok. – Kisztihand, Frájla.
– Csakhogy itt vagy! – rebegtem én, elsoványult karomat eléje nyújtva.
Mirrha azonban egyszerre kifutott a szobából, oly rögtönösen, hogy el nem tudtam gondolni, mi lelte.
Én nem találtam ki az ő gondolatfát; de ő kitalálta az enyimet. Az apja után szaladt az utcára, hogy visszahívja.
– Add ide, pajtás, azt a kulcsot, amit magadhoz vettél – mondám Nikkelnek. – A tárcámat szeretném megkapni, ami el van zárva.
– Sürgetős szükséged van rá?
– Igen sürgetős.
– Csakhogy a szobakulcs meg a gazdádnál van, s az a mai nap csak estefelé kerül haza. Most beszéltem vele az utcán.
– Csak estére! – sóhajtéti föl. – Hát még egy egész nap ne bírjam a talizmánomat!
– Miért olyan sürgetős neked az a tárca? Ha pénz kell: adhatok. Nálam van a nyolcadik üteg pénztára, s a legénységnek igen nagy oka van rá, hogy a lénungját bennhagyja.
(Az ám! Azok már igen szépen el vannak kvártélyozva a chlumi pázsit alatt.)
– Nincs nekem pénzre szükségem: mire fordítanám? Hanem egy levelet szeretnék belőle kivenni; abban van egy arckép.
Erre a szóra elébb elnevette magát Nikkel, aztán egyszere komoly feszességet vont az arcára.
– Jaj, de gyerek vagy! – De ilyenek ám a többi sebesültek is mind: valóságos gyerekké lesznek, mikor gyógyulni kezdenek. Képeskönyveket kérnek meg játékszereket, muzsikáló szájharmonikát. Hát neked meg arckép kell. Szép hölgy arcképe?
– Meg egy szép gyermeké – rebegtem én.
– Meg egy szép gyermeké? – ölbeli babáé?
– Ez az én amulétem – mondám én, a jó barát kezét megszorítva forrón.
Ő pedig olyan kiállhatatlan gúnyos szánalommal nézett az arcomra, hogy kedvem lett volna fölugrani s a torkát megragadni. Észrevette, hogy orrolok.
– Jól van, jól, pajtás. Nem csúfollak én ki azért, hogy babonás vagy. Én is az vagyok. Nekem is itt van a tárcámban egy ilyen amidét. Egy arckép. Addig is, míg a magadéhoz jutsz, odaadhatnám kölcsön az enyimet.
S kivette a belső zsebéből a nagy pugyillárisát, amiben az üteg kasszája volt.
– De mégsem „most még” – dörmögé, ismét visszadugva a bőrtárcát a zsebébe.
Különben sem fogadtam volna el ezt a kölcsönt.
– Te szamár! A te amuléted engem nem idvezít.
– No, hát csak gyógyítson meg a magadé.
Ezalatt Mirrha visszaérkezett az apjával, akit utolért az utcán. A házaló azt hitte, hogy becsületbeli adósságot kell visszafizetnem, azért akarok olyan sürgetősen hozzájutni a tárcámhoz. Ha tudta volna, hogy csak egy arcképrejtő levelet akarok belőle kivenni, bizony nem cepelte volna vissza a batyuját.
A Mirrha kitalálta a kívánságomat. Hisz egész éjjel arról hallott fantáziálni.
Akkor aztán fölnyitották a szobát és a Ládát; a gazdám kezembe adta a tárcámat. – Nagyon furcsán csóválta aztán a fejét, mikor azt látta, hogy a pénzhez hozzá sem nyúlok, csak egy levelet veszek ki a tárca rejtekéből; azt elébb az ajkamhoz szorítom, s aztán az ingem alá csúsztatom. Aztán a tárcát ismét visszatettem a kezébe.
A jó ember magasra emelte a kezeit, halkan mormogva:
– Min haólám wead haólám. (Egyik örökkévalóságtól a másikig.)
Azután ismét bezártak ládát, ajtót, s a házaló és Nikkel együtt hagyták el a szobát. Én egyedül maradtam Mirrhával. Most már nem egyedül.
Mert ő is ott volt: – Passiflora.
Akkor aztán, amint ez a bűbájos amulét ott feküdt a szívemen, egyszerre meglepett az álom; a szemeim leragadtak, s aludtam oly mélyen, csöndesen, hogy semmi zaj körülöttem föl nem ébresztett.
Mikor végre fölneszeltem az álmomból, azt láttam, hogy a nap besüt az ablakon.
Amint nyüzsögni kezdtem, Mirrha odajött hozzám.
– Reggel van már? – kérdezém.
– Nem! Este van. Hét óra lesz.
Tehát tizenkét órát aludtam egyhuzomban.
– Nem akartam önt fölkelteni, olyan jól aludt. Az orvos is itt volt azalatt. Azt mondta: Többet segít most az álom minden orvosságnál. – (Ah, az én amulétom!)
No, de mondhatom, hogy rossz amulétet választottam magamnak. Először fejbe hágy vágni a burkusnak, azután meg még betegebbé tesz, mikor azt várom tőle, hogy meggyógyítson. Úgy nyomja a szívemet, mintha a hét főbűn terhét viselném rajta.
Egészen nyomorultnak érzem magamat. Az orvos azzal biztat, hogy a sebem egész normális hegedési procedúrát követ; én pedig ellenkezőleg azt érzem, hogy napról napra jobban közeledem a végemhez.
Egyszer Mirrha odahozta elém a tükört. Én kívántam.
Nem ismertem magamra. Hisz ez az a bizonyos Lázár! Ebbe a pofába ugyan nem lehet oka senkinek se beleszeretni!
Végre rájött az orvos, hogy valami nehéz kedélybajnak kell a gyógyulás útjába állni. Neki persze nem gyóntam azt meg.
De a Mirrha egyszer-egyszer rajtakapott, hogy a vánkosom alátett arcképet előhúzom, nézegetem, s utána még nyugtalanabb leszek. Apolóm volt: ez jogot adott neki, hogy kivallasson.
– Ugyebár, önnek az a fénykép okoz nyugtalanságot?
Olyan szívbeli jósággal kérdezett, hogy válasz helyett odaadtam neki a fényképet.
Elbámult rajta.
– Ez az ön felesége? – kérdezé, még nagyobbra csinálva a szemeit, mint maguktól voltak.
– A gyermek az enyém. A nő színésznő. A gyermeket elhagyta dajkaságba. Maga elment komédiázni. És engem most az a gondolat kínoz, hogy ha én itt meghalok, ez a szegény kisgyermek nyomorultul el fog pusztulni. Ki gondoskodik róla tovább?
– Majd beszélek én erről az apámmal. Ő tud ezen segíteni. Azt mondtam rá, nem bánom; de nem volt semmi hitem hozzá, hogy egy házaló mit segíthetne ezen a bajon.
Hanem a házaló egyúttal az Assicurazioni Generali ügynöke is volt, s a leánya értesítése után kész tervet hozott elém.
– Ön egy újszülött sorsát akarná biztosítva látni. Van arra mód.
Azzal előkereste a prospektusból az idevonatkozó tabellát.
– Havonkinti húsz forint ellátási díj újszülöttnek mennyi időre?
– Hát mennyi időre? Amíg férjhez nem megy.
„Évi befizetés ennyi.”
– Hát az egyszer mindenkorra leteendő összeg?
Rákeresett: ennyi.
– Azon esetben, ha a biztosító elébb meghal?
Ennyi.
– De ha a biztosító még kiskorú, s az összeget le nem teheti?
– Tehet végrendeletet mint kiskorú is, s azt az örökösök tartoznak teljesíteni.
Ez jó megoldás lesz.
A házigazdám magára vállalta, hogy az egész ügyet egy közjegyzővel rendbehozza; nyugodt lehetek felőle. Több ilyen esetnél volt már közbenjáró.
Ezzel nagyon megnyugtatott. Megjött az étvágyam, s éjszaka tudtam aludni.
Másnap a házigazdám már az elkészített okiratokkal jött hozzám, amik aláírásomra vártak. Ott volt a végrendelet is, melyben a keresztlevélben megnevezett gyermek javára 240 frt évi járadék biztosíttatik férjhezmeneteléig.
– Hát férjhezmenetelekor? Egy kelengye? – kérdezé az ügynök.
– Az is jó lesz.
– Mennyi? Tízezer forint?
– Legyen húszezer.
– Szép.
– Örököseim, akiket nem ismerek, kétszázezer forint készpénzt lelnek utánam; abból kifizethetik jó lélekkel.
Most még csak a testamenti executort kellett megnevezni az okiratban.
Én egyenesen Nikkelre gondoltam. Ő már értette az én dolgomat. És nagykorú volt.
– Nagyon helyes – mondá a házaló. Mirrha is azt mondta rá, hogy az lesz a legjobb.
Én nem akartam holnap reggelig várni, amikor Nikkel a szokott órában eljön meglátogatni, hanem arra kértem a házigazdámat, hogy keresse föl rögtön a barátomat, s amint az hivatalától szabadulhat, hozza ide, a közjegyzővel együtt.
Nyugtalan voltam. A hegedő seb úgy lüktetett a fejemben, mintha minden érütés egy pörölycsapás volna. Attól féltem, hogy holnap reggelig meghalhatok, s akkor mi lesz abból a nyomorult féregből?
Délután előkerült a házigazdám Nikkellel és a közjegyzővel együtt.
– Nos, öreg! Hát mi a sürgetős dolog? Nyakunkon a burkusok? – kiabált a pattantyús, brutális tréfa hangján. – Miért hívattál olyan sürgetősen?
Hát ha már akkor meg lett volna írva a Kőszívű ember fiai regény, azt hihetné valaki, hogy abból plagizálom ezt a jelenetet, ami akkurát úgy folyott le (részemről), ahogy ott le van írva egy halálra sebesült vitéz kétségbeesésének tüneteivel, aki könnyelmű anyjától elhagyott porontyát pajtása védelmébe ajánlja.
„Ennek a gyermeknek a sírása még a föld alatt sem enged nyugodnom!”
No, de én ezt nem loptam Palvitz Ottótól; mert ez két évvel előbb történt, mint az említett regény íródott; ez énnekem saját szájból szakadt mondásom, s az egész jelenet az én eredeti invencióm.
De a befejezése a szcénának aztán erősen különbözik attól a másiktól. Annyit mondhatok, hogy sokkal drasztikusabb amazénál.
Jelen voltak e drámai előadásnál Mirrha, az atyja, Nikkel, a közjegyző, aztán meg én.
Nikkel végighallgatta az egész expektorációmat, az ágyam szélén ülve; a közjegyző az asztalnál ült a dokumentumokra könyökölve; a házigazda a biztosítási kötvényt szorongatta a kebeléhez. Én előhúztam a vánkosom alól az én ereklyéimet: a Passiflora levelét, az arcképet, a keresztelőlevelet, s mindazokat Nikkelnek nyújtóm, kérve, hogy mellékelje az aktákhoz, mint dócékat.
Nikkel elolvasta a levelet, megnézte az arcképet, a keresztlevélbe is belenézett, s aztán ledobta mind a hármat az asztalra.
A közjegyző hivatalos applombbal intézé hozzá a kérdést:
– Elvállalja ön a testamenti executor szerepét?
– Dehogy vállalom!
Mindenki bámulva nézett rá; én elszörnyedve kiáltottam rá:
– Nem vállalod el?
Nikkel körülnézett, mintha a jelenlevőket akarná fölkérni, hogy vonuljanak át a másik szobába; hanem aztán vállat vont, s cinikus egykedvűséggel mondá:
– Eh, mit? Komédia! legyen hozzá publikum.
Azzal odalépett hozzám, megfogta a kezemet erősen.
– Nem biz én, pajtás, nem leszek a testamentomod végrehajtója. Először is azért, mert neked semmi okod sincs végrendelettel foglalkozni. Meg fogsz gyógyulni. Két hét múlva lovon ülhetsz, s aztán élhetsz akár Matuzsálem koráig, hacsak párbajban agyon nem lőnek. Verd ki a fejedből ezt a hőbörtös gondolatot. Ami pedig azt a lelkifurdalást illeti e miatt az árva poronty miatt, nyugtasd meg magadat egészen, nem a te bűnöd az, hanem az enyim. A hozzád írt levél meg a keresztelőlevél két hónappal későbbi keletű, mint a születési nap. Hasonló arcképet én is kaptam, csakhogy hat héttel hamarább, mint te. Itt van. Nézd meg. S hogy még bizonyosabb légy felőle, itt van a levél is, amiben az arcképet küldték, olvasd el.
Elém tárta a levelet, Passiflora ismerős cifráival. Csak a megszólítást olvastam el belőle: „Kedves kis szamaram!”
– Kedves kis szamaram!
Föl akartam ugorni az ágyból. Nikkel lefogott, s a két szemével az én szemembe nézve mezmerizáló erővel, a szájamba beszélt.
– Igenis: „Kedves kis szamaram”; te pedig voltál az ő „nagy szamara”; most is az vagy, akit egy szívtelen komédiásné megbűvölt, s te meg akarsz halni csupa szuggesztióbul.
– Megöllek! – hörgém dühösen; aztán, hogy nem tudtam a sovány kezemet az ő erős markából kiszabadítani, elbágyadtan rebegém: – megöltél.
Nikkel pedig megcsókolta jobbrul-balrul az orcámat, s gyöngéden sugdosá az arcomba:
– Dehogy ölsz te meg engem, dehogy öltelek én meg téged, pajtás. Meggyógyítottalak. Tudom, hogy heroikus kúra volt: lókúra; de hát neked az kellett. Mármost nevessünk egymás szemébe egyet. Nem eresztelek el addig, amíg nem nevetsz. Hahaha! Nevess te is. Megcsiklandozzalak?
A két férfi a jelenet kezdetén úgy megijedt, hogy mind a ketten átfutottak a benyílóba. Mirrha pedig az ablakmélyedésbe húzta magát, és onnan nézte az én tehetetlen dulakodásomat Nikkellel. Annyi helyes érzéke volt, hogy nem jött segítségemre. Megértette, hogy a Nikkel most engem gyógykezel: masszíroz.
Aztán én is megcsókoltam Nikkelnek az arcát.
Ekkor aztán elbocsátotta a kezeimet; megigazította a fejemen a félrecsúszott kötőléket.
– No, lásd, fiacskám! Milyen jó volt, hogy azt a tályogot fölmetszettük. Hadd tisztuljon a rosszaságtul a véred. Ugye, hogy nem szúr már ott belül? Ha fáj még, csak szólj! Még mélyebbre is vághatok a késsel. Akarod, hogy elmondjam, mennyit nevettünk fölötted, rajongó bolondon, aki el hagytad magaddal hitetni, hogy egy pattantyús hadnagy olyan gyáva egy szép, ingerlő hölggyel szemben, hogy nem érdemelné egy napig a császár kenyerét, ha az ellenséggel szemben is olyan gyáva volna? És te azt elhitted, még citáltad is a szemembe. No, hát mármost végy egy nagy lélegzetet! No, még egyet. Azután majd fordulj a fal felé, s aludjál szépen. Azt a lelkiismeretmardosást hagyd egészen énnekem. Az én lelkem pachidermis, vastagbőrű. Tudod, hogy a disznó nem fél a kígyómaróstul; megeszi a kígyót mérgestől együtt. Ne legyen neked szívfájásod amiatt a gyerek miatt. Majd pártját fogják annak. A színésznő leánya már féléves korában annyit tud komédiázni, hogy lefőz vele mindenkit; egy éves korában már énekel, másfél éves korában balettet táncol, és zsarnoka lesz a háznak mindvégig.
Ennyi gyöngédség után mégsem mondhattam neki egyebet, mint azt, hogy „óh, te országos gazember!”
– Országos gazember vagyok? Azért, hogy idejekorán fölnyitottam a szemedet? Azért, hogy nem engedtem rajtad azt a tréfát elkövettetni, amit a parasztasszonyok praktikáznak, mikor a kotló elhagyja csibéit, s akkor egy kappannak pálinkás zsemlyét adnak? Akkor lettem volna ugye becsületes ember, hogyha engedlek utána szaladni? rád hagyom, hogy vedd el? add neki a nevedet? Magam pedig ott maradok becsületes házibarátnak? S aztán játszom veled azt a gyermekkori bújósdit, amihez azt a nótát énekeltük: „eb hátán fecskefészek, minden ember látja; csak maga nem látja?” Te így tettél volna, ugye? Te országos becsületes ember!
Nem tudtam rá mit felelni. Le voltam pipálva. Persze hogy én így tettem volna. Nem is „volna”, hanem „volt”.
Csak azt tudtam nyögni:
– Mért nem hagytál ott veszni a csatatéren?
– Ördögök csiklándozzák meg a te szentimentális talpadat! Most még te is ungorkodol velem amiatt, hogy fölszedtelek a halottak közül! Nem elég, hogy ezek odafönn mindennap macerálnak, mortifikálnak, sikanálnak ezért a szamaritánus tettemért; kicsi híja, hogy főbe nem lőttek érte, de még megeshetik, hogy ínfám-kasszálnak; hanem még te is előállsz sápítozni, hogy mért nem hagytalak ott?
Beláttam, milyen igazságtalan vagyok hozzá. Odanyújtottam a kezemet felé.
– Bocsáss meg, pajtás. A beteg ember igazságtalan. Megszabadítottál egy rémtől; de egy iszonyú üresség maradt utána a lelkemben.
– Majd betelik az magától.
Azzal megszorította a kezemet, s mintha eszmetársulat nyomán keresné az üresség betöltőjét: a szemeivel kereste Mirrhát, ki az ablakfüggöny mögül leskelődött; nem gondolva rá, hogy a csipkefüggöny átlátszó. Nikkel úgy tett, mintha nem látna át a függönyön. Nekem azt mondta, hogy „Csau”, Mirrhának pedig nem köszönt. Azzal eltávozott.
Én nem láttam, hogy Mirrha ott van; háttal voltam az ablaknak.
Azt hittem, hogy egyedül vagyok a szobában. Nem tudtam magamat visszatartani többé. Elkezdtem zokogva sírni.
Hiszen mi erős férfiak is sírunk ám, mikor senki sem látja. Egyszer aztán azt vettem észre, hogy ketten sírunk. Egymás nyakába borulva.
Ő azért sír, hogy engem vigasztaljon. S nekem ez a vigasztalás jólesik.
Azon veszem észre magamat, hogy megcsókoltam a kezét. Mit adhattam neki egyebet, a könnyeiért?
Akkor aztán tartott nekem egy kegyes beszédet, hogy legyek nyugodtan; a fölindulás megárt.
Én viszont biztosítottam felőle, hogy most már egészen fölgyógyultnak érzem magamat, s holnap föl fogok kelni, s aztán rendes ember leszek.
Arra ő kihúzta a kezét a kezemből.
– Kérek öntől valamit – mondám a leánynak.
– Mi a kívánsága?
– Hozza ide nekem onnan az asztalról azt a levelet meg az arcképet.
Belenézett a szemembe mélyen; kitalálta a gondolatomat.
– Ön össze akarja azokat tépni?
– Igen. Apró darabokra fogom tépni.
Erre olyan áldott, szelíd, kérlelő tekintetet sugárzott rám.
– Ne tegye ön azt!… Hiszen olyan nagyon szerethette… Boldog volt vele… Amit vétett ön ellen, azt hamar el fogja felejteni; de a boldogságára örökké vissza fog emlékezni. Ajándékozza ön nekem ezeket.
Olyan szépen tudott kérni, hogy én neki adtam azokat a tárgyakat, amik tegnap még amulét voltak rám nézve; drága kincs, ma pedig szemét, undokság.
– De már azokat a hivatalos irkafirkákat csakugyan összetépem. A végrendeletet és a biztosítást.
Erre a zsidó leány odajött hozzám, s a mutató ujjának a hegyét odatette a homlokomra.
– Uram; ön nemesember. Gavallér. Illik-e az egy nemesemberhez, hogy bosszút álljon egy gyermeken, akit még tegnap szeretett, azért, mert ma meggyűlölte az anyját? Visszaveszi-e egy gavallér az adott alamizsnát, egy koldustól?
Ejh, de meg voltam pirítva! Hogy nekem egy zsidó leánytól kellett megtanulnom, mi a nemesember szokása.
– Önnek nemes szíve van, Mirrha… Szégyenlem magam ön előtt…
Ekkor aztán megsajnálta azt a vért, amit a szégyen az arcomba kergetett. Le akarta azt a pírt törülni onnan. Elnevette magát. Éles hangot erőltetett a beszédéhez.
– Óh, bizony nem a nemes szív mondatta ezt velem; mire való volna az az én fajtámnak? Hanem, hogy az apámnak ebből a biztosítási üzletből provízió jár, hogy az kárba ne vesszen.
De most már a Mirrha arca lett lángvörös. Hazudott. Dejszen, nem teszel engem bolonddá! Nem az a kis önérdek mondatta ezt veled, hanem a te gyémánt szíved!
– Hívja be az urakat – mondám Mirrhának. S aztán aláírtam az okmányokat. A „Viola” el van látva egész életére. Agyiő, madám! Nem álmodunk többet egymásról.
