I.
I.
Mizogin lettem.
Gyűlölni akartam mindent, ami nőnemen van.
Az asszonytartáshoz berendezett szállásomat fölcseréltem garszonlakással.
Mindent elpusztítottam a kezem ügyéből, ami csak asszonyra emlékeztet. Illatos levélkék, szárított virágok, négylevelű lóherék: autodaféba velük. Fotográfiák? Ki a rámábul! Majd vigyorogtok itt a szemembe az íróasztalomon! Nem ismerjük egymást!
Ahelyett szereztem az antikváriustól egy csontkoponyát. Azt helyeztem az íróasztalomra. Férfikoponya volt, kardvágás nyomával.
Az eddigi külső formámat is alaposan megváltoztattam. Az államat kiborotváltam, s akkora merev inggallért viseltem, hogy túlszárnyaltam vele Irínyi Józsit. (Azé pedig tipikus fátermörder volt.)
Az ajtómon réztáblába vésve volt olvasható, hogy mikor vagyok hivatalosan található, máskor soha.
Mert hivatalom már volt elég. Hogyan jutottam hozzá? Annak igen egyszerű a magyarázata.
A kétszázezer forintnyi örökségemet megkaptam, amint nagykorúvá lettem, készpénzben, s ezen részvényeket vásároltam ugyanazon intézetektől, amelyeknél principálisom mint jogtanácsos foglalatoskodott. Azoknál fogva bejutottam az igazgató tanácsba. Jó hírem meg volt alapítva a külföldön elért tökéletes siker óta.
…A szürke ember bizony még szürkébben került haza Karlsbadbul, mint odamenet. Az orvosok nem találták el a diagnózist. Az egyik egy bajról kúrálta, a másik másikról.
Ő maga is tudta jól, hogy számára nincs orvosság. És amellett irtóztatót szenvedett.
Csak a morfium-befecskendés tette rá nézve elviselhetővé az életet. Aztán meg a folytonos munka.
Nem tudja azt, aki nem próbálta, hogy micsoda tónikus hatása van az emberi zsigerekre a szellemi munkának.
Ő csak azért élt még, hogy dolgozzék, hogy emelje, gyarapítsa azokat az iparral, kereskedelemmel foglalkozó intézeteket, amik keze alatt fölvirágoztak. Ebben a küzdelemben valóságos hős volt.
Nekem bevallá egy bizalmas pillanatban, hogy emberfölötti kínokat szenved.
– Régen leszámoltam volna az élettel, s ahhoz igen könnyű módszerem volna, csak ezt a mérget, amit csöppenkint számlálva kell kétóránkint bevennem, hajtanám föl egyszerre az egész üveggel, egy óra múlva már nem fájna semmi, de ezek a függőben levő ügyek nem bocsátanak.
És aztán sietett velem megismertetni a kezére bízott vállalatok bonyodalmas jogi kérdéseit. Tudatta velem, hogy engem szemelt ki hivatali utódjául.
…A füstbe ment házasságom óta nem nyitottam be többé azt az ajtót, amely a felesége lakosztályához vezet. Nem voltam már se kosztosa, se pártfogoltja. Beszéltem volna, ha arra a kérdésére kellett volna felelnem, hogy mi volt az oka annak a megfoghatatlan fiaskónak? – Nikkelnétől sem tudhatta azt meg; mert az az urával járt a keleti vaspályát traszírozni; ma itt volt, holnap amott.
…Egy délelőtt, mikor ismét meglátogattam a főnökömet, az ágyon kívül a karszékében találtam őt ülve; a felesége is ott volt mellette. Amint az asszonyt megláttam, visszahúzódtam az előszobába. Perc múlva csöngetés hangzott, az inas bement, rögtön kijött, s ajtót tárt előttem; már akkor az asszony nem volt ott. A szoba tele volt mósusz- és karbolillattal.
Én gratuláltam a betegnek, hogy elhagyta az ágyat, és karszékben ülhet.
– Gratulálhatsz, fiacskám – mondta a beteg, azzal a fanyar humorral, ami a legnagyobb fájdalmai között sem hagyta el soha. – Majd még az asztalra is kerülök. Az orvosok elhatározták, hogy operálni fognak. Holnap lesz a napja. Az én névnapom.
Én olyanformát motyogtam, hogy a műtétnek kedvező eredménye várható.
– Nagyon kedvező eredmény lesz – mondta ő. – Az, hogy likvidálok, s lezárom a mérleget. Én ebbe bele fogok halni.
Én biztatni akartam olyanformán, hogy magasztaltam előtte Balassa és Kovács Sebestyén doktorokat, no meg Lumniczert, aki még akkor csak asszisztens volt.
– Csak hagyd el, fiacskám. Nem értesz te ahhoz. Én jól tudom, hogy más bajom van: majd holnap a doktorok is megtudják, hogy nekem volt igazam; de már az nekem egészen közönyös lesz. Az én bilánszom be van fejezve. Erről ne beszéljünk többet. Most elébbvaló dolgunk van egymással.
S azzal egész hidegvérrel mondogatá el előttem, hogy melyik ügycsomagot melyik szekrényben találom; az íróasztala fiókjából kivétette velem a láncra fűzött kulcscsomagot: mind Wertheimszekrények kulcsai voltak.
– Ezeket vedd magadhoz, a meghatalmazásom a végrendeletemmel együtt ott van a trezórban. Téged neveztelek meg testamenti executornak.
Közbe-közbe nagyot szisszent, az öldöklő kíntól elfordultak a szemei, az ajkait összeharapta, az álla reszketett, a nyakán földagadt az aorta, a halántékain lüktettek az erek.
Megint csak folytatta tovább, amint a fájdalom szünetet tartott.
– Az igazgatóságokat már eleve értesítettem. Még tegnap beküldtem a lemondásomat a jogtanácsosságról, s tégedet ajánlottalak utódomul. Azok még ma gyűlést tartanak, s meg fognak téged választani. Amit különben az én ajánlásom nélkül is megtennének – saját érdekükben. Te igen jól fogsz engemet kipótolni.
Azzal azt a kiszáradt, ideges kezét odanyújtó elém.
Én kénytelen voltam odatérdelni eléje, a könnyeimet nem tudtam eltitkolni. Ő több volt rám nézve az életben az édesapánál.
Azzal csak ott tartá az ölében a megszorított kezemet, a másik forró kezét pedig a fejemre tette.
– Úgye, hogy jól fogsz engemet kipótolni? – Ismédé, még erősebben szorítva a kezemet. – Ezeknél az én kedvenc alkotásaimnál, amiket én emeltem fokról fokra, becsülettel, értelemmel, a közönség, a haza javára. Ami e nehéz órában megnyugvást ád a lelkemnek, az a tudat, hogy nem fognak ez alkotások összeomlani; lesz erős kéz, okos fő, becsületes szív, ami azokat tovább építi. – Ugye, fiacskám?
– Ez sok nekem, édes öregem.
– Megállj csak. Még több is jön. Még nem szabadulunk meg egymástól. Még van egy nagy közös adósságunk. Egy közös obligónk, amiben le van kötve testünk, lelkünk, örök idvességünk.
Valami bizonytalan sejtelem fogott elő erre a szóra.
– Mi tartozunk valamivel közösen? – kérdezém.
– Igen. Egy elrontott emberélet helyrehozásával. Mikor benyitottál hozzám, itt láttál valakit mellettem, s azzal visszahúzódtál. Mikor meg én behívattalak, akkor „ő” sietett ki innen. Tinektek nem szabad egymástól elfutnotok többé.
Ezzel mind a két kezével megragadta a kezemet.
– Tudod most már, hogy ki az, akinek mi annyival tartozunk mind a ketten? Ez a szegény asszony, aki mártírja volt a női erénynek egy évtizeden keresztül. Ha annyit vétett volna egy nyomorult élettárs mellett, mint Magdolna, megbocsátana neki érte a megváltó. De ő jó volt mindig. Csak énhozzám volt jó. Föláldozta magát értem. Úgy olvasok a lelkében, mint egy kitárt könyvben. Ő szeret téged. Azért akart megházasítani, hogy a lelkét megvédelmezze e szenvedély ellen, nehogy bűnné fajuljon az. De te is szereted őt – mert kerülöd. Hogy a kész házasságod így bomlott szét, annak semmi más magyarázata nincs, mint hogy magad akartad így; mert a szíved mással volt tele.
(Még elhiteti velem, hogy az élhetetlenségem virtus volt!)
– Őneki már szóltam erről a témáról; éppen ebben az órában, mielőtt ide jöttél. Ő persze hallani sem akart erről; biztatott, hogy a műtét után fel fogok épülni, ismét ember lesz belőlem, s aztán majd az ősszel elmegyünk együtt a La Cocumellába (ott Sorrento mellett), s ott elmondjuk egymásnak, milyen napokat éltünk ugyanott, ezelőtt tíz esztendővel, a nászutazásunkban. De én tudom jól, hogy ő özvegy fog lenni három nap múlva. Többet nem adok magamnak. Korábban is özveggyé tehettem volna őt, mert halálos szer mindig van körülöttem elég. De az öngyilkosságtól mindig visszatiltott a becsület. Egy biztosítótársaságnál nagy összeg van lekötve a halálomra. Itt az öngyilkosság lopás, csalás. De arra a holnapi műtétre maga az a biztosítótársaság kényszerített rá. Itt járt az ügynöke, s olyanféle célzást ejtett el, hogy a műtét még megújíthatná az életemet. Hát legyen az ő kívánságuk szerint. Megcsókolom a műtevő orvosnak a kését, s azt mondom: „köszönöm”. Az én obligációm ki van fizetve. Most jön a tied. Hát te fizetsz-e? Ahogy becsületes adós fizet – írás nélkül – puszta szóra?
Nem tudtam neki mit felelni. A torkomat összeszorította a görcs.
Csöngetett.
– Kéretem a feleségemet – mondta az inasnak. Pálma bejött a mellékajtón.
Mikor meglátta, hogy én minő helyzetben vagyok, térdepelve a férje lába előtt – elkezdett sírni.
– Semmi gyöngeség, Pálma! – suttogta a szürke ember. – Ezen ma át kell esnünk. Még ma. Holnap már se idő, se alkalom. Azzal a másik kezével Pálma kezét ragadta meg.
A nő is odatérdelt eléje a túlsó oldalon.
Akkor aztán egymásba tette a kezeinket. Mintha ő volna az eskető pap.
– Jó kézben hagylak benneteket… – suttogá. – Utolsó óráimat ez a gondolat megenyhíti. Úgy lesz minden, ahogy lenni kell… Úgy kívánja már a testem a megszabadító kést, mint az üdvösséget… Nem hagyom magamat elaltatni a műtét alatt; gyönyörködni akarok benne… De ne beszéljünk erről… Rövid az idő… Sok mondanivalóm van: nem kell közbeszólni…
A két kezünket odaszorító a melléhez; érezhettük, hogy lüktet a szíve lázsebességgel.
– A végrendeletemről akarok neked beszélni: – végrehajtójához. Minden vagyonomban a feleségemet teszem általános örökösömmé, azzal a világos nyilatkozattal, hogy annak új házasságkötés esetén is birtokában marad. Egy csomó jótékonysági és kulturális célra tett hagyaték terheli az egészet.
Itt pihenőt kellett tartania. Az az ismeretlen gyilkos démon odabenn olyant szorított vaskezével a szívén, hogy percekig megszűnt a verése. Az arca eltorzult alatta.
– Nagyon szenvedsz? – suttogta a nő.
– Dehogy… mosolygok.
A szívlüktetés újra megindult.
Pálma a digitalin-csöppek után nyúlt, a kis üvegcse ott állt a karszék alsó támláján.
– Hagyd el, már jól van minden.
Azzal ismét felém fordult.
– A mellékletben arról intézkedem, hogy milyen legyen a temetésem. A legegyszerűbb. Fakoporsó, semmi selyem, semmi aranyozás, semmi koszorúk. Aztán egy rövid imádság. Semmi kenetteljes gyászbeszéd. Isten tudja azt, nem a pap, hogy áll az érdemeim és bűneim mérlege, majd ő ítél. Nem kell kripta. Ott akarok a többi jámborok közt aludni. Hadd táplálja a porom a fa gyökerét.
Valami keserű mosolygás vonaglott végig az arcán.
– Frázis, frázis. Kár vele az időt tölteni. Hanem van közte egy komoly intézkedés is. Meghagyom, hogy engem a nőm hat hétnél tovább ne gyászoljon. Énnyi elég a kegyeletnek. Akkor tegye le az özvegyi fátyolt, s vegye föl a menyasszony-köntöst. Én akarom, én rendelem így! Az egyitek protestáns, a másik katolikus. Mind a két pap előtt megtartsátok a szertartást. És azután menjetek ki Belgiumba, s ott kössétek meg újból az ottani törvények szerint a polgári házasságot, minthogy erre még nálunk nincsen törvény. Ennek az okát is közlöm veled. Te hivatalos minőségedben gyakran fogsz Frankhonba és Belgiumba utazni, természetesen az asszonyodat is elviszed magaddal. Ott megtisztelnek majd előkelő főurak, miniszterek, maguk az uralkodók is udvari estélyekre, elfogadásokra való meghívásokkal. Ily eseteknél aztán nagy keserűséget okoz a nőnek, ha a nevét kifelejtik a hivatalos meghívóból. Ha a meghívott férj nem röstell utána kérdezősködni az illetékes helyen a mellőzésnek: akkor egész udvariasan megsúgják neki, hogy a francia és belga törvények szerint a pusztán pap előtt kötött házasságot nem tartják érvényesnek, s az asszonyt nem nézik feleségnek. Tehát nehogy úgy járj te is, mint én jártam, mikor a nőmmel kinn voltam Párizsban, s a császári estélyre meghívást kapva – egyedül – kénytelen voltam magamat betegnek jelenteni, hogy Pálmát meg ne keserítsem vele.
Nevetett ezen a szürke ember… nevetett! – Mi pedig sírtunk, mint két gyermek…
Minden úgy következett be, ahogy ő megmondta.
Másnap végbement a véres műtét. Rendkívüli, komplikált eset volt. Még a külföldi orvosi folyóiratok is körülményesen közölték a tanulságait. Én végignéztem; mert ő kívánta, hogy ott legyek; de a leírását elengedem magamnak. A publikum, tudom, hogy falná; nagyon szép az!
Negyednapra aztán megvolt a temetés, melyhez a pompát csak az utcarekesztő nagy sokaság szolgáltatta.
