II. EGY KIS PROZÓDIA ÉS EGY KIS LITURGIA
II. EGY KIS PROZÓDIA ÉS EGY KIS LITURGIA
(No, még csak ez kellett ennek a diktandó készült regénynek, hogy a tisztelt olvasó egy kis költészeti rántásillattal meg egy csöpp egyházpolitikai frissítővel regalíroztassék.)
Már pedig ezt, kedves barátom, be kell venned, mert ez olyan, mint a tatárszósz: hozzátartozik a menühöz.
Azt már elárultam az elején, hogy Pálma és Amarillisz egymáshoz nőtt Dioszkurák voltak. Először is a költészet és a görög nyelv egyesíté őket.
A görög nyelv igen szép világ!
A poézis szintén igen szép provincia!
Ők tehát együtt vállalkoztak Homér Iliászának a lefordítására. Nekem is adtak belőle egyszer-másszor kóstolót. Mint ahogy birsalma-liktáriam főzésénél szoktak a gyereknek adni a fenekén maradtból.
Amíg Pálma nem volt jegyesem, addig csak lenyeltem – no, a birsalma-liktáriumot. Nem tettem rá észrevételt.
De a megboldogult principálisom halála után ebből nekem mindennap kijárt.
A gyászra szabott hat hetet valamivel el kellett faragni. Én minden délutánt ott töltöttem a menyasszonyomnál. Sohasem volt egyedül, mindig az apácafejedelemnő társaságában. Mikor jótékonycélú hangversenyeket nem rendeztek, olyankor rendesen Iliászt fordítottak. Nekem szabad volt a szótárból kikeresnem, hogy mit tesz ez, meg amaz.
Aztán meg kellett hallgatnom a már lefordított verseket. De már itt elhagyott az udvariassági kötelem.
– Tisztelt hölgyeim! ezek nem versek! Ezek hatlábú állatok ugyan, de nem hekszameterek! Önöknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a daktilus.
Pálma őszintén bevallotta, hogy biz ő nem tudja, mi az. De Amarillisz pulykavörös lett, s azt állította, hogy ő tudja. Én aztán egyetlenegy hekszameter sorbul háromszor kimutattam, hogy nem tudja.
– Daktilus görög-latin szó, azt teszi, hogy „mutatóujj”, első íze hosszú, két másik rövid, ez a versforma szintén egy hosszú, két rövid ízből áll; ha a szó végén magánhangzó van, s utána a másik szó magánhangzóval kezdődik, akkor a végtag keménnyé lesz, a daktilus bukik, s azzal oda a hekszameter. Ez nem hölgyeknek való! Hölgyekbül lehetnek doktorok, lehetnek fiskálisok, de hekszameterírók nem lehetnek. Fordítsák le kegyetek az Iliászt alekszandrínusokban. Nézzék, milyen szépek Arany János hőskölteményei.
Pálma megadta magát. Belátta, hogy csakugyan nekem van igazam. Nagy áldozat volt tőle, de meghozta a kedvemért. Nem folytatja tovább a Homér-fordítást hatos versekben.
Ebből is látható, hogy milyen hű lelke van!
De annál jobban magamra dühítettem ezzel Amarilliszt. Készen lehettem rá, hogy bosszút fog rajtam állam. Majd valami más téren, ahol készületlenül találhat.
A gyászhetek alatt aszkétákhoz illő életet folytattunk. Kézcsók volt a legnagyobb kegy rám nézve. Pálmának a budoárjába még benéznem sem volt szabad.
A gyászhetek letelte utáni első napra volt kitűzve a menyegzőnk.
Én a menyasszonyomnál úti toalettben jelentem meg, rögtön a menyegző után megkezdendő a nászutazást (miként Nikkel barátom tevé), egy nagy rózsacsokorral a kezemben.
Ezúttal szabad volt Pálma öltözőszobájába berontanom. Ő is fölkészülten várt rám.
Én azt hittem, hogy most már az a jelenés következik, ahol a vőlegény átnyújtja a menyegzői csokrot, s aztán az első csókot kicseréli a menyasszonyával.
Pálma azonban rezervált állásba helyezte magát.
– Kedves barátom, mielőtt a végzetes lépést megtennők, még egy nagy kérdésem van önhöz, aminek a válaszára meggondolási időt ajánlok. Ez egy liturgiai skrupulus.
Azt tudtam, hogy Pálma hitbuzgó, de nem bigott.
– Mi lehet az?
– Én rájöttem, hogy az esketési formula a kálvinistáknál különbözik a katolikusokétól.
– Az lehetetlen.
– Itt van. Elhozattam a préposttal is, a protestáns lelkésztül is a kézikönyveiket, olvassa el.
„Én N. N. ezt a hölgyet, akit kezemen tartok, szeretem, szeretetből feleségül veszem; vele tűrök, vele szenvedek; sem jó, sem balsorsában hűtelenül soha el nem hagyom. Isten engem úgy segéljen”.
– No, hát a kálvinista esketési formula is szórul szóra ekként hangzik.
– Nem, kedves barátom. A kálvinista pap könyvében még egy sorral több van; nézzen ide: „vele holtomig beérem”. – Gondolja meg. Az esküvő előtt a keresztleveleinket elő kell mutatnunk. Nem titkolhatjuk el az életkorunkat. Én huszonkilenc éves vagyok. Ön pedig huszonnégy éves. Még most szép vagyok, fiatal vagyok: egymásnak valók vagyunk. De gondolja ön meg, hogy húsz esztendő múlva én már éltes matróna leszek, ön pedig élte virágában levő férfi. Nem lesz-e önnek rablánc akkor ez az eskü? Gondolja meg a választ.
De már ugyan jobbrul-balrul pofoncsapni való fickó lettem volna, ha erre mást válaszoltam volna, mint hogy mind a két karommal magamhoz öleltem, nem törődve a mellcsokra sorsával, s annyi csókot nyomtam az ajkára, amennyi csak ráfért.
– Mármost menjünk a paphoz – mégpedig az enyimhez elébb…
