IV. A RÁC PITE
IV. A RÁC PITE
(De most már csakugyan az asztalhoz csapod a tolladat; ki fog regényt írni a rác pitéről? Jól van, no, öreg; adjunk neki más címet, törüld ki a föntebbit. Jó lesz ez: „Amit Amarillisz főzött”? No, hát beszéljünk Amarilliszről.)
Az már való szentigaz, hogy az a cirkuszi bűvész, aki azt produkálja, hogy a nagy boa constrictort a dereka meg a nyaka körül tekergeti, mindennap azt kockáztatva, hogy ha egyszer az a nagy szörnyeteg megharagszik, egyetlen szorításával kiszorítja belőle a lelkét, hát az nem követ el akkora vakmerőséget, mint mikor én Amarilliszt otthonossá tettem a házamnál.
Felejtheti ez el valaha, hogy mit tettem vele? Nekem ifjúkori pajkosság volt az, de neki az egész életét megfordította. Kiszakította az ő csillagát a zodiakusból, s kilódította üstökös csillagnak a nagy világűrbe. Énmiattam lett belőle apáca. Vajon az apácák nem ismernek bosszúállást? vajon az aszkézis, mely a teremtő szenvedélyeket eloltja, a romboló indulatokat is el tudja-e oltani? Az ő egész élete egy végigárkolt egyenes út, melyen nincs kitérés, nincs megpihenés, a végén egy kereszt.
Nincs zárdába csukva, szabadon jár-kel a világban; annál rosszabb reá nézve; látja az örvendezőket – és kerüli. Látja, hogy pompázik a nővilág; minden évben új divat, csak az övé nem, az apácakantus.
És ez mindennap lát engem, beszél hozzám, s magában átkozza azt az órát, melyben nekem görög betűk kimondását tanította. És nap nap után kell neki látni, hallani! hogy én milyen boldog vagyok. Mert ámbátor jó ízlésű ember nem szokta a mások jelenlétében családi gyöngédségeit kimutatni, de hallhatja a feleségemtől mindennap, hogy mennyire szeret – ez hagyján! –, de hogy mennyire becsül! A férjek mintaképének tart. De elmondja neki ezt a terített asztal; elmondja a velős konc, milyen nagyra van velem a feleség. Hja, bizony, a velős konc, és hozzá a pirított kenyér; ezt csak olyan férjek kapnak, akik rászolgálnak, s ha még hozzá az asszony egy kis gyönge hagymát is nyújt mellé! Hány asszony van a világon, aki ezt megcselekszi? Az a zöld hagyma a hitvesi törhetetlen hűségnek a szimbóluma!
Az után a múltkori ebéd után, amint be akartam nyitni a feleségem szobájába, rám kiáltottak belülről, hogy „nem szabad”. Ahán! Fontos tanácskozmányok folynak Pálma és Amarillisz között.
Valami egy hét múlva aztán egyszer csak föltesz a fölszolgáló inas az asztalra egy teletetéz tál – rác pitét.
Íme, itt van!
Ami eddig a boldogságombul hiányzott, az is megkerült. Pálma diadalmasan kacagott.
Én – in medias res – hozzáláttam. Éppen olyan volt, mint amilyen az emlékemben meg van örökítve. Az az íz, az a zamat, az az illat, az a ropogós, foszlós rétegesség. Ez az! Ez az igazi rác pite.
– Új szakácsnét fogadtam! – mondá a feleségem.
– Híja be azt a szakácsnét! – mondám az inasnak – meg kell őt ünnepélyesen dicsérnem.
Perc múlva visszajött az inas, kezénél húzva a szakácsnét. De az utolsó falat majd a torkomon akadt.
Az a rác pitékben remeklő szakácsné nem volt más, mint Iringó.
Iringó volt biz az! de nem az én hajdani Iringóm. Hanem az, amelyiket a szél, tövéről letépve, végigszekereztet az aszú fenyéren.
Amióta nem láttam, kész vénasszony lett belőle. Arcbőre megbarnult; szemei mély ólomkarikákba süllyedtek; szemöldökei erősen előrenőttek, s az ajkán olyan csinos kis bajusz ékeskedett, amely becsületére vált volna akármelyik egyéves önkénytesnek. Én bizony, ha véletlenül találkozom vele az utcán, rá nem ismerek.
De annál jobban rám ismert az Iringó. Sírt és nevetett a jó teremtés, mikor meglátott; odarohant hozzám, elkapta a kezemet, összecsókolta, drága uracskájának nevezett, áldotta a védszentjét, hogy ismét hozzám vezérelte, akinél jobb ura nem volt, amikor még csak kis gazdája voltam.
Mikor nevetett, akkor még csúnyább volt: feketék voltak a fogai.
Szerencsémre nagyon keveset tudott magyarul. Sohasem voltam chauvinista, beszéltem a szeretőimnek a nyelvén, s nem iparkodtam őket nemzetem számára elhódítani.
De annál inkább értette a rác nyelvet Amarillisz.
Mikor eltolmácsolta Pálmának a hallottakat, a feleségem nyájas leereszkedéssel kínálta meg Iringót, hogy üljön le közénk egy székre, húzza a széket az asztalhoz; az nagyon kedves meglepetés, hogy ő már volt egyszer a mi házunknál.
– A kalugyerénél… – szóltam közbe.
És aztán elmondatta vele az élete történetét. Iringónak volt annyi esze, hogy onnan kezdte, amidőn már férjhez ment, én pedig elhagytam a nagybátyai házat; az ura részeges, kártyás volt, mindenét elitta, elvesztegette, utoljára részeg fővel belefulladt az alibunári kokojszásba; a hitelezők elkótyavetyélték a házat; Iringó kénytelen volt szolgálatba állam. De hát jót tett vele a csodatevő szent Szűz, mert idevezérelte az áldott szóror Amarillisz közelébe, aki őt aztán ide beszerezte, ahonnan ő halála napjáig meg nem fog válni; lesz olyan hűséges szakácsnéja, gazdasszonya, ápolója az ő hajdani kis gazdájának, amilyen volt az anyja a nagybátyámnak, a kalugyernek.
Az én feleségem ezen a csodálatos intézkedésén a gondviselésnek egészen el volt érzékenyülve; biztosította Iringót afelől, hogy az ő házánál holtig elmaradhat, eltört edényeket soha be nem számítanak neki, s a havi bére öt forinttal megjavíttatik.
Én pedig megtudtam, hogy Amarillisz volt az a kegyes, aki ezt az én hajdani szívlángomat fölkutatta, és a háztartásomhoz annektálta.
Mármost vannak ketten, akik rólam tanúbizonyságot tesznek. Azzal ugyan meg voltam nyugtatva, hogy a feleségem össze nem ül cselédekkel pletykázni; de ellenben bizonyosra vehettem, hogy Amarillisz kigyóntatja Iringóval a csiklandósabb tartalmú részleteket. Azokat a menyasszonyhazavivő cipőket! És a többi…
Nos aztán? Ha megtudja is mindezt a feleségem?
Nagyot fog rajta nevetni, s azt foga rá mondani, amit mondanak ilyenkor a magyar asszonyok:
„Elvágta, ameddig megsült.”
